NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
XII.
Negyedkor 196.
Argtur Reingard görcsösen szorította ökökbe a kezét, mely az étkezőasztalt borító hófehér damaszton pihent. Ujjairól csaknem az összes bőrt lenyúzta már, hivatalát jelképező pecsétgyűrűje haloványan csillogott a középütt függő csilláron olvadozó gyertyák fényében.
Jobbján felesége meredt maga elé kissé nyugtalan, mialatt egy keszkenőt gyűrögetett az ölében, vele szemben Titus Mede, a Birodalom császára foglalt helyet.
Argturt szétfeszítette a kellemetlen várakozás, mialatt pillantása számtalan alkalommal körbekalandozta a helyiséget.
A falak mélyvörösben pompáztak, akárcsak a székek bársonykárpitjai. Az ebédlőt aranykeretbe foglalt, gondosan megmunkált festmények ékesítették, melyek több, különböző dolgot szemléltettek.
A Fehérarany Tornyot, aranyló naplementében fürödve, egynéhány csendéletet, Skingrad bástyafokait művészien megmunkálva, Reingard nagyurat és a feleségét. Végül Argtur a legnagyobb mázolmányra terelte a figyelmét, mely a családot ábrázolta.
Ő maga egyenes tartással, széles vállakkal állt leghátul. Szigorú, tekintélyt parancsoló külleme bármely szemlélődőjétől tiszteletet követelt, ugyanakkor határozott tekintete mélyén odaadás és törődés is megcsillant. Erről kezei sem tanúskodtak másként, mik óvón pihentek a felesége vállán, ki egy széken ült előtte.
Gweana Reingard sápadt, szívalakú arca, halvány mosolya kedvességet árasztott. Aki azonban a sorok közé nézett, láthatta az apró ráncokat, melyek állandó félelemről és nyugtalanságról árulkodtak, mint aki éjt nappallá téve aggódik, hogy elveszít valamit.
Ölében egy kisleányt tartott két kezével, mint egyetlen gyermeküket, aki olyan apró volt, hogy szinte elveszett köztük.
Három-négy esztendős lehetett a kép készültekor, haját és nyakát a legdrágább ékszerek ékesítették már ekkor is, selyemruhája elengásan fodrozódva terült szét. Méltóságteljesen tekintettel, felszegett állal nézett vissza, ahogyan az tőle megkövetelhető volt.
A kancellár mellkasából ólmos sóhaj tört fel, amint pillantása szabadkozón visszarebbent az uralkodóra. Majd intett az egyik cselédnek, aki a fal mellett várakozott.
– Üzenj a lányomnak, hogy még mindig várakozunk. Azonnal hivatom, ha elkészült, ha nem – hagyta meg szárazon. – Bocsásson meg, felség. Nem tudom, hányszor kell még elismételnem a leányom viselkedése miatt.
Az uralkodó elmosolyodott az üres pohara felett, és legyintett.
– Nem sietünk sehová. Ami azt illeti, élvezem, hogy végre szabadabban intézhetjük a napi teendőinket, és nem szorít bennünket örökösen az idő. Jó egy kicsit üldögélni és nézelődni anélkül, hogy bármiről lekésnénk. Nem gondolja, Argtur?
– De, valóban – bólintott a férfi és engedett a görcsös szorításon, mellyel az ujjait kínozta.
– Na, látja. Nincs itt semmiféle probléma. A leánya bizonyára kifáradt a délutáni levegőzésben. Hadd frissítse fel magát, mielőtt csatlakozna hozzánk.
– Nem akarok csalódást okozni Önnek, felség – sóhajtotta halkan a kancellár, hogy csak maguk közt hallhassák. A császár mosolya némileg elhalványult.
– Nem teszi. Örökké hálás leszek magának. Maguknak – felelte.
Ebben a pillanatban nyíltak meg az ebédlő ajtajának szárnyai. Az enyhe huzat megbillentette a gyertyák lángjait.
Az egyenruhás komornyik, mélyen hajolt meg a társaság előtt.
– Lady Athelessa – jelentette be az érkezőt, aki őt követve lépett a helyiségbe.
