NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
X.
A szokásosnál is zordabb idők uralkodtak Skyrim felett ezekben a napokban. A szél szüntelen tépázta a fenyvesek tüskés ágait, a tundra szegényes aljnövényzetét, s hordta magával a havat, mely örvényként kavargott a jeges levegőben. Nagy vakmerőséget követett el, aki ily tomboló viharban is útjára bocsátkozott az ismeretlenbe. Észak földjein nem ment ritkaszámba, hogy az emberek, akik elbúcsúztak, nem tértek vissza többé.
– Látod? – kérdezte a mágus, mialatt egy kiterített tekercsre bökött az ujjával, magyarázván a rendetlen dolgozóasztalára támaszkodó, bőrvértet viselő breton nőnek, ki egy sötétszín csuklya alá rejtette összefogott, szőke tincseit. Csupán vékony vonallá préselődött ajkára vetült némi fény. – A terminológia egyértelműen az Első Korra enged következtetni, vagy még korábbra. Meggyőződésem, hogy ez egy sokkal régebbi írás fennmaradt másolata. Talán közvetlen a Sárkányháború utáni korszakból származik. Ha ez így van, fel tudnám használni, és összevethetném más, későbbi írásokkal.
A breton elégedetten biccentett a varázsló felé, majd kesztyűs ujjait végighúzta a telekörmölt papíron.
– Helyes! Örülök, hogy jól haladsz! A megbízóim már igencsak sóvárognak némi kézzelfogható válasz után. – A nő mély, halk hangjából komor elszántság sugárzott.
– Óh, emiatt ne aggódj! – egyenesedett fel a varázsló. – Végül maga a jarl is érdeklődni kezdett a dolgok felől, szóval immár módomban áll a lehető legtöbb időmet ennek a kutatásnak szentelni.
– Ez az idő viszont fogy, Farengar, ne feledd! Nem csupán néhány elméleti kérdésről beszélünk. A sárkányok visszatértek!
– Igen-igen, hogyne. Ne aggódj! Habár annak a lehetősége, hogy közelről láthassunk egy valódi, élő példányt, borzasztóan hasznos lenne! De most engedd meg, hogy mutassak valami mást, amire sikerült ráakadnom… nagyon érdekes… úgy hiszem, az megbízóidat is érdekelni fogja… – kezdett a férfi ismét a mellette heverő öreg papírhalom közepébe mélyedni, mikor a társa jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
– Látogatód érkezett.
– Hmm?
A breton harcos és a nord vajákos egyszerre pillantottak fel az asztalról. Egy borzas, elgyötört erdőelf támasztotta a magas ajtófélfát. A vállát fedő, barna szőrme csatakossá ázott, bőrfűzőjét hosszan felhasították az oldalán, melynek foszlányos szélén alvadt vér sötétlett, csizmáját pedig bűzös, fekete sár lepte. Fáradt, zaklatott tekintettel meredt a két csuklyásra. Mahagóni szemei alá sötét árkokat rajzolt a piszok és a nyugtalanság, ajkát természetellenes színűre csípte a fagy.
– Áh! – csapta össze Farengar izgatottan a csupasz tenyerét. – A jarl új protezsáltja! Csak nem Zordzuhatagból? – felkacagott, majd némi gúnyt csempészett az undok hanglejtésébe. – Úgy látom, nem haltál meg! Sikerült túljárnod a draugrok nem létező eszén?
– Szóval így nevezik őket... – szűrte ki Luna a fogai közt csendesen.
Hűvös tekintettel kivonszolta magát a fényre, majd az arca gyötrelmesen rándult meg, mialatt előre lendítette a megviselt tarisznyáját. Egy öreg, vékony kőtábla csusszant ki belőle, teli mohos vésetekkel, és hangosan csattant az asztalon. A sűrű porfelhő a magasba szállt.
Az északi varázsló tágas laboratóriumára síri csend borult, mialatt ő és a breton arca elfehéredett, akár a többnapos, víz áztatta holtak bőre. Tágra nyílt tekintetük ide-oda vándorolt az áhított zsákmány és megkaparintója közt.
– A Sárkányok Köve… – suttogta a mágus, s sápadt ujjaival körberajzolta az ősi karcokat a hideg szikladarabon. – Hát valóban létezik. – Szemét egy pillanatra rögeszmésen függesztette rá, miközben megragadta, hogy máris hozzáláthasson a munkálataihoz, ám a kőtábla kis híján kisiklott az ujjai közül a nagy igyekezetben. – Úgy tűnik, felülmúltad a szokásos barmokat, akiket a jarl az utamba küld – lihegte, amint sikerült időben elkapnia, mielőtt apró darabjaira hullhatott volna a padlón.
– Elhoztam, amit kért – emelte Luna fáradt tekintetét Farengarra. – Most pedig üzenjen a jarlnak, vagy az intézőjének, nekem édesmindegy, csak fizessen ki.
A férfi úgy döntött, nem teszi kockára máris a kincset, amit épphogycsak sikerült a kezei közé kaparintania. Lecsapta hát a Sárkányok Kövét az asztala szélére, majd megtámaszkodott rajta, és így folytatta, mint aki meg sem hallotta az erdőelf szavait:
– Nos, részemről végeztünk. Ez az a pont, ahol a te munkád véget ér, s az enyém megkezdődik. Sajnos az elme munkája igencsak alulértékelt fáradozás errefelé. Az én… – pillantott az alacsony nőre maga mellett, ki még mindig a térképet bámulta a csuklyája árnyékából – társam itt örömmel fogja látni a szerzeményed. Ő volt, aki utánajárt, merre indulj érte. Habár sokáig vonakodott velem megosztani a felfedezését… khm… – Sötét pillantást lövellt az asztalát támasztó bretonra. – De végül íme, itt az eredmény, hogy nem tévedtél. Ahogy a barátunk is, kinek ezt köszönhetjük. – Farengar fél kezével az elf felé intett, mire az alacsony nő világoskék tekintete egyenest Lunára villant.
