NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
Figyelmeztetés: felnőtt tartalom /kínzás, inkvizíció, felkavaró tartalom/
IX.
– Nagykövet úr, a császár hívatja.
Ryamo kimerült tekintetét az irodája ajtajában álló férfira függesztette, midőn megállt ujjai közt a penna. Hosszú idő telt el, míg megszólalt.
– Majd megyek – felelte szárazon, s figyelme visszatért az előtte várakozó, üres papírosra.
– De uram, Őfelsége azt mondta, hogy...
– Én meg azt, hogy. Majd. Megyek.
A férfi tágranyílt tekintettel nyelt egyet, ahogy a követ belefojtotta szót, és kezét a háta mögé kulcsolta. Ryamo állta a pillantását a síri csendben.
– Van még valami más is? – vonta fel fél szemöldökét, miután a küldönc egy tapodtat sem mozdult a helyéről, csupán zavarodott arckifejezéssel meredt maga elé.
– N-nincs, uram...
– Akkor elmehetsz. – Ryamo kedvetlen mártotta tintába a lúdtollat, majd hozzálátott a levélnek. Nem várta meg, hogy távozzon a küldönc, így csupán hallotta, amint az nehézkes mozdulatokkal beteszi maga mögött az ajtót, és eloldalog.
A fekete betűk, melyek egymásutánban formálódtak a penna nyomán, émelyítő szirupként feküdték meg Ryamo gyomrát. És ezt pontosan tudta, hogy nem csak az övét fogják. Sanda vigyor villant a szája szegletében, amikor két piszkos kötényt viselő nőstény khajiit sétált be az ajtón, hogy hozzálássanak a kopó maradványainak eltakarításához.
A nagykövet sötéten morgott az orra alatt, ahogy a csörömpölés, és a loccsanó hangok, melyekkel bizonyosan belelapátolták Glale-t a vödörbe, szétkergették a gondolatait.
Képtelen volt koncentrálni. Lecsapta a pennát, majd felemelkedett a székéből, igazított egyet az uniformisán, és elhagyta az irodáját.
A mozdulatlan áldozatot leakasztották a kampójáról, miközben az ő és a többi elítélt darabjait felpakolták egy kocsira, és kitolták a kamrából.
Bátor és álhatatos volt haláláig...
Hogy a maradványok milyen sorsra jutnak, az összes fogoly rettegte. Ahogy azt is, ők mikor kerülnek sorra.
Szinte az összes.
Denyard Venello görcsös ujjakkal szorongatta a ketrece hideg rácsait, amikor Lord Ryamo ismét besétált, és Falamo, az inkvizítor egy tiszteletteljes meghajlás kíséretében átnyújtotta neki az aznapi aktákat.
A Nagyúr arcán elmélyültek a ráncok, ahogy a papírokat lapozgatta maga előtt. Elégedetlenül csóválta meg a fejét.
– Szándékosan választják a nehezebb utat. Nem tudom, mikor jönnek rá végre, hogy a hitük, a becsület és a többi szarság, amihez annyira ragaszkodnak, semmit sem ér – mormolt az orra alá.
A fogoly a szomszéd ketrec felé pillantott. A húgát természetellenes testtartásba kényszerítette a rettegés, amint a sarokban kuporgott. Ahogy a két testvér tekintete összetalálkozott, a lány alabástrommá sápadt ábrázattal rázta meg a fejét, és ajkával némán formálta a szavakat:
"Kérlek, ne!"
A férfi ismét a Thalmor nagyúrra szegezte a tekintetét. És tökéletesen semmibe vette a kérést.
– Hé, ünnepi manó! Hol van Reingard úrnő?! – kiáltotta.
A nemeself keze megállt ugyan a lapozgatásban, de nem nézett fel.
– Gweana Reingardot több, mint egy éve lefejezték. Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a szomorú hírt. – Az elf szája széle bicskanyitogató vigyorba görbült, és tovább böngészte az aktákat. – Biztosan nagyon közel álltatok egymáshoz.
– Nagyon jól tudod, kiről beszélek, seggarcú!
Ryamo most már felpillantott a fogolyra. Fél szemöldökét felvonva becsapta a dossziét, majd intett a fejével.
Az ember ketrecéhez két aranypáncélos lépett. Fémes csörömpöléssel kinyitották a zárat, majd a hónaljánál fogva az uruk elé vonszolták őt.