– Köszönöm, Bertram – szólt Argtur, és pillantásával követte a leányt, aki vérvörös selyemruhában jelent meg előttük. Derekát a lehetetlenségig szorította össze a fűző, sűrűn rakott szoknyája szorosan követte őt. Világos haja szorosan összefogva simult a fejére, hátul csavart loknikként omlott szét, és hullott a vállaira, hátára. Homloka felettubinnal kirakott, aranyszínű tiara csillant meg a fényben.
– Felséges uram – pukedlizett mélyre az uralkodó előtt, majd ajkát a pecsétgyűjűjéhez érintette. Titus lágy mosollyal fogadta a tisztelgést, és enyhén bólintott. Következőnek a leány az apja előtt hajolt meg, majd arcon csókolta őt, ahogy végezetül az anyját is, ahogy illik.
– Elnézésüket kérem – lépett a lány a széke mögé. – Kissé több időt ölelt fel a megszokottnál.
– Igen, örülök, hogy ismét vállalható külsővel jelensz meg. Talán nem tartott volna ilyen soká, ha nem kellett volna kimosakodj a délutáni kalandjaid után. Megvárakoztattad az uralkodót! – mutatott Argur Athelessára szemrehányón, mire Gweana beharapta az ajkát, de továbbra is szótlan maradt.
A szolgálók a lány mellett termettek. Kihúzták számára az ülőalkalmatosságot, lazítottak a fűzőjén, s megemelték kissé a szoknyáját, hogy helyet foglalhasson.
– Bocsáss meg, apám, ha csalódást okozok – sütötte le a szemét elcsigázottan. Egy kalandja sem volt még olyannyira kimerítő, mint egy császári látogatás.
– Ugyan, dehogy! – szólt közbe Titus, mint aki jól mulat, és cseppet sem dühítette fel ez az apró kellemetlenség. – Váratlanul érkeztünk, nem lehettél felkészülve rá. Csupán remélni tudom, hogy, nem voltak más terveid estére, és nem rabolom az idődet, amit valami kellemesebb dologgal ütöttél volna el egy ilyen öregember társaságánál.
Athelessába belefagyott az uralkodó pillantása. A tér cseppfolyóssá vált egy pillanatra körülötte, amint az izmai megkövültek a bőre alatt. Nagyot nyelt, hogy leküzdje a szárazságot, ami homokként zúdult le a torkán.
–... természetesen nem – válaszolta félszegen, tekintete ide-oda kezdett vándorolni az asztaltársaságon, mialatt a dobhártyája ezer darabra robbant a lüktető csendben. Az apja kérdőn vonta fel a szemöldökét, míg Gweana minden jelenlévő pillantását elhárította magától.
Aztán egyszercsak az uralkodó elnevette magát. A Reingardok egymásra néztek; Argtur és Gweana követték a példáját. Ahogyan a lány is, aki mindemellett úgy érezte magát, mint akiről egy hordónyi víz szakadt le.
Nem akart az estére gondolni.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Bertram és a többi szolgáló ekkor szervírozták ki a vacsorát.
– Parancsoljanak, sáfrányos kagylóleves édesköménnyel. – Aranyszegélyes porcelántányért helyeztek minden résztvevő elé, melyben hívogatóan gőzölgött a frissen elkészült étel.
A szolgálók eztán minden egyes serleget megtöltöttek vörösborral.
– Ah, a legjobb egész Cyrodiilban. Akkor hát egészségükre – tartotta maga elé a poharát a császár. – És a jövőre!
– Az istenek óvják a császárt! – követték a Reingardok a példáját, majd mindenki az ajkához emelte a serlegét.
– Athelessa – szólt Argtur, miután letette a poharát, és aldmeri nyelven folytatta a mondandóját.
Hát persze. Hogy máshogy is tette volna, A lány mély levegőt vett, majd önmagát is meglepő választékossággal felelt a kérdésre, a mondat vége felé azonban elakadt. Gondterhelten ráncolta a szemöldökét, mialatt minden erejével igyekezett felidézni a helyes kifejezést, melyet használnia kell.
De az nem jött a szájára. Ujjaival feszengve markolt a szoknya hideg ráncai közé, miközben egy hirtelen kapott ötlettől teljesen más szóval helyettesítette a hiányosságát.
