NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
XI.
Luna látását elfedte a koromfelhő, amely a füsttel karöltve gomolygott az ég felé. Csupán Irileth dobhártyaszaggató rikoltozása volt képes felrázni a kábulatból.
– Ott jön! Mindenki fedezékbe! Készítsétek az összes nyilatok, amitek csak van!
A csatába hívó kürt szava betöltötte az egész vidéket. Hegyeken-völgyeken túl visszhangot ütött.
A lány erőteljesen harapott az ajkába, majd ízlelgetni kezdte a foga nyomán kiserkenő vért. A lába szárán végigcsorgott a forróság.
– Istenek, ne! Könyörüljetek! Könyörülj rajtam, ó hatalmas! Segítség! Segítség! – jajveszékelt mellette a katona, de mintha csak egy tömör masszán túlról hallotta volna.
Irileth és az emberei a romok közt bújtak meg. Célba vették a bestiát, és elszántan igyekeztek lyukat ütni a kemény pikkelyein. De mindhiába. A sárkány könnyed simogatásként élte meg a záporozó vesszők ostromát.
A lány azon agyalt, mitévő legyen. Ismét átvillant az eszén, hogy szép csendben kereket old. Irileth úgyis szüntelen a dicsőség s a nagyság után áhítozik, nem számít, milyen magasra tört már így is. Legalább nem kellene osztoznia a vele az elismerő pillantásokban, amúgy is csak kolonc a nyakán. Máskülönben, ha a harcedzett katonák sem képesek elbírni ezzel a hatalmas szörnyeteggel, akkor pont ő fog. Biztosan...
"Ez a játék nem pisis ötéveseknek való. Nem is tudom, miért hagyták el a dajkáid a pelenkádat. Talán az úrnőm vagy, de akkor is csak egy kis húgyos maradsz." – Az élcelődő, női hang elnevette magát, majd elfulladt a csendben, mely újra beterített mindent. Luna fogcsikorgatva próbálta lenyelni a keserűség könnyeit.
– Asszonyom! – hangzott fel Ollrek ingerült kiáltása a robajban. – Minden hiába, nem tudjuk megsebezni!
Ez volt az a mondat, ami elfújta a gondolatait, akár a hideg, téli szellő. Ha elhordja az irháját, mit gondolnának róla ezután? Úgy vésné magát az emberek emlékezetébe, mint gerinctelen taknyos, ki elárulta saját társait a csatamezőn. Vagy ami még rosszabb; azt is gondolhatnák, ő hozta rájuk a bajt. Még ha oda is vesznének mind, s nem volna, ki hírt vigyen a jarlnak a történtekről, soha többé nem térhetne vissza. Már nem csupán a déliek elől kellene bujdosnia, szép lassan száműzetné magát egész Tamrielből. Valóban nem lenne belőle más, csak egy kis húgyos.
– Ne ölj meg, ne ölj meg! Segítség! Ne! Könyörülj rajtam! – A férfi magánkívül óbégatott, mialatt a földre vetette magát, végtagjai pedig görcsösen rángatóztak a törzse mellett.
– Hé, hé! – ragadta vállon a lány. De amaz nem akart nyugodni. Szemei riadtan cikáztak fel-alá, halántékáról patakzott a verejték, szája szélén pedig egy fehér csík csordogált le az álla felé. Rohamot kapott.
– Nyughass, ha így ordibálsz mind meghalunk!
A férfi tehetetlenül dobálta a testét ide-oda, míg aztán nem mozdult többet.
Luna összepréselte az ajkait. Nem volt idő ébresztgetni. Sem megsiratni. Türelmet nem ismerő mozdulatokkal kutatta át a testét fegyverek után. Az egyetlen, aminek hasznát vehette, egy acélozott íj volt. Az övénél erősebb és jobb.
Nyilat azonban egyet sem talált hozzá. Ő maga pedig egyet sem hordott már magánál.
– Lőjétek tovább! Halálig küzdünk. Azt mondtam, halálig! – A sötételf fülrepesztő hangja végigvisszhangzott az egész tájon.
A lány a fájdalmai ellenére hurrikánként söpört végig a földszinti toronyszobán, de semmi használható alkalmatosság nem került a keze közé. Megragadott egy szú rágta, repedezett fatálat, és a kormos falhoz vágta dühében, majd felfelé iramodott a mohos csigalépcsőn. Útközben ráakadt egy szalma vesszőfogóra a beomlott kövek közt, melyből három vessző állt kifelé.
Több se kellett, kirántotta a nyilakat a fogóból, és felhúzta magát a maradék lépcsőkön. A bástya fokára kiérve úgy érezte, lángba borul a tüdeje a sűrű füsttől, mely a kilátást is időről időre eltakarta előle. Az őrjöngő szélvihar csaknem ledöntötte meggyengült lábairól. A sárkány pedig ismét megtisztelte a völgyet a vérfagyasztó üvöltésével. Hangját még percek múltán is hallatták a magas hegyek.
A félelmek erőteljesen rántották össze a lány izmait. Hatalmasat nyelt, majd a fojtó füstben marokra fogta az íját és a vesszőit, és kivánszorgott a torony szélére. A húsába mélyedő sebek kínzóan lüktettek, de ha már meg kell halnia, legalább ne menekülés, vagyjdosás közben tegye.
