NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti. A zeneszámok a megadott előadóhoz tartoznak.
A/N: It's been a while...
Amit hallgattam:
Aaryan Shah - Dissociation, Renegade
XV.
Az eső kalapácsként verte az üveget. A lány az ablakban kuporgott. Halántékát a hideg kőfalon pihentette, hosszú, nehéz pillái alól figyelte a súlyos brokátfüggöny mögül beszűrődő, lágy, halvány derengést, amelyet utcai közvilágítás éji keveréke ragyogtatott. Nem volt képes megközelíteni az ágyát. Akárhányszor rápillantott, egy sötét szigetet látott, melynek partjait könyörtelenül nyaldossák körbe a hullámok, melyek nem vízből, hanem vérből nyúltak ki.
Ezek maradtak számára. A fények. A fényekre figyelt. Megcsillogtatták mindazt a pompás dolgot, ami körülvette őt, a javakat, melyekben nyakig fürdőzött, az életét, amely tökéletes volt.
Mindene megvolt, mit földi csak halandó kívánhatott.
Minden tökéletes volt. Őt magát, Athelessa Reingardot kivéve.
Tenyerét lassan fektette a hűvös ablaküvegre, melynek túloldalán az esőcseppek vad táncban próbálták egymást elsöpörni.
Olyan apró volt a keze. Olyan vékony, olyan törékeny. Olyan... jelentéktelen.
Gyönge ahhoz, hogy megtarthassa, amire vágyik, de elég erős hozzá, hogy egy rettegő szempárból örökre kioltsa az élet fényét.
Talán megérdemelte, amit kapott. Talán megérdemli, hogy egyedül égjen a feketeség poklában, s hogy a kéz, amely kirántotta a pusztulásból, most még mélyebbre taszította, és soha többé nem fog utána nyúlni.
Ezt látják benne mind. A gusztustalan gyilkost. Egy fekélyt a világ testén.
Ocsmány volt és visszataszító. Hogyan is gondolhatta, miszerint valaha bárki is őszintén törődik majd vele?
A levegő éles hanggal távozott a tüdejéből. Ólmosan sóhajtott fel, midőn a fáradtság a testére nehezedett. De tudta. Tudta, hogy nem alhat el.
A vastag papírkötetért nyúlt, amely ott hevert mellette a földön. Lapozgatni kezdte, újra és újra végigfutotta a szavakat, amelyeket már annyiszor megrágott, hogy kilyukadt tőle a gyomra.
Nemhogy a szöveget, de az összes átkozott vessző helyét is ismerte már a többszáz oldalon keresztül.
Fintorogva nyalta meg az epeízű ajkát, amikor egy telefirkálgatott oldal akadt a keze közé...
Reszketeg levegőt vett, mialatt szemöldökráncolva meredt a firkálmányokra.
– Reingard kisasszony! – dörrent erélyesen a tanító hangja az asztala felől. Mintha bármivel képes lenne még megfogni.
A lány fáradt pillantással meredt az idősödő cyrodiili nőre.
– Láthatnám a feladatlapját? – kérdezte az ember kihívón, mire a többiek elégedett, gúnyos vigyorral pillantottak hátra az utolsó pad felé, ahol az erdőelf kornyadozott. Figyelemre sem méltatta az undokoskodó társait, illemtudó, monoton hangsúllyal felelt.
– Hogyne – húzta ki a keze alól a papírt, és nyújtotta az oktató felé.
Az idős hölgy szigorúan vonta fel a szemöldökét, ahogyan nekilátott áttanulmányozni a lány megoldásait, ám a képe egészen megnyúlt, mire a végére ért. Athelessa még arra meg sem vette a fáradtságot, hogy megvillantsa a kárörvendő, "nesze neked, én megmondtam" vigyorát, mellyel régen olyannyira szeretett felfegyverkezni.
– Megnézhetném a házi feladatát is?
– Minden bizonnyal... – mormolta az elf, és a csomagjából is előhúzott egy mappát.
A tanító az ajkába harapott.
– Rendben van. Esetleg a mai házi feladat megoldásának is nekikezdhetne...
– Ha óhajta látni... – ásított bele Lessa majdnem a szavaiba, majd átadta a harmadik köteg papírost is. Az embernő arca komor ráncokba szaladt, és szüntelen préselgette egymáshoz a szikkadt ajkait.
– Már meg is oldotta mindet, Athelessa? Csakmert ez mind... hibátlan.
– Esetleg van még valami más feladata is a számomra?
A nő aprókat kezdett dobbantani a lábával, amíg a papírokba meredt, mint aki nem tudja, mitévő legyen.
– Ami azt illeti, nincs. A többi idejét szabadon eltöltheti, amivel szeretné. Persze ha ezzel nem zavarja a társait a munkában.
– Köszönöm – felelte a lány, majd a feladatlapjait visszacsúsztatta a mappájába, és folytatta a firkálást a pennájával.
– Megnézhetem, miket rajzol? – nyúlt felé a tanító, Lessába azonban úgy tért vissza az élet, mintha villám csapott volna bele.
– Nem! – ugrott egy hatalmasat a székében, majd a papírját a mellkasához szorította.
A cyrodiili rosszallón biggyesztette el a száját.
– A történelemhez és az idegen nyelvekhez kiváló érzéke van, de hallottam, hogy a számtannal akadnak problémái. Talán gyakorolhatná azt a fennmaradó időben.
Athelessa pillantása elsötétült, mialatt elfordította a fejét, és kimeredt az apácarácsos ablakon.
– Utálom a számtant.
– Értem, de jót tenne, ha...
Ekkor visszapillantott a tanítóra, ezzel beléfojtva a szót. Néhány percig fagyosan méregették egymást, míg a cyrodiili végül be nem adta a derekát.
– Rendben van. Csak kérem, maradjon csendben.
A lány elcsigázottan emelte égnek a tekintetét, majd újra a firkálgatásba meredt, amikor megszólalt egy irritáló hang a terem közepéről.
– Hé, ő miért rajzolgathat, amíg mi a dolgozattal kell szenvedjünk? Arról nem beszélve, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amikről az órán nem is volt szó! Azt ígérte, nem lesz nehéz!
– Csillapodjon, úrfi! Azért engedélyeztem Athelessának a szabad tevékenységet, mert ő már megírta a dolgozatot. Ami azt illeti, példásan! Ha figyelt volna az óráimon, mostanra talán Ön is készen lenne, és nem tenne fel ilyen értelmetlen kérdéseket, ugyanis bőven elégszer volt szó a témáról, hogy számonkérhessem. És a tananyag mellett ideje volna tanulni egy csepp jó modort is, Capilian!
– Mindenki tudja, hogy csak azért kivételezik vele, mert a kancellár lánya! Közben meg egy hidegvérű gyilkos!
Athelessa kettétörte a pennát az ujjai közt. A darabjai reszkető öklébe szorultak.
– Te már csak tudod, hájfej! – morogta szikrázó pillantással.
– Lady Athelessa! Ez nem Önhöz illő viselkedés! Capilian, Athelessa! Azonnal kérjenek egymástól bocsánatot!
A lány felhúzta a remegő ajkait. Becsapta maga előtt a mappát, felkapta a csomagját és kiugrott a padból. Amikor elhaladt Capilian mellett, fogta a dossziéját, és erőteljesen tarkón verte vele a fiút, aki lefejelte az asztala szélét. Aztán kiviharzott a tanteremből.
Ezután persze kötelességük volt behívni a szüleit az akadémiára, ahová az anyja egyedül érkezett. Amíg az fogadóóra tartott, a lány fásultan kuporgott a székében a folyosón, és az ajtón átszűrődőt zajokat forgatta meg a fogai közt.
– Aggódom a lányukért, Lady Reingard. A tanulmányi eredményei egy-két részletet leszámítva kitűnőek, de a magaviselete hagy kivetni valót maga után. Teljesen elzárkózott a társaitól, mindig igyekszik a terem legszélső végébe ülni. Nem beszélget senkivel az órákon kívül, és ott is többnyire csak akkor szólal meg, ha erre felkérést kap. Ugyanakkor erőszakos dühkitörésekkel küzd, szemmel láthatóan rettenetesen kimerült, sápadt, és lesoványodott. Amióta az a... – köszörülte meg a torkát az tanító, mint aki kínosan érzi magát. – ... baleset történt, enni sem láttam. Teljesen megváltozott és nem a jó irányba. Arra gondoltam, talán felfüggeszthetném a tanulmányait egy időre, és kivehetnék az iskolából, csak amíg összeszedi magát. Így is magasan a legkiemelkedőbb diákom. Nem maradna le semmiről, és nem válna a kárára. Tölthetne egy kevéssel több időt a szabadban és a barátai társaságában. Önöknek is gyakrabban kellene társalgásba vonni, és segíteni őt, hogy feldolgozhassa a történteket. Egyértelműen szenved, és egyedül nem fog tudni megbirkózni a démonjaival. Az pedig nem segít, ha mindezek mellé belefullasztja magát a tananyagba, mert amint látom, pontosan ez történik.
Athelessa ajkai halvány vigyorba görbültek. Pontosan ez az egy, ami segít elterelni a gondolatait... bele kell, fullassza magát valamibe, hogy levegőt kapjon.