Ahogyan kiejtette, már várta a következő képzeletbeli tarkónlegyintést, az apja arcán azonban elsimultak a ráncok.
– Tényleg gyakoroltál – állapította meg, majd hátradőlt a székében, és fél kezét maga előtt tartotta. Némi mosolyféleség is játszani kezdett az ajkán.
– Ahogy kívántad – bólintott a lány némi büszkeséggel. Az apja ismét zord fegyelmet öltve magára, folytatta:
– Így kívántam. Az udvarban nagy szükséged lesz erre a tudásra. Ott már nem óvhatlak a Thalmortól, nem úgy, mint idehaza. A legkevésbé sem tölt el örömmel a gondolat, hogy a közelükbe engedjelek, de ez sajnos elkerülhetetlen lesz. Tudnod kell, hogy szólítsd meg őket, hogy viselkedj a jelenlétükben, és még fontosabb, értsd a nyelvüket. – Hogy súlyt adjon a szavainak, jelentőségteljes szünetet tartott. – Érted, miről beszélek?
Athelessa ismét biccentett, és megszorította az ezüstakanalat, mely már felvette a teste hőjét.
– Értem, papa.
Argtur vonásai megrezzentek az álarc mögött, Titus pedig felszólalt a hosszas hallgatás után, mialatt belekanalazott a levesbe az erre megfelelő evőeszközzel. Hangjából immár kiveszett s vidámság, csupán dühös és lefáradt sóhajokkal kevergette az ételt.
– Szégyen, hogy idáig kell utaznom, hogy végre Ryamo ne jegyezze le minden szavam, amit majd a királyának szolgál fel vacsorára.
– Ennyire elmérgesedett a helyzet? – kérdezte Gweana végül. A férje bólintott.
– Az informátoraink jelentése szerint az adók kétszeresét akarja bevasalni rajtunk a király, noha Ryamo még nem tolmácsolt felénk efféle szándékot.
– De hát miért? – kapcsolódott be Athelessa is, mialatt hozzálátott a kagylóhoz, noha már a terítékre került témától is úgy párolgott el az étvágya, mint apró vízcseppek egy vörösre hevült vaslapról. A gyomra fájdalmasan rándult össze, tudván, hogy ez csupán az első fogás azon ötből, melyekkel még kötelessége úgy megpakolni azt, mint egy zsákot.
– Egyelőre nem tudjuk. A követeink Alinorban meglehetősen... korlátozott lehetőségekkel bírnak – felelte a kancellár, és csettintett a lakájnak, hogy ismét töltse meg a poharát.
A császár szóra nyitotta a száját, Athelessa azonban megelőzte őt. Még ha csupán későn is vette észre. Titus semmi jelét nem adta, hogy az erőszakos gesztus megsértette volna.
– Ez felháborító! – csattant fel a lány. – Ezek után hogy jönnek ők ahhoz, hogy beleszóljanak a mi belpolitikánkba?
Argtur arca elsötétedett a kijelentés hallatán. Néma pillantást vetett az asszonya irányába, ki aggódó tekintettel válaszolt felé, majd a figyelmük visszairányult a leányukra.
– Ez a Fehérarany Konkordátum, Athelessa. Talán mégis tévedtem, hogy jól halad az oktatásod? – A férfi lefegyverzőn meredt a lányra, aki megértette a rejtett üzenetet is.
– Később még beszédem van veled. A tény, hogy az én nevemet viseled még az uralkodó kegyével együtt sem jogosít fel arra, hogy bármit megtehess!
Athelessa szája széle lefelé görbült, ahogy összevonta a szemöldökét.
Nem is tudtam, papa, hogy téged is Athelessának hívnak – incselkedett magában füstölögve. Csak a jó ég tudja, mit kapna egy ilyen megjegyzésért...
– Nem, apám, egyszerűen csak... képtelen vagyok elfogadni – dünnyögte lehajtott fejjel, mialatt úgy érezte magát, mint egy helyére zavart kutya.