A sárkány talán észrevette őt, vagy most, vagy már korábban is, ám szemlátomást ügyet sem vetett rá. A magasba röppent, majd a hatalmas karmai közt vergődő szerencsétlen férfit szélnek eresztette több száz lábnyira a föld felszínétől. A lány összerezzent.
Megszorította a fegyverét, és akaratlan is elmormolt egy csendes imát. A nyakában függő amulett súlya mintha meggyarapodott volna.
Feltartotta, ráillesztette az idegre az első nyilat, majd kihúzta az íját. Talán ezért még hálás lehet az ereiben csörgedező vérnek; az erdőelfek Tamriel, de lehet, hogy egész Nirn legkiválóbb íjászai. Célzó képességük páratlan, mintha maguk a lőfegyverek suttognának a fülükbe. Lunának már csak azt kellett eldöntenie, hol is üssön lyukat a fenevadon. Egyértelműen nem bízhatta a véletlenre, hisz rést kell találnia a kemény szarupikkelyek közt, hogy sikerrel járjon, másfelől pedig mindössze három nyíl állt a rendelkezésére. Ha az összeset elhibázza, oda a remény.
Luna mély levegőt vett, és megpróbálta kiereszteni az első nyilat. De az ideget hamarabb eresztette el, mint ahogy szándékolta. A sérült keze nem bírta soká.
A sárkány pedig egy elegáns mozdulattal kitért az útjából.
Ó, hogy a keselyűk falnának fel, végre…
Kénytelen volt elismételni a mozdulatsort. Illeszt. Feszít. Ereszt.
A második is célt tévesztve szállt az éterbe.
Már csak egyetlen esélye maradt. Ha a bestiát földre kényszerítené, talán elérhetővé válna a közelharci fegyverekkel is, melyekkel a katonák nagyobb sebet ejthetnének rajta…
Ez az! Az összes istenre könyörgöm, ha tényleg léteztek, vezessétek már ezt a kibaszott nyilat!
Ismét nagy levegőt vett. A fájdalommal dacolva harapdálta a vérző ajkát, miközben megpróbálta bemérni a célpontját.
És lőtt.
A vessző eszeveszett gyorsasággal repült keresztül a lány és a sárkány közötti térben. Az élőlénynek ezúttal sikerült épp egy olyan mozdulatot tennie, hogy a nyílhegy egyenest a tekintélyes szárnya tövébe fúródjon. Hatalmasat ordított dühében, majd Luna felé vette az irányt. És eltátotta a rémálmokba illő állkapcsát.
Az elf ezzel nem számolt. De gondolkodni sem maradt ideje. Ösztönösen lehasalt a forró lángcsóva útjából. Nem sokkal utána érezte, ahogy a torony meginog a teste alatt, súlyos kőomlást előidézve.
Valami becsapódott.
A lányt az ájulás környékezte. Kormos kezét nem tudta időben a szája elé kapni. Felöklendezte azt a szerény maradékot is, ami eddig a mogyorónyi gyomrát bélelte.
A szél némileg alábbhagyott, miután a sárkány már nem kavarhatta szárnyaival a légkört. Ám így a füstöt sem volt, ami messzebbre fújja. Sűrű, szürke függönyként borult a bástyatorony tetejére, tökéletesen egybemosva az eget és a földet.
– Ott van, támadás! – hallott a lány felszűrődni egy távoli hangot, mielőtt a sárkány ismét elkiáltotta volna magát. Teste a hideg, kormos kövekhez nyomódott, mintha a torony magába akarná inni. Nem kis megpróbáltatást jelentett, hogy ellökje magát a szikladaraboktól, és a lépcsők felé induljon. De ekkor valami ismét megrázta az építményt. Luna egyensúlyát veszítette, és a falnak csapódott. Eszeveszett gyorsasággal legurult a mohos csigalépcsőn.
Mikor földet ért, tompa fájdalom hasított a hátába és a vállába. Keserves kínok közt szökkent talpra a porzó törmelék közül. Megragadta a torony szájánál heverő pajzsát, majd levánszorgott a romos lépcsőkön. Tudta, hogy az utolsó utáni erejét kaparta össze, hisz már így is félholtnak tűnő állapotban imbolygott elő a sötét füstoszlopok közé. Fejét ismét megtisztította a gondolatok kavalkádjától, hogy ne gátolhassák semmiben.
Az óriási, tüskés élőlényt hullámzó, morajló gyűrűként vették körbe a katonák. A sérült szörnyeteg dühösen kapkodott mindenki felé, aki vette rá a bátorságot, hogy megközelítse. Szárnya tövéből sötétvörös vér csepegett a finom hórétegre, ahol Luna nyila eltalálta. Most, hogy megvetette a lábát a föld felszínén, még hatalmasabbnak, és elrettentőbbnek tűnt. Ha a leány nem szembesült volna az elmúlt napokban a "megmentőjével", a fekete sárkánnyal, azt mondhatná, soha nem látott még ekkora szörnyeteget.