Az oktató is csak arra jó, hogy benyaljon az apja feleségének. Mind a ketten tudták, hogy ki akarja rúgatni Athelessát az iskolából. Ezt tanúsította Gweana válasza is.
– Asszonyom, a leánya hírnevéről van szó... – folytatta a nő, miután a szavait feszült némaság fogadta.
– Igen, pontosan arról! – csattant fel Reingard úrnő. – Van fogalma róla, milyen híre menne annak, hogy a trónörökös menyasszonyát ki kellett venni az akadémiáról, mert csúnyán beszélt, erőszakos, ingatag, és megütötte az egyik társát? Mindezek után nem elég szerencsétlen lányomnak feldolgozni, hogy akaratán kívül megölt egy fiút, még akasszuk a nyakába ezt a szégyent is? Azt gondolja, nem próbálok törődni a lányommal? Hogy nem teszek meg mindent erőn felül, még akkor is, ha a férjem a munkája miatt sosincs otthon, hogy ebben a segítségemre legyen és sokszor én, az anyja is zárt ajtókkal találom szembe magam, mert annyira fél, hogy még nekem is képtelen megnyílni?!
– Miért nem támaszkodik a nevelőnő segítségére ahelyett, hogy mindent saját kézben akar tartani? És vajon mi történthetett, ami miatt még Önnek is fél megnyílni?
– Ne merészeljen kérdőre vonni, és a családi életünkben vájkálni! Tudja mit? Talán igaza van. Kiveszem a lányomat erről az istenverte akadémiáról, és elintézem, hogy többet magának se kelljen bejönnie dolgozni!
A lány vehemens mozdulattal csapta le maga mellé a papírköteget, és az ajkát kezdte piszkálni, mialatt a térdét az állához húzta, hogy összekuporodjék.
Már nem fog segíteni a tanulás sem. Semmit sem fog pótolni, és semmit sem fog visszahozni.
Mi értelme volt egyáltalán az egésznek? Mi értelme van annak, hogy még lélegzik?
A feje ráhanyatlott a térdére egy pillanatra, ahogy a szemhéja hihetetlen erővel igyekezett lecsukódni.
Megfeszítette az izmait, és lendületből egy jókora pofon csattant az arcán. A bőre forrósodni kezdett a saját tenyerének nyomán.
Nem alhat el.
Legalábbis nem úgy, ahogy az életében eddig aludt. Nem. Most másképp kell elaludnia. Úgy, hogy a világ kéjesen sóhajtson fel reggel, amikor megébred. Amikor a holttestét aranyban mosdatja majd le az eső utáni első napsugár.
Igen. Reggelre minden más lesz.
A tenyerét a párás üvegnek szorította, és kilökte az ablakot.
A súlyos felhőtömbök, melyek a fekete eget takarták, kövér, oldalról zuhogó esőcseppeket könnyeztek magukból, melyek apró jégcsapokként fúródtak a lány bőrébe. Az arcába nedves szél csapott, amikor kilépett a balkonra. A légáramlat belekapaszkodott, és vadul cibálta a hálóingjét, s a hosszú fürtjeit. Az erkély kőpadlózata vizes volt és hideg, mely a meztelen talpától felkúszott a gerincén egyenest a nyakáig.
A lány szaggatott sóhajt hallatott, majd lehunyta a szemét, és felszegte a fejét. Felfedte a nyakát, az egész testét, melyet érezni akart, ahogyan az éji zápor megfürdeti. Mintha le tudná mosni róla azt a rengeteg vért és foltot, bűnt és bánatot, mely hozzátapadt.
Felnyitotta a szemét. Már nem érzett. Egy gondolat sem gyűrűzött a fejében. Az elméje üres volt és végtelen. Végtelenül hatalmas, ő maga pedig végtelenül kicsiny. A vaskos, kőből faragott korláthoz lépett, melynek peremén fröcskölve pattogtak szét az esőcseppek. Pont így lesz. Csak egy pillanat. A vére kifröccsenik, a teste szétroppan, és vége.
Átvetette az egyik lábát a korláton, melyről felcsúszott a hálóruha. Élesen szisszent fel. A pőre combjába fagyos tűkként fúródtak a vízcseppek. A fájdalom pedig még most is ott lüktetett a testében.
Átlépett a másik lábával is. Már nem volt semmi, amely elválasztotta volna őt a mélységtől. Az alja sötét halállal van kikövezve. Amely alig várja, hogy az élettelen ajka csókot leheljen rá.
Remélte, hogy a teste még nem hűl ki, amikor a férfi rátalál. Ha az életében nem lehetnek együtt, talán majd a halálában. Lakjon jól a vérével, és érezze a melegét még egyszer utoljára.
A torka lángolt.
Megőrült. Egész biztosan így volt. A kín lassú tűzön perzselte a testét, félelem helyett azonban vágyódást érzett, mely elemi erővel feszítette szét minden porcikáját. Ez őrület volt. Mézédes őrület, mely fenségesebb, mint az istenek nektárja. És pokolibb, mintha egyesével feszegetnék le a körmeit az ujjairól, és hintenék be sóval a sebeit.
Az a fajta őrület, mely egyik karjával a keblére vonja, a másikkal kést forgat a hasában. Az a fajta, amely nélkül nem tud élni. De együtt sem élhet vele.
Athelessa ellökte magát a korláttól. A teste a mélybe zuhant.
A vízcseppek égették, a szél feltépte a bőrét. Csak egy pillanat volt. Valóban, csak egy pillanat, amikor megérezte a macskakő hidegét, amely a csontjait egyszerre zúzta millió szilánkká. Tompa roppanás hasított a levegőbe.
A lány a körmeit a korlátba vájta maga mögött. A mellkasa minden lélegzetvétellel vadul emelkedett és süllyedt. A rémület szétpatakzott a végtagjaiban és megtöltötte a szívét. Kapkodó, kétségbeesett mozdulatokkal vonszolta vissza magát a korláton belülre. Négykézláb húzta magát a falhoz, nem maradt ereje, hogy talpra álljon.
Hátát a hideg falnak vetette, és lihegve kulcsolta az ujjait a nyaka köré. A hajába markolt, és hangos zokogásba kezdett, mint aki ki akarja tépni a fájdalmat a mellkasából. De nem tudja, mert a fájdalom ő maga, amely kiszippantotta a levegőt a tüdejéből, az erőt a csontjaiból.
Mi történik velem?
A víz csak zuhogott az égből.
Nem tudta, mennyi ideje ücsörgött kint. Csupán tompán bámult maga elé az eső függönyébe, miután a forró könnyei helyett már csak a hideg vízcseppek csorogtak le az arcán.
A monoton zúgás egyszer csak mintha kettényílt volna.
A házból csendes, magányos szipogás hangjai ütötték meg a fülét. Gyenge és elhaló zajok voltak ezek, mégis betöltötték az elméjét, felborzolva az egyhangú zajokat s a lány kedélyeit. Éles karmaikkal a lelkébe vájtak, és végigkarcolták azt, minta büntetni kívánnák őt azért, amit tenni készült. És amit már megtett.
Fásultsága elpárolgott. Keserűen vonta össze a szemöldökét, s ujjaival belemarkolt vizes hajtincsei közé. Meghasadt volna a szíve ettől a hangtól. Ha lett volna még olyanja.
Kínlódó mozdulatokkal húzta fel magát a balkon padlózatáról, és bevánszorgott a házba. Olyan nehéz volt... mintha a végtagjai ólomból lettek volna.
A porcelán mosdótál fölé hajolt, és kicsavarta a hajából a vizet. A hálóingje nedvesen és mohón tapadt a bőréhez, amitől kellemetlen borzongás járta át.
Ösztönösen az ajtó felé sandított, de aztán a mozdulat elhalt, mielőtt igazán megvalósulhatott volna.
Nem küldethet Elaine-ért. Erről jobb, ha senki nem szerez tudomást. A keze ökölbe szorult az oldalán, mellyel felgyűrte az átázott anyagot.
Most le kellene vennie. Teljesen egyedül.
Feszülten toporgott. Elaine vajon hogy csinálná?
A pokolba is, képes lesz rá, hogy levegyen egy átkozott hálóruhát!
Szorosan préselte egymáshoz az ajkait, és megpróbálta maga elé képzelni a reggeli átöltöztetést.
Először is, ki kell gombolni a mellrészt...
A keze kitapogatta ruha dekoltázsának ezüstgombjait. Hideg volt, és kemény. Ha jól emlékszik, van rajta valami lyuk, amin át kell bujtatni...
Az emlékek úgy hasították keresztül, mint a kés. Az a rettentő hideg, amit a bőrén érzett. És a lelkében.
Úgy izzott tőle, mint a parázs. És úgy szakadt apró foszlányaira, mint az a ruha.
Már nem igazán tudta, hogy volt képes elviselni mindezt anélkül, hogy belehalt volna. Mintha az elméje apró pillanatokra megtisztult volna a nehéz felhőktől, de oly rövid idők voltak ezek, akár egy villámcsapás, amely vakítóan szeli ketté az eget, mielőtt az újból egybeolvadna a szürkeségben.