Az apja tekintette villant egy utolsót, majd folytatta:
– Egyelőre nem tehetünk mást. Ahhoz, hogy a saját lapjaikkal játsszuk ki őket, fent kell tartanunk a látszatot, hogy ők állnak nyerésre. Jövő héten kezdődnek a tárgyalásaim a nagykövettel. Ki fogjuk deríteni, mi áll a szándékaik hátterében.
– Köszönöm, Argtur. Mindig is tudtam, hogy számíthatok magára – szólt végül a császár.
A lány fel-le húzogatta a hüvelykujját az asztal alsó felén, mielőtt a halkésért és halvilláért nyúlt, hogy megkezdje a grillezett branzinót.
– Tehetnék én valamit? – kérdezte ezúttal jóval halkabban. – Akármit az ügy érdekében?
Titus felnézett rá a tányérjából. Nem igazán tudta megfejteni, mi járhat az uralkodó fejében, de érezte tekintetében a kimondatlan szavak hurrikánját.
– Kizárt, hogy ekkora veszélynek tegyelek ki – jelentette ki a kancellár. – A te legfontosabb feladatod, hogy mielőbb frigyre lépj, és megszüld a férjed gyermekeit. Meg kell erősítenünk a hatalmat, és ez a biztonságunkat, a te személyes biztonságodat is szavatolja.
A császár némaságba burkolózottan irányította a figyelmét immár a megürült tányérja felé.
– A nagykövetet pedig a kötelező körön túl messzire kerüld el. – Argtur letette az evőeszközt, és a poharáért nyúlt, ami aranylón csillant meg. – Megátalkodott kígyó, aki úgy tekeredik a nyakad köré, hogy mire észbe kapsz, már megfulladtál.
A lány összevonta a szemöldökét. Mereven bámulta a középütt elhelyezkedő, elegáns asztaldíszt, mely egy fehér liliomokkal teli koszorúból állt, beletűzve egy arany és egy ezüst színű gyertyával.
Mire megszólalhatott volna, a házicselédek megjelentek az újabb fogással.
– Oh, coq au vin! – derült fel Titus. – Sehol másutt nem készítik olyan pompásan, mint maguknál.
Gweana arcán széles mosoly terült szét, miközben másfelé terelte a beszélgetést:
– Talán a séfeink meginvitálhatnák a Gourmet-t, hogy tanulhasson tőlük. De azért a jó Potage le Magnifique-et senki sem utánozhatja el tőle.
– Már alig várom, hogy ismét megízlelhessem. Káprázatos – mormolta a lány, majd hozzáláttak a borban főtt kakashoz.
– Északon mi a helyzet? – tudakolta Gweana. A császár gyűrött ábrázatára szürkés árnyékot vetettek a gondolatai.
– Torygg miatt aggódom. Fiatal, és rendkívül könnyen befolyásolható. Ha a Domínium sikerrel jár a további megszorításokat illetően, forrongás fog kitörni. Nem tartom kizártnak, hogy Torygg elfordítja tőlünk a fejét néhány meggyőző érv hallatán.
– Mit gondol, a népe ez esetben is követni fogja őt?
Titus nehézkes sóhajt hallatott, amivel láthatóvá tette a vállán cipelt súlyos terheket, melyek ijesztően komolynak bizonyultak egy ilyen idős ember vállaihoz.
– Nem tudom. Kisebb csoportok biztosan. A jelentések szerint Ulfric Stormcloak kiadott néhány pamfletet.
– Ez nem elég indok az újabb letartóztatásra? – csatlakozott Athelessa két falat közt. – A Markarth Incidens tökéletes példája volt a rövidlátó és szélsőséges természetének. A felkelést csírájában kell elfojtani, mielőtt komolyabb gyökeret ver.
– Addig nem, míg nincs egyértelmű bizonyíték – válaszolt a császár, aki ennek ellenére érdeklődőn fordult a lány felé, mint aki csupa fül.
– De hát pontosan ez a Thalmor célja vele.
Titus bólintott.
– Valószínűleg a terv része, igen. De ha most hallgattatjuk el néhány kétes bizonyosságúnak tűnő szóbeszéd okán, a támogatói nem fogják ölbetett kézzel nézni. Csak méginkább felszítja a lángokat, ami ugyancsak forradalmat szül. Nem feszíthetjük egymásnak a polgárokat, különösen nem most.