A húga hatalmasat nyelt a szomszédságában, és reszkető tagokkal, nyüszítve próbálta eltakarni a szemét.
Ryamo az ember fölé tornyosult. Legalább két fejjel haladta meg a foglya. magasságát, ha nem többel. Borostyánszín tekintét a fogolyra szegezte. Denyard megszeppent ugyan, de nem törte meg őt.
– Még mindig inkább vagyok egy "seggarcú ünnepi manó", minthogy a saját fekáliámban fetrengjek, és olyan istenekhez imádkozzak, akik sosem fognak rajtam segíteni, mert nem léteznek – felelte az elf a tőle megszokott könnyedséggel, és körbeintett a kínzókamrában, egyfajta demonstrálásképp. – Ez itt viszont nagyon is valóságos. Ahogy az is, hogy a nagyra tartott Talosotok legalább akkora seggarcú volt életében, mint jómagam. És ezt Reingard úrnőd is tudja.
– Nekem legalább a lelkiismeretem tiszta!
Ryamo hangosan nevetett fel.
– Lelkiismeret? Hát persze! Hallod ezt, Falamo?
Az inkvizítor is megkacagta a szavakat a dolgozóasztala felől, mialatt hosszasan körmölt valamit.
– Hol van Reingard úrnő? – ismételte el a fogoly a kérdését. Ryamo visszafordult a foglyaihoz, és sajnálkozó grimasz futott át a gondosan megborotvált arcán.
– Sajnos mégegy rossz hírrel kell, szolgáljak. A mezítlábas messiásotok sem fog megmenteni titeket, és ennek egyszerűbb oka van, mint gondolnátok. Már nem érdeklitek.
A nemeself szavai nyomán ólmos némaság ereszkedett a kamrára, melyet senki sem tört meg. Denyard igyekezett állni Ryamo tekintetét. Akárhogy is, de a fogva tartója úgy forgatja a lapokat, hogy ő álljon nyerésre. Ezt mindig is így tette, és ennek érdekében semmilyen mocskos eszköztől nem riadt vissza.
– Félre ne érts, én tökéletesen megértem, miért akarsz egy olyan nőt követni, aki kényelmesen teázgatva nézte végig a karosszékéből a szenvedéseteket – folytatta az elf, majd a kezében tartogatott aktákat átadta az egyik talpnyalójának, aki hajlongva elsétált velük. – De hogy lásd, mennyire könyörületes vagyok, van egy ajánlatom. Mivel akiről beszélünk, a feleségem, a házasságunk pedig törvényes és érvényes, ebből kifolyólag már felém is hűséggel tartozol. Amennyiben ennek eleget teszel – az elf felpillantott a többi elítélt irányába –, és ez mindőtökre vonatkozik, hajlandó vagyok eltekinteni a vétkeitektől, és elkerülhetitek ezt a rettenetes sorsot, amin szegény pajtásotoknak kellett keresztülmennie. – A férfi hátborzongató mosolyt villantott. – Habár nincs sok választásotok, mert mint ugye már tudjátok, mi vár rátok. Így is úgyis engem fogtok szolgálni, csak az a kérdés, hogyan kívánjátok ezt tenni.
A csend ólmosból fátyolossá vált körülöttük. A fogoly keze reszkető ökölbe szorult, és végignézett a ketrecekben gubbasztó társain. Arcukon kín és félelem elegye tükröződött, de egyikük sem szólalt meg...
Kivéve...
– Ne merészeld – morogta a férfi a húga irányába, akinek vértelen ajkai elnyíltak. De a fivére azon nyomban belefojtotta a szót.
Ryamo tettetett csalódottsággal húzta el a száját.
– Milyen kár – sóhajtotta. – Azért még hagyok időt, hogy megfontoljátok.
Hátat fordított, és megindult az ajtó irányába. A halvány fényben szinte világított a háta közepéig hulló, hófehér haja, melyet sosem csúfított el egyetlen gubanc sem. Legalábbis a foglyai még sosem látták.
Az őrök húzni kezdték Denyardot vissza a ketrece irányába, de az még intézett pár epés megjegyzést az uruk felé.
– Nem is csoda, hogy felültettek! Tudod, Athelessának valódi férfira van szüksége, nem egy ilyen jelmezbe bújt cirkuszi szajhára, akinek állandóan megvan a vérzése. Nyilvánvaló, miért nem tudtál neki gyereket se csinálni.
A Nagyúr megállt, de nem nézett vissza.
