NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.

XIII.

– Az összes istenre mondom… – kezdte tétován Ollrek elfúló lélegzettel, majd türelmet nem ismerve odarohant a füstölgő csontok mellett heverő, haldokló lányhoz, ki egy porba hullott, véres húsdarabként rúgta az végsőket; kétségbeesett ütemben szedte a levegőt, verítékező arca pedig egyre sápadt. Szemeivel aprókat pislantott csupán, mintha utolsó kenetért könyörögne.

– Ne… – nyögte, ám elfehéredett ajka alig mozdult, így a férfi nem érthette.

– Nem hiszem el! Te vagy az… – kezdte, de ekkor Luna az oldalára vetült.

– FUS! – Az áramlat árkot vésett a hó alatti földben, s a megtermett Ollreket egy csapásra ledöntötte a lábáról, és nekisodorta egy tömör sziklahalomnak.

A férfi hátába éles fájdalom hasított, midőn arccal lefelé a hóba borult.

Hát ez volt az.

A gondolat egyszerre töltötte el csodálattal és különös rettegéssel. Sosem hitte volna, hogy egy elfben, egy ilyen apró, törékeny elfnő képében teszi végül tiszteletét az, aki segítségére siethet észak népének eme sötét korszakban, mely minden bizonnyal beköszöntött.

– Irileth, Asszonyom! Elvérzik! Azonnal vissza kell vinnünk a kastélyba!

Ollrek végül föleszmélt a képzelgéseiből, a fejéhez kapott. Hisz Luna haldoklik! Ha továbbra is csak a szemét meresztgetni, mindennek vége.

A vérben dagonyázó lányt ijedten vették körbe az életben maradt katonák, akár egy messiást. Mellkasa megvadult ütemben emelkedett meg újra és újra, bőre pedig egyre fehéredett. Arcizma meg sem rezdült, ahogy félve megközelítették.

Ollrek lerántotta róla a csatakos kesztyűt, majd óvatosan megemelte az egyik kezet, mely nyirkosnak és hidegnek érződött. Az élet egyre inkább kicsordogált belőle.

– Majd én visszaviszem. Farengar talán segíthet rajta – kapta a férfi hirtelen ölébe az ernyedt, vérző testet, és felegyenesedett.

– Farengar… – horkant fel a testőrasszony keserűen, majd karját keresztbe fonta a mellén. Habár a páncéljának búcsút inthetett, könnyebb sérülésekkel megúszta a harcot.– Hát persze, az a bolond konyít valamicskét a gyógyító mágiához, ami kötve hiszem, hogy elég lesz. – Kelletlen sóhajt eresztett, ahogy végigmérte az északit és a kezei közt lógó félholt erdőelfet. – Vidd, ha akarod. De előbb segíts eltakarítani ezt a mocskot, ahelyett, hogy így elragadtatod magad.

– Mégis mi mást tehetnénk, Asszonyom? Ő az! Ő a Sárkányszülött!

– Sárkányszülött? – kérdezte a társa elkerekedett szemekkel. – Ezt meg hogy érted?

Ollrek összevont szemöldökkel nyitotta szóra a száját, de a másikuk megelőzte. Mellkasából mély, türelmetlen morgás tört fel.

– Így igaz! A nagyapám számtalan történetet mesélt a Sárkányszülöttről. Azokról, akik a sárkányok vérével születnek. Ahogyan maga, Tiber Septim is.

A társa tétován dörzsölte meg a tarkóját, mialatt a lányra meredt.

– Sose hallottam, hogy Tiber Septim sárkányokat ölt volna.

– Akkor nem is voltak sárkányok, te idióta! Most tértek vissza először, már ki tudja, mióta...

– A régi történetek a Sárkányszülöttről szólnak, aki képes elpusztítani a sárkányokat, és elszívni az erejüket. Neki annak kell, lennie! – vágott közbe Ollrek, és már indult is volna, ha a testőrnő nem állja útját.

– Nincs erre időnk! Az élők meghalnak, ez a természet rendje – intette le Irileth erőltetett közönnyel, mintha egy neveletlen gyereket próbálna megleckéztetni. – Az ütközetben mindenki veszít katonákat. A lányról nem mondhatnám épp, hogy hősiesen és derekasan küzdött volna, de végül mégis életét áldozta Fehérvágtáért, elismerem. Tisztességben fogjuk eltemetni.

A férfi nem hitt a fülének. Hordószerű mellkasához szorította az elfet, szemeiben pedig haragos fény csillant.

– Ezt te nem értheted, Irileth, te nem vagy nord! – Köpött egyet, a katonák pedig felhördültek körülötte.

Irileth megnyúlt képén viharfelhők vonultak át a kijelentés hallatán. Tekintete oly szikrákat vetett, mint izzó vas a kovács üllőjén.

– És ez a kis vakarcs talán az?! – mennydörögte, majd az ujjával Luna felé bökött. – Én láttam a világot, tudom, hogy működik! Beutaztam egész Tamrielt, számtalan idegen és furcsa dolognak voltam a szemtanúja. Azt tanácsolom, mindenki bízzon inkább a saját karjának erejében, mint holmi röhejes mendemondában! – Irileth szemléltetésképp a gigantikus fenevad füstölgő csontvázához sétált, egyenesen a mellette sötétlő folt közepébe. Csizmás talpa alatt úgy recsegett a véres hó, akár a kavics. – Itt hever előttünk egy halott sárkány, és ez az, amit határozottan értek. Hogy képesek vagyunk elpusztítani őket, ha kell. Nincs szükségünk hozzá mitikus Sárkányszülöttekre. Képzelegtek összevissza, mialatt a valóság elhalványul a szemetek előtt! Erről a lányról nem tudunk semmit! Hogy kicsoda, hogy honnan jött, hogy valójában miért van itt. Én nem bízom benne, és jobb lenne, ha ti sem tennétek. A kötelességetek Fehérvágta védelme, nem a gyerekkori meséitek hajszolása. Felnőtt emberek vagytok, viselkedjetek is úgy!

Ollrek vehemens lépést irányzott felé, mint aki rögvest ölre megy a testőrnővel.

– Ahogyan te is elfelejted, Irileth, hogy ő ölte meg a sárkányt! Nem mi, nem te, hanem ő itt – emelte maga elé az elfet. – Egyetértek, erre nincs idő. Most azonnal visszamegyünk, és egyúttal jelentem, amit kell. Többek közt, hogy Irileth Asszonyom sorsára kívánja hagyni a harcosait.

A sötételf véres ujjai görcsös ökölbe szorultak.

– Ellenszegülsz tán, katona? – lépett még közelebb kihívón, a "katona" szót maró gúnnyal ejtve, akárcsak egy szégyenteljes, alantas pozíciót. – Hogy merészeled ezt a hangnemet a jelenlétemben? Ha itt végeztünk, kérvényezni fogom a jarlnál a lefokozásod.

– Ennél lejjebb már hová fokozna, Asszonyom? – nevetett fel keserűen Ollrek, majd egész egyszerűen hátat fordított a tajtékzó testőrnek, és a távolban magasodó Sárkánytömlöc felé iramodott olyan szélsebes léptekkel, amennyire csak a lábai bírták. A levegő jeges volt, némiképp ezzel visszatartva a vérzést, de az idő így is sürgetett.

– Meg ne halj nekem, te kis Thalmor, vagy bármi is legyél, hallod? Nem számít. Szerzünk segítséget… – lihegte a nord halkan. – Még mindig alig hiszem el, hogy te vagy az. Óriási megtiszteltetés volt, hogy veled küzdhettem.

Luna nem felelt, már rég nem volt eszméleténél. A férfi vállára most hatalmas súly telepedett, hisz minden azon függött, hogy milyen gyorsan érnek vissza a kastélyba. Mintha a lány is megnehezedett volna a karjaiban ettől a gondolattól.

Az északi havas tájon uralkodó sötétség lassanként fakulni kezdett. A nap első sugarai elszántan igyekeztek áttörni a vastag fellegpaplanon, hogy aranyló fényükkel felcsiklandozhassák álmuk birodalmából a halandókat, ám a takaró túl makacsnak bizonyult. Csupán sápadt, hideg fényük érhette el a jég országát.

A hegyláncolatok felől fülrepesztő, bizarr hangok kezdtek el visszhangzani, majd a fagyott föld hirtelen megindult alattuk. A legmagasabb hegycsúcs irányából mennydörgésszerű szavak szólaltak fel, mintha maguk a villámok számolnának be minden északinak erről az éjszakáról. A Hang elképesztő erővel terjedt végig minden egyes hegyen, fán, bokron, házon és kietlen pusztaságon. Ollrek elvesztette az egyensúlyát, épphogy ki tudta magát támasztani, hogy ne zuhanjon el.