– Valóban te lennél az? Szép munka! – nyugtázta rekedten, majd indulásra készen egyenesedett fel, s a mágushoz fordult. – Küldj egy másolatot, amint sikerült megfejteni!
A férfi biccentett, mialatt a breton elhaladt mellette, és elhagyta a szobát. Luna fogcsikorgatva lépett a varázsló mellé, és két kézzel ragadta meg a talárját, hogy közelebb rántsa.
– A pénzemet akarom! – villogtatta a fogait, mint egy bestia. Farengar szánakozón fintorodott el.
– Ez már nem az én asztalom. De hát egy magadfajta vadállat honnan is tudhatná, hogy a jarlt, vagy az intézőjét kell felkeresnie ilyen ügyben...
A lány ragadozószerű tekintete résnyire szűkült. Felrepedezett száját már épp szóra nyitotta, vagy épp arra, hogy kiharapja a vajákos torkát, ám ekkor egy – az ő hangjánál sokkalta mélyebb visszangzott fel.
– Farengar! – zihálta Irileth, mialatt remegő térdére támaszkodott az ajtóban, hogy kifújja magát. – Farengar, azonnal jönnöd kell! Sárkányt jelentettek a közelben!
Az lány egy pillanat töredéke alatt eresztette el a mágust, majd mindketten szótlanul meredtek a testőrnőre. Farengarban félelmet nem ismerő, lázas izgalom ütötte fel a fejét. A két nőről ez már nem volt elmondható. A sötételf tekintete haragosan villant meg a jelenet láttán. De végül nem tette szóvá.
– Neked is jönnöd kell! – Kíméletlenül bökött a lányra az ujjával, melytől annak arca egy szempillantás alatt elsimult.
– Hogy mi? – fakadt ki önkéntelenül is. – Én nem va...
– Egy sárkány! Milyen izgalmas! Hol látták? Mit csinált éppen? – vágott közbe a férfi, és dörzsölgetni kezdte a markát.
– Talán egy kissé komolyabban venném a dolgot, ha a helyedben volnék. Ha egy ilyen fenevad Fehérvágta ostromlására adja a fejét, nem tudom, képesek leszünk-e megállítani. – Irileth türelmetlenül intett a fejével. – Gyerünk!
– Legalább a sebeimet kimoshatnám előbb valahol, és cserélhetnék kötést? – kiáltott utána a lány feldúltan, a testőrnő azonban vissza sem fordult.
– Csata közben is van időd a sebeidet nyalogatni anélkül, hogy valaki a kardja hegyére tűzne?! Mert ha igen, taníts, "mester"... – vetette oda foghegyről. – Nincs vesztegetnivaló időnk! Már ha kedves az életetek.
Az erdőelf nehezebben mászta meg az előtte emelkedő hosszú lépcsősort, mely a Sárkánytömlöc haditermébe vezetett, mint a grandiózus Jerallok jégkéreg lepte, csúszós sziklatömbjeit a rideg hófúvásban. Kimerült volt, piszkos, átfázott és nem utolsósorban sebesült. Nem beszélve az éhségről, mely a fájdalommal karöltve minden egyes lépcsőfoknál kegyetlenül rántotta össze a belsőségeit. Megállt egy pillanatra, s kezét a tömör kőfalnak tapasztotta.
Mit képzelnek ezek rólam, mi vagyok én?!
Hátrapillantott. Talán felszívódhatna, mielőtt bárki észrevenné. Senki hasznára nem válna, ha ismét szembesítenék egy hatalmas, tűzokádó hüllővel. Nem harcolhat velük, az is csupán hajszálon múlott, hogy a rothadásszagú Zordzuhatag nem vált az ő nyughelyévé is... vagyis...
Jeges tűszúrások szaladtak végig a gerincén, mialatt hangosat nyelt.
– Hé, te, ott! – mennydörgött a lépcsők tetejéről a testőrnő. – Odafagytak a lábaid? Mozdulj már, mások életével játszol, ha nem tűnt volna fel!
A lány szaggatottan sóhajtott fel, és ujjai lecsúsztak a durva felszínű, hűvös kőtéglákon. A sötételf sürgetően függesztette rá a tekintetét; ha sikerülne is kisiklania a kezei közül, Balgruufot minden bizonnyal egy életre magára haragítja, ha nem tovább. Talán bölcsebb volna nem szembeköpni az északiakat. Különösen nem a befolyásos uraikat, kiknek a keze messzire elér. Arról nem beszélve, hogy ha most megfutamodik, sosem kapja meg a pénzét...
Szép szerével kell meggyőznie a jarlt, hogy nem benne fog a legendás harcosára akadni, aki majd kimenti őket a lángok közül.
Mert nem fogja.
Lord Balgruuf keresztbefont karokkal várakozott tekintélyes szőnyege közepén ácsorogva a haditeremben. Kemény bőrcsizmája orrával vehemensen dobolt a padlón; talpával immár kitaposta a puha bojtokat maga alatt, arcára pedig sötét barázdákat vésett az aggodalom és a türelmetlenség.
Hol késlekednek már? Talán nem érzik a helyzet súlyosságát?
