NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.

A/N: Ismét krach (valahogy mostanában nem megy ez nekem)... Na mindegy, azért próbálkozom.

XIV.

A feketeség a legpompásabb kelménél is lágyabban fodrozódott a lány körül. Amerre a szem ellátott, csupán a sűrű, bársonyos sötétség ölelte körbe, mintha egy hatalmas ágyban heverészne, ahol az kelmék óvón cirógatják a bőrét, és kényeztetik puha, finom tapintásukkal minden porcikáját, ahogyan az egész teste belemélyed ebbe a fekete mennyországba.

A lány fülében tompán kongott az üresség visszhangja. Úgy érezte magát, akár egy bolyongó, elveszejtett szellem. Ujjaival meg-megérintette az árnyékokból szőtt fonalakat, ahogyan egyik lépést a másik után tette előre. Mezítelen lábujjait gyöngéden itta magába a talaj, akár egy szőnyeg.

Talán már halott. S ez lenne a purgatórium, ahol végre eldöntetik, hová is viszik tovább a köztes világ hírnökei.

Csak egy biztos. Nem oda, ahová szeretné.

A könnyek némán peregtek végig a lány arcán, mint két forró patak, amikor a sötétség simogatása egyszer csak szaggató korbácsütéssé vált, amely a combjába tépett.

Kínlódó nyögés hagyta el a torkát, s a lábai összecsuklottak alatta.

De még mielőtt elzuhanhatott volna, valaki a gyöngéden, de határozottan kapott a hóna alá, hogy megtartsa, és magához emelje.

A homályból Ryamo félelmetesen magas, szikár alakja rajzolódott ki.

Szótlan meredt a lányra, tekintetét egy pillanatra sem szakította el, mely mindent elárult. Szinte láncon tartotta Athelessa pillantását.

A lány a zsigereiben érezte a reszkető hideglelést. Mellette olyan forróság perzselte a bensőjét, amely félő volt, hogy szénné égeti. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy az észveszejtő fájdalommal hadba szállva oly messzire rohanjon, hogy sose találjon vissza. S ezzel egy időben leküzdhetetlen vágyat is, hogy megérintse a férfi arcát, ujjaival végig simítsa a markáns vonásait.

Még mielőtt parancsolhatott volna a tagjainak, a keze már a "valóságban" is az altmer arcán vándorolt keresztül. A tapintása szinte bizsergette a bőrét.

Ryamo mélyről feltörő sóhajt eresztett ki magából, mint aki sok-sok éve hordozott terheitől kívánna megszabadulni, melyek láncai örökkön örökké fojtogatják.

Puha csókot lehelt a lány ujjaira, mikor azok lesiklottak az ajkán.

– Annyira szeretem, mikor ezt csinálod – suttogta elhalón. A lány szóra nyitotta a száját, de végül mást felelt, mint amire önkéntelenül készült. A torkán alig fért ki egy vékonyka, erőtlen hang.

Meghaltam...?

A férfi arcvonásai aggódó, gyötrelmes ráncokba gyűrődtek, szemében azonban reménység csillant. Lassan rázta meg a fejét.

A lány zavartan pislogott rá, mire egy újabb, éles fájdalom harapott a húsába.

– Mágus vagyok, nem orvos! – hallott a köd tengerén túlról egy ismerős, tudálékos hangot.

– Arcadia szerint ki kell nyomni belőle a gennyet, mielőtt bármit is teszel! – felelte a másik ingerülten. A következő pillanatban ismét a combjába mart valami. A lány immár keservesen sikoltott fel.

Ryamo fájdalmasan ráncolta a homlokát, ahogy mélyen egymás szemébe néztek. Fél kezével vigyázva tartotta Athelessát, a másikat az álla alá csúsztatta.

A lány nem volt képes megmondani, mennyi ideje meredtek egymásra. Nem létezett az idő. Nem létezett a külvilág sem többé. Semmi sem. Csak ők ketten. Akár a mindenség kezdetén, és a végén.

A férfi lassan hunyta le a szemét, amint az arcuk egyre közelebb került egymáshoz. A lány fülében visszhangzott Ryamo szaggatott lélegzete, mely finoman csiklandozta a bőrét.

Athelessa szemhéja is lecsukódott. Elébb az orruk, majd a homlokuk is összeért.

Hiába a tökéletesen feltérképezett vizek, a lány szíve csaknem kitört a bordái közül. Reszketegen kezdte szedni a levegőt. Nem volt benne bizonyos, hogy kellemes érzés-e, vagy sem. Mígnem a kín újból belekóstolt a lábába, s fel nem ordított.

– Túl messze vagy... Nem vehetem el a fájdalmad – nyögte az altmer, és csak ringatta, mialatt szorosan tartotta a karjában. Mélyet sóhajtott, majd arcát a lány hajába temette, gyengéden csókolgatni kezdte azt. – Kapaszkodj belém – lehelte a véres, füstös hajzatába.

Athelessa elgyöngült testét zordul rázta a kitörő, heves zokogás, a fájdalom pedig újfent lecsapott.

Két kézzel ragadta meg Ryamo egyenruháját, s arcát a mellkasának nyomta. Görcsösen szorongatta a hideg tapintású anyagot, fél kezét pedig ismét felcsúsztatta a férfi arcán, és ujjai erőszakosan túrtak a hófehér hajszálak közé. Fás tónusú borostyán illat töltötte meg az orrát, melyet jobban ismert bármi másnál. Az érzet könyörtelenül előrángatta az összes emléket, amely a lányban élt. Minden egyes megélt pillanat minden egyes érzését.

Az erdőelf megtört mindennek súlya alatt. Levegője elfogyott, a sötétség bársonyos fonalai pedig a bokái köré tekeredtek, akár a kígyók, és húzni kezdték magukkal a mélybe. Ryamo azonban egy percre sem eresztette el.

– Aludj csak – búgta lágyan.

Kérlek, ne! – nyöszörgött Athelessa, a torka azonban olyannyira összeszorult, hogy hálóként fogta fel a szavait.

– Nem kell félned. Tartalak. Nem engedlek. Soha.

A puhán csengő szavak jegesebben szurkálták a tudatát, mint egy vérbe fagyott rémálom. Egy olyan rémálom, amely vígaszt és biztonságot nyújt, miközben az egész világ darabjaira hullik.

– Ne! – ordította a lány a véres paplanok közt, mialatt Farengar felpaprikázottan morgott a csuklyája alatt, és elszántan igyekezett ellátni a sebeit, de sehogy sem volt képes hozzáférni, mióta ébredezni kezdett amaz a mély öntudatlanságból, és teste vadul vonaglott meg, minden érintés alkalmával.