– Most megdöglesz, te utolsó, mocskos rohadék! Megölted az öcsémet! – indult feléje szokatlanul nagy hévvel az egyik férfi. Ám alighogy sikerült lefejtenie néhány szürke pikkelyt a sárkányról. Az a szájába kapta, majd erőteljesen megrázta a fejét, mire a lendület kettészakította a törzsénél. A vér vadul fröcskölt szanaszét, gőzölgő csíkot festve a hóra. A bestia összeroppantotta áldozata maradékait a fogai közt, és nagyot nyelt.
Luna lába a jeges földbe gyökerezett. Kezében hirtelen megnégyszereződött az alig egy kilót nyomó éles acélkard. Tompa puffanás kíséretében merült bele az egyre vastagodó hótakaróba.
Tisztában volt vele, hogy nem a nyílt küzdelemre termett. Most viszont olyan gyengének és gyámoltalannak érezte magát, mint még soha azelőtt.
– Ti jó istenek… – suttogta elhalón. Erről a képről történetesen nem felejtett el fantáziálni még az úton. De most, hogy tanúja lehetett teljes valójában, olyasmire vetemedett, melynek idejét sem tudta már, mikor tett utoljára. Vagy hogy megteszi-e még valaha.
Ryo.
Semmi válasz. A lány minden porcikája lángolni kezdett, de nem a kellemes érzetet keltő forróság kóstolgatta a testét.
Ryo! – rázta meg gondolatban a férfi vállát. – RYAMO!
Hangja immár éles sikoltozásba csapott át, amikor az altmer mély tónusban felmordult, mint akit a legigazabb álmából zavartak fel.
– Pillangóm – nyögte fátyolosan, majd hanglejtése át is váltott a szokásos, mézes mázos csengésbe, mialatt kajánul vigyorodott el. – Ez ám a kellemes meglepetés! Csak nem észhez tér...
A férfi szavai egyik pillanatról a másikra fogytak el, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Amikor néhány villanásnyi idő múltán újból megtalálta a hangját, mintha már nem is ugyanaz a személy szólt volna vissza.
– Fuss. Most. Azonnal!
A lány gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Többé már nem is akart parancsolni a tagjainak. Az űzött vad felütötte benne a fejét. Sarkon fordult, és szégyenszemre hanyatt-homlok menekülni kezdett. Ahogyan az altmer utasította.
De ekkor már késő volt.
A sárkány szemet vetett rá.
Nem, nem, NEM! Ez lehetetlen… Nem tudom megtenni!
Hogy is gondolhatta Balgruuf, vagy bárki más, hogy őt, a kis vakarcsot, egy suta, bukott asszonyt küldje egy ilyen irdatlan vadállat, évezredek óta tisztelt és félt ellenséggel szemben. A jarl bizonyosan megháborodott, vagy csupán korosodó elméje nem volt már képes valósan felmérni az erőviszonyokat. Még ezek a kőszikla alkatú, jégvérű férfiak is szende mezei nyulakká alakultak a fenevad jelenlétében…
– Nem tapasztaltad még elégszer a saját bőrödön, hogy primitív, ostoba az emberi faj? Az északiak különösen. Hányszor is okozták már kis híján a halálod?! – tette fel füstölögve Ryamo a költői kérdést. – Sosem lett volna szabad Skyrimba menned.
A lány megjegyzés nélkül hagyta az ostorozást, képtelen volt tovább gondolni erre.
– Nem vagy elég gyors! Muszáj elrejtőzz, mielőtt utólér!
Nem megy gyorsabban! Nagyon fáj mindenem... Hova bújjak?! – szűkölte a bosmer. Tekintete riadtan cikázott körbe a terepen, de a tudatáig semmi nem jutott el igazán. Teljesen Ryamo kezébe helyezte magát. Kizárólag tőle várta az útmutatást.
– Nem tudom! Nem vagyok ott, fogalmam sincs! – fakadt ki ingerülten a férfi.
A sárkány felüvöltött. Felcsapott irdatlan szárnyaival, de mivel egyikük már nem volt képes megemelni, így felbőszülten, megveszekedett gyík módjára kúszott a lány után. A katonákat halálra taposta, akik nem voltak képesek időben eltakarodni az útjából.
Luna vérrel kevert sáros arca előtt örvénylő, sötét foltfoszlányok úsztak át. Iszonytató, vékony karokat eresztettek, és polipok módjára minél inkább igyekezték a lány elől befelhőzni kilátást, és feje köré tekeredve megfojtani az elméjét. Szíve megvadultan dörömbölt a bordái kosarában, mint szabadulni vágyó rab. Teste felett úgy érezte, egyre kevésbé rendelkezik. Kétségbeesetten szedte a levegőt.
Segíts! – nyöszörögte már-már egy rémült gyermek hangján.
– Nem tudsz védőpajzsot idézni... se szikrákat... se jeget... – Ryamo gyors ütemben vette számba a lehetőségeket, de mind hiába.
Tudod, hogy a tűz az egyetlen, amit tudok!
–Igen – morogta a férfi. – Legalább a szörnyeteged megtaníthatott volna másra is, ha már én nem tettem...
– Luna! – visszhangzott fel a neve a távolban. – VIGYÁZZ!