Szerencséjére nem sokkal utána, ahogy elhangzott a fejében e két kérdés, sietős lépteket hallott közeledni a lépcsők irányából.
– Na, végre! – sóhajtott fel. Tekintetét kérdően szegezte Irilethre, akit sorban követett még három társa; egy címeres katona, az udvari vajákos és egy kettéfűrészelt óriás.
– Elnézését, uram! – szabadkozott a testőrnő, majd figyelmeztető pillantást irányzott a leharcolt leány felé. – Kissé tovább tartott a kelleténél.
– Lényeg, hogy sikerült – dörmögte Balgruuf, majd a férfihoz fordult. – Tehát, a testőröm azt mondja, a Nyugati Őrtoronytól jössz.
– Igen, uram! – rebegte ziláltan a katona egy enyhe meghajlást követően.
– Beszélj el mindent, amit nekem meséltél a sárkányról! – A sötételf hangja kőkeményen visszhangzott a teremben. A férfi toporogni kezdett.
– Uh, hát… jól van. A-akarom mondani, nincs jól, vagyis a szörnyeteg jól van, ami elég nagy baj, ugyebár…
– A lényeget, katona!
– Igen, uram, elnézést! Nos, öhm… Igen, a közeledtét dél felől észleltük. Gyors volt, gyorsabb, mint bármi, amit valaha láttam.
Balgruuf tekintete elsötétült, mialatt fel-alá kezdett járkálni a szőnyegen.
– És mire készült? Megtámadta az őrtornyot?
– Nem, uram. Csupán a fejünk felett körözött a magasban, mikor elsiettem, hogy hírt adjak róla Neked. Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan… Bizonyos voltam benne, hogy a nyomomba ered.
A jarl megállapodott a zaklatott katona előtt, és vállára tette a kezét.
– Helyesen cselekedtél, fiam. Eltűntetjük innen ezt az istenek csapását. Indulj le a laktanyába némi harapnivalóért, aztán pihenj meg. Rászolgáltál.
A férfi meghajolt, majd eltűnt a lépcsők aljában, Balgruuf pedig rideg arccal meredt a testőrére.
– Irileth, sorakoztass fel néhányat a gárdisták közül, és tegyetek rendet odalent!
– Már riadóztattam az embereimet, jarlom. Harcra készen gyülekeznek a főkapunál.
– Jó. Ne hagyj cserben! – bólintott Balgruuf, majd ezúttal már a vendégére figyelt, ki egész eddig a koszlott rongyokkal betekert bal tenyerét markolászva ácsorgott a lépcsőknél.
– Sajnos nincs most időnk megünnepelni a sikeres visszatértedet, lányom – kezdte a férfi ólmos hangon. – Ismét szükségem van a segítségedre, mint ahogy már kitalálhattad. Szeretném, ha csatlakoznál Irileth-hez, és segítenél szembeszállni ezzel a sárkánnyal. Túlélted Helgent, szóval több tapasztalatod van a fenevadak terén, mint itt bármelyünknek.
A leány mély levegőt vett, mint aki saját magával is keményen küzd.
– Uram, nem hiszem, ez jó ötlet… Én nem tudok semmit ezekről a lényekről. Bölcsebb volna rátermettebb, szakértelemmel bíró harcost küldenie helyettem.
A jarl kérdőn vonta fel szemöldökét. Hosszú szakállát simogatni kezdte a hallottak nyomán.
– Nem hinném, hogy volna több tapasztalattal rendelkező harcosom nálad. Egyikük sem szembesülhetett még ilyen nagyfokú fenyegetettséggel. Te viszont igen. Ha rád nézek, valóban nem tudom megfejteni, hogyan menekültél meg. Beismerem, hogy nehezen tudlak elképzelni a csata mezején, de most mégis itt állsz a termemben „kalandos" útjaid után. Nem hinném, hogy ez a véletlen műve. Nem tehetek mást, minthogy téged küldelek.
– Csupán szerencsém volt, uram, semmi több. Csak a pé...
– Akkor imádkozom az istenekhez, hogy ismét szerencséd legyen – vágott közbe a férfi, és a leány elé lépett, hogy kezét a törékeny kinézetű vállára helyezze, s ezáltal el is némítsa. – Természetesen nem feledtem az újabb szolgálatodat, mit nekem tettél. Kérlek, fogadd el ezt az ajándékot a személyes fegyvertáramból. Óvjon téged a bestia rettenetes haragjától! – Utolsó mondatát kellően halkra vette ahhoz, hogy csupán maguk közt hallják.
Balgruuf ellépett tőle, majd helyét ugyanazon inasfiú vette át, ki pár nappal ezelőtt kézbesítette a jarl másik ajándékát. Ezúttal egy hatalmas, finom tapintású, lóbőrrel bevont, szegecses pajzsot nyújtott a lány felé, félve attól, hogy ha átadja, a leánymegrogyik a súlya alatt.
– Én is velük tartok! – lépett közbe Farengar, kinek izgatottsága fondorlatos vigyort rajzolt szőrös arcára, akár egy gyermekére, kit új játékkal leptek meg. – Nagyon szeretném látni azt a sárkányt!
A jarl az asztalára támaszkodott, melyen Skyrim jégmezeinek kiterített térképe díszelgett. Két ujjával megpiszkálgatta a vármegyék címereibe bökött jelzőzászlócskákat.