– Mára elég, vigyétek a foglyokat a celláikba.
– Parancsára! – Az elfek bólintottak, de még mielőtt tovább húzhatták volna Denyardot, Ryamo ismét megszólalt, amikor felpillantott a válla felett. Hangja szenvtelen jegességgel visszhangzott végig a kínzókamrában.
– Azt ne. Azt adjátok a kutyáknak. Hadd legyen nekik is egy jó napjuk.
Denyard húgának fájdalmas kiáltozása töltötte meg a helyiséget, mely mintha egy kút mélyéről fakadt volna.
– Bosszulj meg, Nela!
– Igen-igen, bosszuld meg. De most pihenjétek ki magatokat, a bosszúhoz szükségetek lesz az erőtökre! – kiáltott a Nagyúr az ajtóból unottan, majd távozott rajta.
Ryamo komótosan csukta be maga mögött a kínzókamra ajtaját, melyre a zsanérok hideg visítással feleltek.
Kihúzta magát, és kimért léptekkel indult meg előre a folyosón, melyet a falra erősített fáklyák narancsos fénye töltött meg.
– Uram...! – hallotta a háta mögül, amint valaki felé igyekszik.
Némán emelte fel a kezét jelzésképp, anélkül, hogy megfordult volna. A szokásos, hűvös higgadtsággal belépett az első ajtón, ami az útjába került.
Miután azt is bezárta maga mögött, szaggatott sóhaj szakadt fel a mellkasából.
Aztán a térdei nagyott koppantak a paldó kövezetén.
Két kezével görcsösen markolt a haja tövébe, miközben összegörnyedt.
Olyan aprónak érezte magát, hogy bárki, aki arra jár, könnyedén eltaposhatná, mint egy bogarat.
És talán nem is bánná, ha valaki megtenné végre. Ha megszabadítaná az összes kíntól és tehertől, ami nap mint nap szaggatja szét a bensőjét.
"Ha csak a hisztis picsát vagy képes alakítani, akkor valóban eltaposnak. Nem erre szántunk anyáddal. Egy nagy csalódás vagy, fiam" – csendült fel a hang a fejében, amely minden alkalommal kitépett egy darabot a bensőjéből.
Úgy érezte, ha nem hasad rögtön ketté a koponyája az erőlködéstől, akkor a saját kezével fogja összezúzni.
Én... megtettem MINDENT... azért, hogy egyszer az életben büszke legyél rám, és méltó legyek hozzád! – Ryamo olyan erővel csikorgatta fogait, hogy félő volt, elporladnak a szájában.
"Természetesen. Nézz magadra, most is mit csinálsz. Ha valaki meglátna, le is tagadnálak. Bár lehet, már rég meg kellett volna tennem."
Az altmer egész testében reszketett. Az ujjai közt fényes szikrák kezdtek pattogni, de gyorsan elfojtotta őket, mielőtt még kitörtek, és helyrehozhatatlan pusztítást végeztek volna a birtokon.
Torkából dühödt morgás tört fel, amikor az ökle nagyot reccsent a kőfalnak ütközve.
Egy fiút látott maga előtt...
A rajzát szorongatta a mellkasánál, és hatalmas szemekkel nézett felfelé a nőre, akinek a szolgáló az utolsó simításokat végezte az öltözetén, mielőtt eltűnt volna a ház ajtajában.
– Most, hogy Anequina és Pelletine is szakított a Cyrodiili Birodalommal, már Elsweyr teljes egésze is a markunkban van. Ha az emberek nem adják meg magukat, készen állunk háborút indítani. A férjem személyesen gondoskodik az újoncok toborzásáról, és minden szükséges eszköz biztosításáról...
– Anya... – sietett oda hozzá a fiú, és kissé félénk, de izgatott mozdulattal fordította az asszony felé a papírosát. – Nézd, ez itt te vagy, ez apa, ez pedig...
– Most nincs időm a kis játékaidra, Ryamo – felelt az anyja anélkül, hogy egyáltalán odanézett volna. A cseléd átbújtatta az utolsó gombot is a ruhája nyakán, majd a nevelőhöz fordult. – Ma is későig leszek. A fiam tudja, mi a dolga. Este lefekvés előtt nézze át és mondja fel neked az összes anyagot. Utána pedig gyakorolja a mágiatant is. Ha netalán hibát ejtene, vagy elaludna közben, üss rá a pálcával. Addig nincs sem étel, sem alvás, míg nem teljesítette a napi kötelességeit.