A gombok nem akartak engedelmeskedni. A harag és a keserűség úgy mászott elő a sötétből, mint egy alattomos szörnyeteg, és pusztító lávafolyamot indított meg a lány ereiben. Lessa dühödt morgással rángatni kezdte magán a ruhát, míg a gombok le nem repültek róla, és le nem tépett magáról mindent. Ha képes lett volna rá, a saját bőrét is.
Nagy volt a kísértés, hogy a sarokba hajítsa az anyagot, de nem akarta, hogy a háznép kezébe kerüljön.
A markába gyűrte, majd újfent a mosdótálhoz lépett, és kicsavarta belőle a vizet. Amíg ilyen nedves, nem tudja elégetni.
Sötéten morgott az orra alatt. A faragott rózsafa támlára terítette, majd átsétált a budoárba, és eltolt egy hatalmas, nehéz szekrényajtót.
Kiemelt egy selyem hálóruhát, és keserves kínok közepette magára rángatta. Fogalma sem volt róla, így kell-e, vagy egyáltalán a helyén van-e, aminek ott kell lennie, de legalább már nem volt meztelen.
Kisimította a nedves hajzatát az arcából, majd megindult a sötét folyosón. Derékig érő loknijai egymáshoz tapadva hullottak a hátára, a selyem pedig gyöngéden idomult a mozdulataihoz, simogatóan követte minden egyes lépését. Mezítelen lábujjait mélyen beitták a drága szőnyeg lágy bojtjai.
Amikor elérte, óvatosan nyomta be az ajtót, ahonnét a szomorú hangok származtak. Nesztelen léptekkel sietett az ágy mellé.
– Mama – suttogta rekedten, és lassan leereszkedett a sírdogáló asszony mellé, hogy a kezét a vállára tegye. Még az ő asszonyi válla is mennyivel erőteljesebb volt a lányénál. – Mi bánt?
Gweana felé fordult. Arcára gyönge fény vetült, melyen megcsillantak a nedves könnycsíkok.
– Gyere, bújj ide mellém – veregette meg a helyet maga mellett. A lány felhúzta a lábait a földről, s az anyjához simult, aki gondosan betakargatta őt, s átölelte, simogatta keskeny vállát. A keze azonban megmerevedett pár pillanat múltán.
– Jóságos Mara, kislányom! – tapasztotta a tenyerét a homlokára. – Tűz forró vagy! És miért csuromvizes a hajad?!
Athelessa máris megbánta, hogy bejött ide.
– Kinyílt az ablak... – Nyelt egyet, és keserű sóhaj szökött ki az ajkai közül. – Nem érdekes.
– Nagyon remélem, hogy nem fáztál meg. Hallottam, hogy napközben is fejfájásra hivatkoztál, és bezárkóztál. Örülök, hogy Ophelia itt volt, és végre beszélgetett veled egy kicsit, de Quintan mesternek mielőbb rád kell néznie.
– Semmi bajom. Majd rendbejövök. Nem kell orvos.
– Lessa, csak egy vizsgálat...
– Azt mondtam, nem kell orvos! – morrant rá a lány az anyjára fenyegetőn, mellyel még önmagát is sikerült megrémisztenie egy pillanatra. Visszanyelni már nem volt képes a szavait, így összehúzta magát, és az ölébe gyűrte a takarót, mint egy kisgyermek.
– Rendben – törődött bele Gweana halkan. – Ha te mondod. De szeretném, ha odafigyelnél magadra.
A lány rossze kedve hallgatássá sűrűsödött. Némaságba burkolózva hallgatta a vízcseppek kopogását a párkányon. Komoran pislogott, mialatt a fényes, aranyszálakkal átszőtt kelmét kémlelte, ahogy megtörtek rajta az erőtlen, sejtelmes fények.
Éjszaka mindig minden megváltozott. Mintha a létezés síkja egy más szintre emelkedne, a valóság s az álom birodalmának határai szertefoszlanak, akár egy lágy, fátyolszerű pókháló, melyet gyengéden tovasodor egy apró szellő. Amikor leszáll az éj varázsa, többé nem tudni, hol végződik az egyik világ, s hol kezdődik a másik. Előbújnak a rejtekükből a legtitkosabb vágyak, s a legszörnyűbb félelmek. Olyan árnyak veszik körül az élőket, melyek létezését harsányan tagadják a nappali, fényes órákban. Mígnem minden sötétségbe borul, megbosszulva mindazt, mit elkövettek ellenük…
A leány gerincén végigszaladt a hideg, mely a lelkét marcangolta. Tudta, mit rejthet egy éjszaka. Hogy rakhat össze és szaggathat szét egy testet és egy lelket is.
– Te sem tudsz aludni... – mormolta a lány.
– Nagyon félek.
A lány mélyet sóhajtott. Anyja ujjai a nedves fürtjeit simogatták, rendezgették.
– Én is.
– Hamarosan nagylány leszel – folytatta az asszony fojtott hangon. Lessa összeszorította a fogát.
– Sosem leszek más, mint a lányod.
Gweana fájón kacagott fel, ahogy kisimított az arcából egy kósza fürtöt.
– Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. De tudom, hogy sosem voltál, és soha nem is lehetsz igazán az enyém.
A bűntudat úgy tekeredett a torka köré, akár egy mérges kígyó. Vajon milyen volna az anyja arca, ha reggelre csupán a kihűlt maradékait találja az utca kövezetén? Mit érzett volna Ophelia, ha elveszíti a legjobb barátját? Mit szólt volna a császár, amikor rájön, hogy az összes vele kapcsolatos igyekezete és munkája semmivé lett?
És a herceg...? Oh, a herceg...
"Mintha csak az unokámat látnám. Oly sok mindenben hasonlítanak Meleriusszal."
Valóban. Szavahihetetlen volt. Gyalázatos, szégyenteljes. Sötét, visszataszító...
Bűnös.
Azok voltak mind a ketten. És képtelenek voltak megváltozni.
És ott álltak együtt egy csodálatos közös élet kezdetén.
– Mama – emelte fel a fejét a lány, s szembefordult az asszonnyal. – Én téged hívlak anyámnak. És soha senki mást nem fogok, rajtad kívül. – Rövidke szünetet tartott. – Nélkületek valószínűleg már halott lennék. Nekem ti adtátok az életet. Egy gyermeket mindig is könnyebb lesz megcsinálni, mint felnevelni, és gondját viselni.
A csend hirtelen cseppfolyóssá vált a levegőben. A szél őrült erővel játszadozott kint az esőcseppekkel, és úgy dobálta őket az ablaknak, mint apró kavicsokat. Talán nem is eső volt. Talán eleredt a jég. Most véresre verhetné a lányt odakint.
És meg is érdemelné.
– Bocsáss meg, nem úgy értettem... – rebegte kiszáradt ajkakkal, és nyelt egyet. A világon az utolsó vágya volt, hogy fájdalmat okozzon a szüleinek.
Gweana ólmosan sóhajtott fel, de nem nézett Athelessára. Tekintete az ablak elé omló függönyt fürkészte, melyet ezüstösen csillogtattak a vérszegény fények.
– Nem te vagy az oka.
A lány mély levegőt vett, és az alkarjára fektette a fejét. Elidőzött, míg ki merte mondani, ami ott gomolygott benne, mint a füst, mióta csak az eszét tudta. Lágyan, áttetszően, gyöngén... de mégis ott volt, érezte a szagát, betöltötte az orrát és a lényét is.
– Tudod, azért... néha eszembe jut, hogy majd az udvarban találgatnom kell-e, esetleg minden nőre úgy fogok nézni, hogy vajon ő szült engem?
Az anyja soká hallgatott. Athelessa úgy hitte, nem is fog választ adni erre a kérdésre, ahogyan sejtette is. Ami azt illeti, valahol ez a megkönnyebbülését is szolgálta.
De az asszony végül megszólalt. Hangja elfojtott suttogásként csengett a sötétben. Távoli volt, akárcsak egy szellem könyörgése, akit senki se hall.
– Biztosra veszem, hogy az... édesanyáddal nem fogsz találkozni.
Érzékeny pontokon tapogatózott. Tudta jól. Kényes és kellemetlen téma volt ez a Reingard család számára. De Opheliának valahogy sikerült bogarat ültetnie a fülébe, hogy igenis megérné érdeklődni a származása felől. Hangosan sóhajtott fel.
De mi van, ha az igazság olyan förtelmes, hogy derékban töri majd ketté? Nem tudta, fel bír-e készülni rá valaha.
– Ez sajnálatos. Szerettem volna az arcába köpni.
Gweana halk kacajt hallatott. A lánynak sikerült megolvasztania a jeget. Diadalittasan mosolyodott el. Egy pillanatig még maga is elhitte, hogy a mosolya őszinte.
– Azt hittem, az özvegy hercegnére erősítesz.
– Az anyósállat mindig elsőbbséget élvez – dünnyögte Lessa, mialatt morzsolgatni kezdte egy vizes tincsét.
– Nem szeretném meghallani, hogy bajba sodortak az indulataid. Nem számít, kit kedvelsz, és kit nem. Viselkedned kell.
– Ne aggódj. Tudom a helyem...
Gweana ismét magához vonta az elfet.
– Nagyon nehezen engedlek el téged. A világ veszélyes hely, különösen a magunkfajták számára. Az egyetlen vigaszom, hogy apád melletted lesz, hogy vigyázzon rád. De sokszor úgy érzem… még ez sem elég.