– Ulfric Stormcloak katona, aki a háborúban és a vérontásban látja a megoldást – szólt a kancellár az asztal túloldaláról. – Nem tagadom, hogy jó szolgálatot tett a légióban töltött évei alatt, de a Thalmor fogságában... nos, egyértelműen sikerült megtörni. Az ő szemszögéből talán helyénvalónak tűnhetnek az érvei, de ahhoz már teljesen elvakították, hogy lássa a nagy egészet. Nem tudom, hogy mi képesek leszünk-e szót érteni vele, de azt igen, hogy ő képes lesz Toryggal, ha nem vesszük elejét időben.
– Ha ez így van, miből lehetünk olyan biztosak, hogy szavakkal próbálja majd megnyerni a királyát? – Gweana a szájához emelte a keszkenőjét. – Nem pedig erőszakkal...?
Argtur gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Nem lehetünk. De a fegyverek mellett kellően ért a beszédekhez is. Olvastam azokat a pamfleteket. Néhány perc erejéig még engem is meggyőzhetett volna. Ha a pályafutásom kezdetén volnék, különösen – felelte az apja. A felesége kezéért nyúlt, és gyengéden szorította meg.
A lány félrebillentett fejjel figyelte a gesztust, mialatt az ajkát rágcsálta. Hűvös érzet simított végig az ujjain. Görcsösen hajlította be őket.
– Elenwen hallgatta ki Ulfricot a fogsága alatt, igaz? Aki most a skyrimi nagykövet – kérdezte.
– Igen – helyeselt Titus magába mélyedten.
– Elenwen minden évszakban partikat rendez, melyre az összes északi nemes és tisztviselő hivatalos, hogy a hatalmát fitogtassa, és információkhoz jusson. A béke fejében sértésnek minősül a meghívás visszautasítása, vagy figyelmen kívül hagyása.
– Felteszem, Stormcloak neve minden alkalommal első helyen szerepel a meghívottak listáján – jegyezte meg Athelessa gunyoros hangnemben, és magához vette a serlegét.
A császár felsóhajtott.
– Az ő unokafivére, aki elsőként terjesztette elém a Fehérarany Konkordátumot. És akinek a vezetésével blokád alá vonták Skingradot a háború alatt. – Rövid szünetet tartott, melyben az újabban kiüresedett tányérja szélére helyezte az evőeszközt, és az odaterített, hímzett szalvétával szintúgy megtörölközött. – Lord Ryamo.
Az asztaldísz gyertyájának lángjai mintha sisteregni kezdtek volna Athelessa pillantása alatt.
– Nagy múltú, veszedelmes család, akik képesek voltak egy olyan hadvezért összeroppantani és dalra fakasztani, mint Ulfric Stormcloak – magyarázta az apja hűvösen. – Semmilyen eszközhöz nem restek folyamodni ahhoz, hogy megszerezzék, amit akarnak.
Az aprócska, narancsszín lángok reszketni kezdtek. Felduzzadtak, mint két dühös lángnyelv, és egymást próbálták túlnőni és bekebelezni, mígnem olyannyira összeakadtak, hogy a keletkezett tűz kis híján felperzselte a virágokkal együtt az asztalt is.
– Lessa!
– Igen? – A lány akkorát ugrott ijedtében, hogy kis híján a belekóstolt az erezett márványpadlóba.
– Többször figyelmeztettelek, hogy ne játssz a tűzzel – feddte meg a kancellár halkan. – Tudom, hogy szíveden viseled az otthonod sorsát, amit mindig is becsültem benned, de nem szabad engedned, hogy az érzéseid hozzák a döntéseidet a józan ész helyett.
A lángok füstölögve haltak el az izzó kanócokon. Athelessa mély levegőt vett, hogy megtisztítsa a fejét, majd kihúzta magát, és nekilátott a tete de moine-nek, a desszert előtti utolsó fogásnak. A gyomra fájdalmasan kavargott a hasában, de minduntalan rendre intette.
– Ne aggódj, apám. Nem lesz gond. Kész vagyok tenni a dolgom, ha ez a legtöbb, amit tehetek.