A nevelő zavarában a kezét tördelte. De nem gátolta meg abban, hogy feltegye a kérdést.
– Asszonyom, nem túlzás ez egy kissé? – próbált minél határozottabbnak tűnni. – Hisz még csak egy gyerekről beszélünk...
– Ez a közös döntésünk az apjával. És most ha megbocsájtasz, fontosabb ügyeim vannak, mint a fiam.
Ryamo nyelt egyet, és a fényes gránitpadlóra összpontosította a figyelmét. Sokat jelentett volna neki akár egyetlen művét illető szó. Olyannyira készült rá, hogy ezzel talán, ha csak egy árnyalatnyival is, de közelebb kerülhet a folytonosan elfoglalt, érzelmileg és fizikailag is elérhetetlen szüleihez.
Nem akarta feladni.
– Ez én vagyok? – mormolta az apja, miközben a megvetés savanyú fintort húzott az arcára. Aztán előredőlt a karosszékében, a fia elé emelte a rajzát, és egy ráérős, de annál jelentőségteljesebb mozdulattal kettészakította az orra előtt. – Ahelyett, hogy ilyen gyerekes, haszontalan, és semmitmondó dolgokkal csapod el az időt, amihez ráadásul semmi tehetséged nincs, dolgozhatnál a jövődön, amiből semmi sem lesz, ha a jelen állást nézem. Az életben semmit nem fogsz elérni, ha nem dolgozol meg érte. Az egyetlen, ami számít, az a kemény munka. Amihez egyértelműen te, a saját fiam túl érzékeny, és túl puhány vagy... Néha elgondolkozom, csinálhattam volna inkább kisszéket, annak is több értelme lett volna, mint egy ilyen hozzád hasonló lágymártásnak.
A kettészakadó papír hangja a fiú csontjáig hatolt az apja szavaival együtt, melyek együttes erővel porrázúzták mindet. Ujjait megfeszülten szorította ökölbe, mialatt lesütötte a szemét, és visszanyelte a könnyeket, amik gejzírként próbáltak kitörni belőle.
– De apa, én... – rebegte halkan, a férfi azonban egyetlen mozdulattal elhallgattatta.
– Nem vagyok rá kíváncsi. Mióta megtanultál beszélni, egyetlen értelmes szót sem hallottam még, ami a te szádat hagyta volna el. Van egy olyan érzésem, hogy most sem fogok... Tűnj a szemem elől, mielőtt még rosszul leszek. Majd akkor társalgunk, ha végre valami csoda folytán normális dologgal vagy képes apád elé állni.
A férfi a fia kezébe nyomta a széttépett rajzot, majd onnantól kezdve keresztülnézett rajta.
Ryamo leszegte a fejét, és megfeszülten szorította magához a papírfoszlányokat. Megtörten ácsorgott a szoba közepén, nem emlékezett rá, meddig. Ahogy arra sem, hogy kik vették körbe. A helyiség akár csordultig is lehetett volna, akkor is egyes-egyedül álldogált volna benne.
Mély levegőt vett, és lassan fordult meg, majd kisétált.
A napok, hetek, hónapok a monotonitás fojtogató szürkeségében peregtek a négy fal közt. Ryamo a masszív kerítés hideg rácsain pihentette a homlokát, mellkasából időről időre ólmos sóhajok szakadtak fel, ahogy a kinti világot szemlélte. A kortársait, akik önfeledten játszottak a szabadban, ahogyan egyes gyerekek ragaszkodtak egymáshoz, időnkét átkarolták egymást, ahogy a szüleik büszke mosollyal figyelték, ölelték őket. Ryamo nem ismerte az anyai ölelést, sem az apai dicséretet.
Ahogy cseperedtek, a fiúk többet kezdtek a lányokkal is foglalatoskodni, és fordítva. Tudta, hogy ő nem elég jó hozzá, hogy bárki is úgy nézzen rá, ahogy mások egymásra néztek.
– Lorette – szólalt meg, ahogy az ablak mellett ücsörgött a szobában, és kimutatott rajta, két kisgyerek irányába, akiket már jó ideje volt alkalma megfigyelni. Láthatóan nem voltak testvérek, se rokonok, sem pedig szerelmesek. Mégis mindig egymással labdáztak, és egymást követték. – Ők mit csinálnak? Miért vannak mindig együtt?
A nevelő megvakarta a fejét, amikor maga is kitekintett az ablakon.