Vajon annak az ostoba medvének elegendő volt a helgeni jel, hogy nem taszíthatja belháborúba nemzetünket, mikor rég kihaltnak hitt sárkányok köröznek a fejünk felett? Felteszem, csak megerősítette a szándékait…
– Szó sem lehet róla – visszhangozta háttal nekik. – Mindőtöket nem tehetlek kockára. Rád itt van szükségem, hogy azon agyalj és dolgozz, miként védhetjük meg a városunkat ezekről a szörnyetegektől.
A varázsló arcáról lehervadt a mosoly. Csalódottan fonta keresztbe karját, talpát pedig húzogatni kezdte a hideg kőpadlón.
– Ahogy óhajtod, uram…
A jarl a lányra pillantott a vála felett, aki erőtlenül bajlódott frissen kapott pajzsával. Valahogy sehogy sem illett a parányi kezébe, s elnézve, legalább akkora volt, mint ő maga. Inkább akadályozná a harcban, mintsem hasznára válna.
A férfi végighúzta nyelvét a felső fogsorán. Most majd kiderül.
– Még egy dolog, Irileth – siklott át a tekintete a testőre felé. – Ez nem egy „dicsőség, vagy halál" küldetés. Azt akarom, hogy tudd meg, mivel állunk szemben.
A sötételf szívére helyezte a kezét, s meghajolt.
– Ne aggódj, uram! Magam vagyok az óvatosság.
Fehérvágta lordjának szája széle gondterhelt vigyorrá görbült, miközben bólintott.
– Az istenek vezessék pengéitek s nyilaitok!
– Irigyellek, amiért a saját szemeddel láthatod majd a sárkányt… valahogy te mindig részesülsz a kiváltságban – engedett meg magának Farengar egy epés megjegyzést, mikor elsétált a lány mellett.
Luna remegő térdekkel lépett ki a Sárkánytömlöc kapuján. Tagjait erőtlennek érezte, elméjét ájulás közeli fáradtság gyötörte, gyomra üres volt, haja és öltözéke pedig csakúgy ontotta magából a draugrok rothadó szagát. Nem beszélve arról, hogy a szokásos, dermesztő légáramlat kegyetlenül képelte fel, és maszatos bőrébe csípett. A sárkány tüze máris kellemesebb gondolattá vált…
Kétlábonjáró szemétdombként undorodott saját magától, ám valahol mélyen néma elégedettséggel is eltöltötte a tudat.
– Sárkánytömlöc őrei azt beszélik, segédkeztél a jarlnak. Fehérvágta nevében, köszönöm neked! – tisztelgett előtte a városőr, mialatt a grimaszoló Irileth nyomában végighaladt a város kavicsos, tekergőző utcáin, melyeket csupán a megrozsdált vasakból kovácsolt tűztálakból fel-felcsapó, narancsszín lángok vontak némi fénybe. Az éj ellenére mindenki elhagyta az otthonát, és szép lassan a két csatába igyekvő elfnő után eredt. Irileth emelt fővel, egyenes háttal, céltudatos magabiztossággal szedte a lépteit, ellentétben Lunával, ki a köszönetnyilvánítások ellenére is hajlottan, a sérüléseiből eredő lüktető fájdalommal dacolva caplatott utána. Valahol azt kívánta, bár sose érnének célba. Csapdába esett; immár másodszor kényszerült vásárra vinni a bőrét azért az istenverte fizetségért. Kezdett kételkedni benne, hogy valaha is megkapja, a jarl és a fejesei pedig csak udvari bolondot csinálnak belőle, mialatt a markukba röhögnek, és minden egyes útszéli árokba belelökik, hogy vajon ebből is kimászik-e...
A sötételf láthatatlan láncai bilincsekként tekeredtek a csuklójára, melyekkel kíméletlenül rángatta a társát. A helyzet fájdalmasan ismerős volt, sötét emlékeket hívott elő, melyek tekintélyes tépőfogaikkal a lelke mélyét marcangolták.
Már bánta, hogy útba ejtette ezt az istenverte várost.
A kapu előtti átkötő hídnál felszerelkezett, Fehérvágta egyenpáncéljában toporgó nordokat pillantott meg, kik hozzá hasonlóan nem voltak elragadtatva a feladattól, melyet uruk rendelt el. De mindez természetesen nem számított. Balgruuf szava törvény volt e földön, ők pedig alattvalók voltak, s e lét feltétel nélküli engedelmességet kívánt. Irileth szigorúan lépett eléjük, majd belekezdett buzdító hegyi beszédébe, mialatt a szélörvény kitartóan kavargott.
– Tehát, felvázolom a helyzetet! Egy sárkány ostromolja a Nyugati Őrtornyot.
A tömegen kétségbeesett morajlás futott végig.
– Hogyan? Egy sárkány?
– Lehetetlen!
– Akkor hát ezért vagyunk itt?!
A nő formátlan csípőjére tette a kezét.
– Jól hallottátok. Azt mondtam, sárkány!
A helybéliek, kik addigra már csaknem mindannyian rémült arcaikat felöltve sorakoztak a harcosok mögött, ijedten súgtak össze. Bizonyára nehezükre esett elviselni házuk légkörét abban a tudatban, hogy a szárnyas szörnyeteg bármely pillanatban rájuk gyújthatja, vagy beomlaszthatja azt.
– Megmondom; egyáltalán nem izgat, honnan jött, ahogy az sem, ki küldte. Amit viszont állítok, hogy hatalmas hibát követett el, mikor idemerészkedett, és megfenyegette Fehérvágtát!
Luna ellenállhatatlan késztetést érzett a nő háta mögött, hogy kesztyűjébe temesse fagy csípte arcát. Még egy halk, lesújtó sóhajt is megengedett magának.