– Valaki fogja már le az istenek szerelmére, máskülönben napestig itt fogunk gubbasztani!

– Lefogni, mi? Csak utánad, kedves Varázsló úr! Te biztosan tartogatsz a tarsolyodban valami trükköt, ami megóv – vetette oda a férfi maró cinizmussal, de felnevetni már nem volt képes.

Farengar sértődötten préselte össze keskeny ajkait, majd egyik kezét, melyen a lány vére sötétlett, belemélyesztette a talárja zsebébe, és előhúzott egy hosszú selyemsálat.

– Itt az én trükköm, te retardált orrszarvú.

A férfi elkerekedett szemekkel vette át az anyagdarabot. Tekintetében buta fény csillant.

– Akasszuk fel?

– Egy rakás idiótával vagyok körülvéve! – őrjöngött a mágus. – Én ezt nem csinálom. Nem!

Luna ébredése kellemetlen és fájdalmas volt. A körülötte esetlenkedő, sürgő-forgó alakok ingerült lármája megátalkodott viharfellegek haragos masszájává kavarodott az elméjében. Szemeit képtelen volt felnyitni, csupán a kínzó fájdalmat érezte, mely csak felerősödött, midőn egy hűs és lágy ruhadarabbal bekötözték a száját, és a csuklóit mindkét oldalról biztos, erős kezekkel kifeszítették.

Kiáltani próbált, de a selyemsál eltompította hangjának javarészét, csupán kétségbeesett nyöszörgésre futotta, mialatt a könnyei sebes patakokban tódultak le a halántékán. Keserű, félelmetes seb szakadt fel immár a lelkében is, a mélyre száműzött emlékek ismét előmerészkedtek a sötétség homályából, melyre a tagjai felzaklatottan reagáltak. Minden egyes mozdulat erős gyötrelmekkel járt, így csupán a fejét rázta, és magában fohászkodott, mintha már ösztönei felkészítették volna, mi következik. A teste számtalanszor bebizonyította már, milyen változatos módokon képes őt cserbenhagyni.

A lábai közt futótűzként áradt szét a nedves forróság.

A helyiségre néhány percnyi émelyítő csend ereszkedett. Csupán a folyadékcseppek kopogása hallatszott a padlón.

– Te... – mormolta egy mély hang tétován. – Ez tényleg lepisált?

– Ti jószagú istenek...

– A köpenyem meg vihetem a mosóba – dünnyögött Farengar megvető undorral. – Ez így nem megy. Hozzatok egy nyugtató főzetet, vagy üssétek le. Egyáltalán mi a fenétől tart ennyire?

– Talán fáj neki – vetette fel valaki.

– Bizonyára.

– Nos, akkor mi legyen? Én ugyan le nem veszem a szájáról azt a kendőt, hogy megitassak vele valami löttyöt. Egyelőre még megtartanám az életem. Ha lehet.

– Ollrek is túlélte, talán nem is olyan veszélyes. Inkább megütnél egy nőt?

– Ahogy elnézem, már meg sem kottyanna neki. Talán köszönetet is mondana érte.

– Nekem aztán olyan mindegy, csak csináljátok már! Ma még rengeteg dolgom van, ha elúszom a munkámmal, nem állok jót magamért – szólt közbe a mágus türelmetlenül.

A helyiségben lemondó sóhaj hangzott fel, majd megszólalt valaki a lány feje felett.

– Ne haragudj. – Ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt ismét az öntudatlanság sűrű, szeszélyes vizére evezett volna, melynek sötét tajtékjai mindent magukba nyeltek.

Luna erőtlen nyalta meg a cserepes ajkait. A nyelve oly száraz volt a szájában, mint Alik'r sivatagának forró homokja.

Gondterhelten nyögött fel, majd fejét a másik irányba fordította, igyekezvén minél inkább a puha párnába ivódni. A mozdulat ezúttal nem okozott fájdalmat.

– Értesítsetek tüstént, amint magához tér! – parancsolta egy határozott, ismerős férfihang, majd halk lépteket hallott távolodni, míg végül el nem nyelte őket az ajtózár kattanása, és metsző csend borult a helyiségre. A lány elméje lüktetőn örvénylett, midőn úgy érezte, koponyája rögvest felmondja a szolgálatot, s a feje darabokra hullik. A mellkasában sajgó üresség uralkodott, mintha addig markolták volna biztos kezekkel erőlködő szívét, míg végül fel nem mondta a szolgálatot, s megszűnt dobogni. Úgy érezte, nincs, mi enyhíthetné bánatát. Ismét magára maradt a sötétben.

A némaság keservesen búgott körülötte. Nem tudta pontosan felidézni, mi is történhetett az elmúlt órákban, vagy akár napokban, de az események kesernyés szájízt, felkorbácsolt indulatokat és érzelmeket hagytak maguk után.

Keserű, halk morgás hagyta el a torkát, mely inkább egy rémült kisegér cincogásához volt hasonlatos, majd oldalra vetődött, és feszülten gyűrte maga alá a vastag, lúdtollal bélelt dunnát.

Úgy érezte, bármi is történik, sosem fog kiszakadni az ördögi körből. Minden, ami kedves volt, minden, amit szeretett, már nem léteznek többé, mintha szüntelen keresésre indult volna egy sötét, nyirkos alagút mélyén, hol hiába nyújtja karját feléjük, fényük felé, nem érheti el őket. A hangok a fejében és a háta mögött rémisztőek és iszonytatóak, a sáros sziklák gáncsot vetnek a lábai előtt, a fény pedig kialszik, s a levegő elfogy…

– Ezt érzem én is – suttogta egy simogatóan szomorú hang, melyet a lány még a sajátjánál is jobban ismert. – Hála az égnek, hogy felébredtél...

Luna lélegzetvisszafojtva szorította össze a fogát, és nyelt egyet. Lehunyta a szemét, és próbált csupán egyszerűen létezni, mintha egy végeláthatatlan, fekete óceánban úszna. Teljesen egyedül.

Arccal lefele a mocsokban, ahogy odazuhant.

– Jól vagy? – kérdezte a hang aggodalmasan, és "végigsimított" a lány nyakán. Az érintés izzó vasként perzselte a bőrét.

Szétszakad a fejem... – nyöszörgött a bosmer, és mindinkább igyekezett megmártózni az elméje sötétjében.

De nem volt hová bújni. Egyvalaki elől nem.