– DOVAHKIIN!

Luna elernyedt teste váratlanul összerezzent a karjai közt, mint aki rosszat álmodott. A katona magához szorította, és minden erejét összeszedve rohant tovább Fehérvágta kapui felé.

Ophelia kmerülten támasztotta hátát a bársonyozott széktámlának, mialatt ujjaival a halántékát maszírozta.

Neki kellene, lásson a köteteknek és a papíroknak, melyek rendetlenül hevertek előtte a nehéz tölgyfaasztalon. Át kell nyálaznia az összes történetet, naplóbejegyzést, tervrajzot, amihez eddig hozzájutott, mert az ideje fogytán volt. És még mindig nem akadt semmi kézzel foghatóra...

Az impériai megdörzsölte az arcát, hátrasöpörte a vállára omló csavart loknikat, majd kihúzott egy fiókot.

A könyveket, melyek ott gubbasztottak benne a sötétben, elhúzta, s kitapogatta a rejtett gombot.

A fiók alja egy kattanással elhúzódott, s Ophelia kiemelt egy dísztelen fadobozkát.

Sápadt ujjait homlokráncolva húzta végig az apró repedéseken, melyek a fa sötét húsába vájtak. Csupán egy ősöreg, kopott szelence volt.

Szorosan préselte egymáshoz az ajkait. A lényében mélyről előtörő lávafolyam kezdett felbugyogni, melyet vért izzadva igyekezett visszaszorítani, mielőtt kitörhetne, és az egész világot beboríthatná maga körül.

Reszketeg sóhaj szökött ki a száján. Kitapintotta, majd felhajtotta a doboz fedelét.

Elsőként a miniatűr festményt emelte ki.

A kép Lessát és őt ábrázolta, amint széles mosollyal az arcukon átölelik egymást, mint egy ikerpár két tagja. Még ha fikarcnyit se hasonlítottak egymásra...

Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy a piktor megfestette őket Ophelia születésnapja alkalmából. Pedig csak tizet fordult a nap azóta.

Csupán napok választották el ezt a tekintetet a szörnyű tragédiától, amikor Lessa életében elsőként vérbe mártotta a kezét, és kioltotta egy fiú életét.

A lány végighúzta keskeny ujjait a művészi pontosságú mázolmányon. Saját maga önfeledt mosollyal meredt vissza rá, ahogyan mögötte az úrnője egy kisszékről ágaskodva ölelte át a nyakát, ő pedig szorosan karolt vissza belé. Sötét hajzuhataga besütött csigákban omlott a vállára, akár az éjféli vízesés, feje tetején egy fehér színű masnival ékesítve. Mély, barna tekintete túlzottan emlékeztette valakire, aki egész életében csupán felkorbácsolt indulatokat hagyott maga után. Porcelánszerű bőrével mindezek együttesen olyan hatást keltettek, mint egy előkelő játékbaba.

Mert pontosan az is volt. Még most is, amikor lassan kiöregszik a házasulandó korból. Ilyenkorra már elvárták volna, hogy legalább két gyermekszülésen legyen túl, vagy felöltve az erényövet, a munkája hitvese legyen. Vezető udvarhölgyként a Birodalmi Palotában...

Ophelia fájdalmasan szorította össze a fogát, és megérintette Lessa ábrázatát is.

Hónapok óta sanyargatja magát erőn felül, hogy megoldásokkal törjön ki a levegőtlen és sötét labirintusból, de minduntalan falakba ütközik. Olyan volt, akár egy eltévelyedett kísértet, aki a nem létező kijárat után lohol, amiről még ő maga is tudja, hogy sose leli meg.

Mindezek mellett ott a császár, akinek napról napra halványul a tekintélye, és a Thalmor nagykövet, aki úgy parádézik a trón körül, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna.

Valahányszor felderengett előtte a nemeself sötét, viharszerű alakja, jeges lángcsóvák tekeredtek a torka köré. A puszta megjelenésével képes volt rá, hogy álmatlan éjszakákat okozzon bárki ember fiának, vagy leányának, aki mellett elhalad. Olyan volt, akár egy két lábon járó lidércnyomás.

Ophelia megfeszítette az állkapcsát, s a pillantása a festményről a rejtekdoboz további titkaira esett. Egy összehajtott levélpapírra és egy lehasított, véres vászondarabra

Hangosan szívta be a a fogai közt a levegőt.

A látvány minden alkalommal szilánkosra zúzta belülről, mint egy fájdalmasan nehéz szikla egy hártyavékony kristálypoharat.

Minduntalan felvillant előtte az emlék.

Félrehúzta a kocsiajtó előtt leomló súlyos kelméket, és a vakító, fehér fény erőszakosan fürdette meg az arcát.

A kikövezett utcákon örökösen megült a köd a házak közt. A nap hiába ragyoghatott az égen teljes erejéből is, a magasra nyúló városfalak és bástyatornyok útját állták az aranyló sugaraknak, mielőtt azok megcsókolhatták volna a macskaköveket. A város mintha időtlen ködpaplanba burkolózva teljesen más síkon létezett volna a világ többi részétől. Elzárt, sejtelmes. Hívogató, élettől nyüzsgő otthon, s egyszerre fenyegető és erejét fitogtató katonai erőd is.

Olyan volt, akár egy borongós, szürke bazaltkövekből épült álomkép.

Ophelia felszabadultan szívta be Skingrad fakó levegőjét, amelyet már jó ideje nem érzett, s amely mindig a felszabadulást jelentette az otthona súlyos bilincsei közül.

– Lady Ophelia – nyújtotta kesztyűs ujjait a kocsis egy illendő meghajlás keretében. A lány belecsúsztatta a kezét a férfiéba és hagyta, hogy lesegítse a fellépőről. – A Reingard Manor, ahogy kívánta.

– Köszönöm – felelte a tekintélyt birtokló épületre meredve, miközben elhúzta a kezét, pár darab septimet hagyva a férfi markában. – Etesse meg, és keféltesse le a lovakat az istállóban. A maradékot költse el arra, ami a jóérzését szolgálja. Lesz ideje rá, az egész napot itt fogom tölteni.

A szolga mélyen meghajolt, mellkasához szorítva az érméket.

Ophelia közönyösen biccentett felé, mialatt a pillantása rögtön megakadt valamin.

A kancellár családjának otthona tökéletesen, mégis kihívón olvadt bele a város hangulatába. A masszív kőépület falait hosszan hasították fel a keskeny, magasba nyúló apácarácsolt ablakok. Két oldalt megmunkált balkonok váltak ki a szürke falból, sötét színezetüket megbolondították az ablakpárkányokon élenken pompázó vörös muskátlik, s a köveken felfutó borostyánindák. Méltóságteljes és kedves látványt nyújtott egyszerre.

És Athelessa lakrészéhez tartozó balkon ablakai be voltak táblázva, fényes délelőtt.

Valami történt.

Ophelia lelkesedését messzire fújta a széllöket, amely végigsepert az utcákon.

Gondterhelten ráncolta a homlokát, ahogyan megragadta a hűvös tapintatú kopogtatót, és megzörgette vele a vastag, aprólékosan megmunkált tölgyfaajtót.

Nem telt soká, míg a szárnyak között feltűnt a családi komornyik.

– Oh, Lady Ophelia – derült fel némileg a férfi apró ráncokkal tarkított arca, mialatt megpillantotta a vendéget. Aligha győzte meg a lányt az arckifejezése. – Minő meglepetés. Üröm az örömben, hogy Reingard nagyúr és a felesége egy hete házon kívül tartózkodik. Az úrasszony érkeztét ma este várjuk.

Az impériai bíztató mosolyt irányzott a férfi felé.

– Ezt sajnálattal hallom, Bertram, annak ellenére, hogy Lady Athelessához érkeztem. Remélem, őt itthon találom.

A komornyik szemei közé halovány barázdák vésődtek, mialatt áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra.

– Igen, hogyne. Athelessa úrnő épp fürdőt vesz. Kerüljön bejlebb, a szalonban várakozhat, míg bejelentik kegyedet.

– Köszönöm – felelte Ophelia, noha Bertram zavara nem kerülte meg a figyelmét, a gyanakvásának és az egyre inkább feltörő rossz érzésének nem adott hangot.

– Szabad a pelerinjét?

A lakáj felvezette a széles, fényesre csiszolt kőlépcsőn egyenest a társalgóba.

A helyiség tágas volt, hatalmas belmagassággal, akárcsak a manor többi része, és roppant kellemetes egy vizithez.

Ophelia helyet foglalt egy vörös kárpittal bevont szófán, Bertram teával, aprósüteménnyel kínálta.