– Ők barátok, Ryamo úrfi.
– "Barátok?" – ízlelgette magában a szót a fiú komor arckifejezéssel. – Az meg mit jelent?
– Nos, hát... azt például, hogy akik barátok, azok...
– Mindig együtt vannak – fejezte be Ryamo helyette, s közönyösen bámult tovább kifelé.
– Igen. Például. De ha nincsenek is épp együtt, mindig számíthatnak egymásra.
A fiú már nem felelt. Csak teltek el az évszakok, egyik a másik után. Haladt előre a tanulmányaival, csiszolódtak a képességei.
– Olyan nőt kell elvenned, aki előreviszi az ügyünket – magyarázta az apja. – Nem kell szeretned, és az sem fontos, hogy ő szeressen. Persze már ha lesz bárki olyan elvetemült, hogy hajlandó legyen veled összeállni, nem hogy még szeretni is... Akárki is fog szóba állni veled, azt csakis kizárólag család hírnevének köszönheted. Szégyellem is, hogy a sajátomnak kell, nevezzelek.
Ryamo némán fogadta az atyai szavakat. Nap mint nap, ha társalgásba is vonták őt, ehhez hasonló hangvételű témák kerültek terítékre...
Aztán egy este sikerült kiszöknie otthonról.
A vöröslő alkonyt felváltotta a bársonyos sötétség odakint. Ryamo lekuporodott egy szikla tetejére a tóparton, és csak bámult maga elé. Bámulta a csillagok ezüstös fényét a feszes víztükrön. Hallgatta a tücskök játékát, a kabócák énekét, a békákat, és minden egyebet, ami napnyugtakor hangot ad ki magából a természetben. Az egyelten, ami valaha végigsimított a bőrén, a hűs szellő volt.
Rezzenéstelen arccal emelte maga elé ismét a megtépázott rajzot, ami őt és a szüleit ábrázolta. A családot.
Némán nézegette az alakokat, az álmait, melyet néhány alak és szín testesített meg a papíron.
És azt, ahogy mindez lángra kapott a kezei közt. Ryamo tüze felemésztett mindent, amire valaha vágyott. Aztán fekete porként szállt szerteszét az ujjai közül.
– Nem lesz rátok szükségem, hogy bármit is elérjek – morogta sötéten. – Bebizonyítom, hogy én is érdemes vagyok mindarra, amire ti annak gondoljátok magatokat. És egy nap még büszkén fogtok a fiatoknak nevezni. Mert a híretek eltörpül majd az enyém mellett.
"Ne nevettess. Ha ez volt a célod, csúfos kudarcot vallottál. Amit látsz magad körül, mind illúzió. Jól rájátszod Elenwen kezére a trónt. Innen elég lesz egy könnyed mozdulat, és már rá is ült. A szolgáid sorra fognak eltűnni körülötted, mert nem tudsz bánni velük. Hagyod, hogy az érzelmeid uralják a tetteidet. Ez nem tesz jó vezetővé, sem pedig jó stratégává. A pöcsödet is abba a korcs szukába kellett belelógatnod, aki úgy átvert, mint szart a palánkon, és az egyetlen, lehetséges gyerekedet is sikerült megölnöd... persze ha valóban a tied volt egyáltalán, amit már sose tudsz meg. Mert annak az esélyét is elbaltáztad, hogy megtudd. De tudod mit, talán jobb is így. Nem arra neveltelek, hogy hígvérű söpredékekkel szűrd össze a levet, és az ellenségeinkkel szennyezd a családfánkat." – A férfi keserűen sóhajtott.– "A háború alatt volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, talán végül mégis rátermett fiút sikerült faragni belőled. De aztán ugyanolyan hamar vissza is csúsztál a pöcegödörbe. Miért is nem Elenwen az én lányom helyetted...
KUSS LEGYEN! – Ryamo csuklója újabbat roppant a kőfalnál.
Az apja gúnyos vigyort eresztett a fejében.
"Nehéz dolog, amikor az igazság az arcodba könyököl, igaz? Nekem is épp ilyen nehéz volt elfogadnom."
Ryamo lassan szívta be, majd fújta ki a levegőt, és felegyenesedett. Összetört kézfején végighúzta az ujjait, mire a csontok visszaálltak a helyükre.
Elég volt. Mostantól ÉN beszélek.