– Az enyém is kis híján szétszakadt. Jól rám ijesztettél. Hánynom kell a hombárfejű, északi barátaidtól, de ez egyszer némi hálával tartozom nekik.

Lunából akaratlanul feltört a kacaj. A szája elé kapta a kezét, majd ellenkező irányba fordult, és megfeszítette az izmait, hogy visszanyelje.

Olyan... furcsa érzés volt. Nemigen emlékezett rá, mikor történt utoljára ilyen.

Nem a barátaim.

– Nagy megkönnyebbülés – sóhajtott fel Ryamo. A szokásos, kaján csengés visszalopakodott a hangjába. – Jó tudni azt is, hogy még mindig képes vagyok megnevettetni.

Egy szóval sem mondtam, hogy te az vagy – mormolta a lány a földbe, mely tompa kongássá nyomta el a hangját.

– Nem – nevette el magát lágyan az altmer. – Én sokkal több vagyok annál. Ezúttal mindent egyértelművé tettél.

Kihasználtalak. Azt gondoltam, nyilvánvaló.

– Még magadnak is hazudsz, nem csak nekem – dorombolt a férfi, mint egy ragadozó. A lány a tarkójában érezte a mosolyát. – Kopogtatsz te még az én ajtómon, Pillangó. Túl jól ismerlek már ahhoz, hogy bármit is letagadj. Még mindig fontos vagyok neked.

Luna keservesen csikorgatta a fogait a szájában, amely fanyar ízzel telt meg. Legszívesebben köpött volna egyet, hogy megszabaduljon tőle.

Hidd csak ezt – dünnyögött, majd egy sóhajjal megpróbálta kiereszteni magából a gondolatait, és sokadjára is úgy tenni, mintha aludna.

– Nem csak hiszem, most már tudom is – nevetgélt tovább Ryamo, mintha csupán egy könnyed tréfát ütött volna el a lány. – Most viszont mennem kell, kissé elúsztam a teendőimmel. Amióta eszméletlen voltál, képtelen voltam bármi mással törődni.

Kár volt elpocsékolnod az idődet. – Luna hiába igyekezett átsodródni az álmok közé, egy láthatatlan fonal kényelmetlenül visszafogta, melyet valamiképp képtelen volt kiengedni az ujjai közül... Az érzet úgy feszítette szét a bensőjét, mintha mindkét oldalán más-más lóhoz kötözték volna a végtagjait, és a hátasok lázasan várják, mikor hangzik el a parancsszó, és állhatnak vágtába a két ellentétes irányba.

Ryamo itt tartotta őt a jelenben.

– Minden időmet megéred. Ahogy mindig – felelte az altmer.

Most mégis elmész.

– És végül beismered, hogy élvezed a társaságom.

Beismerem, hogy téged szurkálni mindig is élvezetes volt – vetette oda közönyösen a lány.

– Ez az én számból sokkal jobban hangzott volna. – A férfi könyörtelen jókedvvel vigyorodott el, mely alatt kivillantak a szikrázó fogai. Úgy festett, akár egy jól szituált mérges kobra.

Előbb ülnék bele egy kaktuszba, és csókolnék meg egy draugrot.

– Hát az meg mi? – nevetett az altmer.

Lunában újfent különös érzés ütötte fel a fejét, ahogy Ryamo önfeledt kacagása töltötte meg az elméjét. Zavartan ráncolta a homlokát, mialatt a szavak anélkül gördültek ki a száján, hogy visszafoghatta volna őket.

Rég hallottalak ilyen... Boldognak.

A férfi soká hallgatott, mielőtt felelt volna.

– Boldog vagyok, hogy élsz. – A szavai gyöngéd simogatássá váltak a lány bőrén. Bizsergető lúdbőr futotta el a testét. Az altmer ajkának széle felfelé görbült, mintha megneszelte volna a vér szagát.

– Bíznod kellene a testedben. Ő sem akar elfelejteni.

A bosmer gyűlölte magát. Tudta jól, hogy kiérdemelte a billogot, melyet tüzes vassal sütöttek a homlokára. Áruló volt minden porcikájában. Úgy menekült volna magától, mint egy fertőző betegség elől. Ha tehette volna.

– De nem szakíthatok a Domíniummal – sóhajtott a férfi. – Ahogy te sem a Birodalommal. Ezt mindketten tudjuk. És így a legjobb. Szóval ne légy gyerekes.

Nyilvánvaló, hogy így véled. De ha eddig nem tűnt volna fel, akkor magam kell, kiábrándítsalak. Már semmit sem nyersz velem.

Ryamo színpadias hitetlenkedéssel horkant fel.

– Ha eddig nem tűnt volna fel, nem azért vettelek el, mert bármit is nyerni akartam veled. – Kis szünet után folytatta csak, miután az erdőelftől nem érkezett válasz. – Rendben, nem csak azért – adta be a derekát, mintha ezzel valami hatalmas kegyben részesítette volna a lányt. – Ha nem volnál ilyen nyakas, te is belátnád, hogy mi lehetnénk a legszerencsésebb pár Nirn szerte.

Érdekes, hogy azok után vélekedsz így, amit veled műveltem.

– Mármint hogy átvertél, kijátszottál, szabotáltad a munkámat, és félrekeféltél a hátam mögött? Igen... szeretsz a hazug szajha képében tetszelegni – morogta a férfi mély tónusban az orra alatt. Alig fejezhette be, mielőtt Luna felcsattant volna.

Akkor mit keresel még mindig a fejemben? Miért segítettél?

– Azért, mert te vagy a családom. És amíg akár csak halvány esélyét is látom, hogy egyszer újra azok lehessünk, akik vagyunk, nem fogom feladni. Még ha ez nem is mostanság lesz – sóhajtott fel Ryamo némi megfáradt beletörődéssel. – Igencsak meggyőztél, hogy van értelme. Ahogy azt is bebizonyítottad, hogy nem boldogulsz nélkülem.

A lány fájón harapta be az ajkát, mialatt azt képzelte, felhúzza magát, jelentőségteljesen elfordul, és átfogja a vállait. Lehunyta a szemét. Némán ácsorgott a sötétben.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után finoman pihent meg egy kéz a hátán. El akart húzódni, de a fonál még most is pórázként tartotta őt, mint egy állatot.

– Még mindig sikerülhet – szólt Ryamo halkan. Szinte a fülében érezte a lélegzetének forróságát. – Tudod te is... Mindent meg tudok adni.