Összefűzött ujjakkal pásztázta körbe a szobát. Oly sok idő telt már el, mióta utoljára itt ült. Úgy ismerte a festmények minden egyes ecsetvonását, a padló erezetét, a csilláron függő kristályokat, a szőnyegek mintázatát, akár a vonalakat a tenyerén.

Nosztalgikus merengéséből egy teltkarcsú cselédlány zökkentette ki, amint besétált a sötétbarna ajtószárnyak közt.

– Milady Ophelia – hajtott térdet a lány előtt, mire a szigorú, szoros kontyából kiszabadult barna hullámok az arcába hullottak. Homlokán apró verítékcseppek csillogtak a fényben, alatta bőre egészen kivörösödött.

– Elaine – biccentett elkomorultan Lessa személyes öltöztetője felé, majd elfogyasztott néhány süteményt.

Mígnem a lakáj is meg nem jelent az ajtóban. Arcát aggodalom árnyékolta, amikor megszólalt.

– Sajnálattal közlöm, hölgyem, de Lady Athelessa nem fogadja Önt.

Ophelia hirtelen egyenesedett fel a szófáról, mint aki nem hallotta jól.

– Hogyan?

Bertram tétován köszörülte meg a torkát.

– Szörnyű fejfájás kínozza. Szigorúan meghagyta, hogy a mai nap senki ne zavarja. A komornákat is kiutasította a hálóterméből.

Ophelia már-már kétségbeesetten húzta össze a szemöldökét. Annyi idő telt el, és most még csak látni sem óhajtja?

– Ilyet még sosem tett, hogy engem ne fogadott volna.

– Tudom, Milady, de vajmi kevés, amit tehetek – szabadkozott a komornyik. – Nem dacolhatok az úrnő akaratával, hacsak a szülők nem rendelik másképp.

Ophelia aggályos sóhajt hallatott, miként a kezét tördelte. Egész a Fővárosból utazott idáig, most pedig becsapták az ajtót az orra előtt... azt az ajtót, amely eddig egész életében nyitva állt előtte.

Baljós érzések marcangolták a lány bensőjét, de be kellett látnia, hogy jelen helyzetben maga is tehetetlen, akárcsak az ajtóban tipródó férfi.

– Nos, ez esetben fájó szívvel távozom. Kérem, tolmácsolná Lady Athelessa felé a csalódottságomat? S hogy jobbulást kívánok?

Bertram nyomban meghajolt előtte.

– Hogyne.

Ophelia ajakharapdálva indult meg lefelé a lépcsőn, ujjaival végigszántva a hűvös korlátot.

Talán sose volt még oly hosszú a hazaút, mint amilyen most lesz...

– Várjon! – szólt utána Bertram sietősen. – Ne menjen. Talán jobb, ha tesz egy próbát. Aggódom a kisasszonyért. Mind aggódunk. Nem vett részt a reggelin, és a teáját sem fogyasztotta el. És... – Zavartan igazított az egyenruháján, mialatt lehalkította magát. – Nos, nem illendő ilyet mondanom, de meglehetősen rosszul fest.

– Hogyne, beszélhetek vele, ha ez segít – A lányt némileg elöntötte a megkönnyebbülés. – Orvos látta? – kérdezte, mialatt ismét megérintette a korlátot.

– Nem mutat hajlandóságot a vizsgálat iránt sem.

– Makacs, mint mindig – sóhajtotta a társalkodónő, mialatt újból elindultak felfelé a lépcsőkön.

– Tudja azt is, hogy rémálmok gyötrik hosszú évek óta – folytatta Bertram. – Quintan mester számtalan orvossággal, füvekkel, módszerekkel próbálkozott, de egy sem volt célravezető. A helyzet odaáig súlyosbodott, hogy hálóingben találtak rá, amint késő éjjel az utcán tévelygett. Rettentő zavart és zaklatott volt. Végső megoldásként Quintan ópium kúrát indított, amely végre úgy tűnt, használ. Pontosabban használt, mígnem Reingard nagyúr le nem állíttatta a kezelést. Túl kockázatosnak ítélte, és hallani sem akart róla. Így hát semmit sem tehettünk. De aztán... idővel mintha javuló tendenciát mutatott volna. Olykor-olykor már úgy tűnt, mintha teljesen maga mögött hagyta volna ezt a borzalmas időszakot.

Ophelia megállt a lépcsők tetején, és kérdőn tekintett a komornyikra.

– Csak úgy hirtelen, magától? Valami oka biztosan volt.

A lakáj összepréselte az ajkait, és komoran ráncolta a homlokát. Szeme sarkaiból megannyi szarkaláb futott szanaszét.

– A friss levegő, állítása szerint. Órákra lovagolt ki minden nap.

A lány értetlenül pislogott, amint továbbindultak az emeleti folyosón, Athelessa lakrésze felé. A vörös szőnyeg lágy bojtjai minden léptüket magukba itták.

– Ennyi? – Az impériai sokatmondó pillantást irányzott a komornyik felé. – Nem lehetséges, hogy visszatért az ópiumhoz?

– Ön az egyetlen, aki talán szóra bírhatja. Mindig is jó hatással volt rá.

– Kedves, hogy így véli.

– Remélem, sikerrel jár – tiszelgett Bertram, majd magára hagyta a lányt.

Ophelia felsóhajtott az úrnője lakosztályának ajtajában. Ujjait végighúzta a rózsafa sötét erezetén.

Végül kopogás nélkül benyitott.

Éles sikoltás hasított a levegő csendjébe.

Athelessa ijedtében lezuhant a középütt áldogálló, selyemmel bevont kerevetről, egyenest a padlóra.

– Lessa! – kiáltott fel Ophelia, majd tüstént odarohant hozzá, hogy felsegítse – Nem esett bajod?

Az úrnője egy könnyű, fehér színű köntöst viselt, hajzuhataga rendezetlen és vizesen omlott a derekáig. Szinte úgy, mintha csak most lépett volna ki a kádból.

Az impériai próbált a válla alá nyúlni, de Athelessa elhúzódott, és úgy fordult, hogy minduntalan a hátát mutassa neki, a nedvességtől összetapadt tincsei pedig az arcába hulljanak.

– Ophy – nyöszörögte rekedten. – Mondtam, hogy nem fogadlak.

– Igen, tudom. És mióta teszel te ilyet? Főleg, hogy majd egy éve láttuk egymást utoljára! – Ophelia a felháborodottig emelte a hangját, mialatt kitartóan igyekezett, hogy összekaparja Lessát. – Így szokásod üdvözölni a legrégibb barátodat?

Az erdőelf mellkasából ólmos, reszketeg sóhaj szakadt fel.

– Bocsáss meg érte. De kérlek... most menj el.

– Nem én, amíg el nem árulod, mi folyik itt!

Ekkor Lessa öléből kicsúszott egy ébenfekete tőr, és hangos csörömpöléssel ért földet.

Ophelia a szája elé kapta a kezét.

– Ezt meg honnan...

Az elf nem felelt, csupán gyötrődő ábrázattal sütötte le a szemét, akár egy összeszidott gyermek. Ahogy kikerült a fürtjei takarásából, az impériaiba mintha villám hasított volna.

– Arkay szerelmére! Könyörgök, mondd, hogy ez nem az, aminek látszik.

Lessa továbbra is csupán a padlóra szegezte a tekintetét. A lakosztályban uralkodó félhomály ellenére is arca felpüffednek hatott, szinte már vérvörös szemei átzokogott éjszakáról árulkodtak. Bőrét könnyektől pirosas foltok tarkították. Mindezek alatt azonban oly sápadtnak látszott, mint talán még soha.

Ritka alkalmak egyike volt, mikor egyáltalán nem viselt sminket, aprólékosan elkészített frizurát, s ily természetes külsővel lehetett látni, mellyel a megszokott dolgok hiányában egészségesen is betegnek tűnt. Orrát s szeme alatt az arca két oldalát halvány szeplők pettyezték, melyek még gyermekibb ábrázatot varázsoltak számára, ezért is igyekezett mindig oly bőszen elfedni őket.

– Csak hagyj magamra, kérlek – ismételte el. Hangja ezúttal nem volt több rekedt suttogásnál.

– Hát nem elég, hogy eltaszítasz magadtól, de még ostobának is nézel. Mi történt?

– Semmi. Üzentem, hogy nagyon fáj a fejem – fordult el Lessa újból. Ophelia csípőre tette a kezét.

– Igen. Bizonyára már annyira, hogy a saját torkodat készülted épp elvágni. Nagyon jól mutatna a véred színe ezen a fehér szaténon – bökött az orrával megvetőn az anyagra. – Belegondoltál egyáltalán, mit művelsz? Hogy mit okozol ezzel a családodnak? A barátaidnak? Na és mi a helyzet Meleriusszal? A Birodalommal és az ígéreteddel?