A lány ijedtében hátraperdült. Annyi ideje sem maradt, hogy felfogja, mi történt. A sárkány már közvetlen előtte hasalt. És eltátotta a száját.
– Mi van nálad?
Én... nem tu... – rebegte a lány, de Ryamo úgy reccsentett rá, mint még sose azelőtt.
– Azt kérdeztem, MI VAN NÁLAD?!
Luna összerezzent, mely elég volt hozzá, hogy kizökkentse a rettegés okozta kábaságból.
Egy pajzs... Kard... tőrök, talán négy darab.
A sárkány torkából forró lángoszlop tört fel.
– A pajzsot! Gyorsan!
Az elf keserves mozdulattal maga elé emelte a hatalmas pajzsot és mögé bújt.
Most vált világossá, hogy olyan bűbáj ült rajta, amely kettéválasztotta a tűzvihart. Luna sértetlen maradt.
A bestia rettenetes haragra gerjedt, látván, hogy túljártak az eszén. Fejét meglendítette, és egy erőteljes mozdulattal kiverte Luna kezéből a pajzsot. Olyan messzire repült, hogy talán sose akadnak rá többé. A lány karja reccsent, míg maga keservesen nyögött fel.
A sárkány a következő pillanatban pedig már a combjába mélyesztette a sziklafogait, és csontig lefejtette az áldozata húsát.
– Ne! – kiáltott a férfi, mint aki ugyanazon kínokban osztozik.
Lunának eszét vette a fájdalom. A sötét foltok szőttese egyre sűrűbben kavargott körülötte. Bokáját égette a sebéből előtörő, forró vérpatak, amely a hóba ivódva lágy gőzfelhőket lehelt a talaj fölé.
A lány lába kocsonyássá vált. Ernyedten hullott térdre a sárkány előtt.
– Fel kell kelned! – ordította az altmer.
Mi...? – Luna már a szavakat sem értette. Tehetetlenül, védtelenül vergődött a saját vérében.
Kihasználva a fölényét, a sárkány előrehajolt, hogy leszakítsa a fejét. Ám ahogy a végső megmozdulására készült a haldokló zsákmány ellen, pillantásuk hirtelen, most először összetalálkozott. Az óriási citromsárga hüllőszem hosszúkás pupillája egészen kerekké tágult, ahogy a lány szemébe nézett.
– Daar vis ni kos… – morogta félig ingerülten, félig megrettenten, pofájából sűrű, kénes szagú füst tört elő. Luna állta a tekintetét. A szavak, melyek átszűrődtek az öntudatlanság jeges ködén, idegennek tűntek. Nem értette, miért tétovázik a sárkány. Már arra sem emlékezett, hogyan került ide, és miért fáj a lába olyan megsemmisítően.
A fenevad végül előre nyújtotta nyakát. Lunát háttal a hóba taszította. Majd eltátotta barlangszerű száját, és bekapta a lányt.
–Athelessa! – kiáltotta Ryamo, akár egy sebzett állat.
A véres nyál mind Luna arcába és nyakába folyt. A méretes gyomorból olyan irtózatos szag áramlott, hogy úgy érezte, azonnal az elejtője torkába okádik. A sziklaszerű, borotvaéles fogsor elkezdett összezárni.
De mielőtt szétzúzhatta volna, hirtelen mozdulatot tett.
– A kardot, MOST!
Kirántotta az oldalára erősített pengét, és minden erejét összegyűjtve markolatig a sárkány bordázott, rózsaszín szájpadlásába mélyesztette.
A lény felüvöltött, Luna pedig még mindig a szájában volt. Átrepesztette a dobhártyáját. A sötét vér megvadult folyamot alkotva csurgott végig az acélpengén, és beterítette a lányt.
– Dovahkiin! Nid! – kiáltotta a sárkány, majd nagydarab, pikkelyes teste végleg felmondta a szolgálatot. Ernyedten borult a hóba, jókora földrengést előidézve.
Azután nem mozdult többé.
Vége volt.
A lány, kinek éppen hogy sikerült kisiklania a félelmetes agyarak közül, levegő után kapkodva nyúlt el a kristályos havat megfestő vörös vértócsájában, mely egyre csak gyarapodott, növekedett a teste körül. Fájdalmasan nyitotta résnyire a szemét, ám az alakok elmosódtak körülötte. Egy hatalmas, lángoló máglyát vélt látni, melyből ezüstös, szalagszerű csíkok törtek elő, majd köré gyűltek, mintha óvni, védelmezni kívánták volna őt, egész lényét auraszerű derengésbe vonva. A szalagok finom, hullámzó mozdulatokkal bekúsztak a lány ujjain keresztül a testébe, mire hirtelen iszonyatos forróságot érzett.
Majd a lángok kihunytak, s az ezüstös ragyogást magába nyelte a lány. A vihar is befejeződött; a fehér, tömött pamacsok mintha láthatatlan zsinórokon lógtak volna az égből. Kynareth hófüggönye a vágóhíddá változott véres völgyre borult, mely az események után olyannyira elcsendesült, hogy Luna szívének minden egyes dobbanása visszhangzott a fülében, s a levegő fájdalmasan búgni kezdett.
Már a szél sem üvöltött.