Luna izmai fájdalmasan feszültek meg a bőre alatt, miközben kis híján átharapta az ajkát, körmeit pedig a vállába vájta. Elképzelte, ahogy a sötét árnyékok ismét szálakká rendeződnek, és a lány köré tekerednek, hogy széttépjék a testét. Egy üres héj volt csupán. Egy levegőtlen tömlöc, melyben a lelke kegyelemért esdekelve fuldoklik.

– Nem vagy magad ezekkel az érzésekkel – suttogta az altmer, és Luna vállára csúsztatta kezét, féltőn simítva végig a lapockáján. A lány megremegett. – Én pontosan megértem. Ugyanezzel küzdök nap, mint nap. Ezzel küzdöttem egész életemben... – A férfi érezhetően megrántott egy belső pórázt, mielőtt folytatta volna. – Együtt nagyobb esélyünk van a túlélésre.

Ryamo félresepert egy tincset Luna válláról, mintha még mindig megvolnának a hosszú fürtjei. A lány letörten sóhajtott fel.

Valójában nagyon hiányzott a haja.

Sosem fogjuk visszakapni az életünket, Ryo – rázta meg a fejét. – És miért is vágyódsz utána, amikor az egész hazugságokra épült?

– Részemről nem, és tudom, hogy részedről sem. Mindazonáltal hű kellett maradj a hazádhoz, ezt is megértem. De most már látod, hogy aljas módon kihasznált, és tönkretett. Ideje volna helyre tenni a dolgokat, nem gondolod? Esküdtél valamit nekem is, amelyről mostanság nagyon szeretsz megfeledkezni. Fogadd el, ki vagy, és foglald el a helyet, ami megillet. A legbefolyásosabb nő lehetnél Tamrielben.

Szarok Tamrielre – fintorgott a lány.

Az altmer kelletlenül csettintett a nyelvével.

– Bájos vagy. Túl sok időt töltöttél az északi csürhével.

A lány nem felelt. Úgy ácsorgott, háttal a férfinak, mint a fagyos földbe vert karó.

– Mind követünk el hibákat – sóhajtott a férfi megadóan. – Tudom, hogy én is sáros vagyok, de amint mondtam, megbocsátok, ha te is megbocsátasz. Úgy vélem, eleget szenvedtél a bűneidért. A szüleid halottak, a barátaid halottak, és a házi kedvenced is részesült egy jó kis kínhalálban. Mindez a saját tetteidnek okán. Habár nem mondom, hogy ez utóbbit nem élveztem. Tudom, halottakról jót, vagy semmit, de most már elismerheted, hogy velem sokkal jobb volt. Az a szerencsétlen már azt is elfelejtette, hogyan kell egy nőhöz nyúlni. Persze ha tudta egyáltalán valaha... – Halkan köszörülte meg a torkát, hogy visszafojtsa az elkínzott kacajt. – Nem lettem volna a helyedben. Nem csoda, hogy a neje is inkább kómába menekült. – Újabb, sajnálkozó sóhajt hallatott, és vígasztalón simogatta meg a lány haját, mint egy szülő. – Szegény kicsi Pillangóm cukormázas képzelgéseit sokadjára is szétoszlatta a rideg valóság.

Luna ajka megremegett, mialatt a lénye szinte kicsordogált a lábujjain keresztül. Résnyire szűkült tekintettel húzta össze magát.

Tehát mégis szétnéztél magadnak.

– Mondjuk úgy, hogy a kíváncsiság még az undornál is erősebb méreg – lehelte a férfi a fülébe csúfondáros hangszínnel. A kéreg alól Luna kihallotta a színtiszta gyötrelem szólamait.

Megnyalta az ajkát. Olyan íze volt, akár az epének, melybe a szavait mártogatta.

Hát még én hogyan élvezem a tudatot, hogy álmatlanul fogsz forgolódni éjszakánként egész hátralévő életedben, miközben ízekre szakadsz – mosolyodott el színtelenül. – Minden alkalommal bizonyítást nyer a tény, hogy bármennyire is teljesítesz jól az életed minden terén, akkor is önmagad kudarca maradsz. Sosem leszel elég. – Rövid szünetet tartott, hogy súlyt adjon a mondandójának. – Apádnak minden egyes szavában igaza volt. Csinált volna inkább kisszéket helyetted...

– Ha kisszéket csinál, már te sem élnél. És ne akard megtudni, rólad mit mondott.

Luna szenvtelen kuncogott fel. Oly közönyös megszokottsággal törölgette le a könnyeit, mintha csupán egy pohár vizet inna.

Talán eleve ide se kerülök. És sokkal rosszabbat nem mondhatott, mint a fiáról. Máskülönben hogy is tehette volna. Te magad említetted, hogy jóval a születésem előtt meghalt. Nyilvánvaló, hogy neked segítségre volna szükséged az elmebajodra. Kár, hogy senkinek sincs esze ágában segíteni. Aki nem retteg tőled, az meg akar ölni. De feltehetőleg az előbbiek is meg akarnak ölni, csak túlságosan félnek, hogy megtegyék. Egyedül fogsz megfulladni a saját démonjaid ketrecében.

Reszketeg sóhajt eresztett, miközben kihúzta magát.

– Talán. Úgy, ahogyan te is. – A férfi elvette a kezét a válláról. A nyoma oly jegesnek érződött, hogy egészen fázni kezdett.

Az már legyen az én gondom – mormolta maga elé az erdőelf.

– Úgysem fogod bírni. Túl gyámoltalan vagy hozzá.

Akkor talán jelentkeznem kellene Elenwennél. Megerősíthetném a trónigényét a tieddel szemben.

A levegő mintha szilánkossá fagyott volna körülötte. Luna ajka felfelé görbült, midőn felnyitotta a szemét. A gyomrában azonban megmoccant valami. Mint mindig, amikor az unokasógornője terítékre kerül.

– És mégis hogyan tervezed ezt? – tudakolta Ryamo tettetett könnyedséggel a hangjában. A lány elhúzta a száját

Nem lenne nehéz dolgom, csak elhintem, mit tettél a királlyal.

Ryamo mellkasából hangosan szakadt fel a levegő. Kitörő nevetését próbálta elnyomni az érdektelen hümmögéssel, amit hallatott magából.