Lord Reingard kőszikla vonásai ellágyultak, és enyhén bólintott, mielőtt ő is elfogyasztotta volna a sajtot.
– Büszkék lehetnek a leányukra. A Birodalom igaz gyermeke – jegyezte meg Titus hálásan, és meleg mosolyt irányzott Athelessa felé.
– Valóban, azok vagyunk – váltottak egy szeretetteljes pillantást a szülei. – A szeszélyességéért azonban...
– Fiatalság bolondság – intette le az uralkodó. – Mind voltunk ilyenek. Mintha csupán az unokámat látnám. Oly sokmindenben hasonlítanak Meleriusszal.
– És végül, crème brûlée – helyezte eléjük Bertram a desszertet, majd mélyen meghajolt a többi szolgálóval együtt.
Beszélgetés könnyedebb medrekbe sodródott. A lány minden egyes kanáltól jobban izzadt meg, ahogy a feje is fokozatosan süllyedt lefelé a nyakán az idő előrehaladtával.
Az este minél inkább éjszakába kezdett hajlani. Ha az édességgel végzett, ideje visszavonulnia.
Apró verítékcseppek jelentek meg a nyakán. Lapos mozdulatokkal próbálta letörölni az átnedvesedett bőrét. Belekortyolt a borba, s mély levegőt vett.
Senki nem figyelt fel rá. Olyanná vált, akár a terem egy dísztárgya. Mint egy dekoratív, drága szobor, mely látványos, de jelentéktelen... Egy bolond, és jelentéktelen szobor.
Fejét lógatva markolászta az asztal szélét, melytől körmei csaknem úgy fehéredtek ki, mint a damasztterítő.
– Athelessa – szólalt meg halkan a császár. A lány hirtelen felkapta a tekintetét. Titus arckifejezése aggodalmas ráncokba gyűrődött. Fűzöld tekintete komoran fürkészte a lányét.
– Van még néhány négyszemközt megtárgyalni valóm atyáddal. Később, mielőtt nyugovóra térnél, beszélhetnék veled is?
A lány halványan mosolygott vissza az uralkodóra, amikor az vígasztalón tette rá a kezét az övére.
– Az jól esne – köszönte meg a lány, és meszorította a segítő kezet. Le kell nyelnie a sértést, mellyel Titus illette. Tehát bolondnak tartja őt. És ezért igyekszik olyannyira mentorálni, mielőtt kiemelné a családi fészekből.
De legalább nem egyedül volt bolond.
A császár megkönnyebbülten bólintott, majd mindketten visszafordultak az asztal felé.
– Felség – szólalt meg Athelessa rekedten, miután az utolsó kortyot is lenyelte a borból.
– Beszélj, gyermek.
– Ha az éjjel sikoltást hall a házban... ne ijedjen meg.
Aznap éjjel Titus álmodott. Újra és újra lepergett előtte a hullaszagú jelenet, mely könyörtelenül szaggatta belülről a háború óta, mint a dögevő kukacok a kihűlt holttestet.
Dühtől lángoló mozdulatait látta maga előtt, ahogyan kettészakítja a békediktátumot, melyet a Domínium szószólója nagy kegyesen elé csúsztatott.
Majd Ryamo alattomos, szikrázó vigyorát, ahogy kivillantotta a méregfogait, akár egy kobra, mint aki pontosan erre várt. Aztán kiejtette a parancsszót, mire a szolgái felfedték a szekér rakományát a ponyva alól.
A bűzös, oszlásnak indult fejhalmot. Élettelen, mégis rettegő tekinteteket, férgek által kizabált szemgödröket, életek egykori apró maradványait.
– Ahogy óhajtja, felség – dorombolta Ryamo viperamosollyal az ajkán. Majd az emlékképek közé szivárgott egy kétségbeesett, ismerős női sikoly, amely szertefoszlatta a sötét felhőket.
Negyedkor 201.
Titus Mede-ről patakokban folyt a veríték, amikor megébredt. Majdnem minden éjjel látta maga előtt. Ryamo ragadozóvigyorát, a halállal megrakott szekeret. A ponyva takarásából azonban már nem a Pengék feje bukkant elő. A döglegyek azóta sokkal ismerősebb arcokon szaladgáltak összevissza.