– Mama... – suttogta kiszáradt torokkal a lány, az ajka alig mozdult. Ki kell mondania. Ki kellene. De vajon megváltoztatna bármit?
Ha nem teszi meg, akkor biztosan nem.
– Ha már... – folytatta, és halkan köszörülte meg a torkát. Mintha izzó forgácsot nyelt volna. – "Nagylány" lennék, akkor... – Görcsösen harapott az ajkába, fogai nyomán kiserkent a kesernyés vér. – Akkor nem kéne elmennem?
– Micsoda?! – Gweana akkorát ugrott, hogy fejét a támlába verte.
– Mama! – kiáltott fel az elf. – Jól vagy?
– Mi az ördögről hadoválsz?! – dörzsölte meg az anyja a fejét, és a pillantásával úgy szúrta keresztül a lányát, hogy ha a tekintetének hegye volna, már a falra volna szegelve.
– Csak tegyük fel – vágta rá gyorsan a lány, és minden ízében megfeszült a paplan alatt.
– Ilyenre ne is gondolj, Athelessa! Veszélybe sodorsz mindannyiunkat. De magadat legfőképp.
A lány sóhajtott. Legszívesebben leszivárgott volna a padló fugái közt. De már túl késő volt.
– Ki ez a fiú? – kérdezte az anyja, majd gyorsan fel is tartotta a kezét akadály gyanánt, mintha ezzel meg tudná fékezni a szavakat, melyek úgyis átrágnák magukat a tenyerén. – Várj, inkább ne. Csak annyit akarok tudni, mikor találkoztál vele utoljára.
A fiú... Ha az anyja ismerné a meztelen igazságot, hogy viselné?
Ophelia mindenről tudott. Vagyis inkább a nagy semmiről. Amit délután megosztott vele, az semmi volt. Semmi a valósághoz képest.
Összeszorult a szíve. Még az udvarba sem érkezett, és máris mekkora szakadék tátongott kettejük közt, amit képtelenség volt áthidalni.
Nem képtelenség. Tilos.
Már nem azok a réten játszó, esténként édességet és karamellás tejet csaklizó gyermekek voltak, akik az életük minden egyes pillanatát megosztották egymással a takaró alatt, hogy senki más ne hallhassa, és akik addig kacagtak, míg szúrni nem kezdett az oldaluk.
Ez volt az ő kis birodalmuk, amelyet senki sem érhetett el, és amely csak kettejüké volt. És az idő úgy őrölte porrá az egészet az ujjai közt, mint malomkerék a lisztet. Pontosabban nem az idő, hanem az a bizonyos éjjel, amikor azok a gusztustalan haramiák el akarták ragadni az erdőben. Tíz éve, ha nem több...
Utána már csupán esemény eseményt követett.
Lessa ajkai meggyötört mosolyt formáltak. Olyan mozdulat volt ez, mely mögött öröm helyett csupán szenvedés és szégyen lapult. Megsemmisülés.
– Tegnap éjjel – felelte szárazon.
Gweana megvetően horkant fel.
– Jó. Soha többé nem láthatjátok egymást. Ki kell verned őt a fejedből.
– Emiatt ne aggódj. Elég egyértelművé tette.
– Örülök, legalább belé szorult némi józan ész, helyetted is!
– Igen... – suttogta az elf monoton rekedtséggel. – Megölt egész hátralévő életemre.
– Férjes asszony leszel, Athelessa! A vőlegényedet már teljesen el is felejtetted? Egykor mindketten az esküvőtökről áradoztatok, és hogy mennyire szeretitek egymást. Szinte már az én fejem is megfájdult tőletek.
– Tudom. Azt hiszem, ő már nem szeret engem. Évek teltek el. Egyszer sem látogatott meg. Mintha már nem is léteznék... Nyilvánvaló, ki felejtett el kit – szűrte ki a lány a fogai közt. – Még csak felém se nézett. Közhelyes leveleken, üres ígéreteken és ócska kacatokon kívül semmit sem érdemlek. Tudod, ez mit jelent?
– Nem számít, mit jelent. Mi asszonyok vagyunk. És itt ez a hagyomány. Viselnünk kell a magányt, ha élni akarunk. Láthattad egész gyerekkorod alatt, hogy éltem én is.
– Már megbocsáss, Mama, de nem akarok...
– Akármi is történt, vagy nem történt közted és a barátod között, nem fogom megkérdezni, de a nászéjszakán vérezned kell, és úgy tenned, mintha semmit sem tudnál ezekről a dolgokról – figyelmeztette az anyja komor hangon, úgy téve, mint aki nem hallotta a leánya iménti szavait. – A szabályok szerint csakis az vehet nőül, aki az ártatlanságodat elvette. Ha ő nem teszi, megkorbácsolnak, és az utcán koldulva kell leélned az életed hátralévő részét. – Athelessa szorosan préselte egymáshoz az ajkait, mialatt a paplant a mellkasához gyűrte. – Te viszont nemcsak a leányom vagy, hanem a jövendőbeli uralkodónk édesanyja is. Vagyis leszel. Az egész világ figyel téged. Bizottság jelenlétében kell megtörténnie a dolognak.
A lány vonásait összerántotta az undor. Ahogy a gyomra is porszem méretűvé vált. Könnyedséget mímelve horkant fel, ügyelvén, hogy el ne hányja magát. Hogy az irtózat, vagy a rettegés próbálta kipréselni belőle az epét, azt már nemigen tudta volna megmondani.
– Egy rakás, perverz vén kecske, akik bámulnak minket annak reményében, hátha nekik is csurran cseppen valami...
– Ez az egy alkalom lesz. És ez lesz a legnehezebb. Akár szűz vagy, akár nem. De léteznek praktikák. Nem sok ugyan, de némi beleszólása akad az arának időzítésbe, s hogy úgy intézze, az a havibaj idejére essen. Ha ez mégsem sikerül, megvágja a bokáját, és a vért a lepedőre csorgatja. Ez feltűnőbb, és nagy a lelepleződés veszélye. De van, aki piócát tesz a lába közé a...
– Micsoda? – koppant ezúttal Lessa feje a támlán, és úgy zárta össze a lábait, mint aki az utolsó pillanatban rohan az árnyékszékre. – Mama, kérlek! Komolyan erről beszélünk? Én nem mondtam, hogy...
– A lányom vagy, Athelessa – szakította félbe Gweana olyan metsző komolysággal és keménységgel, melyet talán még sosem hallott tőle. – Az a dolgom, hogy megvédjelek. Még akkor is, ha a forrófejűségeddel és a meggondolatlan szeszélyeiddel megpróbálod tönkretenni az életed... vagy valaki más próbálja tönkretenni. Az udvar nem egy álompalota a felhők tetején. Hanem véres, kegyetlen és nagyon is valós hely. Különösen a számodra. – Hangjában felcsillant a fájdalom. – Ha az én véleményem számítana valamit is, te sose mennél a herceghez. De az életünkről nem mi döntünk. Abból kell kihoznunk a legtöbbet, amit osztályrészül kapunk.
Lessa szája széle megremegett, ahogyan megnyalta az ajkát, és megpróbálta visszanyelni a könnyeit.
– Én nem akartam semmit, Mama. Csak azt, hogy valaki úgy nézzen rám, mint a Papa rád. Hogy én is megtaláljam az igazit. De már látom, hogy számomra nem létezik... – suttogta elszorult torokkal. Az asszony komoran sóhajtott fel, mialatt az emlékei közé kényszerítette magát a leánya szavai nyomán.
– Ne gondold, hogy mindig ilyen volt a házasságunk. Hosszú évek kemény munkája volt, míg eljutottunk oda, amit most te látsz. Szinte még nem is ismertük egymást, amikor összeadtak minket. És amikor kiderült, hogy nem adhatok neki gyermeket... Becsapta az ajtót előttem. Napokra, vagy hetekre eltűnt, már nem emlékszem. De ott maradtam egyedül, megtörve, megszégyenülten. Értéktelenül. Amikor visszatért, még sokáig nem bírt rámnézni, elkerült, amikor és ahol csak tudott. A formális eseményeket leszámítva, amikor mellette kellett, áljak, és eljátszottuk a boldog házaspárt, teljesen külön utakon jártunk, amíg... – Gweana tekintete elé páraköd ereszkedett, ahogyan megtalálta a lányét. Athelessa olyasmit látott benne, amit sosem akart elengedni. – Meg nem kaptunk téged. Te voltál, aki újra összehozott minket.
A lány kiszáradt torokkal meredt maga elé, mint aki nem tudja, mit feleljen. De Gweana nem is várta ezt tőle.
– Sokat kell még tanulnod, drágám – sóhajtott fájdalommal a hangjában, majd ismét keblére vonta a gyermekét. – Az igazi, mint olyan, nem létezik. Legalábbis nem úgy, ahogy mi elképzeljük.
Lessa némán hallgatta az anyja lélegzetvételeit, mellkasának szabályos emelkedését és süllyedését, a meleg hús alatt ütemesen összehúzódó, majd elernyedő szívének ritmusát. Szinte hallotta, ahogy a vér az ereibe pumpálódik, és keresztüláramlik a testén, majd visszatér a szívéhez, hogy újabb kört tegyen...