– Athelessa! – rázta fel Ryamo ezúttal utoljára. A férfi hangja rémülten csengett a fejében. – Térj magadhoz. Fogd a kezem!
Athelessa utolsó, harmatgyönge mozdulatra bírta a testét. Reszkető ujjait felemelte, de csupán a jeges levegőt tapintotta Ryamo szorítása helyett.
Nem érem el...
– Nem adhatod fel! Küzdened kell!
Nem tudok. Azt hiszem, ennyi volt... Most elbúcsúzom – suttogta a lány erőtlen.
– Soha! Soha nem fogsz elbúcsúzni, megértetted? Még nem fejeztük be, amit elkezdtünk. – Az altmer önmagával küszködve nyelt egy hatalmasat, mielőtt immár alig hallhatón folytatta volna. – Szükségem van rád.
Luna próbálta megmozdítani elfagyott ujjait. De mintha már azok sem tartoztak volna hozzá.
Majd befejezed egyedül. Mindened megvan hozzá. Már tudom, hogy én sem állithatlak meg.
– Ne megállítani akarj, hanem mellém állni végre! – fakadt ki Ryamo, és a lány után nyúlt, hogy kiemelje a véres hóból. De nem ment. Ő sem érte el.
Tudod, hogy nem lehet.
– Bármit lehet! Csak nem akarsz... – mutatott rá a férfi félig könyörgőn, félig szemrehányón. Athelessa lehunyta a szemét.
Most már úgysem számít, mit akarok – felelte.
– Ne mondd ezt. A kurva életbe is, bármit megtettem volna érted. Ahogy megtennék most is! Csak mondd ki, mi legyen az!
Szakítottam a Birodalommal. Te is szakíts a Domíniummal.
Ryamo hallgatása mintha évekig húzódott volna.
– Tudod, hogy azt nem tehetem – válaszolta fojtottan. – Valami mást. Kérlek!
Bármit megtehetsz. Csak nem akarsz...
A férfi arca sötét ráncokba gyűrődött, amint a saját fegyverét szegezték a torkának. Ajkát szorosan préselte össze.
– Rendben – mormolta végül. – Ha úgy lesz, akkor végre magunk mögött hagyhatjuk a múltat? Megbocsátok, ha te is megbocsátasz.
Nem tudom. Túl sok a fájdalom... Már késő. Viszlát... Ryo... – Athelessa szemhéja egy utolsót rebbent, majd a sötétség sűrű iszapja magába fojtotta, s az élet lassanként a vérével együtt kezdett kicsordogálni a testéből.
Ryamo megkínzott, vígasztalan kiáltása volt, amit utolsóként hallott.
– Mi volt ez? – kapta fel a fejét Hadvar, s ijedten kezdte pásztázni a fehér foltokkal tarkított, kora reggeli eget.
– Semmiség. Folytassátok! – Tullius ügyet sem vetve rá, szigorú léptekkel tért vissza korábbi helyére. Mint akit semmi sem állíthat meg abban, hogy végrehajtsa, amire már olyan régóta készült. Ha kézbesíti Ulfric áruló fejét a császárnak, nagy kegyben részesíti majd, és a dicsőség az övé lesz.
Folytasd csak, te mocskos talpnyaló... Legyen meg az örömöd, míg Talos levest nem főz a te és a gerinctelen császárod csontjaiból Oblivion kondérjaiban. Mind halálra vagytok ítélve.
– Igenis, Tullius tábornok! – tisztelgett a kapitány. – Add meg nekik az utolsó kenetet!
A papnő a magasba lendítette karjait.
– Ahogy lelketeket Aetheriusbe ajánljuk, úgy a Nyolc Isten áldása kísérjen titeket, mert ti vagytok a só és a föld Nirn-ön, mi szeretett…
– Talos szerelmére, fogd be, és vessünk véget ennek! – lépett ki a körből a bátor katona, és a vesztőhelyre sietett.
– Ahogy kívánod.
– Az őseim mosolyognak rám, birodalmiak! Ti is elmondhatjátok ugyanezt? – A hóhér lecsapta a fejét, s remegő testéből szanaszét fröcskölt a vér.
– Ti birodalmi fattyak!
– Igazságot!
– Halál a Stormcloakokra! – morajlott a feltüzelt tömeg.
– Vakmerő a halálban, akárcsak az életben is volt – mormolta Ralof szomorúan.
– Következő! Luna, az erdőelf! – rikácsolta a kapitány, majd ujját az Ulfric mellett tipródó, kis növésű rabtársára szegezte, mire a kísérteties üvöltés ismét felvisszhangzott, s erőteljes szélörvény söpört végig a völgyön. Pontosan akkor, mikor rá került a sor.
Hiába a szajha kapitány megállapítása, Ulfric Stormcloak a nyakát tette volna rá, hogy nem szokványos erdőelf akadt a hálójukba. Nem láttattott sokat a vonásaiból a koszréteg alatt, de volt, amit képtelen volt elrejteni. Például, hogy az arca túl kerek és lágyvonalú volt egy elfének. Legalábbis egy tisztavérűének biztosan. Még ha a tényen is nem változtatott, hogy ettől még egy szutykos elf maradt.
– Már megint! – szisszent fel Hadvar. – Hallottátok?