Leporolta magát, rendbehozta a megjelenését. Egy könnycsepp sajtolódott ki a szeméből, és gördült le az arcán, de gyorsan eltűntette, mielőtt bárki észrevehette volna.
Egyenes testtartással kilépett a raktárhelyiségből, és rácsukta az ajtót mindarra, ami odabent történt.
– Nagyúr – hajolt mélyre a foltos kötényt viselő nemeself férfi, amikor Ryamo belépett az elzárt kísérleti terembe. Némileg meglepettnek tűnt ura láttán.
Az altmer lord arcvonásai savanyú fintorba rándultak, amint keresztbefont karokkal körbesétált a helyiségben.
– Komolyan, Arknath, mintha még egyszer sem említettem volna, hogy nyiss ablakot, amikor dolgozol – mormolta kelletlenül. – Förtelmes ez a bűz.
Arknath összepréselte az ajkait, és megdörzsölte a homlokát.
– Bocsáss meg, uram, de az efféle munka aligha jár kellemes illatokkal. Az én orrom már annyira hozzászokott, hogy fel sem tűnik.
A Nagyúr elfintorodott, midőn a tekintetét végigjáratta a terem minden apró részletén.
– Igen, gondolom... Ha részletesen áttanulmányoztad volna az útmutatót, tudhatnád, hogy nem lenne szabad ilyen penetráns szagnak lennie.
Arknath meglazította a mandzsettája nyakát, majd az ujjával kezdett babrálni, amint egy árnyalatnyival fakóbb színre váltott a bőre.
– Szörnyen restellem, talán több só kellene... – kezdett leszegett fejjel ide-oda kapkodni az ollói, tűi, és egyéb kiegészítői közt, melyek szanaszét hevertek a munkaasztalán. Ryamo azonban leintette.
– Jól van, ne aggódj, ráérünk. Inkább emésszen fel több időt, minthogy pocsék munkát adj ki a kezeid közül, amivel semmire se megyek. Mindenesetre, ezek után talán meg sem kellene kérdeznem, hogy sikerült-e párral elkészülni végre – sóhajtott fel némi szomorkás elcsigázottsággal.
– Csak eggyel, de azt hiszem, készen áll, Nagyúr.
Az altmer kihívó érdeklődéssel vonta fel fél szemöldökét.
– Úgy lenne? Remélem, legalább részben pontosan követted az utasításokat. Ha újabb hiba csúszna a rendszerbe, már egy kisséelégedetlen lennék.
A középen álló asztalhoz lépett, mely a viaszgyertyák sokaságának fényében úszott.
Homlokráncolva húzott egy újabb pár kesztyűt a már meglévőre, és alaposan végigszemlélte, időnként megmozgatva ellenőrizte a bőrszíjjakkal összeerősített csontokat, a béllel összevarrt szöveteket, s az egymáshoz látványilag kevésbé összeillő darabokat, ugyanakkor egy egész testet kiadó "alkotást".
– Túl szoros – dünnyögte maga elé, ahogy a vállizület rögzítésén lazított. – Nem fogja tudni mozdítani. Legközelebb figyelj erre!
Arknath sürgetőn bólintott.
– Hogyne, uram.
Ryamo sokáig mustrálta az előtte heverő testet, mielőtt megszólalt volna.
– Akkor lássuk. Végre hosszas idő után eljutottunk ide, Arknath . Ez a mi érdemünk. Ha a kísérlet sikeres lesz, a jutalmadba bele fogsz fulladni.
A férfi ismét meghajolt.
– Nagyon megtisztelsz. Ugyanakkor... a legutóbbi incidens óta, egy időre azt gondoltam, talán felhagysz a munkával...
Ryamo hirtelen emelte Arknathra a tekintetét. Rezzenéstelen vonásokkal nézett farkasszemet vele az elhangzottak nyomán.
– És mégis hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte végül egyszerre játékosan és fenyegetőn. A férfi nyelt egyet.
– Úgy, hogy azóta nem jöttél le, hogy személyesen tekintsd meg a munkálatokat, mióta itt járt az Úrnő, te pedig...
A Nagyúr egyetlen pillantással elhalgatta a szolgáját, mielőtt még az folytathatta volna. Hangjából ezúttal semmiféle könnyedség nem sugárzott, amikor megszólalt.
– Egyvalamit jegyezz meg, Arknath. Sosem hagyom félbe, amit elkezdtem. Próbáljon bárki az utamba állni. – Ryamo suttogásba hajló szavaitól jégbe borult a helyiség. – Bárki. – Őrjítő lassúsággal lépett közelebb a férfihoz, mialatt mélyen a szemébe nézett. – Érted már?