– A te segítségeddel, Pillangóm – duruzsolta. Hangja bársonyosan csengett egyszerre odaadástól és fenyegetéstől. – Tehetséges vagy, ez vitathatatlan. De egyúttal túlságosan hajlamos is, hogy elbízd magad. Nem veszel tudomást a határaidról, ahogy azokat a helyeket sem ismered fel, ahová nem kéne tenyerelni. Ezzel rohansz újra és újra a vesztedbe. Mit gondolsz, melyikünknek hinnének előbb? Nekem, a Domínium szószólójának és régensjelöltjének, vagy neked, a kisemmizett birodalminak, aki a hazája mellett a Thalmort is elárulta? – tette fel a férfi a költői kérdést. Luna szinte maga előtt látta a gúnyos vigyort, mellyel annyira szerette kicsinosítani az ábrázatát.

Jól beszélsz, ebből kifolyólag vajon melyikünknek volt rá több indítéka, amit tettünk? – felelt a lány szintén egy költői kérdéssel. – Szintén egyértelmű, miért rejtegettél a kuzinod elől is annyi időn át. Nem vagyok hülye.

– Valóban, de Elenwent sem ismered. Mert ha így lenne, megköszönnéd nekem, amiért óvtalak tőle.

A bosmer elfintorodott.

Igen, tudom, a családod minden tagja aljas, manipulatív szemétláda, ami alól te vagy az egyetlen, szent kivétel. Ami azt illeti, elég mókás meglátás – válaszolt. Hangjában ott bújkált a maró gúny, mellyel elképzelte, ha a férfi arcába borítaná, hogyan olvasztaná le róla az elégedett művigyort.

– Auri-Elnek hála, voltam akkora szemétláda, hogy hozzám gyere – búgta Ryamo. – Nem árthatsz nekem anélkül, hogy ne vágnád saját magadba a kést.

A lány arcára kiült a leplezetlen megvetés és az undor, mellyel végignyalta a fogait.

Beléd kéne végre valakinek kést vágnia.

– Emlékezz, hányszor nyílt rá alkalmad. Sose tudtad megtenni. De adhatok még rá lehetőséget, ahányat csak akarsz. Mindössze annyit kell tenned, hogy idejössz. Csak egy szavadba kerül, és a védelmed biztosított. Egyetlen fattyú sem érhet hozzád egy ujjal sem.

Luna arcán ülő grimasz fájdalmassá torzult. Nem mozdult egy tapodtat sem.

Ryamo diadalmasan nevette el magát mögötte. A halk kacaja mögül tompán kongott az üresség végtelenje.

– Látod? Nem az én aláásásom a terved.

Nem, igazad van. Még annyira sem érdekelsz.

A csend fekete füstként ereszkedett közéjük. Luna gerincén szurkáló borzongás szaladt végig. Hallotta, ahogy a férfi közelebb lép. Olyan szorosan állt mögötte, hogy a háta hozzásimult.

A keze reszkető ököllé formálódott az oldalán, mialatt a körmét a húsába mélyesztette, ahogyan Ryamo a füléhez hajolt. A csupasz bőrét csiklandozta a lélegzete. A bosmer nagyot nyelt. Torkán akadt a levegő.

– Akkor tedd meg – suttogta az altmer. – Engedd el.

Egy láthatatlan erő súlyos láncokkal húzta a pillantását, amely a kezére siklott.

Az összezárt ujjai közt egy fekete fonal rajzolódott ki, melyet úgy szorongatott, mintha az élete múlna rajta.

A szája csontszárazzá lett. Hatalmasat nyelt, és szögesdrótként kúszott le a torkán.

A zsinór a selyemnél is lágyabb tapintású volt. A keze reszketett, ahogy maga elé emelte, és ellazította az ujjait. A fekete anyag úgy simult az ezüstös tenyerébe , mintha a saját bőre volna. Elkínzottan nyalta meg az ajkát, és apró mozdulatokkal morzsolgatni kezdte. A legdrágább kelmék kényeztették a testét egész csecsemőkorától kezdve, de egy sem érhetett volna fel ehhez.

– Ez csak egy fonal. Engedd el – lehelte Ryamo. – Ha igazat beszéltél, mi sem egyszerűbb.

Luna reszketeg sóhajt hallatott. Visszaengedte a kezét a teste mellé, s megpróbálta szétnyitni az ujjait...

A kezében a zsinór kátránnyá olvadt, amely mohón tapadt a bőréhez. Összeszorította a fogait, majd megfordult, és egyenest az altmer szemébe nézett.

Ryamo arcán elégedett mosoly terült szét. Az ajkai nem fedték fel a fogsorát.

– Sejtettem. Ha szükséged lenne valamire, tudod hol találsz.

Azzal megfordult, és elsétált, maga mögött hagyva az erdőelfet.

A hátára hulló, egyenes szálú haja fehér fényt ontott a sötétben. A lány tekintete összesűrűsödött.

Azt hitte, a férfi ismét eltűnik az árnyak közt.

De mielőtt ez megtörtént volna, elfogytak a léptei, mint aki a bőre alatt érzi a lány pillantását.

Visszanézett a válla felett. A tekintetük úgy kapcsolódott össze, mint egy ördöglakat. A borostyán szempárban Luna ezúttal mást látott. Az altmer pillantása a lábujjáig süllyedt, amint az ajkán a mosoly halovánnyá szelídült csupán, de annál sokatmondóbb volt. Őszinte dolgokról üzent a lány felé.

Aztán elszakadt tőle, és felszívódott a feketeségben.

Az erdőelf bordái közt megrekedt valami. Önkéntelenül lépett az irányába, ám egy láthatatlan fal nekifeszült a testének.

Ráfektette a tenyerét a hideg felületre, és gyötrődő pillantással meredt a tömlöcén túlra, melyre Ryamo eltűnt.

"Pillangóm. Ezek a te falaid."

A körmeit belevájta. Az anyag csikorogni kezdett, ahogy a nyomukon sötétvörös csíkok keletkeztek az áttetsző felületen. Az ujjai úgy koptak el rajta, és lettek semmivé a kezén, akár a táblán a kréta. Egy torz csonk maradt a karja végén.

Levegő után kapkodva rúgta le magáról a dunyhát és ülőhelyzetbe lendült. Egy közepesen tágas szobában találta magát.

A csúcsos tetőszerkezet gerendái oly magasan húzódtak, hogy egy parasztkunyhó még kényelmesen elfért volna alattuk. Vagy kettő. Az apácarácsos ablakok mentén hosszú, díszes tojásszín függönyöket húztak fel, odakintről aranyos fény szivárgott be, és töltötte meg a helyiséget. Az ággyal szemben egy asztal állt, megrakodva mindenfélével, ameddig Luna már nem látott el.