– Azt mondtam, a következő foglyot! – erősködött a kapitány.
– A bakóhoz, fogoly! Szépen, nyugodtan.
A lány hosszasan meredt a vérben úszó vesztőhelyre, mielőtt a viseltes nadrágján gyors ütemben kezdett terebélyesedni egy sötét folt, csakúgy, ahogy a mezítelen lábainál is egy tócsa jelent meg.
Ulfric összeszűkült szemekkel figyelte, amint aztán megindult a vértenger partjainál várakozó hóhér felé. Bőre és hajának kurta, összeragadt tincsei sötétlettek a mocsoktól, amely tetőtől talpig borította, cafatokban lévő ruhája pedig úgy lógott a testéről, mint egy ősöreg lepedő. Mozgása ezzel szemben könnyed volt, magasztos és kecses, a férfi talán azt mondhatná, királynői, még annak fényében is, hogy az imént vizelte össze magát mindenki szeme láttára, beteges alkata ellenére pedig ott gömbölyödött, hol az asszonyoknak illik.
Volt benne valami határozottan zavarba ejtő, valami távoliság és hidegség, ami szüntelen áradt belőle, akárhányszor csak a férfi rápillantott. Talán azért, mert gyűlölte őt már az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta. S talán ő is gyűlölt mindenkit maga körül. És mégis, a szurtos és taszító külső ellenére oly különös aura lebegte be, mely valósággal magába szippantotta a környezetét. A nagy vezér elégedetlenül nyugtázta, ahogy hű katonáját, Ralofot is hatalmába keríti ez a boszorkányság; a férfi már-már megbabonázottan meredt a retkes fehércselédre, mialatt az a vesztőhely elé lépett, beletérdelt a vörös pocsolyába, majd az éles bárd alá hajtotta fejét, várva hogy az a nyakába kóstoljon. Egy vércsepp ráhullott, majd legördült a maszatos bőrén, sötét csíkot festve maga után.
Az ordító csendet csupán egy újabb széllöket törte meg, amely ismét Ulfric arcába fújta a lány szagát. Gyomra kifacsarodott, lényébe pedig oly mód hasított a korbács, melytől újfent apró szilánkjaira hullott.
Kutya, legalább te is megdöglesz...
A fekete maszk alá rejtőzött hóhér a magasba lendítette fegyverét, de mielőtt lesújthatott volna, a háta mögött emelkedő erőd tetejére egy hatalmas, fekete monstrum vetette le magát, s a talpuk alatt erőteljesen megrengette a talajt…
Mellyel Ulfric Stormcloakot is felrázta nyomasztó álmából. A férfiról patakokban folyt az izzadtság, zihálása pedig visszhangot vert a sötét lakosztályában. Az ágya mögötti kandallóban már csupán a halvány parázs nyújtott némi fényt és meleget, de a nordnak még ez is túl sok volt. Hiába a Királyok Palotájának ősi kőfalai, melyek ontották magukból az évezredek hidegét, úgy érezte ki kell mozdulnia.
Megdörgölte gyűrött homlokát, félreseperte átnedvesedett, mézszőke tincseit, majd kikelt az ágyból, a kandalló elé sétált, ahol letépte magáról az egy szál ágyékkötőjét, és levizelte a parazsat. Ez némiképp segített neki az ellazulásban. Szüntelen kísértették éjjeleit a képek, amint fejét a párnára hajtotta, újra és újra kénytelen volt átélni az eseményeket. Mintha elméjét tömlöcbe zárták volna.
Mikor végzett a dolgával, felsóhajtott, magára öltötte prémköpenyét, felhúzta csizmáját, majd a keserű álmok által összegyűrt ággyal szembeni kis asztalhoz lépett, hogy vörösborral töltse meg az ezüstserlegét. Így ment ez minden reggel, vagyis kora hajnalban. A férfi már jóval a nap első sugarai előtt talpra szökkent, cseppet sem volt fogára való, hogy ismételten leperegjenek előtte a múlt jelenetei. Bőven elég volt minden éjszaka egyszer.
Kupájával a kezében végigsétált a hosszú, csendes kőfolyosókon, az utat a falra erősített, pislákoló fáklyák rajzolták ki. A kastély már időtlen idők óta nyújtott otthont neki, s jelentett támaszpontot is a felkelésének. Mindenki jól tudta, ha audienciára volt igénye a férfinál, e nemes helyre kellett, zarándokoljon a szándékaival.
– Jó reggelt, Lord Ulfric! – hajolt meg az inas a nagyteremben, kiben az évek, pontosabban az évtizedek már tudatosították, hogy egészen korán rendelkezésre kell, álljon álmatlan, nyughatatlan urának.
– Jorleif – biccentett a nord kifejezéstelen arccal, majd tovább folytatta útját a hosszú, terített asztalsor mellett a nagykapu irányába. Szolgája a lépteihez igazodott. – Beszélj.
– Uram, a Szürke Negyedben még mindig zavargások folynak.
–Nyomorult sötételfek – morogta Keletvég nagymedvéje a bajsza alatt, majd szájához emelte a serleget, és mélyet kortyolt a borból. – Ennyire nehéz lenne megértetni velük, hogy jelenleg nagyobb problémákkal küzdök? Olyanokkal, mint példának okáért egész Skyrim helyzete?