Melerius említésére Lessa meggyötört vonásai sötétségbe borultak, ahogy vékony, ívelt szemöldöke lejjebb ereszkedett. Visszahúzta magát a kerevetre. Keze ökölbe szorult a bútor szélén, de nem felelt. Torz, lángoló ábrázattal meredt maga elé, mint aki visszanyelt egy hatalmas robbanást.

Ophelia ajkát mély sóhaj hagyta el.

– Sterling... igaz? – kérdezte halkan, majd ő maga is helyet foglalt a kerevet másik oldalán. Lessa azonban rögvest felpattant, és a szemközti komódhoz sétált.

– Melerius szerint nem kellett volna bűntudatunk legyen. Csak egy koszos istállófiú volt. – Kibámult a keskeny ablakon, az egyetlenen, amelyet nem tábláztatott be. Háttal állt Opheliának, és átfogta a saját vállát.

– Nem lep meg, hogy így vélte, azok után, ahogy vele bánt. Alád is ő adta a lovat. Ehhez képest mégsem nézett feléd évek óta.

Az elf epésen horkant fel, mialatt örömtelen gúny bújkált a hangjában.

– Oh, dehogynem. Semmitmondó üzenetekkel próbál megetetni, és idekülte nekem ezt is. Mintha nem lenne még háromszáz másik ebből a szarból... – Egy vörös gyémántokkal kirakott, aranyló nyakéket hajított a kerevet előtti kis asztalra, egyenest a társalkodónője elé. Az ékszer hangosat koppant a bútor politúrján, és megcsillant a rávetülő fényben. – Szóval legalább elolvastad a leveleimet. Ennek örvendek.

Ophelia lesütötte a pillantását, s homlokráncolva érintette meg a herceg ajándékát, melynek hűvös tapintása átjárta az egész testét.

– Minden éjjel eljön, hogy bosszút álljon rajtam. – Lessa még mindig kifelé meredt. Szavai távolian csengtek, mintha az ablaküveg túlsó oldaláról szűrődtek volna a szobába. A hátára hulló, kusza, vizes tincsek most egészen sötétnek hatottak a fehér köntösén. – Egy pillanatra sem tudom lehunyni a szemem anélkül, hogy ne a félig felzabált arcát lássam... – folytatta kiszáradt torokkal. – Sohasem lesz vége. – Hirtelen fordult szembe az impériaival, és szorosan húzta össze maga körül a szatént, mialatt szemrehányón mutatott rá. Tekintete egyszerre volt üres és haragtól izzó. Ophelia összerezzent egy pillanatra. – De még Melerius is többet érdeklődött, mint ti! Egyetlen nyomorult levelet sem írtatok, amelyben megkérdeztétek volna, hogy vagyok, vagy hogy meglátogathattok-e! Egy teljes éve élek elszigetelve mindenkitől. – Mély levegőt vett, majd félresöpört egy arcába hulló tincset, és a pillantását a padlóra szegezte.

Ophelia bűnbánóan harapott az ajkába. Ez sajnos igaz volt. Olyannyira elvitte a figyelmét a saját felkészítése és a családi igavonás, hogy elmulasztotta ápolni a baráti kapcsolatait. A fiókjában még mindig ott hevertek a válaszlevelek, de valahogy elfeledte elküldeni őket...

Nem tudta, mit feleljen. A komornyikkal történő szóváltás hasított az eszébe.

– Visszaálltál az ópiumra? – kérdezte rögtön a közepébe vágva, s egyúttal remélve, hogy másfelé is tereli vele az úrnője figyelmét. A lány keserűen sóhajtott fel.

Úgy tűnt, bevált.

– Nem.

– Akkor? Bertramtól mindent tudok, ne is próbálj kikerülni.

– Azt kétlem – kacagott fel színtelen, és úgy szorított rá a komód szélére a háta mögött, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Ophelia felszegte az állát, majd füle mögé sepert egy csavart hullámot, melyek a lazán, s mégis elegánsan feltűzött hajkoronájából hullottak alá.

– Nagyszerű! Akkor lennél szíves beavatni? Mi okozta a javulást? – dőlt hátra, és várakozón függesztette a tekintetét az úrnőjére, mialatt elemelt a szomszéd asztalról egy meggyet, és a szájába vette.

– Már az is baj, ha jobban vagyok, igaz? – grimaszolt Lessa résnyire szűkült tekintettel, s visszafordult az ablak felé.

– Ne forgasd ki a szavaimat. És nem, határozottan nem nézel ki jobban. – Ophelia újabb gyümölcsöt kezdett majszolni.

Az elf megrázta a fejét. Hátán láthatóvá vált a folt a nedves hajzuhatag nyomán.

– Nincs rá szükség, tiszta sor – dünnyögte elkeseredett sötétséggel a hangjában. – Először elveszitek az ópiumot. Aztán elvennétek azt is, aki segített túlélni mindezt. Habár erre nem volt szükség, eltaszított ő maga. Az egyetlen, akiről azt hittem, számítok neki, és akire támaszkodhattam, bárhogy is volt... kiderült, hogy egy újabb idilli kép, ami csak az én fejemben élt...

A társalkodónő torkán megakadt a meggymag. Épphogy sikerült akkorát nyelnie, hogy ne kezdjen fuldokolni.

A kezét a nyakához szorította, és mély levegőt vett.

– Magasságos Julianos! – kiáltott fel Lessa. – Óvatosan azokkal a magokkal! Nem örülnék, ha téged is az ágyam mellett kéne, lássalak éjjel. – Fejcsóválva töltött teát egy porceláncsészébe, mielőtt visszaült volna Ophelia mellé, hogy átnyújtsa számára. Az impériai figyelmét nem kerülte el, amikor az úrnője keze egy pillanatra úgy remegett meg, hogy kis híján kilöttyintette a teát.

– Kiről beszéltél az előbb? – kérdezte mialatt enyhe bólintással átvette a csészét. Nem minden társalkodónőnek jár, hogy az úrnője szolgálja ki.

Lessa arcán szenvedés ült, ahogyan a görcsösen behajlított ujjaira meredt. Szemmel láthatóan megbánta, hogy elszólta magát.

– Senkiről. Meleriusról, természetesen – mormolt az orra alá. Ophelia félrebillentett fejjel figyelte. Ebből nem sok jó fog kisülni. Kellemetlen pillangók kaptak szárnyra a gyomrában, de tudta, hogy nem fordulhat vissza.

– Ennél átlátszóbb nem is lehetne – felelte, majd az ajkához emelte a csészét. Gyömbér és citrom illata töltötte meg az orrát. – Szóval?

Lessa sóhajtott, és lehunyta a szemét. Amikor megszólalt, a suttogását is könnyedén elfújhatta volna a szél.

– A gróf volt az egyetlen támaszom ebben az egész kurva rémálomban.

Opheliának mindkét kezére szüksége volt, megtartsa a csészét. Kínlódón kortyolt a teába, mely olyan cukros volt, hogy szinte összeragadt a szája. Lessa mindig cukorral fogyasztotta a teáját.

Minden erejét összeszedte, hogy ne nyeljen félre újból.

– A gróf...? Mármint, melyik gróf? – Visszahelyezte a csészét a kis tálcájára. A fehér porcelán peremén tövisekkel borítot indák futottak körbe, a virágaik sötétvörös vércseppekre emlékeztettek.

Az elf nem felelt. Gyötrelmes ábrázattal gubbasztott a kerevet túloldalán. Ophelia az ében tőrre pillantott, mely még most is padlón hevert... aztán vissza Lessára.

És a kirakós utolsó darabkája is a helyére került.

Úgy hasított belé a felismerés, mint korbács a húsba.

– Úgy érted, Hassildor? És te...? – Az impériai még a saját hangját is idegennek érezte a fülében. – Oh, neeem – ingatta a fejét, mintha magát próbálná meggyőzni. – Az hogy lehet?

Lessa némán morzsolgatta tovább az aranybojtos díszpárna szélét. Ha válaszolt is volna a kérdésre, addigra Opheliában a fagyos döbbenet helyét haragos felháborodás vette át. Mielőtt még föleszmélhetett volna, már bőven a szidalmazás viharának özönvizét zúdította az úrnője nyakába.

– Egyáltalán téged miért fogad, amikor az elmúlt pár száz évben ahhoz is igen komoly feltételeknek kellett megfelelni, hogy bárki is audienciát kaphasson? És te, te miből gondoltad, hogy biztonságos? Mivel személyesen mondhatni senki sem ismeri feltehetőleg privát személyzetén, és persze most már rajtad kívül, senki sem tudja, valójában milyen ember a magánéletében, és mire képes a négy fal között...