Légy átkozott, Mara! – dörzsölte ki szemeiből a nedves homályt, majd pillantása a szabadon hagyott combjára terelődött, melyen már csupán nyoma látszódott az egykori, vérző kráternek. Egy egyszerű lenvászonból varrott bő ing volt rajta. A lány homlokráncolva futtatta végig ujjait a sárkány hatalmas agyarainak lenyomatán, mely sötét színezetével erősen elütött bőrének természetes, halványszürke árnyalatától. Újabb emlék, mire a teste már mindig emlékeztetni fogja. Akár egy könyv, minek a lapjaira rótt betűk hirdetik a mondanivalójukat, míg gazdája el nem porlad.

Sok történet szólt róla, hogy az északi emberek mindig büszkén viselték egykori sebeik nyomait, és meséltek a hőstetteikről, hogyan küzdöttek elszántan ellenfeleikkel, s hogyan arattak dicső diadalt a véres csatában. Luna nem tartotta magát hősnek. És északi ember sem volt...

Térdeit az álla alá húzta, amitől a fejébe éles fájdalom hasított.

Óh, ti jó egek…

Hiszen leütötték. Az emlékei szép lassan elkezdtek visszacsordogálni. Hogy pontosan miket is mondtak, azt már nem tudta felidézni, ellenben azt nagyon is, hogy megkötözték, a száját kipeckelték, és csak az istenek tudják, hogy ez az északi gyülevész népség miféle dolgokat művelt vele.

Egészében reszketni kezdett, mialatt ujjai felsiklottak a kusza szőke fürtjei közé, s kitapogatták a fájdalom forrását. Majd vissza le az ajkaihoz, melyekről immár eltűnt a selyemsál.

Nem, azt Ryo sosem hagyta volna...

Ryo, Ryo, Ryo...

A férfi neve úgy lüktetett a koponyájában, akár az ismétlődő harangszó egy grandiózus templomtorony tetejében. Maga elé emelte a kezét. Az ujjairól szinte még most is látta csepegni az éjfekete kátrányt.

"Engedd el. Ez csak egy fonal. Mi sem egyszerűbb."

Az ujjai reszketve zárultak össze.

Luna hangosan szívta be a levegőt, és ostorként kergette szét az arca elé gyűlt sötét felhőket.

A mellkasa csordultig telt. Maga sem tudta volna megmondani, pontosan mivel, de feje előreborult a nyakán, és szorosan hunyta le a szemét, melyből eleredtek a könnyek.

Hirtelen egy halk kopogás rázta fel a mélypontjából. Kis híján lezuhant az ágyról.

– Igen… – szólt ki rekedten, és az ingujjával igyekezett felitatni a nedvességet az arcáról.

Egy kócos cselédlány dugta be a fejét az ajtón, tiszta kék szemei elkerekedtek, midőn a lányra pillantott.

– Óh, felébredt! – kiáltott fel, ami nagy visszhangot keltett. – Proventus Avenicci óhajt beszélni… Önnel, kisasszony – hadarta tétován.

Luna nyelt egyet, és a szolgáló láttán fordult egyet a gyomra a hasában. Megszorította a ruhája szegélyét.

– Küldd be.

Proventus… A jarl főtanácsosa? Most már biztos volt afelől, hogy a Sárkánytömlöcben van.

A férfi már be is lépett az ajtón, a szolgáló pedig megadóan követte, majd hátrafűzve a karjait, illedelmesen várakozott. Luna tüstént magára kanyarította a nyúzott takarót, majd farkasszemet nézett a férfival, kinek csupasz feje búbja úgy csillogott a fényben, akár a csiszolt kő.

– Örömmel látom, hogy magadhoz tértél – kezdte mindennemű előzetes udvariaskodás nélkül. – Balgruuf jarl megkért, hogy tolmácsoljam a meghívását. Amennyiben felépültél, este ceremóniát rendezünk a nagycsarnokban a harcosaink tiszteletére, akik hősiesen leküzdötték a sárkányt.

A lány összevonta a szemöldökét.

– Akkor bizonyára… – kezdte halkan, de a tanácsos félbeszakította.

– Te leszel a díszvendég.

A tanácsos és a cseléd képének láttán az elf arca színe végigtáncolhatott a skála összes árnyalatán, mialatt zavaró csend állt be a szobában. A szolgáló szórakozottan markolászta háta mögött a kötényének masniját, Avenicci pedig szemlátomást azon tűnődött, hívjon-e újabb segítséget a lányhoz. Ám amikor hirtelen meghallotta annak ezúttal nem túl elegáns módon kirobbanó hisztérikus kacaját, talán úgy vélte, nincs rá szükség.

– Felteszem, a visszautasítás nem játszik – motyogta Luna, mikor immár meg bírt szólalni. A férfi tekintete résnyire szűkült.

– Aligha – felelte kimérten. – A lakomán majd megvitatjátok őlordságával a továbbiakat, fontos közlendője van számodra, amiről személyesen kíván tárgyalni veled. Addig is Ingrid – intett fél kézzel a cselédlány felé – mindenben a szolgálatodra áll.

Az elf a férfi mellett toporgó, seszínű hajú fehérnépre pillantott.

– Köszönöm, de nincs rá szükségem – komorult el, majd pillantása visszasiklott Aveniccire, és a legtermészetesebb hangnemben folytatta. – Ha ilyen fontos ügyről van szó, miért nem maga a jarl jött, hogy meginvitáljon?

A férfi arcán viharfelhők suhantak át. Fél kézzel megvakarta borostás állát.

– Őlordságát jelenleg lefoglalják a hivatalos ügyei. A többi nem hinném, hogy rád tartozik. Ami pedig a szolgálót illeti – lesajnáló pillantással mérte végig az ágyban kuporgó Lunát –, azt hiszem, még meg fogod köszönni. A lakoma este nyolckor veszi kezdetét, lehetőleg ne késs. Ha nincs több kérdés, nos, akkor én megyek is. További szép napot neked, hölgyem!

S már ki is száguldott az ajtón, még mielőtt Luna újra kinyithatta volna a száját. Szótlan meredt utána, mígnem Ingrid be nem tette az ajtót, majd sietősen elé lépett, és ügyetlen, de annál izgatottabb pukedlit vágott.

– Kisasszony… – kezdte, ám a lány hirtelen felocsúdva a kábulatból leintette.

– Luna. Nem kisasszony. És most elmehetsz.

– Luna kisasszony – folytatta a cseléd, mint aki meg sem hallotta. – Elmondhatatlan öröm számomra, hogy az Ön szolgálatában állhatok!

– Megismétlem, nem vagyok kisasszony, szükségtelen magáznod, és felmentelek a szolgálatom alól.