Olyan forró volt, olyan életettel teli, és olyan...
Megnyalta az ajkát. Aztán kapkodni kezdte a levegőt, amint egy eddig idegen érzés hasított a csontjaiba, amelytől rémület kerítette hatalmába. Csupán egyetlen pillanat alatt tova is rebbent, a testének reszketése viszont nem maradt abba.
Szentséges egek... Nem. Nem, nem, nem! Soha...!
Az anyja vigyázva húzta magukra a takarót, mintha csupán a leány fázna.
– Kicsim, örülnék ha megnézne az orv...
– Nem.
– Miért dacolsz velem? – kérdezte Gweana félig aggódón, félig játékosan. Athelessa fanyarul mosolyodott el.
– Mert mindig ezt tettem.
Az asszony kelletlen csóválta meg a fejét, mialatt visszahajtotta a fejét a párnára, és újból magához húzta a lányt.
– Ahogy az én igazim az apád, tiéd a herceg.
– Azért, mert az uralkodó így rendelte – mormolta az erdőelf, és verítékcseppek ültek ki a bőrére, amikor nyelt egyet. Gweana megrázta a fejét.
– Nem. Sose így állj hozzá. Te tedd őt az igaziddá, ne az uralkodó, vagy bárki más. Ami parancsnak tűnik, formáld át a saját választásoddá, és amit elérsz, a te érdemed lesz. Csak így lehetsz boldog. És így lehetsz engedelmes alattvaló, de a saját magad ura is egyszerre.
– Egyszer már megpróbáltam. – Lessa ólmos sóhajt hallatott. – Majdnem sikerült...
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz. De meg fogod találni a módját.
Nem emlékezett, mi történt ezután, de amikor föleszmélt, anyja már mozdulatlan aludta az igazak álmát.
A lány fájón harapott az ajkába, mialatt figyelte őt. A késztetés nem tért vissza, a benne növekvő balsejtelmet azonban képtelen volt torkon ragadni.
Halkan szuszogva figyelte Gweanát. Egyszercsak egy sötét sziluetté rendeződtek az árnyékok az ajtóban.
Lessa szíve félrevert. De nem Sterling volt az. Nem, az ő alakját milliók közt is felismerné.
Az árny az anyja mögé lépett. Majd lassan hajolt a nyakához. A lány tudta, mi fog következni.
– Őt ne...! – próbált kiáltani, a szája azonban tele volt valamivel. Nedves föld ízét érezte a nyelvén, az illatát az orrában. Az emlék feltépte a mellkasát. Oda akart kapni, hogy a testével óvja az anyját, ám a kezéről útközben leovalt a hús, és lepotyogtak a csontjai.
Az árnyék belesüllyesztette a fogait Gweana nyakába. Amikor felegyenesedett, egy fénnyaláb csíkot festett az elvékonyodott és sápadt arcára.
Athelessa mosolygott rá a sötétből. Szemei vöröslőn izzottak, akár a parázs. Hüvelykujját fenyegető lassúsággal húzta végig az alsó ajkán, mialatt elmosolyodott. Hosszú szemfogai megvillantak, melyekről csöpögött a vér, és sötét csíkokat festett az állára. Egyszerre volt gyönyörű és riasztóan csúf.
– Nem tudnak ezek semmit. Ha maradsz, farkas lehetsz a birkák közt – búgta vérfagyasztó hangszínnel. – Te idetartozol. Mint minden, amire vágysz...
Lessa tüdeje jégszilánkos levegővel telt meg, mielőtt felvisszhangott a fülében a saját sikolya és a szívének megvadult dörömbölése, amely eloszlatta az éj leplét a fejük felől.
Mozdulatlan hevert a takaró alatt, mintha a sikoltás valójában csak az ő fejében létezne.
Mélyet próbált lélegezni, és hunyorogva nyitotta fel a szemét. Egy férfialakot pillantott meg az ágy végében. Az álom lidércei rögvest szétfoszlottak az arca előtt.
– Apám? – dörzsölte ki a homályt a szeméből. – Mikor érkeztél?
A férfi ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Nem olyan rég.
– Úgy érted, hajnalban? Egész éjjel utaztál? – nyöszörgött Gweana rekedten, mialatt megpróbálta felhúzni magát a lágy selyemágynemű simogatásából. Athelessa mozdulatlan feküdt csupán. A szemhéja súlyosabbnak érződött, mint tegnap éjjel.
– Mielőbb közölni akartam a hírt, ami azt hiszem, méltó ünneplést érdemel. Athelessa, a jövő hónapban elhagyod Skingradot, és végre az udvarba költözöl.
A lány ereiben jeges rémület áradt szét. Kétségbeesetten markolt az ágynemű alatt az anyja kezébe.
– Máris? Még nem korai? – kérdezte Gweana.
– Már vérzik, nem igaz? Elég érett.
Lessa nyelt egyet, amitől felkavarodott a gyomra.
– Papa...
– Egyébként is, közeleg a születésnapod – vágott közbe Argtur, már-már túlbuzgón. – Nem örülnél, ha már a palotában tarthatnád? Melerius nagyon várja, hogy közösen ünnepelhessétek meg.
Sejtem, mennyire...
– Most már mellette a helyed. Emlékezz, miről beszéltünk múltkor a vacsorán. Félre kell tenned a kicsinyes sérelmeidet, ennél sokkal több forog kockán.
A lány savanyú tekintettel meredt maga elé, midőn végre az apja álarca is meghasadt, és lehullott róla, felfedve végtelenül fáradt ráncait, melyek a szeme sarkából futottak szét. Minden alkalommal újabb barázdák rajzolódtak ki az ábrázatán, ahányszor csak találkoztak. Lessa összevonta a szemöldökét. A férfi pedig nagyot sóhajtott, majd leereszkedett az ágy szélére a baldachin alá. Súlya alatt kissé megsüllyedt a matrac. – Ryamo egyelőre semmilyen lényegi dolgot nem fedett fel a tárgyalások során. De annyi tiszta sor, hogy ki akarja sakkozni magának a helyet a tanácsban, ami tudjuk, mivel járna.
Az erdőelf felháborodott undorral húzta fel az ajkát. Ez az alak még látatlanban is egy gyomorfájásra emlékeztetett.
És minél több szó esett róla, annál jobban piszkálta a fantáziáját...
– Akarhat sokmindent, de a mi földünkön semmit sem tehet a császár jóváhagyása nélkül.
– Ez sajnos nem egészen igaz, Lessa. A követnek mindig éles szeme volt rá, hogy kiszúrja a réseket, ahova beszivárogtatja a mérgét. Én minden erőmmel az uralkodót képviselem, de fel kell ismerjük, hogy őt magát utólérte a kor, és az egészségi állapota sem a régi.
– Ezzel szétbomlasztaná a társadalmunkat. A nép között is elszabadul az öldöklés, ha a Thalmor bekerül a tanácsba, és egyre többen sorakoznának fel Ulfric Stormcloak mögött – mordult fel a lány, ahogy nagy nehezen felhúzta magát a fekvő pózból, és nekitámaszkodott a fejtámlának. A mozdulattól is úgy megizzadt, mintha az utolsó csepp vérét is kiszívták volna, és helyette ólommal pumpálták volna tele az ereit. Újabbat nyelt, hogy a torkába kapaszkodott gombóc visszahúzódjon.
Gweana gyengéden simogatta a kezét, míg a mellkasa kifacsarodott az apja látványától is, miként görnyedt meg előtte az ember, aki mindig maga volt a méltóság, a tartás és az erő, minden ízében.
A tanács főkancellára, az apja aggódott.
– Így igaz. Most van a legnagyobb szükség egy állami eseményre és a trón mielőbbi bebiztosítására. Egy nagyszabású, császári esküvő erőt, egységet mutat – folytatta a férfi. – Ne feledd az ígéreted. Mind áldozatot kell hoznunk. És nem csak a Birodalomért. Egymásért is.
Az elf megnyalta az ajkát, ahogy maga elé gyűrte a takarót, és lesütötte a pillantását. A bűntudat mázsás súllyal telepedett a feje tetejére, ahogy az apja után magára nézett.
– Értem, Papa, de biztos, hogy jó ötlet pont most megcsapolni a kincstárat egy ilyen alkalom kedvéért?
– A látszat legalább olyan fontos, mint a valóság.
Athelessa hangosan fújta ki a levegőt.
Mégis mi a francot gondolt? Kötelességei vannak, felelőssége, küldetése, amely sok más ember életét is érinti.
Kicsinyes sérelmek... Valóban. Most kicsinyesnek, gyerekesnek, ostobának tűnt minden eddigi gondolata.
– Megértettem, apám – köszörülte meg a torkát, hogy leküzdje a rekedtségét. – Ígérem neked, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Ha kell, egy nap én magam taposom szét a kígyó fejét.
A kancellár féloldalas, fáradt mosolyt villantott.
– Reméljük azért, hogy annak a napnak nem kell eljönnie. A legjobb lenne, ha ti ketten soha nem is találkoznátok. Sajnálatos módon erre mindenképp sor kerül majd. De ne feledd, amit mondtam!
– Igen, hogyne. De áruld el miért jelentene rám ez a... nagykövet akkora fenyegetést, ami ennyire aggaszt?