– Ha kinyitod a szemed, megláthatod, hogy minden alattvalója szereti és tiszteli. És nézz csak végig rajtam. Itt vagyok, nem? – morogta érdektelenül. – Jobbára nem hiányzik semmim.

– Igen, itt vagy. És határozottan nem tetszik, amit látok. Az egyedüli, ami hiányzik, a józan eszed – bökött Ophelia a homloka felé. – Megesik, hogy ez is bőven elég! – Hosszas sóhaj hagyta le a torkát, mialatt a tekintete ismét az asztalon heverő ékszerre terelődött. – Mindenesetre azért jó tudni, hogy nem a szer okozza a fejfájásod.

Az elf kedvetlenül horkant fel.

– Talán megöl, szép lassan, mialatt a mámorban fürdet. Csodálatos lenne... – dünnyögte elbicsakló hangon.

– Édes isteneim, Lessa. Mibe keveredtél, a fenébe is! Miért tőle kértél segítséget, és nem a családodtól? Miért nem tőlem, vagy Aesétől? Te vagy olyan szerencsés, hogy még magához személyesen a császárhoz is fordulhattál bármikor! Nagyon veszélyes játékot űzöl. Nem barátkozhatsz férfiakkal csak úgy, és főleg nem maradhatsz velük kettesben! Hassildort utólérte a hírneve, ezt legalább ő pontosan tudhatná.

A lány megemelte fél szemöldökét, és úgy nézett az impériaira, akár egy bolondra.

– Aesétől? Komolyan?

– Látom, sikerült kiragadni a lényeget...

Lessa megadóan sóhajtott fel, és visszafordult egy pillanatra a párnái felé.

– Senki sem tudott róla. Titokban tartottuk – felelte halkan, majd megvetőn morrant oda Opheliának. – Illetve, most már nem titok, hála neked. És emlékezz csak vissza, hiába kérhettem tőled bármit, amikor még csak válaszra sem méltattál. Mintha érdekelte volna bármelyikőtöket, ami történik.

– Remek, szóval akkor most már én volnék a hibás?! Igen, sajnálom, lehettem volna jobb barát is, de ez akkor sem mentség!

– Csak egyetlen napig próbáld fel az én cipőmet, és csináld benne végig! Fogalmad sincs, min mentem keresztül. Majd ha letelik a nap, utána ítélkezz. De tudod mit, inkább várd ki azt a tíz évet. Utána majd beszélünk.

A társalkodónő zavarodott pillantást vetett az úrnőjére.

– Milyen tíz évről beszélsz? Nem hat éve volt, hogy...? – kezdte, de az közbevágott.

– Hagyjuk.

Opheliában felágaskodott a düh, mialatt végighúzta a nyelvét a felső fogsorán.

– Nehogy azt hidd, hogy csak neked vannak problémáid! – csattant fel. – De ha már ennyire el vagy foglalva magaddal, akkor hadd emlékeztessem rá a szőke fejedet, ki is vagy. Az Ősök Tanácsa főkancellárjának leánya, és a birodalmi koronaherceg menyasszonya!

Lessa ajka keserű vigyorba rándult.

– Így igaz, tehát válogasd meg a szavaidat, melyekkel hozzám szólsz! – irányzott szigorú pillantást a társalkodónő felé, és torz fintorba húzta az arcát. – Még ha most a hülye szeplőimmel úgy is festek, mint valami parasztkölyök...

– Nincs gond a szeplőiddel, ha melléjük nem viselkedsz úgy, mint egy idióta parasztkölyök! Talán Melerius egy önző disznó, te viszont az életeddel is fizethetsz az ilyen botlásaidért! – mutatott vissza Ophelia.

Lessa kelletlen szívta be a levegőt, és fejét ismét az ellenkező irányba fordította, mint aki nem kíván tudomást venni a tényekről.

– Ezt te nem értheted. A gróffal olyan dolgokat oszthattam meg, melyeket senki mással. Amit éreztem, amikor a közelben volt... Soha életemben nem hittem, hogy ilyet... – Nagyot nyelt. – Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy véget érjen. Egyre csak többet és többet akartam. Bármit megadtam volna, hogy újra átélhessem. Ahogy megadnék most is. Akármit kívánhatott volna tőlem. Bármit megtettem volna. – Ölében nyugvó, vékony kezeivel markolászni kezdte a selymes, fénylő anyagot, ahogy belefeledkezett a monológjába. – Az emberek nem is tudják, miből maradnak ki. Hogy nem láthatják milyen gyönyörű. Hogy nem érezhetik ezt a forróságot és ezt a végtelen nyugalmat, ami olyan mély álomba ringatja őket, ahol minden tökéletes, és soha nem eshet bántódásuk. – Reszketeg sóhaj szakadt ki a mellkasából. – De nem is baj. Ez mind az enyém. Csak az enyém, senki másé. – A szavak szenvedő mámortól átitatva gördültek le az ajkairól. Oly halkan csengtek, mintha csupán láthatatlan alakok fülébe suttogna. A lány elaléltan bámult maga elé, mint aki olyat lát, ami nincs ott, ő pedig a világ végére is követné.

Ophelia a szemöldökét ráncolta, ahogy az elfre nézett. Fejét nyugtalan billentette oldalra, mint aki minden irányból szemügyre akarná venni.

– Ez inkább hangzik piszkosul ijesztőnek, semmint fantasztikusnak. Tudod, én mit látok? Egy mestermágusnak, mint ő, aki többszáz esztendeje túlél mindenkit maga körül, szörnyen magányos élete lehet. Neked segítségre volt szükséged, ő pedig meglátta a lehetőséget, és pazarul kihasználta! Felajánlotta a képességeit, hogy enyhítse a szenvedésed, cserébe pedig a saját javát szolgálta veled. Ha úgy akarta, társaságot nyújtottál neki. Ha épp máshoz volt kedve... akkor mást. Te pedig a megmentődet látva vakon koslattál utána, mint egy komondor, és a lába nyomát csókolgattad. Eközben pedig észre sem vetted, ahogy teljesen megfosztott a méltóságodtól, és úgy facsart ki, mint egy citromot! – Ophelia keresztbetette a karjait, és szigorú pillangással meredt az úrnőjére, aki szinte bűzlött a sötét bűvölettől. – Már nem tudom eldönteni, melyik a mérgezőbb. Az ópiumfüggőséged, vagy ez a viszonyod!

Lessa tekintetéből felszállt a köd, és felháborodottság suhant át az arcán, ahogy az impériai szavai visszakergették a valóságba.

– Elég! – zörrentett rá szikrázó pillantással. – Amiről magyarázol, annak semmi értelme! Te forgatod ki az én szavaimat! Fogalmad sincs semmiről.

Ophelia rosszallón húzta el a száját.

– Ki se kellett, forgassam, elég félreérthetetlenül hangzottak.

– Hát persze. Mert te olyannyira otthon vagy a témában. Talán új udvarhölgy után kellene, nézzek? – Lessa keresztbe fonta a karját a mellén, és választ követelő tekintettel felelt Opheliának.

Az impériai kihúzta magát, s szóra nyitotta száját, de az elf könnyed mozdulattal leintette.

– Ne aggódj, csak tréfa volt. Nem tudnál olyat tenni, ami miatt elküldenélek.

– Nem is kellett tennem semmit. Anélkül is megtörtént.

Lessa mélyről feltörő sóhajt hallatott, mellyel mintha a fájdalmát próbálta volna szabadjára ereszteni, de az megrekedt a bordái közt. Erről vonásai sem tanúskodtak másképp, már amennyit láttatni engedett belőlük.

– Már nem számít az egész. Bármi is volt, vége. Az elmúlt éjszaka után soha többé nem látom. – Rekedt suttogása elfúlt a szavak nyomán. Fejét megtörten szegte le, melytől ázott fürtjei az arcába hullottak. Ophelia elkeskenyedett ajkakkal figyelte őt.

– Az elmúlt éjszaka? Mi történt?

Az úrnője lopott pillantást vetett rá, mintha csupán a háta mögé lesett volna egy sötét sikátorban, hogy nem eredt-e a nyomába egy éjszakai árny. Tekintete óvatosan, ugyanakkor fájdalomtelien csillant meg.

– Azt hiszem, ezt már megtartom magamnak. Így is épp elég megalázó volt... – mormolta megkeseredett szájízzel.

– Lessa.

Az elf újból felsóhajtott, és a köntösét kezdte morzsolgatni nyirkos ujjai közt, mialatt igyekezte elkerülni Ophelia pillantását.