Végül Athelessa sikolya rázta fel.
A lány szaggatott, véres lovaglóruhában állt az ablak mellett. A nedves rongyok mohón tapadtak a bőréhez, arcán vöröses sár sötétlett. Az odakint tomboló vihar újra és újra megtépázta a felhőket és villámokat csiholt az égre, amelyek villogó, fehér fénybe vonták az alakját.
Némán ácsorgott a sarokban. Mozdulatlan szegezte a tekintetét a császárra. Mielőtt maga elé emelte a reszketeg kezei közt szorongatott számszeríjat...
A vihar hirtelen halt el. A lakosztály sötét volt, amikor Titus ismét felnyitotta a szemét. Lüktető csend uralt mindent. A tűz ropogása sem hallatszott már. A kandallóban kialudt a fény, elnyelte a feketeség.
Öreg volt. Gyönge, beteges. Magára maradt ebben a rémálomban, és egyedül már nem tudta felvenni a harcot.
A kanócon reszkető láng sejtelmes vörösbe vonta a helyiséget. A gyönge fény megcsillant a drága ecsetmunkák aranykeretbe foglalt szélén, a dísztárgyakon, a kézzel szőtt súlyos szőnyegen, és táncoló árnyakat festett a falra.
Megértette. Ophelia megértette. A legdrágább ételeket és italokat itta, testét mások véres verejtékével készült kelmékbe burkolta, s a latrinában is aranyszálas papírral törölte ki az alfelét, miután kiadta magából, amit ki kellett.
Mégis, sikoltani, ordítani tudott volna. Falhoz vágni a csecsebecséket, letépni a falakat ékesítő darabokat, felgyújtani az egész házat...
És ha megtenné, akkor se hallaná meg senki. Pontosabban hallanák, csak épp senkit sem érdekelne.
De ahhoz elég egyetlen rossznak kikiáltott mozdulat, hogy az egész világ meggyűlöljön...
Görcsösen szorongatta az asztal szélét; az ujjai belesajdultak. Még félálomban is a benne ágaskodó dühvel küzdött, ami napról napra egyre csak ágaskodott benne az események nyomán.
Ordenáré üvöltözés hangjai szűrődtek át a falakon. Tompán csengve töltötték meg a szobát, és fújták szét az impériai gondolatait. Körmeivel a fába vájt, melytől reszkető ujjpercei elsápadtak. Az ablakhoz lépett.
Az éjszaka rálehelt az üvegre. A lány a ruhaujjával dörzsölte szét a nedves homályt, hogy a zajforrás után kutasson.
A keskeny utca kövezetén egy viseltes ruházatú alak rohant keresztül, hóna alatt egy dobozt szorongatva, míg másik két rosszarcú társa egy járókelőt fenyegetett a tőrével.
– Ha nem akarod, hogy a rajtad lévő ruháiddal együtt a bőröd is lehámozzuk, hagysz minket elmenni – sziszegte az egyik, kinek pengéje a zaklatott polgár nyakának feszült. A lány épp láthatta, ahogy a fegyver szikrázóan csillan meg az éjjeli fényben.
– A császár nevében, megállni! – ordította a városőrség, és páncélozott karjaikkal elkapták, és vasmarokkal szorították a menekülő tolvajt. Az azonban nem tágított, vérmesen kapálózni kezdett a két őr szorításában, mígnem keresztül nem szúrták a gyomrát, és hörögve el nem terült az alatta szétterjedő sötét tócsában az utca kövezetén. A kezei közül kihulló doboz felborult.
– Gyorsan, átkutatni! A másik kettőt is!
Az őrség további tagjai elfogták a halott férfi két társát, míg számbavették a lopott holmikat is.
– Ebben csak ruha van, két vekni kenyér és egy flaska tej... – csapta vissza a dobozba a tartalmát az őr, és keserűen horkantott fel.