– Ha úgy óhajta, Luna kisasszony – pukedlizett a szolgáló újfent, és egy tapodtat sem mozdult az ágy mellől.

Az elf fejében megszólalt a vészcsengő. Ez valamiféle teszt akar lenni? Elhúzta a száját, mialatt megvető pillantással felnézett a szolga lázasan csillogó szemeibe.

– Balgruuf keményen utasított, hogy mellém szegődj, mi?

– Igen, kisasszony. – Ingrid újabb pukedlivel próbálkozott, ami inkább hasonlított egy részeges dülöngéléshez. – Meghagyta, hogy minden kényelmet biztosítsunk az Ön számára. A reggelijét már felhoztam, ha óhajtja, utána...

– Ha az urad ennyire a kedvemben akar járni, megfizetheti a tartozását, és elereszthet – szakította félbe a lány. – Szükségtelen tovább rabolnunk egymás idejét. Nem kell tettetnie, hogy kedvel.

– Miért ne kedvelné? Megölte a sárkányt. Mindenki a kisasszonyról beszél azóta is. Megmentette Fehérvágtát.

– Oh, hogyne... – Luna tekintete elfelhősödött. – Talán igen. Nos, kimutathatja a háláját az érméiben is. És aztán el is felejthetitek ami történt. Nem vagyok én senki sem.

Ingrid elnémult. Érezhetően a nyelve hegyén volt valami, de aztán nem folytatta. Csupán tétlenül álldogált a gyűrött ágyban ücsörgő lány mellett.

– Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd – vetette oda Luna szenvtelenül.

A szolgáló lehajtotta a fejét.

– Legalább hallgassa meg, Balgruuf jarl mit akar mondani önnek – kérlelte halkan. – A saját érdekében tartjuk itt, kisasszony. A sebe életveszélyes volt. Talán a mágus és Arcadia asszony sikerrel jártak, de pihennie kell. Biztosra veszem, hogy a pénzét is megkapja, és utána elmehet.

Az erdőelf megkeményedett vonásokkal villogtatta a tekintetét, minden megvetését belesűrítve, melyet a cselédlány iránt érzett. Gyűlölte azt a főkötőt a fején. Gyűlölte a kötényét, gyűlölte azt a szelíd csipkét a szegélyén... Legszívesebben megpörkölte volna, miközben Ingrid minden létező szólamot megénekel fájdalmában, mielőtt csupán egy füstölgő kupac marad a testéből... De hát nem is Ingridnek szólt a dühe... vagy mégis? Düh volt ez csupán? Vagy valamiféle bánat? Mintha szilánkossá zúzták volna a csontjait, még ezer évvel ezelőtt, és ezek a jöttmentek most minden apró darabot egyenkét akarnának a helyükre illeszteni, hogy a lány újra működőképes legyen.

Balgruuf jarl, Farengar, Ingrid és a többi embere egy nagy masszává álltak össze, amely függönyként borult az ajtó elé, hogy útját állja. Kezdte magát úgy érezni, mint egy patkány egy fenyegető kísérletben.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy szolga próbálja meghagyni neki, mit tegyen.

Luna arca torz sötétségbe borult, de végül tudta, hogy nem tehet mást.

– Legyen – sóhajtotta elkínzottan, majd a füle mögé tűrt egy elszabadult, kócos tincset. Egész gyorsan nőtt. – Akkor tisztítsd meg a fegyvereimet, a vértemet, készíts nekem egy fürdőt, és hozd ide a reggelim.

A cseléd arca némileg elsimult.

– A vértje kisasszony... aligha maradt használható.

– Akkor szerezz egy másikat. Cserzett, bőrből, leginkább fekete színben, de megfelel a sötétbarna is, ha az nincs. Acél szegecseléssel és szőrme béléssel, de épp annyira, hogy könnyen mozoghassak benne.

A szolgáló bamba szemekkel bámult vissza rá, mint aki egy árva szót sem értett az utasításból. Luna szánakozón bigyesztette el az ajkát.

– Mire vársz? Talán az is kikötés, hogy pucéran kell elhagynom Sárkánytömlöcöt?

Ingrid nyelt egyet, miközben két kézzel markolt a kötényébe, és leszegte a fejét.

– Természetesen nem – motyogta. – M-máris intézkedem... kisasszony. – Meghajolt, megigazította a kötényét, s kisietett a szobából.

Az elf fanyalogva nézett utána, majd az összetapadt hajába túrt, s visszahanyatlott a párnák közé, tekintetét a mennyezet mestergerendáira szegezve. Egy pókot vélt felfedezni, amint serényen szövögette új otthonát a magasban.

Luna ajkai halvány, örömtelen mosolyra húzódtak, amikor feltűnt valaminek a hiánya.

A cseléd nem készítette ide a reggelijét.

Komoran ráncolta a szemöldökét a szemközti asztal felé. Hogy lehet valaki még cselédnek is ennyire semmirekellő?

Talán mert nem is cseléd... Egyik sem az.

Luna megrázta a fejét, és a gondolatai közé vágott, hogy szétkergesse őket.

Felhúzta magát az ágyról, majd mezítelen talpa a szoba fényesre csiszolt hajópadlójának feszült. A hidege átjárta a testét.

Amikor megpróbált felegyenesedni, a lábai összecsuklottak alatta, és úgy roskadt össze, mint egy rongybaba.

A földön heverve hirtelen mintha összeállt volna minden egyes darabka.

A jeges rémület patakként áradt szét az ereiben, és a torkát kezdte fojtogatni.

– Én mondom önnek, Ulfric támadást szervez Fehérvágta ellen!

Az ősz hajú tábornok szigorú pillantással meredt a legátusra, mialatt a középütt álló asztalra támaszkodott, és előrehajolt a stratégiai csatatérkép felett. Halványbarna bőrét megfakította a középütt függő vascsillár gyertyáinak fehér fénye.

Az északi főhadnagynő az asztal túloldalát támasztotta, mintha ő és a tábornok egy vérre menő sakkpárbaj kellős közepén járnának, ahol elég egyetlen kívülről érkező szó, hogy valaki kést kapjon a torkába.

A legátus sötétszőke haját rendezetlen fonta a tarkójára, melyből néhány apró tincs gondterhelt arcába hullott. Ellentmondást nem tűrő megjelenéséhez tökéletesen illett a nehéz birodalmi páncélzat, melyet magán viselt.

– Őrült volna hozzá. Nincsenek meg az emberei – felelte Tullius fagyos nyugalommal.