Arknath hevesen bólogatott, mint egy meghunyászkodott kutya, aki a gazdája lábai elé szegezi magát a leteremtést követően.
– Helyes – Ryamo ajka halvány, elrettentő mosolyra görbült, melyben örömnek nyoma sem volt.
Aztán visszafordult az asztalhoz. Mindkét kezét ráfektette a testre, majd mélyre törő levegőt vett, és lehunyta a szemét.
Minden erejét kibontakoztatta és egybegyűjtötte, hogy végrehajtsa a varázslatot. Előszedte a mélyre zárt tömlöcből minden keserűségét, aminek lángjai a csontjait emésztették, a haragját, mely hegyeket volna képes porrá morzsolni, a veszteségét, amely eleven égeti el minden egyes nap.
A családjára gondolt. Arra a családjára, ami sosem volt az övé. Aztán arra, amely a világot jelentette a számára, mégis egymásba mártották a kést, és elvesztek, talán örökre.
"Egy nagy csalódás vagy, fiam. Szégyellem, hogy a sajátomnak kell, nevezzelek. Túl érzékeny és túl puhány vagy. Semmi tehetséged nincs. Csúfos kudarcot vallottál. A látványodtól is rosszul vagyok."
"Egyetlen nevet emlegetnék, és az nem a tied. Csak egy munka voltál. Soha senki nem fog szeretni. Hányok tőled."
Az izmai görcsbe rándultak. Az életerőt úgy szívta ki belőle a varázslat, mint vámpírok a vért az áldozatuk testéből.
Az altmer szájában megkeseredett a nyál.
Hagyta, hogy az ennek nyomában felbugyogó düh erőnek erejével törjön ki belőle. Még ha a térdei majd bele is roskadtak alatta.
Ryamo arca fájdalmas ráncokba gyűrődött. A súly ellenére kihúzta magát, és felnyitotta a szemét. Talpon kell maradnia. Kerüljön bármibe is.
Mostantól én beszélek. Én parancsolok. Meglátjátok.
A test megmozdult a tenyere alatt.
Az altmer nő tűkön ülve feszengett a bársonykereveten, mialatt apró mozdulatokkal fésülgette vajszínű hajtincseinek végét. Ajkát harapdálva igyekezett összpontosítani, és pórázon tartani a gondolatait.
Már órák teltek el, és a fivére még mindig sehol se...
Hirtelem nyílt az ajtó. A nő úgy pattant fel, mint aki alá sünt tettek a székbe. Fésűje tüstént kicsusszant a szorításából, és nagyot koppant a szőnyegen.
– Itt vagy – mormolta a férfi, mialatt sietősen csörtetett be a helyiségbe.
– Nos? – emelte rá a nő sürgetően a tekintetét, amely inkább már követelőzésbe torkollott. – Mit mondott?
A férfi nagyot sóhajtott, majd megindult a szomszéd szoba felé, és csörömpölni kezdett valamivel.
– El kell mennem – kiáltott át egykedvűen.
– Micsoda? – A nő egy pillanatra úgy érezte, mintha kipárologtak volna alóla a lábai. – Hova? És miért?
Kétségbeesett léptekkel kezdett fel s alá járkálni, mialatt fehér selyemruháját markolászta, de nem érkezett válasz.
– Rulindil! – harsogta élesen. – Kinyögnéd végre, mi történt?!
A férfi végül előjött félig-meddig borotvált ábrázattal. Az arcához foltokban tapadt a fehér hab.
– Ryamo Skyrimba küld, hogy a jégcsap unokanővérének dolgozzak.
– Elenwennek? – A nő zavart pillantással meredt vissza rá. – De hát mi tör...
– Inkább nem untatlak a részletekkel, Carmia. Legyen elég annyi, hogy a megmaradt két Penge ügynök még mindig szökésben van – szakította félbe Rulindil, és letörölte a habot az arcáról, majd gondosan összehajtogatta a kendőt. – A lázadást pedig nem engedhetjük, hogy idő előtt törjék le. Elenwen a trónra éhezik, Ryamo megparancsolta, hogy az ott tartózkodásom alatt felügyeljem őt és a munkásságát, és minden apró részletről beszámolót vár. Nem beszélve a törpe nejéről, akit mindenáron távol akar tartani a kuzinjától...