Jorleif megcsavarta állát csiklandozó, világosbarna bajszát, és helyreigazította süvegét.
– Nemigen szimpatizálnak ezen ügyeinkkel, uram.
– Keress fel újra, amint valami lényegesebb hírrel is tudsz szolgálni. – Ulfric hanyagul intett lapátkezével, jelezve az inasnak, hogy távozhat.
– Természetesen, uram! – Az ismét meghajolt, majd sarkon fordult. A palotaőrök kezüket a szívük fölé helyezték uruk közeledtén.
– Jarlom!
A férfi ismét biccentett, majd közömbös megszokottsággal lépett ki a kapun. A friss, jeges széltől az ereiben csörgedező tiszta északi vér egészen felpezsdült, s a koponyája belsejében örvénylő gondolatkavalkádot is mintha szertefútja volna egy pillanatra. Mély levegőt vett, majd megkezdte reggeli, kijózanító sétáját a még álmában pihegő jarlságának székhelyén, Széltető ködfoltokkal tarkított, kikövezett utcáin. A házak ablakában még egy fia világosság sem pislákolt, egyedül a szabadtéri tűztálakban lobogó lángnyelvek vetettek némi fényt a városra, melyet a hó finom, fehér réteggel takargatott be, mielőtt álomba szenderült volna.
– Hódolatom, Ulfric jarl! – köszöntötték az éjjeliőrök. A férfi ügyet sem vetve rájuk, a messzi távolba révedvén ismét maga elé tartotta hideg kupáját, hogy megízlelje az italt, ám az nem ért el az ajkáig. Vörös jégdarabbá dermedt a serleg alján.
– Valami gond van, barátom? – hallott egy mély, ismerős, hörgő hangot, mialatt felpaprikázottan szitkozódott a poharába. A hidegnek is akadtak oly átkai, melyeket éppen most kellett Ulfric nyakába zúdítania.
– Semmi, amit egy pár csepp jó bor ne tudna orvosolni… – dünnyögte, majd a férfi orra alá tolta fagyott nedűt. – Lady Kynareth nincs derűs kedvében. Ahogy én sem.
A nord felnevetett, mely inkább egy megvadult medve harákolásához hasonlított, majd vállon veregette az ingerült vezért.
– Kerítsek neked egy asszonyt, aki derűsebb kedvében van? Hogy a te kedvedben járjon? – Kaján vigyorral simogatta meg hosszú, ősz szakállát, mialatt visszaindultak a kastélyba.
– Most nincs helye a tréfának, Galmar.
– Pedig lehet, hogy csak az kellene neked végre. Egy jó dagadt, szaftos kis bige. – Kezeivel nagyszerűen érzékeltette a formákat. – Ilyen dudákkal.
– Javíthatatlan vagy, öreg barátom, még ennyi év után is.
– Az már biztos! Ki kell élvezni az életet, amíg csak lehet. Neked is ezt javaslom.
– Tudod, hogy nem érdekelnek a nők – felelt Ulfric színtelenül. – Az egyetlen szórakozásom, hogy birodalmiakat belezek ki. És persze… a bor. – Erőteljes mozdulattal hajította a kőfalnak a serlegét, mely fémes, csörömpölő hangot adott magából.
– Hmm. Most hogy mondod, már meg is szomjaztam egy jó kis öldöklésre – kacarászott tovább a férfi.
– Ne aggódj, hamarost eljön az ideje. De az embereink Helgen óta igencsak megfogyatkoztak. Még várok egy ideig néhányuk visszatértére, de túl sok reményt már nem fűzök hozzájuk. Új katonákat kell toboroznunk, amihez rád van szükségem.
– Mint mindig, jarlom – hajolt meg Galmar, majd kitárult a Királyok Palotájának hatalmas kapuja, és besétáltak a tágas hallba, majd helyet foglaltak az asztalnál, ahol egy jókora darab malacsült illatozott a tányéron.
– Átkozott sárkány… – morogta Ulfric, majd hozzálátott. – Sok jó emberem odalett a fattyú miatt.
– De ha nem jelenik meg, te is ott hagyod a fejed velük együtt – emlékeztette Galmar, mialatt ő is megrakta az előtte lévő tányért. – Azok a férgek pedig így is úgy is lenyakazták volna őket.
– Mindnek kiontom a mocskos belét, Galmar, erre megesküszöm.
– Én pedig melletted leszek ama pillanatban, ahogy mindig! – A férfi pödört egyet a szakállán, majd ragadozófogait belemélyesztette a porhanyós húsba. Miután némán elköltötték „szerény" reggelijüket, Ulfric mélyet sóhajtott, majd megragadta a borral teli bokályt, és ismét megtöltötte a mellette árválkodó kupát. Galmar rosszallóan bámulta a mozdulatot, amint ura nagyot kortyolt az italból.
– Mostanában megint túl sokszor nézel a pohár fenekére. Talán most az ízére kaptál rá, vagy megint a fejed igyekszed újra és újra elködösíteni? Felteszem, nem a sok kioltott élet bántja a lelked – dörmögte.