A lány kérdőn tekintett Argtur irányába, aki lehunyt szemmel dörzsölte meg a homlokát. Gweana ismét a szokásos, merev tekintetével bámult maga elé, kivonva magát a forgalomból, mialatt feszülten morzsolgatta a finom anyagot az ujjai közt.
– Csak tedd, amire kértelek. Nem szeretném, ha bármi történne veled – felelte a férfi végül szárazon. Athelessa megfeszítette az állkapcsát.
– De miért kell folyton ennyire...
– Azért, mert te is Mede vérből való vagy! – fakadt ki a kancellár végül, mialatt lecsapta a kezét, és nagy sóhajt hallatott.
A levegő csendje hirtelen vált szúróssá, ahogy apró tűk formájában mélyedtek a lány tudatába a szavak. Beletelt néhány percbe, míg összeállt a fejében a kép, és újra megmozdult a tekintete.
– Hogyan? – kérdezett vissza halkan. De ahogy az apja szóra nyithatta volna a száját, Lessába visszatért az élet. – Ez volt az a nagy titok, amit annyi éven át őrizgettetek? – A levegő úgy ömlött ki a tüdejéből, hogy úgy érezte, megfullad a saját dühében, amely forrón parázslott fel. Senkit sem engedett szóhoz jutni, úgy folytak ki belőle a kérdések, mint felhasított zsákból a gabona. – És mi az, amit még nem mondasz el? Hányan tudnak erről?
– Lessa...
– Mert ezek szerint Ryamo tudja! De vajon honnan?
– Már ezt sem lett volna szabad elmondjam. A többit a császárral kell megbeszélned. Szeret téged, mindent meg fog osztani, amit kell.
Az elf a halántékához kapott, mintha szét akarná roppantani a saját fejét.
– Hát persze, hogy szeret! – kiáltotta. – Milyen rokonságban állok vele egyáltalán? És a... vőlegényemmel?
– Lessa, ha csak egy percre idehallgatnál...
– Ez lenne akkor a kötelességem? A vérfertőzés?
Talán még sosem beszélt így az apjával. Talán az apja még sosem hagyta, hogy így beszéljen vele. De most talán érezték mindketten, hogy kezd kicsúszni a talaj a talpuk alól.
– Te is tudod, hogy uralkodói körökben ez nem ritkaság.
– Nem, nem ritkaság! – vágott vissza a lány, de már a saját fülének is idegenként csengett a hangja. – Te is tudod, hogy egész más, amikor veled történik, nem valaki mással a múltban.
Argtur gondterhelt pillantással meredt a lányára.
– Sajnálom, Athelessa. Ez Őfelsége óhaja. Próbálj abba belegondolni, hogy mennyit...
– Nekem volt igazam, sose kellett volna megtudnom. Hányok az egésztől! Hányok! – A lány reszkető tagokkal, de vehemensen vetette le magáról a takarót. Feldúltan ugrott ki az ágyból.
És a lábai összerogytak alatta. A teste erőtlen hullt a padlóra, mialatt minden porcikája kínzó lángra gyúlt.
A haja pedig felfedte a bőrt a füle alatt.
– Kislányom! – sikoltott fel Gweana.
– Mi az isten az ott a nyakadon?
– Argtur... ez egy...
– Vámpírharapás. Megint az erdőben kódorogtál, igaz? Hányszor figyelmeztettelek, maradj a város falain belül?! És miért nem szóltál azonnal?
A lány elméjét szürke homály tépázta, amelyből hosszú karok nyúltak ki, és próbálták az öntudatlanságba rántani. A súlyos ködön túlról távoli visszhangokként szűrődtek át a szavak.
– Ezért jelentette Bertram, hogy egész napra bezárkóztál? És ezért volt lázad egész éjjel?
– Te tudtál erről? – csattant Argtur hangja ezúttal halkabban, de annál élesebben.
– Lessa, biztosított, hogy jól érzi magát, csupán egy kis fejfájás...
– Az ördögbe, Gwea! A Porphyric Hemophilia nem játék! Tisztában vagytok vele, hogy minden perc számít?
– Kérlek szépen, ne ordíts velem! Egyáltalán honnan vagy benne olyan biztos, hogy az lehet? Most már orvosnak is felcsaptál hirtelen?
– Ehhez nem kell orvosnak lenni, hogy nyilvánvaló legyen – morgott a kancellár megvetően, majd a lány érezte, hogy valaki felrántja a földről.
– Athelessa – ragadták meg két kézzel a vállát. A teste olyan ernyedt volt, mint egy rongybaba. – Mikor harapott meg az a vámpír?
– Nngghh...
– Gwea, hívasd ide Quintant azonnal! Én értesítem Hassildort, hogy vámpírok ólálkodnak a környéken. A kórt gyökerestől kell kiirtani.
– Ne...! Ne... – nyögte Lessa félajultan.
– Argtur! Erről senki sem tudhat! Titokban kell maradnia, hogy Athelessa megsérült! Tudod, mi lesz, ha ez kiderül. Lógni fogunk mindannyian! – Az asszony hangjában tehetetlen rémület csengett, amelyet a férje ezúttal könyörtelen módon csapott félre.
– Csessze meg, akkor sem hagyhatom veszni a lányomat! Mit gondolsz, mennyire lógnánk, ha a sorsára hagynánk? – ordította a kancellár. – Torkig vagyok az egésszel. Belefáradtam. Ő az én lányom! És segítségre van szüksége, méghozzá azonnal!
– Most akkor... – rebegte Gweana halkan.
– Igen – vett mély levegőt a férfi. – Átalakul. Vagy meghal!
Talán tényleg jobb, ha eltűnik a városból...
Be kell fulladnom valamibe, hogy levegőt kapjak.
Luna kétségbeesetten köpködte a vizet, miután Ingrid a hajánál fogva rántotta ki a fejét a teli dézsából.
– Kisasszony, jól van? – kérdezte rémült tekintettel az arcán, mialatt a fürdőlepedőjét szorongatta a másik kezében. – Csak egy pillanatra mentem ki… nem gondoltam volna, hogy el fog szundítani.
A lány nem felelt. Ő sem hitte volna, hogy elnyomhatja az álom a fürdőzés kellős közepén. Csak egy percre hunyta le a szemét. Most azonban minden porcikájában reszketett.
– Úgy látszik, nagyon fáradt voltam – nyöszörögte végül, majd megkapaszkodott a a dézsa peremében, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Most hagyj magamra. Egyedül akarok lenni.
A cseléd összevonta a szemöldökét, mialatt ráterítette a fürdőlepedőt a közeli szék hátára. Tekintetébe enyhe csalódottság szivárgott.
– Bocsásson meg, de ha ismét elalszik…
– Nem fogok – mormolta Luna rekedten, és beleméjesztette repedezett körmeit a dézsa oldalába.
– Ahogy óhajtja, kisasszony. – hajtott fejet Ingrid, mialatt elhúzta a száját, majd kibukott belőle néhány további mondat. – De azért, tudja, reménykedtem, hogy kimoshatom a haját. Olyan gyönyörű haja van… És milyen gyönyörű lehetne, ha…
Az elf feltartotta a kezét, hogy belé fojtsa a szót, ám annak remegésén nem tudott uralkodni, így már meg is bánta.
– Ki mondta, hogy hajat akarok mosni? Nem egy kicseszett királylány vagyok! Most pedig takarodj kifelé, mielőtt még pofán verlek!
A szolgáló visszahőkölt. Ijedten porolta le a kötényét, majd a már megszokott, esetlen pukedlijét követően kiiszkolt, mondhatni, kiszaladt a szobából. Luna mélyeket lélegzett az enyhe, levendulaillatú fürdőjéből, majd a térdét az mellkasához húzta és nekiszorította a homlokát.
Lord Ryamo, az Aldmeri Domínium rettegett nagykövete, a rémálmok és a szenvedés nagyura, a sötétség véreskezű, kegyetlen parancsolója úgy kókadozott az irodai székében, mint egy kibaszott virág.
Ujjai közt görcsösen szorongatta a pennát, mialatt ismét az üres pergamen fölé hajolt, hogy sokadjára is megpróbálkozzon befejezni azt a nyavalyás levelet annak a nyavalyás kuzinjának.
"Egy igazi virágszál."
Keserűen préselte össze az ajkait. A szeretett unokanővére, aki mindig mellette állt a nehéz pillanatokban. Hisz világ minden kincséért sem hagyta volna elpocsékolni az alkalmakat, hogy szemtanúja legyen, és bebizonyítsa, ő mennyivel jobb mindenben.
Reszkető kézzel nyúlt a brandyért, hogy leöblítse a torkát, de még a tömény ital sem volt képes elnyomni a feltörő emlékeit.
– Oh, csak te vagy az. Rég láttalak, Ellie... – jegyezte meg Ryamo közönyösen, miután a lány rátalált a fiúra, aki épp apró kövekkel játszadozott magányosan egy bokor tövében. Elenwen hasonló, hűvös biccentéssel viszonozta a fogadtatást.
– Van egypár barátom, akiknek bemutatnálak.
Ryamo merev pillantást vetett felé, mialatt a kavicsait rendezgette.
– Miért?