A nő arca elé viharfelhők úsztak. Ökölbe szorított kézzel hanyatlott vissza a kerevetre, és felvette a fésűjét a padlóról.
– Szóval ott van – mormolta epétől csepegő szavakkal. – Az istenek kegyesek, hogy ilyen messzire üldözték.
A férfi visszatért a fürdőhelyiségbe.
– Gondoltam, hogy ez a rész téged jobban fog érdekelni. Az a... Athelessa teljesen Ryamo rögeszméjé vált. – Rulindil nyelt egyet, és fanyarul dünnyögött maga elé. – Talán bebiztosíthattad volna magad még jóval előtte, hogy ez megtörtént volna. Most nem tartanánk itt.
Carmia felhúzta az orrát és keresztbevetette a karjait maga előtt.
– Szerinted nem ajándekoztam volna már meg egy szakajtónyi gyerekkel, ha ez ilyen egyszerű lenne? – fakadt ki. – A kis ringyónak bezzeg sikerült... fel sem fogta, mekkora áldásban volt része. Bár cseppet se bánom, hogy végre eltakarodott a helyemről. Némi igazságot én is megérdemlek végre.
– Tudod, hogy semmi biztosíték rá, hogy az a gyerek nem csak egy fattyú szörnyeteg volt. És egyelőre még nem a te helyed. De ha mostantól a bájaid mellett az eszedet is használod végre, és keményen dolgozol, még az lehet. Ryamo lesz a régens, és ha szerencsénk van, egy nap a király is. Nem ajánlom, hogy megint elszúrd. Különben megfogadom a tanácsát és kiházasítalak...
A hallottak szinte felképelték a nőt. A mellkasa összeszorult, egy pillanatra. Ha a bátyja egy vödör jeges vízzel önti nyakon, az sem lett volna ennyire kellemetlen, mint a tudat, hogy a személye tökéletesen hidegen hagyja Ryamo nagyurat.
– Ezt mondta? – rebegte. A hangja több oktávnyit csúszott felfelé. Megmarkolta a fésűjét. – Soha! Ha Ryamo nem lehet az enyém, inkább meghalok! Nekem csak ő kell, senki más!
Rulindil grimaszolva sétált elő, ezúttal már teljesen borotvált ábrázattal. Kezével folytonosan a csupasz arcbőrét dörzsölgette, mint aki sosem fogja tudni feldolgozni a szakálla iránt érzett sajgó ürességet, ami utána maradt.
– Igen, sejtettem – felelte egykedvűen, és levetette magát az egyik ülőalkalmatosságra.
Carmia maga elé emelte a virágindákkal díszített kézitükrét, és ismét fésülgetni kezdte a haját, mialatt a hálás kinézetű arcképét szemlélte.
– Annyi közös van bennünk. Kár, hogy ő ezt nem látja – sóhajtott egyszerre csalódottan és vágyakozón.
– Hát jobb lesz, ha összekapod magad, és teszel róla, hogy meglássa. Amíg én északon kell dolgozzak az ügyünkért, addig is neked kell helytállni és tartani a frontot. Az, hogy Ryamo visszautasított, csak egy okozat. Még mindig a gyász beszél belőle, de valójában mindennél jobban vágyik egy társra. Kiváló alkalom, hogy újra mellé állj, és a vígasza légy. El kell érned, hogy ő is téged akarjon, és ezúttal ne csak az ágybetétjeként. A tét már jóval nagyobb.
– De mégis hogy állhatnék mellette többként, mint egy ágyas, ha már egyszer nős?
– Még. Ha már így alakult, egyelőre a magam részéről is egyetértek, hogy érdemes kihasználni a házasságával járó presztízst. De amint a bosmernek több haszna lesz holtan, mint élve...
Carmia smaragzöld tekintetébe visszatért a csillogás. Mohón tapasztotta a saját arcképére, és végighúzta a nyelvét ívelt ajkának felső részén.
– Végre a helyére léphetek – fejezte be a fivére helyett, és szája széle alattomos, önfeledt vigyorba görbült.
– Tudod, ez mit jelent. Ha elégedett lesz a skyrimi küldetésemmel, Ryamo előléptetést ígért. A cyrodiili igazságosztók parancsnoka lehetek. Te pedig...
– A királyné – suttogta Carmia, és vörös rózsák jelentek meg aranyszín bőrén.
Rulindil és a húga jelentőségteljes pillantást váltottak.