– Én csak... – hebegte, és kicsiny verítékcseppek jelentek meg a bőrén, mely végigtáncolt a színskála összes fakó árnyalatán. – Kitálaltam... aztán...

A szó kifogyott az ajkai közül. Reszkető marokkal szorította össze a szatént a combján, és összegörnyedt.

Ophelia kínlódva rágcsálta a nyelvét.

– Aztán? Valami történt köztetek.

Sok időbe telt, míg Lessa végül feladta a küzdelmet. Lassan szívta be a levegőt, amely szaggatottan távozott a mellkasából. A szavak úgy vágták ketté a teret, mint a kés.

– Egy csók.

Ophelia hirtelen dőlt előre, mialatt lecsapta maga mellé a kezeit.

– Egy csók?!

– Kettő. – Lessa lehunyta a szemét. – Talán három. Vagyis... nem tudom. Kérlek, ne fagass. Nem akarok beszélni róla.

– És végül kibújt a szög a zsákból! – fakadt ki az emberlány, mint aki pontosan erre várt, és minden megvetését a tekintetébe sűrítette, ahogy keresztülszúrta vele az úrnőjét. Ugyanakkor tudta, hogy sokkal többről van itt szó. A hír nem csupán Athelessa talpa alatt égeti a talajt...

– Nem háltam vele! – tartotta fel a lány mindkét kezét védekezőn. A fényes szaténköntös ujja szinte a könyökéig csusszant vissza, felfedve a csupasz csuklóját. Egy komolyabb vihar kettétörhetné. – E-esküszöm! Egy ujjal sem ért hozzám sose. Úgy sose.

– Egészen a tegnap estéig... Értem.

Lessa megrázta a fejét, s úgy húzta be a nyakát, akár egy leteremtett öleb, aki ha tehetné, legszívesebnen láthatatlanná válna.

– Nem. Azt én kezdtem... nem ő. Oh, Dibella, ha szavakba lehetne önteni...

– Mit számít, ki kezdte, ha a másik folytatta! – robbantott rá az impériai, majd dühösen simított végig egy sötétbarna, csigában leomló hullámon az arca mellett. – De tudod mit, igazad van, tényleg jobb, ha megtartod. Csak egyet árulj el. Egyáltalán mégis hogyan kezdődött ez az egész?

Athelessa lehajtott fejjel pásztázta a padlót.

– Hosszú történet. Nem akarok belemenni.

– Hmph. – Ophelia ismét magához vette a csészét, mielőtt belekortyolt. – Úgy látom, érti a dolgát, és jó abban, amit csinál. Talán kissé túlságosan is. Ez bizonyítja, mennyire veszélyes alak. Ki kell verned a fejedből, minél hamarabb. És nem csak az eljegyzésed miatt.

Lessa némán, lesütött szemmel gömbölyödött össze, mint egy sündisznó. Nem úgy tűnt, mint aki meg kíván szólalni. Nem csak most, de talán soha többé. A lány közelebb húzódott, és vígasztalón tette a kezét az övére. Az úrnője arca megvonaglott a merev márványmaszk alatt.

– Hidd el, neked is jobb lesz így. Idővel látni fogod – folytatta az impériai, s ujjaival tűnődőn kocogtatta meg a száját. – Érdekes, eddig mindig úgy képzeltem, mint egy hosszú, ősz szakállas varázslót, aki a botját szorongatva ücsörög a karosszékében. De ezek után, már nem tudom, mire kellene, gondoljak...

Lessa kedveszegetten nevetett fel, majd ujja köré tekert egy vizes loknit, és beharapta az ajkát.

– Soha semmi nem lesz már jó, Ophelia – sóhajtotta megtörten.

– Ne mondj ilyet. Amint a Fővárosba jössz, minden meg fog változni. Meglátod. Talán Meleriusszal is hamar rendeződnek a soraitok...

Az elf felrántotta az állát, mialatt minduntalan az ellenkező irányba figyelt.

– Talán nem akarom látni, mi lett belőle. És hogy mivel tömte a fejét a tűzokádó, hárpia anyja is, aki alig várja, hogy a fülembe károghasson, miközben folyton az alkalmat lesi, mikor és hogyan köphet a levesembe. A puszta létezésem is úgy szúrja a szemét, mint egy gőzölgő trágyadomb a trónterem közepén. Tudom, a szutykos lelenc, akit kihalásztak valamelyik útszéli kukából, olyan magasra tört, hogy elveszi az egyetlen fia.

– Miből hiszed, hogy így történt? Szerinted, ha a szemétből ásnak ki, akkor is abba a családba kerülsz, amelyik rögtön az uralkodóé után következik? És a te kezed adják oda az egyedüli örökösnek? Gondolkodj már egy kicsit! – Ophelia felemelte a lábait a földről, hogy ezúttal kevésbé elegánsan maga alá húzhassa, mint egy izgatott kisgyerek, aki alig várja, hogy kettesben fedezhesse fel a legjobb barátjával a ház tiltott zugait, miután a szülők távoztak otthonról. – Már nagyon sokszor mondtam, hogy segítek kideríteni az igazságot. Biztos, hogy valami irat, egy tárgy, vagy bármi más el lehet rejtve valahol egy széfben, ami...

Lessa feltartotta kezét, mellyel a társalkodónőjébe fojtotta a szót.

– Én pedig már nagyon sokszor elmondtam, hogy nem érdekel. Nyilvánvalóan nem kellettem. Semmi más részletre nem vagyok kíváncsi – grimaszolt megvető undorral az arcán. – Félek, csak okádnék attól az igazságtól, amit annyira segíteni akarsz megtalálni.

– Már hogyne érdekelne. Ismertelek egész életedben. Tudod, hogy nekem nem ilyen egyszerű hazudnod.

A lány lesújtóan sóhajtott fel ismét.

– Ha meg is kell, tudjam, nem így. Ne így...

Szintén maga mellé nyúlt a tálka meggyért, és leemelte a szekrényről. Egy ezüsttányért fogott maga elé, aztán leharapta a száráról a gyümölcsöt, a magot pedig egyenest a közepébe köpte.

– Lessa! – kiáltott fel Ophelia, és megrökönyödött pillantással meredt rá.

Az elf hanyagul vonta meg a vállát anélkül, hogy egyáltalán felnézett volna.

– Mi van? Magunkban vagyunk, senki nem lát minket – dünnyögött teli szájjal.– Egek, Ophy, túl rég volt már. Ideje, hogy kiereszd a gőzt, és csak létezz, ahogy kényelmes. – Előrehajolt, és Ophelia kezébe nyomta a tányért.

Miután az értetlen pillantással meredt vissza csupán, Lessa lebiggyesztette az ajkát, és a tányérra mutatott.

– Segít, ha beleképzeled az arcot, amit utálsz – magyarázta, majd felé nyújtotta a meggyekkel teli tálkát is. – Tégy egy próbát.

Ophelia felvont szemöldökkel tétovázott az ezüsttányér felett. Eltűnődve pislogott a közepébe. Csak a saját arcának tükörképével nézett farkasszemet...

Nagy levegőt vett, és hatalmasat köpött bele. A mag fémesen koppant az ezüstön.

Lessa átszellemülten nézegette a körmeit, mialatt ujjával újra és újra vévigsimított rajtuk.

– Na? Tudhatom, ki volt az? – kérdezte.

Ophelia ajka halvány mosolyra görbült, mialatt letette a tányért.

– Azt hiszem, az apám... igazad volt, tényleg felemelő.

Az úrnője sötét vigyort eresztett az arcára, mely alatt kivillantak szabályos fogai.

– Áh. Rolich Melisentnek igazán magas fára sikerült hágnia, most, hogy helyet kapott a Tanácsban, és a leányából vezető udvarhölgy lesz. Bizonyára ez már igencsak fogára való gondolat, tekintve, hogy mennyit zsákmányol belőled... a törtető faszfej.

Az impériai fanyarul kuncogott fel, és fél kezével megtámasztotta fejét, mialatt könyökét a kerevet háttámlájához nyomta.

– Nem mered a szemébe mondani.

– Szeretnéd, hogy megtegyem? – Lessa sokatmondó pillantással felelt. Ophelia ajka megvonaglott, amint tekintete az ablakon túlra kalandozott.

– Már nem is érdekel – sóhajtott keserű fintorral. – Alig várom, hogy kiköltözhessek onnan, és végre egy étkezést se kelljen az ő és az anyám társaságában elszenvedni.

Az elf összevonta a szemöldökét, és együttérző pillantást vetett a társalkodónője felé. Közelebb húzódott, így Ophelia érezhette a belőle áradó vanília és mandula illatát.