– Csak gyere – intett a lány hívogatón, és némi mosolyféle is felcsillant az ajka szélén. Ezért a látványért a fiúk már a lelküket is odaadták volna, tekintve, hogy Elenwen sosem mosolyog, de még így is a legszebb leány hírében állt a környéken. – Tetszeni fog.
Ryamo gyanakodva méregette az unokatestvérét, amint ennyire nem megszokottan viselkedik, de végül a földre helyezte a markában szorongatott kavicsokat, és felegyenesedett, hogy kövesse. A megérzései fájón rántották össze a gyomrát, de fogalma sem volt róla, Elenwen mit akarhat valójában. Csupán annyit tudott, hogy Ryamónak nem voltak barátai, és aki szóba állt vele, az is csak azért tette, hogy szórakozzon rajta és megalázza őt. Már nem vette a szívére, de amikor csak lehetett, elkerülte a társait, mióta az otthoni tanulmányok helyett beíratták erre az akadémiára, amely maga volt a megtestesült pokol tornáca, és ahol már Lorette sem volt ott, hogy a ruhájába kapaszkodhasson, amikor félt.
Hamar rá is jött, hogy ez most sem lesz másképp, és már akkor tudta, hogy élete egyik legnagyobb hibáját követte el, hogy a kuzinjával tartott, amikor megpillantotta azt a barátot, akinek szükségtelen volt bemutatni.
– Aldrin, te mit keresel itt? – ugrott fel a fiú hangja fél oktávnyit.
A hátáról patakokban kezdett csorogni az izzadtság, amikor Aldrin mindössze megvillantotta a már jól ismert ördögi vigyorát.
Ryamo a következő pillanatban a földön térdelt, miközben két oldalról csavarták ki a karját. A vállába kínzó fájdalom hasított, mialatt a szorításban vergődve igyekezett életre kelteni a mágiáját, de valami mintha blokkolta volna az erejét.
– Nézzük meg, hogy tényleg puncija van-e!
A gúnyos szavak jeges vízként borultak a nyakába, melytől egész testében reszketni kezdett.
– Hagyjatok! Fiú vagyok! – kiáltotta kiszáradt torokkal, és esdeklőn pillantott fel maga elé, ahol Aldrin nézett le rá keresztbe fűzött karokkal, letörölhetetlen vigyorral a képén.
– Bizonyítsd be – felelte kedélyesen, majd a tekintette lejjebb vándorolt a fiún. – Told le a nadrágod.
Ryamo gyötrelmesen szorította össze a fogait, mialatt újból megpróbált kiszabadulni, de Aldrin talpnyalói vasmarokkal tartották a helyén.
– Eresszetek el! Különben szólok a...
– Kinek? Apádnak? Van egy rossz hírem, kicsim. Apuci szarik a magadfajta kis szajhákra. Sokszor agyaltam rajta, egyáltalán hogy lehetsz te az ő kölyke? Biztos nem cseréltek össze titeket kisdedként?
A fiú tehetetlenül vergődött a rá záporozó megaláztatásban, és könyörgőn pillantott hátrafelé, ahol az utolsó mentsvára áldogállt, mint egy öntött szobor.
– Ellie, kérlek, ne engedd...! Segíts!
Aldrin hangosan kacagott fel.
– Azt mondtad, fiú vagy, és egy lánynak könyörögsz, hogy mentsen meg? – hahotázott, mielőtt intett volna a kutyáinak. – Na vetkőztessétek le.
– Ne! – ordította Ryamo, a következő pillanatban azonban már deréktól lefelé meztelenül feküdt a földön, a lábai szétfeszítve, mialatt Aldrin alakja fenyegetőn tornyosult fölé. A félelem jegesen markolt a szívébe, esélye sem volt, hogy eltakarhassa magát.
A legrosszabb azonban csak akkor következett, amikor Aldrin a golyóihoz nyomta a cipője talpát.
– Ezekre neked egyértelműen semmi szükséged – köpte ki a szavakat, majd teljes erőből Ryamo lába közé taposott, és alaposan megcsavarta a mozdulatot.
Ryamo már észre sem vette, hogy a szája egészen eddig be volt tapasztva, míg Aldrin újból meg nem szólalt.
– Vedd le a kezed a szájáról.
A fiúból kiszabaduló éles visítás megrázta a környéket. A fájdalom hullámzó alakokat vont köré, mialatt úgy érezte, minden porcikájában megsemmisül.
– Hadd halljam. Úgy sikít, mint egy ribanc – röhögte Aldrin. – Ehhez a hanghoz jól állna neked némi arcfesték, nem gondolod? Hozzatok egy kis sminket, csinosítsuk ki – szólt oda a többieknek, majd a figyelmét újból Ryamo felé irányította. – Ne aggódj, szebb leszel, mint új korodban. Dögleni fognak utánad a fiúk.
– Én nem a fiúkat... – nyöszörögte Ryamo, de néhány rekedt cingogásnál már nem jött ki több a torkán. Aldrin gonoszul mosolyodott el, és megcsóválta a fejét, amikor féltérdre ereszkedett, és odahajolt mellé.
– Igen, hallottam. Myra elmondta, mit hagytál az asztalán. Jót röhögtünk az ebédnél. Majdem olyan szánalmas vagy, mint ahogy kinézel. Majd elfelejtettem, Myra holnap is velem ebédel, remélem, nem gond. Utána elviszem magamhoz és... meglátjuk, mi lesz.
Miután kikenték, röhögve ott hagyták Ryamót a saját hányásában, meggyötörve, megalázva. Megtörve.
Elenwen, aki eddig rezzenéstelen arckifejezéssel figyelte a háttérből, mellé lépett. Alakja eltakarta a napot, melynek sugarai a fiú kifestett arcába tűztek. Úgy érezte, mintha az anyja bámulna le rá. Elenwen kiköpött nagynénje volt, minden tekintetben.
– Ardelle néni kérte, hogy adjam át az üzenetét neked. Testvérgyilkos – szólalt meg halkan a világ összes érzelmét mellőzve, mintha csupán egy egyszerű kérdésre felelt volna, amit egy vadidegen tett fel neki.
Ryamo halántékán némán csorogtak végig a könnyek.
Én csak azt akartam, hogy szeressenek...
De már egy hang sem jött ki a torkán. Az anyja, aki még annyit sem törődött vele, mint az apja, az a rideg és elérhetetlen picsa most bebizonyította, hogy vannak érzései. És a kisebbik fiát szerette, akit Ryamo elvett tőle. Most már biztosan tudta, hogy őt sohasem fogják szeretni.
Ahogy már abban is szinte bizonyos volt, hogy sosem lesz belőle igazi férfi sem. Ott feküdt a tűző napon kiterítve, összetört herével, kikenve, mint egy valódi szajha.
Amikor nagy nehezen hazavonszolta magát, Ardelle fogadta őt a hallban.
A csillárról függött egy hurokkal a nyakában.
Az apja a terem szélében üldögélt egy szófán, mintha már várt volna rá.
– Ezt jól megcsináltad, fiam – szegezte neki a tekintetét, amikor felegyenesedett az ülőalkalmatosságról. – Most vágd le anyádat, és gondoskodj holttestéről. Minden tettünknek következménye van, ezt sose felejtsd el.
A fiú súlytalannak érezte magát. Az apja szavai nehezen rágták át magukat a tudatának jeges ködén, mialatt az anyja levegőben lógó lábaira meredt.
– Oh és mellesleg – szólalt meg az apja ezúttal jóval közelebbről. – Nagyon csinos vagy. – Azzal rácsapott Ryamo fenekére, ahogy elhaladt mellette, mellyel kizökkentette a kábulatból, és apró darabokra törött, mint egy virágcserép. – Egy igazi virágszál.
Ryamo fogcsikorgatva kortyolt újabbat a konyakból, ezúttal kiürítve a poharát, és letörölte a verítéket a homlokáról. Aztán átolvasta a levelet, melyet mintha már hónapok óta próbálkozott volna befejezni.
Legkedvesebb unokatestvérem, Elenwen,
Remélem, a levelem a lehető legjobb egészségben talál. Mindig is csodás színfoljta voltál nagyszerű birodalmunknak, kár volna, ha valami alattomos betegség megfakítaná a szépséged, mely ragyogása nem csak nemes fajunkat, de egész Tamrielt térdre kényszeríti.
Rövidre fogva, értesüléseim szerint a sárkányok visszatértek. Noha a te feladatod lett volna elsőként jelenteni. Ahogy csalódottsággal tölt el, hogy a Penge ügynökökről sem adtál még semmi hírt.
Hogy lásd, jószándékom jeleként elküldöm a legkimagaslóbb és legtehetségesebb igazságosztómat, Rulindil mestert, hogy segítségedre legyen. Bízom benne, hogy az együttműködés gyümölcsöző lesz, és végre közös erővel előreléphetünk az ügyben, ha eddig külön-külön nem sikerült. Elvégre mi másról is szólna a család, mint egymás megsegítéséről?
A helgeni incidens óta talán többen hihetik, hogy a sárkányok a mi oldalunkon állnak, de legalábbis, hogy a kezünk valamily módon a dologban van. Egyelőre szeretném, ha ez így is maradna. Egyetérthetünk abban, hogy még előnyünkre fordíthatjuk a helyzetet.