– De asszonyom! Hogy tudnánk felvenni a harcot egy sárkánnyal? – kérdezte végül az egyik férfi, ki idegességében ide-oda lengette maga előtt címeres pajzsát.
– Ez egy jogos kérdés – helyezte át Irileth a testsúlyát egyik lábáról a másikra. – Egyikünk sem látott még egyetlen példányt sem, vagy kényszerült csatába indulni eggyel. De a becsületünk köt minket. Még akkor is, ha elesünk. Ez a dög az otthonunkat fenyegeti… a családunkat!
A leány hátranézett. Az ijedt tömeg lázas toporgásba kezdett mögöttük, míg a sötételf teljes tüdőből igyekezett túlordítani a szélvihart, mint mindig. Hiába; nem akart csillapodni. Egyikük sem.
– Hogy vagytok képesek magatokat nordoknak nevezni, miközben már a szörnyeteg hallatán is megfutamodtok? Hagynátok, hogy egymagam szálljak szembe vele, miközben ti odahaza melegedtek a tűznél, asszonyaitok ölében? – Itt a nő kis híján köpött egyet, Luna pedig beharapta elfagyott ajkát. Talán ez a nő képes valósan felmérni az erőviszonyokat az ura helyett is. Ha rákérdezne, vajon eleresztené, és a közös titkuk maradna?
Luna elfintorodott. Lehetséges. Egy vas sem volna a zsebében, de legalább lenne egy közös titka egy dunmerrel, aki valószínűleg másnap felvágná őt ágyéktól torokig, ha épp úgy ítélné helyénvalónak... Különösen azután, hogy rajtakapta, miközben az udvari mágust szorongatta.
– Nem, asszonyom! Dehogy! – A férfiak egyszerre hördültek fel, és kezüket maguk elé tartva szabadkoztak.
– A tét még a becsületünknél is nagyobb! Gondolkodjatok el rajta – egyetlen árva példány sem bukkant fel Skyrimban a legutóbbi kor óta! A dicsőség, hogy szembeszállhatunk vele, a miénk, ha velem tartotok!
Az emberáradat felbátorodottan kezdett bele buzgó éljenzésébe.
– Mit feleltek hát? – folytatta Irileth. – Mehetünk kivégezni egy sárkányt?!
A katonák egytől egyig kihúzták magukat, hogy fojtogató félelmüket palástolják. Önérzetüket sértette volna, ha gyengének mutatkoznak ennyi ember és a rangos testőrnő előtt.
– Igen! Piszkosul igaza van!
– Igeeen! – ordítozták már-már artikulálatlanul. Irileth némileg megkönnyebbülten sóhajtott, majd megköszörülte igénybevett torkát.
– Akkor előre!
A sokaság egyre mohóbban hallatta magát. Tapsvihar és füttyszó visszhangzott végig Fehérvágta éjszakai utcáin. Luna ismét a bokáit szorongató béklyókkal kényszerült hadba szállni, mikor megpillantott egy ismerős, barna fürtös kislányt, amint kivált a feltüzelt embertömegből, és eléje sietett, hogy a tenyerébe helyezzen valamit.
Az a gyermek volt, aki kirabolta őt az eleségéből, amikor megérkezett.
– Az istenek óvjanak – nyöszörögte, majd fel is szívódott. Luna összeráncolta a homlokát, majd felfedte, mit ujjai rejtegettek – egy míves, patinás rézmedál pihent a markában, apró láncocskára húzva. Az elf fanyarul ráncolta a homlokát, és összezárta az ujjait, midőn lopva körbetekintett, nem figyeli-e a valaki.
A szemét lehunyta, és kieresztett egy megfáradt sóhajt. A fehér párafelhő a magasba szállt a fagyos, éji levegőben.
– Örülök, hogy velünk jössz – sietett oda az egyik katona a lány mellé, mikor átkeltek a felvonóhídon. Az ő arcát nem fedte el a sisakja; homlokánál két faragott szarv meredezett az ég felé. Negyvenes éveit taposhatta már, legalábbis a kék szeme körüli apró szarkalábak s a homlokát elcsúfító sötét vonalak erről árulkodtak. Negyven év már középkorúnak számított az embereknél. Na, nem úgy, mint az elfek világában.
– Úgy hírlik, Talos kedvel téged – folytatta alig hallhatón a torokhangú nord, miközben Luna lépteihez igazodott. A lány néhány köhintéssel próbálta elfojtani váratlanul feltörő, keserű kacaját. A férfi megállapítását szó nélkül hagyta – volna, ha ezúttal gondolatai nem szöknek ki a száján, mit azonnal meg is bánt. Semmi kedve sem volt a beszélgetéshez. Ahogyan az lenni szokott.
– Csakis kedvelhet – motyogta az orra alatt sötéten, majd gyorsan rá is hagyta a nordra. – Ha maga mondja…
– Mondom, biza. A városban az őrök mint rólad suttognak. Túlélted Helgent, és ez felkeltette Balgruuf jarl figyelmét. Sokan még irigykednek is – mondta. – Egyébként még soha senki nem magázott ezelőtt. Szóval hagyjuk ezt. A nevem Ollrek.
A lány felnézett rá. Szemében félelem ült, ugyanakkor arckifejezése barátságosnak volt mondható. Talán csak ki akarta élvezni élete utolsó pillanatait, és kellemes csevejbe elegyedni valakivel, aki épp a legközelebb igyekszik mellette a halálba.
De hamar rá kellett jönnie, hogy ehhez rosszul választott társat.