– A felderítőim nem ezt jelentették. – A hadnagy azonban annál feszültebben viselkedett. – Minden nappal többen csatlakoznak az ügyéhez. Sodrásd, Hajnalcsillag és Télvára támogatását is élvezi.

– Ez nem egy "ügy". Ez egy lázadás.

A nő ajka vékony vonallá préselődött. Felegyenesedett az asztal mellől, páncélozott ujjait az oldalán nyugvó acélkard markolatán pihentette.

– Nevezze, aminek akarja, tábornok. Ulfric meg fogja próbálni bevenni Fehérvágtát.

– Balgruuf jarl... – sóhajtotta a férfi maga elé, mialatt meredten kémlelte az előtte kiterített stratégiai térképet. A vármegyéket apró, színezett zászlókkal tűzdelték meg. Vörössel, vagy kékkel. Azt lehetett mondani, talán egyenlő arányban uralkodtak a színek. A döntő darabot Fehérvágta adta volna, amely zászló nélkül rajzolódott ki a térképen.

– Balgruuf elutasítja a légió jogát, hogy csapatokat állomásoztasson a városában. Másfelől viszont Ulfric követelését is figyelmen kívül hagyja – magyarázta a hadnagy, midőn a pillantásuk ugyanazon pontra terelődött a tábornokkal.

– Nos, ha a birodalmi védvonalakon kívül óhajt maradni, legyen. Hadd fossza ki Ulfric a városát – mormolta Tullius, majd ő is ellökte magát az asztaltól, és karba tette a kezeit.

– Tábornok – kezdte a nő, mint aki többet kíván mondani ennél, a férfi azonban leintette.

– Maguk, északiak, és az átkozott jarljaik... – mormolta.

– Uram? Egy nordot nem kényszeríthet, hogy olyan segítséget fogadjon el, amelyből nem kért.

A tábornok arca komor ráncokba gyűrődött. Fogta magát, majd a boltívek alatt álló asztalhoz sétált a sarokba.

– Ha Ulfric megmozdulást intéz Fehérvágta ellen, úgy hát ott kell, lennünk, hogy megállítsuk. – Tullius felemelte a fémkancsót a tálcáról, hogy megtöltse a poharat. – Fogalmazzon egy újabb levelet a szokásos közhelyekkel, de ezúttal osszon meg néhányat az Ulfric terveivel kapcsolatos értesüléseiből. Cifrázza is meg, ha úgy látja jónak. Hadd tűnjön úgy, mintha az egész a saját ötlete volna.

A legátus meghajolt.

– Igen, uram.

– Maguk, nordok, és az a véres becsülettudatuk... – dünnyögte a tábornok újfent, majd leroskadt egy mívesen megmunkált fapadra, és a poharába kortyolt. A feje felett vörös birodalmi lobogók ékesítették a terem kőfalait, aranyszegéllyel körbefuttatva, középütt hatalmas, fekete sárkányt ábrázolva.

– Uram.

A hadnagy kisétált a teremből. Vasalt csizmájának csattogása még soká visszhangzott a folyosókon.

Hadvar illedelmesen várakozott az ajtóban. Az őrség kikerekedett szemekkel, ugyanakkor lelkes és szívélyes fogadtatásban részesítette a megviselt katona visszatértét.

– Hadvar, maga életben van! – derült fel a generális fáradt arca a sarokból, amint megpillantotta.

– Uram – tisztelgett a férfi, és összezárta a bokáit. – Szolgálatra jelentkezem.

Tullius felvonta fél, bozontos szemöldökét, mialatt belekortyolt a fémserlegbe.

– Mindig is tudtam, hogy számíthatok önre, katona – felelte. – Hosszú utat tett meg, előbb pihenjen le. Engedélyezem a visszavonulását a laktanyába. – A tábornok pillantása a Hadvar karját tarkító harapásnyomra esett. A katona keze akaratlan szorult ökölbe az oldalán, ám ha ez Tullius figyelmét meg is ragadta, nem tette szóvá. – Ha gondolja, keresse fel a felcsereket a sebei ellátására.

Hadvar nyelt egyet, majd meghajolt a cyrodiili férfi előtt.

– Köszönöm, uram.

Tullius rutinos bólintással viszonozta a gesztust, majd újfent leöblítette a torkát.

Mikor az északi a kijárat felé vette az irányt, azonban feltartóztatta.

– Láttam, hogy próbálta megszöktetni az egyik rabot – szólt utána. Reszelős hangja higgadtan csengett mögötte.

Hadvar megmerevedett egy pillanatra. Mély levegőt vett is visszafordult a tábornok felé. Tudta, hogy teljesítenie kell a kötelességét, bármibe kerül is.

– Biztos voltam benne, uram, hogy tévedésből rakták fel a szekérre, miután nem szerepelt a listán... de már meghalt, így nem számít.

Tullius arcát mintha kőből faragták volna. Hűvös kifejezéstelenséggel figyelte a katonát. A nord semmit sem volt képes leolvasni róla. Tiszteletteljesen, de határozottan állta a tekintetét.

– Csak vigyázzon magára, Hadvar – szólt végül a cyrodiili generális. – Maga az egyik legjobb katonám. Ne kockáztasson, hacsak nincs teljes meggyőződése róla, hogy az áldozata valóban megéri.

A férfi egyenes háttal hajolt meg.

– Uram.

Tullius sötét ábrázata megenyhült, majd a szájához emelvén a poharát, intett.

– Elmehet.

A nap ragyogón sütött le az égről, aranyló fényáradata megcsillant Magányvára házainak tetején, s a macskaköveken.

Hadvar ólmos mozdulatokkal húzta be maga mögött a Dour Kastély vaspántos, kőfalba ágyazott ajtaját. Lassú léptekkel indult előre. A katonai barakkok helyett egy félreeső sikátorba tévelygett, ahol levetette magát a csatornaszagú porba.

Egy darabig csupán dermedten bámult maga elé. Tekintetével lustán pásztázta végig a szemben magasló fal apró repedéseit, a fugák közé nőtt mohát. Nedves föld illatát árasztotta. Nem tudta volna megmondani, milyen soká meredt előre. A falon apró hangyák, egyéb rovarok mozgását kezdte felfedezni.

Gondterhelt sóhaj szakadt fel a mellkasából. Lopva pillantott körbe, figyeli-e bárki. Majd mélyen egy rejtett zsebbe nyúlt a vértje alatt, és kiemelte a szerzeményeit. Egy megkopott, ezüst mintákkal ékesített ében tőr és egy iránytű pihent a tenyerében, melyről leszakadozott a fekete bársonyborítás nagy része.