– Nem maradt semmink! – fakadt ki az egyik rabló, aki történetesen egy nő volt, és zokogásba fúlva folytatta. – Nincs pénzünk, hogy megetessem a gyerekeimet, és rendes ruhákat vegyek nekik! Értsék meg, ha a magukéről lenne szó, ugyanúgy megtették volna!
– Nekünk sem maradt sok! – csattant fel a másikuk, akit fenyegettek az imént. – A tartalékaink végesek! Ha hagyom, hogy ezek a csavargók szétlopkodják az éléskamrát, éhen hal a családom! – A férfi vehemens mozdulattal intett a ház felé, mielőtt folytatta volna. – Miért nem loptok a Melisent lakból? Ha csak a küszöböt felfeszítitek a földről, hónapokig eléltek belőle. Éhezünk, a nemesek pedig kaviárt ropogtatva szórakoznak rajtunk az ablakból!
A felpaprikázott polgár az ablak irányába bökött az ujjával, ahol Ophelia figyelte az utcai feszültséget.
A lány elakadó lélegzettel tántorodott hátrébb, és a függöny visszalebbent az üveg elé. A torkába lüktető gombóc duzzadt, amikor meghallott egy keserűen ismerős hangot.
– Mi az Oblivion folyik itt? – mennydörögte az apja odakintről. Az impériai nehezen határozta el, kipillantson ismét, vagy inkább belemásszon az ágyába, és a takaró alá fojtsa magát.
Rezes ízűvé harapdálta az ajkát mialatt ismét félretolta a leheletkönnyű kelmét az ablak elől.
– A tavalyi évekhez képest háromszor annyi munkával sem tudom eltartani a családom! Csinos gúnya, Melisent úr, biztos vagyok benne, egy élet is kevés lenne hozzá, hogy megkeressem az árát!
Ophelia összeszorította a fogát, és nyelt egyet.
– Már tájékoztattam a nyilvánosságot, hogy kérvényt nyújtok be Őfelségéhez az adócsökkentésről...
– Őfelsége leszophat veletek együtt! Másfél éve nem mutatkozott, talán már nem is él! Nem lepődnék meg, ha már régen a Thalmor nagykövet terpeszkedne a trónon, hisz már rég a Domínium ural minket! Mit is törődtök ti velünk! Soha nem lesz belőled kancellár, hiába ácsingózol a poszt után. Skingrad grófjának és a Reingardoknak legalább megvoltak a tökeik a feladathoz, hogy rendet tartsanak, és kiálljanak amellett, amiben hittek! Az ő idejük alatt nem kellett attól rettegnem, hogy a nemeselfek mikor törik rám az ajtót, és hogy mit mondok a családomnak, ha egyszer elfogy az élelem, hiába dolgozom ébredéstől elalvásig! Talán megfontolnám, hogy elhagyom a környéket, és újra letelepedek Skingradban, ha nem tettétek volna tönkre legélhetőbb várost is. Minden épeszű polgárnak Lord Hassildort kellene támogatni helyettetek!
A félhomály nem túl sokat engedett láttatni, de Melisent tartása megváltozott a hallottak nyomán. Úgy festett, mint egy kitörni készülő vulkán. Ophelia már csukott szemmel is felismerte volna.
– Ez árulás – sziszegte. – Őrség, azonnal tűntessétek el a nyomorultat! Megbánod még a szavakat, melyeket volt bátorságod kiejteni a szádon.
– Úgy bizony. Árulás. Mostanság szerettek a szóval dobálózni.
A lány a nyelvébe mélyesztett fogakkal nézte, amint az obszcén szavakat óbégató rablókat elhurcolták az apja színe elől. Vehemens kiáltozásuk kísérteties, vérszegény visszhangokká szelídült a halvány fényben úszó utcákon.
Ophelia reszketeg sóhajt eresztett ki magából, amikor Lord Melisent megfordult a ház előtt, és egyenesen a szeme közé nézett, mielőtt eltűnt volna az ajtóban. A tűhegyes tekintet ostorként csattant a leánya hátán.
Az impériai vonásai éjsötétbe burkolóztak. Eleresztette a függönyt, és nehézkes mozdulatokkal vánszorgott vissza a székébe. Meredten bámult az arca előtt pislákokó gyertyaláng fényébe.
Hát elkezdődött.