– ... te pedig...? – próbálkozott tovább elvakultan.
Luna undok grimaszt eresztett ki az arcára, és előre irányította a figyelmét.
– Idroilphaneth.
Az északi megtorpant.
– Tényleg?
– Nem.
Tréfálkozó kacaj hagyta el a férfi torkát, mialatt ismét felvette a lépést, és úgy tett, mintha egy jó cimboráját veregetné vállon. Persze ezt már nem tette meg, Luna legnagyobb megkönnyebbülésére.
– Tudtam ám, hogy nem! Hisz emlegeti az egész város, mint mondtam.
Igen... pazar..!
– Akkor ne tégy fel ostoba kérdéseket. Máskülönben ostoba válaszokat kapsz – dünnyögte a lány.
– Ej, de mogorva vagy, hallod-e? Kiére is hasonlít a modorod? – A férfi tűnődést imitálva kocogtatta meg keskeny ajkait, majd, mint akibe a megvilágosodás villáma hasított, csettintett egyet. – Megvan, a Thalmoréra!
Luna pillantása résnyire szűkült, mialatt az aljnövényzetet pásztázta, amibe épp belegázoltak a talpuk alatt csikorgó kavics után.
– Szóval aki nem ugrik a nyakadba, annak máris Thalmornak kell, lennie. Érdekes felfogás.
– Nem. De te pont úgy...
– Szerinted ér valamit? – szakította félbe az elf hirtelen, és előhúzott egy rézmedált, hogy meglengesse a nord előtt, akár egy ingát.
Ollrek képe megnyúlt a látványtól. Felvonta vastag, sötét szemöldökét, melytől a homlokát tarkító barázdák még inkább elmélyültek.
– De hisz ez Talos amulettje – halkította le magát. Most már nagyon is komoly tekintettel meredt vissza. – Elkoboztad?!
– Nem. Ajándék volt.
– És ezt el is higgyem? Nagyon hasonlít a...
– Én nem akarom elvenni, ami nem az enyém! – fakadt ki a bosmer. – Egyszerűen csak szükségem van a pénzre! Balgruuf még Zordzuhatagért sem fizetett ki. És nem is fog, amíg ennek a küldetésnek nem érünk a végére... De talán még utána sem, hanem kiötöl majd egy újabb feladatot, amit a nyakamba varrhat – morogta savanyúan. – Amit nem fogok fel. Ti legalább valóban harcosok vagytok, akik konyítanak is valamit egy csatához, de én...
– Azt hiszem, itt már ez sem számít. Kétlem, hogy ebből bármelyikünk visszatér. – Az északi végigmérte a lányt. – Nem hinném, hogy sokat kapnál az amulettért. Főleg mostanában... De ha talán viselnéd, még akár szerencsét is hozhat.
Luna felsóhajtott.
– Azt mondod, a halálunk biztos. – Karját húzni kezdte a balján hurcolt, súlyos pajzs, a tenyere pedig, ha sikoltozni tudna túlharsogott volna mindent kínjában. – Úgy hát az sem számít, melyik isten kit kedvel és mennyire, nem igaz? Előbb vonzzom vele magamhoz a Domínium henteseit, mint a szerencsét. Bár ki mit nevez szerencsének...
Lelki szemei előtt megjelent az óarany tekintetű, a szigorú és formális külső ellenére is lélegzetelállítóan gyönyörű altmer nő Helgenből. Sosem találkoztak azelőtt, de bemutatkoznia sem kellett, hogy pontosan tudja, ki ő. Az úrnő ezen a földön. Bár nem tudta eldönteni, melyik volna élvezetesebb. Visszakerülni Ryamóhoz, vagy végre megtenni az első látogatást a kedves kuzinnál.
Minden izmában megfeszült. Akárhányszor rágondolt, a gyomra kellemetlen bizsergésbe kezdett, és akkorára rándult össze, mintha nem is létezne. Az elméjében azonban szinte halotti csend honolt továbbra is.
– Mi mást mondhatnék? Ez a sárkány a csontjainkat is porrá zúzza, mielőtt még fegyvert ránthatnánk – dörzsölte meg a tarkóját. – De azért neked talán mégiscsak lenne esélyed, hisz már nem először találod szemben magad eggyel. Esetleg megoszthatnád velünk is a taktikáidat, hacsak nem egyedül kívánod learatni a babérokat…
– Ami a "taktikákat" illeti – húzta el a lány a száját, mialatt a barátságtalan, kopár távolba révedt, és beletörődő mozdulattal nyakába akasztotta a medált –, ki kell, ábrándítsalak. Nem szálltam szembe a sárkánnyal, fegyvertelen menekültem. Egyszerűen csak valahogy sikerült megúsznom. Balgruuf viszont meg sem hallja a szavaimat. Mindenáron meneszteni akart, mint aki úgy hiszi, Helgen után elvárhatja, hogy könnyedén felaprítsak minden akadályt, ami az utamba kerül.
– Ahogyan azt a sárkánytérképet is csak „valahogy sikerült" megszerezned igaz? Igen, tudok róla. És állítom, hogy Talos kedvel téged. – A férfi hangja halkan, és komoran csengett.
– És ettől most jobban kellene, érezzem magam?
A távolból Irileth hajmeresztő óbégatása hangzott fel.
– Mozogjatok már! Csak az istenek tudhatják, mit művel az a szörnyeteg!
Luna szorosabbra a pajzsa bőrszíjait.
– Csak nehogy lekéssük a saját halálunkat. Megint – forgatta a szemét.