– Sajnálom – tette Lessa vállára a kezét. Ophelia elkeskenyedett ajkakkal rázta meg a fejét, mialatt az ablak mögötti távolba révedt.

– Milyen érzés? Nem tudni, kik a valódi szüleid?

Eltelt némi idő, míg az úrnője felelt.

– Milyen érzés tudni, kik azok?

Ophelia mosolyra húzta a száját, mely mögött nem volt semmi sem.

– Nem mindig jó.

– Na látod. Néha jobb a boldog tudatlanság a keserű igazságnál.

A lány elszakította a pillantását az ablakról, és fél szemmel nézett az elfre.

– És boldog vagy? – kérdezte.

Lessa savanyúan nevettett fel, és elrágcsált egy újabb meggyet.

– Nem.

– Ellenben igazán, nagyon szerencsés a Reingard házaspárral, tudod-e?

– Még ha apám gyakran nehéz eset is... – mormolta szórakozottan, és visszahelyezte a gyümölcsöt a szekrényre.

– Hasonló természettel áldott meg titeket a sors. Szinte mintha valóban az ő leánya lennél.

– Hah! – horkant fel az elf. – Csak azt ne mondd, hogy én is ennyire élvezem hallgatni a saját magam.

– Képes vagy rá.

Athelessa tettetett durcával húzta fel az orrát, majd összeszorított ajkakkal a társalkodónőjéhez vágott egy díszpárnát.

Az impériai gonosz mosolyt villantott. Ölébe kapta a párnát, majd mindkét kezét hanyagul ráejtette, amikor a helyén az ülőrész, és a karfa közt egy sötét színű dobozkát pillantott meg az úrnője mögött.

– Hát az mi? Még sose láttam.

Az úrnőjébe mintha villám hasított volna. Hirtelen kapta fel az emlegetett tárgyat, majd a markában tartva próbálta minél inkább eltűntetni Ophelia elől.

– Semmi. – Sietősen oldalra fordult, mintha a testével akarná óvni, akár egy kincseit féltő kisgyermek.

A társalkodónő szemöldöke felszaladt.

– De fogadjunk, már ezzel is bújsz ágyba – jegyezte meg, ahogyan végigmérte. – ...Hassildortól kaptad, ugye?

Az elf szája szegletében keserédes vigyor csillant meg. Elkínzottan pislogott maga elé, ahogy a tenyerébe helyezte a fekete bársonnyal bevont dobozkát, s ujjaival gyengéden simított végig a vörös és ezüst díszítésen.

– Még nem tudom, megtartsam, vagy felgyújtsam-e – mormolt az orra alatt, és mélyet sóhajtott. – Ópiumos doboznak talán épp megfelel majd.

Lopott pillantást vetett a szeme sarkából az impériaira, és féloldalas mosollyal csóválta meg a fejét.

– Csak vicceltem. Látnod kellene az arcodat.

– Ezt örömmel hallom – válaszolta Ophelia, s orrával az ajándékra bökött. – Gondolom, azt már jobb, ha meg sem kérdezem, mi van benne...

Lessa soká tartogatta maga előtt, mialatt az ajkát harapdálta.

– Ez egy iránytű.

– Egy iránytű? Mit akart ezzel mondani?

A lány hosszú idő elteltével szólalt meg. Hangja rekedtes suttogássá szelídült vissza.

– Talán elégetem. Az volna a legjobb.

Lehajtott fejjel összpontosított, amint körmei kifehérdtek az erőkifejtéstől. Nedves hajzuhataga az ölébe omlott. Kezei közt reszketni kezdett az iránytű. De percek múltán sem történt semmi.

– Mindent tönkretettem. Életem végéig fogom cipelni ezt a terhet is – fakadt ki elcsukló hangon a fürtjei mögött, és a doboz kisiklott az ujjaiból. – Hogy nézhetnék még valaha Melerius szemébe?

Ophelia gondterhelten ráncolta a szemöldökét, ahogy ránézett.

– Kénytelen leszel. Mindannyiunkért.

Az úrnője átkarolta a térdét, és magzatpózban kezdett ringatózni a kerevet szélén. Néma zokogás rázta a testét.

Ophelia élesen szívta be a levegőt, és magához húzta, hogy átölelje. Vígasztalón simogatta a vállát fedő, selymes anyagot, mely átmelegedett a testétől. Athelessa a mellkasába temette az arcát. Haja és a könnyei eláztatták Ophelia ruháját.

– Tőlem senki semmit nem fog megtudni. Megesküszöm rá – szólt halkan. – Csak ígérd meg, hogy te pedig soha többé nem próbálkozol megölni magad.

A lány megszorította a kezét.

A kanócon sercegve reszketett a narancsos láng, mintha amaz is zokogásba kezdett volna.

Ophelia egyedül ült a szobájában. Nyirkos kézzel érintette meg a gyűrött, pecsét nélküli levelet. A hátába megannyi tűszúrást érzett, melyek apró hangyaként szaladtak szét a bőrén, mint egy boly lakói, akiknek megbolygatták a fészkét.

Jól emlékezett arra is, amikor a kezébe kapta.

Súlyos csuklya húzta a fejét az éji fuvallatban, köpenyét vadul próbálta leszaggatni a testéről a szél, amikor befordult az egyik sarkon. A sötétből egy kesztyűs kéz vált ki, és elragadta Opheliát, belerántva a feketeségbe.

Egész testében feszült meg, mialatt kapálózni és sikoltani próbált, de a támadója fél kézzel is képes volt teljesen ártalmatlanná tenni, míg az összes hangját elnyelte a kesernyés szagú bőrkesztyű, mely a szájára tapadt.

Az ellenállása nem bizonyult hosszú életűnek. Mindig is racionális, józan gondolkodású emberként tekintett magára, talán ráébredt, hogy teljességgel hiábavaló az ellenszegülése. A teste azonban valami egész mást érzett. Valami szokatlanul... kábító kerítette hatalmába, mellyel képes volt megzabolázni az őrülten dobogó szívét, és elernyeszteni a tagjait, mígnem olyanná vált, mint egy zsák gabona. Tompán pislogott maga elé, mialatt a sötét alak észrevétlen osont ki vele a városból, fel sem volt képes fogni, hogy s miként.

Egy közeli tisztáson eresztette el, amitől csaknem a földre zuhant. Halkan nyögött fel, ahogy az idegen a karjánál fogva támogatta meg, aki... talán Ophelia válláig ért.

Mégis egyszálmaga képes volt kicsempészni a falakon túlra.

A lány megdörzsölte a szemét.

– Hölgyem – szólalt meg a férfi reszelősen, ugyanakkor az ember azt mondhatná, előzékeny csengéssel hátborzongató hangjában. – Ne féljen, nem áll szándékomban bántani. Vicente Valtieri vagyok. Egy közös barátunk küldött. Ez az öné. – Sötét kesztyűs ujjai közt egy pecsét nélküli levélpapírt nyújtott át a lánynak, aki tétova pillantást vetett felé.

Fájdalmasan ráncolta a homlokát, mialatt ajakharapdálva vette át. De még mielőtt bármilyen kérdést feltehetett volna a reszelős hangú idegennek, az csakhamar megelőzte, mintha olvasna a gondolatai közt.

– Mindenre választ kap a levélben, de nagyon fontos, hogy csak akkor nyissa fel, ha megbizonyosodott róla, hogy egyedül van – figyelmeztette halkan. – Azt követően pedig semmisítse meg haladéktalanul, mielőtt idegen kézbe kerülne.

A lány megszorította nyirkos ujjai közt a papírt, mire az csendes ropogással felelt.

– A csatornában megbújhat pár sivító. Nem komoly ellenfél, de fegyvert mindig tartson magánál – szólt a csuklyás férfi, mire Ophelia csaknem felsikoltott.

– Hogy micsoda? – nyöszörögte, s a hangja a szokásostól legalább három oktávot ugrott felfelé. A férfi kétkedőn kulcsolta össze a kezét maga előtt, amint a kámzsája alatti sötétségből arctalan vizslatta az impériait.

– Ha ez is gondot okoz önnek, nem értem, a barátunk miért magát bízta meg a feladattal. Mindenesetre jobb, ha túlteszi magát a félelmein. Én nem tehetem meg ezt az utat ön helyett...

Ophelia időből kiszakítottan morzsolgatta ujjai közt a levélpapírt.

Mélyre szívta a levegőt, hogy erőt gyűjtsön, és sokadszorjára is kihajtogatta az üzenetet. Mégis olybá tűnt, mintha most készülné átrágni először.

Az éjfekete tintával íródott szavak látványa méltóságos eleganciát sugárzott, ugyanakkor egyértelmű volt, hogy férfi kéz alkotta őket.