Ulfric tudta jól, hiábavaló lenne testőre, tanácsadója s egyben leghűségesebb és legrégibb barátja előtt bármit is letagadni. Ahol túl jó volt a szeme a vén medvének.
– Abban reménykedem, egy szép nap talán majd én is újra békésebben hajthatom álomra a fejem – mormolta keserűen, mialatt virsli ujjaival dobolni kezdett az asztal sötétszín lapján. – A sárkány és az a kis nőstény nem hagy nyugodni. Ha az elfek életre hívták a dögöket ellenünk, nagy szarban vagyunk… – Kezével ingerülten sodort le egy fémkorsót, mely nagyot koppant alattuk a hideg kövön, majd a serlegével együtt felállt, és a haditerem felé vette az irányt. Galmar megvető grimaszt vágott, mielőtt utána iramodott, és kikapta kezéből a poharat.
– Azt hiszem jobb, ha ezt most mellőzöd.
Ulfric rá sem hederített. Felbőszülten kezdett fel s alá járkálni a teremben, mialatt folytatta.
– Én mondom neked, Galmar! Olyan volt, mintha a zsebéből rántotta volna elő azt a sárkányt! Mi mással magyaráznád, hogy épp akkor jelent meg, mikor lecsapták volna a fejét?
A férfi homlokráncolva fonta keresztbe a karját.
– Igen, már említetted. De valahogy nehéz elképzelnem. Mi van, ha pusztán a véletlen műve volt? Szerintem valami egész más állhat a sárkányok visszatérte mögött. Abból, ahogyan leírtad, alig hiszem, hogy tartanunk kellene a töpörtyűtől. Bizonyára már apró darabokban oszladozik valamelyik törmelékhalom alatt.
Ekkor Ulfric erőteljesen ragadta meg a középen álló asztal szélét, és a tábornok felé hajolt.
– Sose becsüld alá az ellenségeidet, Galmar – morogta halkan, melytől szavai még fenyegetőbben hangzottak. – Van valami démoni abban a lányban, a szemeiben, a mozgásában… Te nem voltál ott, nem láttad őt. Hogy is tudhatnád?
Galmar elhúzta a száját.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy mégis érdekelnek a nők?
A férfi keserű fintort vágott, majd ellökte magát az asztaltól, és kibámult a kőfalba vájt ablakon a jeges hófúvásba, mely addigra újult erővel kezdett tombolni. Kezét ezúttal nagyobb higgadtsággal kulcsolta háta mögé.
– Van egy olyan érzésem, hogy találkozunk még vele – mormogta.
– Áh, tehát fején találtam a szeget! Valóban érdekel egy nő! De azért be kell, valljam, nem gondoltam volna rólad, hogy elf szukát szemelsz ki magadnak.
– Igen. Érdekel – felelte Ulfric még mindig egykedvűen, a barátja legnagyobb meglepetésére. – Alig várom, hogy idemerészkedjen. – Szembefordult, és rezzenéstelen arccal, szenvtelen hangnemben folytatta. – És akkor megölöm.
Galmar elmélyülten kezdte újra simogatni a szakállát. Ura mindig is heves természet volt, tekintete egy pillanat alatt lángra robbant, ő maga pedig pusztító viharrá változott, mit környezete joggal félt, de ilyen felkavartnak régen látta már. És mindössze egy szem apró elf miatt, ki ráadásul asszony, csupán egy bogár, amit a szemébe fújt a hűs, téli szél, de képtelen kidörzsölni onnan, s azóta is böki, akárhányszor lehunyja.
– Ha bizonyos vagy, hogy él, akarod, hogy felkutassam? – kérdezte végül, ezúttal komolysággal recsegő hangjában.
– Szükségtelen. A saját lábán fog eljönni – indult Ulfric vissza a nagycsarnokba, hogy birtokba vegye a tömör, súlyos sziklákból nagy gondossággal kifaragott trónját, ezzel megkezdve kötelességeit, mint jarl, és mint a Stromcloak ellenállás feje. És mint a jövőbeli Nagykirály, ha az istenek is úgy akarják.
Galmar elbocsátkozott, hogy ő is hozzálásson napi teendőihez, mialatt gondolatai időről időre visszakalandoztak a jarl által említett „veszélyforráshoz". Ő maga még most is kicsinyességnek vélte a részéről, ám látva, hogy urát mennyire nyugtalanítja, abban reménykedett, ha a lány meghal, talán belátja, hogy az aggályai alaptalanok voltak, és ismét a helyes irányba terelődnek majd a gondolatai. Habár egészen kíváncsivá lett, hogy ezúttál mégis miféle szerzet képes arra, hogy ilyen mód kihozza a sodrából Ulfric Stormcloakot.
Ulfric ujjai vehemensen doboltak a hideg kőkarfán, s a homlokát tarkító ezer ránccal meredt maga elé, mikor a talaj erőteljesen megindult alattuk, majd ismerős hangokat hallott visszhangzani a messzi távolból, melyek a kastély vaskos falain is átszűrődtek. Az emberek hirtelen kapták fel a fejüket. Minden nord tudta jól a szíve mélyen, hogy ez mit jelent.
– DOVAHKIIN!