A sötét égboltozaton súlyos, megsárgult felhőpamacsok úsztak át, melyek közt itt-ott felragyogott egy távoli csillag évezredes fénye. A havazás már várható volt a tundra völgyében. A köd köntösébe öltözködött távoli hegyek csipkézett csúcsai az istenek birodalma felé nyújtózkodtak a szél zörgette tűlombozat felett, mint mindig, amerre csak a szem ellátott. Mintha egész Skyrim egy hatalmas teknő volna; bármerre is vándorolt az élő, sosem szívódtak fel a horizontról Kynareth istennő ezen csodái. Állandó keretet adtak a jégbedermedt földnek, mely Balgruuf jarl reménységeinek talpa alatt halkan kopogott ezen az éjjelen.
Az apró, gallyas cserjéket kikerülve végre felsejlett előttük a távolban emelkedő Nyugati Őrtorony, melyet fenyegetően nyaldostak körbe a forró lángok. Az építmény sűrű, fekete füstoszlopot eregetett magából, Luna orrát pedig megcsapta a keserű, ismerős szag. Az, ami már örökké Helgenre és egy segítő társa fogja emlékeztetni. A helyzet most is hasonló volt; az égő bástya, a sárkány és egy bajtárs, mely jelen esetben ebben az Ollrek nevű alakban testesült meg. A pusztulás okozója pedig nyilván ugyanaz lesz ismét. Az izzó szemű, éjfekete szörnyeteg. A lány egyszerre kezdett verítékezni és reszketni a vastag állatbőrök alatt.
– Jelenleg semmi jele sárkányoknak – állapította meg Irileth, midőn lecövekelt egy nagyobb szikla lábánál, és végigpásztázta az őrtornyot és környékét –, de egyértelműen itt járhatott egy.
A csapat köhécselt a hatalmas füstfelhőtől, amint az átáramlott a tüdejükön, és belülről kezdte szétmarni őket. Luna felvonta fél szemöldökét.
A nyilvánvalóról miért kell minden alkalommal beszámolnia?
A dunmer merészségét és tettrekészségét valahol mélyen belül nagyon is csodálta, ugyanakkor a kényszeres megszólalásai belecsúfítottak ebbe a hősies képbe. Lassanként olyannyira, hogy úgy érezte, önként mászik be a hatalmas fenevad agyarszerű fogai közé. Szinte hallotta a fülében, ahogy a félelmetes fogazat jóízűen ropogtatja a csontjait, akár a kutyák a lakomáról visszamaradt szaftos cubákokat… De előreláthatóan mind erre a sorsra jutnak majd. Nem elég, hogy a bestia eléri a célját, de még a vacsora is a saját lábán érkezik.
Rideg borzongás szaladt szét az erdőelf testében. Fővesztés révén kétségkívül kellemesebb halálban lehetett volna része.
Irileth vörös tekintete megvillant, mikor szembefordult a katonákkal, szürke ábrázatát pedig keserűbb grimasz torzította el, mint valaha.
– Tudom, hogy a puszta látvány is borzasztónak tűnik, de ki kell derítenünk, hogy pontosan mi történt, és hogy a dög még mindig itt ólálkodik-e valahol.
A szanaszét szóródott, lángoló törmelék pattogásán, és a hullámzó aljnövényzet rejtette tücskök és kabócák visszhangzó énekén kívül csupán a légkör süvítő kavargását lehetett hallani, ahogyan minden útjába kerülő akadályba belekóstolt, s a tömött, labdaszerű hópelyheket megindította az eget tarkító nehéz fellegekből. Irileth kivonta edzett acélból kovácsolt, jégbűbáj alatt álló pengéjét. Éles hangja kijózanító hatást gyakorolt az egész csapatra.
– Szóródjatok szét, és keressetek túlélőket! Tudnunk kell, mivel állunk szemben! – adta ki az utasítást, majd sietős léptekkel megindult a romos torony felé.
A szél kegyelmet nem ismerve csapta az arcukba a maró füstöt. Az osztag minden tagja szétvált. Kénytelenek voltak elfogadni a sorsot, mely bizonyára a hegyek, vagy a felhők mögül leste az alkalmat, hogy ismét lesújthassa haragját a halandókra.
Luna igyekezett minden gondolatot száműzni a fejéből, hogy ha életét is veszti ma éjjel, azt tiszta tudattal tehesse. Noha Arkay eddig minduntalan hátat fordított neki. Vajon most másképp lesz? Vagy „Talos kegyenceként" ebből is sikerül kikecmeregnie?
Kardját kivonta a hüvelyből, majd lenyeste az elébe kerülő, csenevész bokrok tetejét. Vér, testek, vagy bármi használható maradvány hiányában úgy döntött, az Őrtorony átkutatása talán célravezetőbb tevékenység lenne. Hisz az az egyetlen olyan hely, hol némi eséllyel árnyékba bújhatott egy-egy támadást átvészelt túlélő.
A hideg csontig hatoló volt, s a szélörvény kitartóan süvített a táj felett. A ragadós hópamacsokat a lány hajzatába és viseltes szőrméjébe ágyazta, de a sárkány még mindig felszívódva várakozott az éterben. Vagy talán már a messzi fennsíkon szeli ketté a levegőt, és esze ágában sincs visszatérni...
Luna mély levegőt vett, majd szorosabbra fogta a pajzsot, kardját pedig előreszegezve indult fel lassú léptekkel a romos, ragacsos korom lepte lépcsőkön, amely a torony belsejébe vezetett. Bár a szárnyas bestiának szelét sem lehetett érezni, a lány úgy vélte, nem árt az óvatosság, hisz bármi lapulhat az árnyékban, nem csupán Balgruuf emberei.