Lady Ophelia,

Bocsásson meg, ha Valtieri megijesztette, de így is nagy kockázatot vállaltam ezzel a levéllel, és senki másra nem bízhattam a kézbesítését. Nem kell aggódnia miatta, ő hű barátom, nem fog elárulni minket.

Amióta kivonultam a Tanácsból és nyilvánosan felfedték a milétem, őrizetben tartanak a kastélyban. A pánikot kirobbantották a nép körében, mostanra feltehetőleg mindenki fokhagymával bélelt paplannal takarózik éjszakánként a környéken. Én pedig havonta egyszer hagyhatom el a városom, hogy az élőkből táplálkozzam. Ez talán Önnek nem mond semmit, úgy képzelje el, mintha kéthetente egyetlen étkezést tarthatna meg. Az éhség az én fajtámat felerősíti ugyan, de mellette teljesen elnyomja az emberi tudatot, és ragadozó ösztönlénnyé tesz. Arra játszanak, hogy agresszívvá váljak, és a saját embereimre támadjak, hogy végleg eltűntethessenek az útból.

Bár úgy hiszem, nem Ön az, akinek szemléltetnem kellene a hatalom romlott és korrupt mivoltát, hisz bizonyosan tapasztalja a saját bőrén is. Már rég nem azon időszakot éljük, melyet az én "fénykoromban" erős, dicső Birodalomnak nevezhettünk. A Domínium mindenre kieresztette a hálóját, és addig fojtogatja a népet, míg teljes káoszba nem taszít mindent, amit eddig ismertünk.

A császár előrehaladott korának és sorozatosan átélt tragédiáinak köszönhetően alkalmatlanná vált a feladatára. A követ, Ryamo a szó minden értelmében a befolyása alá kerítette, és a zsebében tartja. A birodalmi politikai gépezet már az ő kezében nyugszik. Ki merem jelenteni, hogy kaptunk egy új Ocatót. Csak épp egy őnála sokkal rosszabbat.

Meglehet, az én személyem nem tett Önre túl jó benyomást, de láttam a saját szememmel, az úrnőjéért mi mindenre képes, így a segítségét kérem. Keresse fel azt a bukott Thalmor veteránt, Aristeót, mielőtt kivégeznék.Talán a nyomorék nem tűnik a legerősebb szövetségesnek, de ne becsülje alá. Lessa az ő tanítványa volt. Megbízható, és minden egyes segítő kézre szükség van.

Nem lesz könnyű, de mindenképp vegye rá, hogy tartson Önnel. A helyzet kedvező, ugyanis abban a cellában ül, ahonnan kétszáz éve a Bajnok és Uriel Septim kimenekültek. Még volt szerencsém ismerni. Sajnos azon információval már nem szolgálhatok, hogy miként nyílik az átjáró, erre Önnek kell rájönnie. Ha ez megvan, a fővárosi könyvtár részlegén talán fellelheti a börtön építési tervrajzait. Nincs biztosíték rá, hogy valóban megkerül, ami nekünk kell, de próbálja kideríteni, miként tudnak a lehető leghamarabb és legrövidebb úton kijutni korridorból.

Ha pedig kijutottak, a legnehezebb rész azután következik. Rejtőzzenek el, és amilyen gyorsan csak lehet, induljanak észak felé.

Mielőtt Lessa a Fővárosba költözött, ajándékoztam neki egy iránytűt. Nem tudott róla, de az iránytűre nyomkövető varázslatot tettem, ami sikeresen visszakerült hozzá, így egészen a határig tudtam követni. Ott azonban elvesztettem a nyomát. De tiszta sor, akármi is történt az eltűnését követően, Skyrimba menekült.

Ami Önt és a veteránt illeti; találják meg. Ez mindannyiunk érdeke. Találják meg, és maradjanak együtt. Szorít ugyan az idő, de túl kockázatos fejjel a falnak rohanni, így az indentitásukat egyelőre tartsák titokban. A cél azonban egyértelmű. Szövetséget kell kovácsolnunk, akivel és ahol csak lehet.

Meg kell buktatni Ryamót és a rezsimet. És újjáépíteni a Birodalmat. Minden esély megadatott egy fényes jövőhöz, de kőkeményen meg kell, dolgoznunk érte, hogy az létre is jöhessen.

Sajnálatos módon erre az útra nem kísérhetem el Önöket. Az én bőröm nem tűri a napfényt, a városomat pedig nem hagyhatom hátra a dögevőknek.

Sohasem adtam át magam teljesen az ösztöneimnek. Többre tartom magam egy állatnál, de az elmúlt kétszázötven esztendő alatt nem is kellett szembenéznem efféle problémával. Az utolsó pillanatig ki fogok tartani, ami nem tudom mikor jön el. De semmit nem adok olcsón, bármit is fognak követelni az elkövetkezendők. Bármit is gondol, vagy gondolnak rólam, megvédem azt, ami az enyém.

Önnek egyértelműen megvan a magához való esze, de felhívom a figyelmét, hogy erre a levélre ne válaszoljon, és ne próbáljon velem más módon sem kapcsolatba lépni. Egyelőre legalábbis, amíg el nem érkezik az idő.

Sok sikert, lehetőleg ne ölessék meg magukat. A Birodalomnak szüksége van Önökre.

J. Hassildor

Skingrad grófja

U. i.: Az úrnőjének mondja meg, hogy Utolsó Termés tizenhetedik nap. Érteni fogja.

Ophelia soká bámulta a levelet. A fekete szavak összefolytak az arca előtt, és sötétségbe vonták a levélpapírt. Mintha átázott foszlányokat szorongatna az ujjai közt, szinte érezte lecsepegni köztük a sűrű tintát, mely jeges csókokat hintett a bőrére...

Megrázta a fejét.

Lassan dőlt előre a székben, majd a papír sarkát hozzáérintette a gyertyalánghoz.

Némán figyelte, ahogy a levelet finoman kóstolgatja a forróság, majd a szélei felizzanak, és táncoló lángok születnek meg rajta, melyek felemésztenek minden egyes szót.

Ophelia egy réztálba ejtette az égő papírt, amely néhány pillanat múltán füstölgő pernyévé porladt.

Nyelvét harapdálva emelte ki a fiókból a szövetdarabot, mielőtt újból átfutotta volna a vérrel íródott sorokat is, melyeket sötétbarnává fakított az idő a fehér vásznon.

Ophy,

Suttognak az őrök. Mindenfélét mondanak, de sokszor nem értem. A fejemben is ez a zaj... nem tudom, mi, de nagyon furcsa. Mióta hallom, eltűntek a körmeim az ujjaimról, nagyon fájnak. Olyan ez, nem tudom... rossz érzés, és szaga van. Ez a rémület? Olyan hideg van itt és olyan sötét. Félek egyedül. Bárcsak itt lennél.

Azt hallottam, lehet, hogy enyhítenek az ítéleten az állapotomra való tekintettel. Lehet, hogy tébolydába zárnak, ha túlélem a szülést.

Azt hiszik, megőrültem. Sebaj, higgyék csak. Így könnyebb a dolgom. A mosónő hű hozzám, segít kicsempészni az üzenetet.

A kicsit elveszik. Nem fogják engedni, hogy velem maradjon.

Amikor megpróbálnak engem is elvinni, majd kijátszom őket. Érted megyek, és utána megszöktetjük a babát is. Mind megszökünk. Így lesz, ugye?

UGYE??!!

Ez volt az utolsó üzenet, mely az úrnőjétől származott.

Ophelia összegyűrte az anyagot, majd lehajtotta a fejét, és a homlokához szorította.

Sikerült neki. Kijutott.

De soha többé nem látták. Sem őt, sem a gyermeket.

Senki sem tudja, mi történt velük.

Ha Hassildor igazat beszélt, kit találna északon? Az úrnőjét? A barátját? Egy őrültet? Egy vadidegent...?

Egy szörnyeteget?

Felpillantott az asztalra, melynek szinte hallani lehetetett a keserves nyöszörgését a mázsás papírhalmok alatt...

"Amint az érdeke úgy kívánta volna, egy pillanatig sem habozott volna téged is szétkenni a cipője talpán. Felségáruló, és méginkább halott."

"Az a valaki halott. Hiába fáradozol. Csak az idődet vesztegeted."

"Találják meg. Ez mindannyiunk érdeke. A Birodalomnak szüksége van Önökre."

Ophelia minden levegőjét kieresztette a tüdejéből, majd az asztalra borult, és eleredtek a könnyei.

Nem tudta eldönteni, Aristeo, vagy a saját fejét verje a falba, míg olyan lágy nem lesz, mint egy rohadt gyümölcs.