– Ne! Vissza! – merészkedett ki a szabadba egy páncélinges nord, ki történetesen Fehérvágta színeit viselte. Tagjai reszkettek, de ezúttal nem a hidegtől; sápadtszürke arca verítéktől csillogott, tekintetét pedig halálfélelem uralta. Az elf emlékezett rá, mikor látott embert ennyire rettegni, mely az ő nyugtalanságát is csak tovább fokozta.
– Mi történt itt? – kérdezte félhangosan, és leeresztette a fegyvert.
– Még mindig itt van valahol – hadarta a katona lihegve. – Hroki és Tor is besározódtak, mikor megpróbálták elkapni.
– Micsoda? – A lány már nem kapott választ a kérdésére.
– Kynareth óvjon minket, megint jön…
És akkor valóban ott volt; egy hatalmas, világot rengető üvöltés kíséretében a fenevad kibukott a havas hegyláncolatok mögül, és egyenesen feléjük vette az irányt. Szárnyaival tekintélyes porfellegeket emelt ki a földből maga alatt, testével pedig elegánsan kígyózó mozdulatokkal úszta keresztül a hópelyhekkel teli levegőt.
Luna reszkető kezéből kicsusszant a hatalmas pajzs, majd nagyot puffant a lábánál.
A légkör keserűvé és szúróssá vált, az idő pedig mintha megállt volna egy pillanatra. A lány már érezte; nem kell ahhoz sárkány, hogy a lángok ropogóssá süssék a húsát. A forróság másodpercek alatt áradt szét a testében, elméje pedig őrületes zakatolásba kezdett.
Nem az a példány tartott felé, amellyel Helgenben találkozott.
– Jaj, ne – lehelte teljes álnyugalommal.
– Ott jön! – bömbölte Irileth már-már érthetetlenül. – Mindenki fedezékbe! Készítsétek az összes nyilatok, amitek csak van!
A felharsanó kürtszót követve a katonák fejvesztve rohantak szanaszét. Akár az apró hangyák, mikor gondosan felépített bolyukat fenyegetés éri, majd egyenként behúzódtak a füstölgő kőhalmok mögé, és lekapták hátukról az íjaikat.
– Pontosan célozz! A mellkasára! – mennydörögte egy mély hang.
– Nem, nem! A fejére kell lőnünk! – harsogta a másik.
– Te ütődött! Gondolod, hogy csak ilyen egyszerűen átfúrja a satnya kis nyílvessződ a sziklakemény koponyáját? Azt mondtam, a mellkasára! A szívét kell eltalálnunk!
– Pofa be! – ordított rájuk a sötételf. – Találjátok el! Ez parancs!
A harcosok az idegre illesztették nyilaikat. Majd az ég felé irányítva sorra engedték szabadjára őket, halálos záport zúdítva a felettük repdeső szörnyetegre. De mindhiába. Többségük a semmibe veszett, vagy egész egyszerűen lepergett a merev, szürke szarupikkelyekről.
– A rohadt életbe! – dünnyögte Ollrek, majd hátraperdült. – Asszonyom! Minden hiába, nem tudjuk megsebezni!
Irileth szemét a sárkányra szegezte. Megemelte kezét, finoman behajlította ujjait, és markában apró kisülések keletkeztek.
– Lőjétek tovább! Halálig küzdünk – rendelte el színtelenül.
– De Irileth!
– Azt mondtam, halálig! – zengte teli tüdejéből, majd szikrázó tenyerét előrelendítve pulzáló villámokat irányzott a bestia felé. – Nerevar vezessen…
A férfiak lehasaltak az útjából, a repülő fenevad pedig dühében hatalmasat csapott szárnyaival, s szélesre nyitott állkapoccsal iramodott feléjük.
– Vissza! Vissza! – üvöltötték a harcosok, de már késő volt. A sárkány torka felizzott, és forró tüzével felégette az elé kerülőket. Akit nem értek el a lángnyelvek, azt elragadta éles karmaival, majd a mélybe vetette.
A kigyulladt katonák keserves kínok közepette ordítoztak utolsó pillanataikban. Majd testük jellegtelen hamuként porladt szét, és lelkük a hőségben Sovngarde felé párolgott. A siker koronája egyre ködösebb fantáziaképpé vált. Az emberek fogyatkoztak.
Ollrek és egy társa a füstölgő törmelékhalmok mögül igyekezett célba venni az ellenséget, mikor az előttük kiemelkedő karó felnyársalta azon katonát, kit a sárkány elhajított. Szemei fennakadtak, szájából pedig bőséges vér patakzott ki. A két férfi hátrahőkölt.
– Öcsém! – kiáltotta a nord, mikor felismerte a haldoklót. – Ne!
– Meneküljetek – hörögte, majd tekintete kiüvegesedett. Testvérbátyja egész testében remegni kezdett.
– Ezért megdöglesz te nyamvadt kis…
– Ne! – fogta vissza Ollrek a férfit. – A vesztedbe rohansz!
Az északi hozzá nem illő heves zokogásba kezdett, mialatt olyan erősen szorította pengéjének markolatát, hogy kiserkenő vére vörös csíkokat festett a felkarjára. Szabad kezével eltakarta arcát.
– Hisz már amúgy sincs semmi esélyünk – rebegte halkan. Ollrek mély levegőt vett, majd tekintete felsiklott a romos őrtorony tetejére, ahol a sűrű füstfelhőből egy alakot látott kibontakozni.