Most, hogy Ulfric Stormcloak és a követői megmenekültek, minden haladhat tovább a saját medrében. Természetesen erről is elfeledtél hírt adni. De sebaj, megvannak a biztos forrásaim enélkül is. Ne gondold, hogy akárcsak egy követ is megmozdíthat bárki abban a koszfészekben a tudtomon kívül.
Várom mielőbbi válaszod.
Csodálattal:
Ryamo
A férfi újra töltött magának, miközben fásult vigyorral nézte, ahogy a fekete tinta felszárad és semmivé lesz a pergamenen. Nem kellett sok hozzá, hogy a válaszüzenet megjelenjen az iménti szavai helyén. Úgy tűnt, Elenwent épp jókor sikerült elkapni.
Az altmer keserű sóhajt eresztett ki magából, és újabb adagot küldött le a torkán, mielőtt belekezdett volna.
Áh, Ryamo kuzin,
Ha eddig nem tűnt volna fel, én vagyok az egyetlen unokatestvéred. A hízelgő, szirupos megjegyzéseidet pedig tartogasd a nőcskédnek.
A mennyegzőhöz fogadd gratulációmat, az én meghívóm biztosan csak elkevertétek valahol. Mindenesetre örülök, hogy eszedbe jutottam, és vetted a fáradságot, hogy pennát ragadj, és a házasságodon kívül ápold kicsit más családi kapcsolataidat is.
Hallottam, nagyot sikerült lépned ahhoz képest, honnan indultál. Ravasz húzás volt a lordkancellár lányát elvenni, és eltakarítani az apját, hogy aztán a helyére lépj. Igen, tudom, kicsoda ő. De vajon ő tudja, hogy te állsz a családja kiirtása mögött? Felteszem nem, kellemetlen mód belecsúfítana az idillbe, amely mostanában amúgysem lehet túl meghitt.
Ha már itt tartunk, egyúttal engedd meg, hogy részvétemet is kifejezzem. Szörnyű tragédia, ami veletek történt. Azt beszélik, egy gyermek elvesztésénél nem létezik nagyobb fájdalom. De biztosan begyógyítja majd a sebeket egy másik, elvégre ha már egyszer sikerült, talán másodszor is fog. Habár, ha meg nem sértelek, nem gondoltam volna, hogy még képes leszel rá, az elpuhult családos élet pedig amúgysem állt volna jól neked.
Te se hidd, hogy nem tudok arról, ami a kis birodalmadban történik, vagy akár az alinori helyzetről, amiről rendszeresen elfeledkezel beszámolni. Nézd el nekem is, hogy nem tájékoztattalak minden egyes eseményről. Már így is túl sok teher nyomja a vállad, vedd úgy, hogy csupán megkíméltelek volna a teljes összeroskadástól. Ismered a mondást; aki sokat markol, keveset fog.
A Pengék ügye valóban aggasztó, de nem reménytelen. Természetes, hogy a megmentő szerepében tetszelegnél, és nagy kegyesen segítséget küldesz, mintha csak egy csontot vetnél az éhező kutya elé. Egyelőre tökéletesen boldogulok a feladataimmal, de megfontolom az ajánlatod.
Addig is kellemes turbékolást kívánok, Nagyúr. Remélem, a nejed mutatós keblei nem veszik el túl sok figyelmed a munkáról. Kár volna lecsúsznod a ranglétrán, ha már egyszer ilyen sokat dolgoztál a pozíciódért. Apuka neve mögé sem bújhatsz egész életedben.
Elenwen
Ryamo komótosan forgatta meg és ízlelgette a brandyt a szájában, mielőtt lenyelte volna. Aztán szemrebbenés nélkül húzott sokadjára is egy újabb kortyot, amikor végre érezni kezdte a bizsergető érzést az agyában.
A mellkasa forrósággal telt meg, és a szúrást is tompábban érzékelte a bordái közt. Elenwen mindig is igen szerette a szót a munkáról és a tervekről a férfi magánélete felé terelni. Pontosan tudta, nem csak hová kell döfni a kést, hanem hogy is forgassa meg azt az összes lehetséges irányba.
Persze tiszta sor volt, mindezt miért. Esze ágában sem volt megosztani vele az ügyleteit.
Sebaj, majd Rulindil kicsikarja belőle, amit ki kell. Ha nem, akkor megpárolja kicsit, mielőtt megeteti a foglyaival.
Az altmer visszahelyezte a tollat a tintába, és hátradőlt a székben. Dermedten bámult maga elé, akár egy tetszhalott, miközben várta, hogy a keze reszketése alábbhagyjon és az ital elborítsa az elméjét.
Ujjaival halkan dobolt a karfán, mialatt az utolsó cseppeket is lenyalta az ajkáról, és a penna újult erővel látott neki a válasz lefirkantásának Ryamo utasítására. Lustán bámulta a tollat, ahogy a telekinézis révén újabb és újabb sor jelent meg a papíron.
Elbűvölő a modorod, mint mindig, Ellie. Emlékeztetnélek, hogy neked is éppúgy volna rá lehetőséged, hogy alkalomadtán leülj, és a jó Ryamo hogyléte felől érdeklődj. Szóval köszönöm, igen, magam is kiváló egészségnek örvendek még a történtek után is. Ahogy köszönjük a jókívánságaidat is. Egész biztos úgy lesz.
Neked is javaslok legalább valami hasonlót, mielőtt még néhány száz év, és egy fúrkálódó vénlány lesz belőled, vagy egy őrült, macskás néni. Habár az előbbi mintha már most is illene rád.
Meglásd, jobban fogod magad érezni, amint valaki leveri onnan azt az évezredes pókhálót. Felőlem akár még Rulindillal is próbálkozhatsz, ha csak némi friss húsra vágysz. Nem fogok megsértődni. És természetesen az apukámra sem kell féltékenynek lenned, elvégre a te családodba házasodott be, még ha nem is az ő vére folyik az ereidben. Amit önerőből érsz el, mindig többet ér a hátszélnél, nem épp ezt próbáltad elmondani? Na persze mindig is tudtam, hogy szívesen lennél a testvérem, mert annyira szeretsz.
Javaslom, fogadd el a békejobbom, és ahelyett, hogy egymás alá pakoljuk a szart, fogjunk össze végre. Nem vagyunk már gyerekek. Ironikus, hogy erre (is) pont nekem kell emlékeztetnelek.
– Mi a fasz van már megint?! – vicsorgott Ryamo, és lecsapta a poharát az asztalra, amikor sokadjára is kopogtatás szakította félbe az agóniáját.
– Uram – hajlott meg az inas, mögötte pedig egy világosszőke hajkorona tűnt fel a félhomályból. – Lady...
Ryamo székének a háttámlája hangosan csattant a padlón. A férfi minden ízében reszketni kezdett, amikor az asztal szélébe kapaszkodott, amely szintén hajszál híján felborult. A levegőt mintha egy pillanat alatt szippantották volna ki a tüdejéből, a fülében dörömbölő szíve pedig elnyomott minden más zajt...
Mígnem kitisztult a feje.
– Carmia – sóhajtott a világ összes fáradtságával a nyakában, és úgy omlott össze, akár egy torony, melyet találat ért a katapultból. A következő percben azonban égető harag lobbant a bensőjében.
A szánalmas mélypontjának többen is a tanúi voltak. Most értette meg igazán, pontosan mennyi időbe telne a nejének és a kuzinjának együttes erővel derékba törniük őt.
Csakhogy ez soha nem fog megtörténni.
– Jól vagy, cerum? – A nő aggodalmasan függesztette rá smaragd tekintetét, mely úgy csillogott a gödrében, mint két takonyszínű drágakő, ami még az enyvnél is jobban tapadt a bőréhez.
– Kiválóan. – A követ tettetett érdeklődéssel intézte a további szavait egykori szeretőjéhez, miközben összerendezte a papírokat az asztalán. – Mit tehetek érted?
Carmia háta mögött becsukódott az ajtó.
– Szeretnék jelentkezni a fivérem munkakörébe – felelte, miután Ryamo egy árva pillantással sem méltatta. Ez azonban már megragadta a figyelmét. Megemelte fél szemöldökét, ahogyan megállt a keze a rendezgetésben, és felnézett a vendége alakjára.
A nő egy kisebb aktatömbbel állt az iroda közepén. A szokásos pasztellszínű, frivol ruhadarabjai helyett egy állig érő, fekete öltözéket viselt, hosszú vajszőke haját pedig rendhagyóan hivatalos konytban fogta össze a feje tetején, persze néhány elszabadult hullám így is keretet adott hosszúkás, pirosítóval kikent arcának.
Mielőtt még a nagykövet válaszolhatott volna, Carmia már az asztalához is lépett, hogy átnyújtsa a papírokat.
– Miután a bátyám minden idejét lefoglalja az északi útjára való felkészülés, engem bízott meg, hogy átadjam ezeket. A jelentkezési lapjaim is benne vannak, kitöltve, aláírva.
A férfi kérdőn méregette őt, miközben nézte, ahogy leteszi elé az asztalára az aktákat. Ám amikor szóra nyitotta a száját, valaki újfent megelőzte.
Melyet kivételesen boldogan fogadott, akár egy pohár vizet a szárazság közepette.
– Uram! Hamarosan kezdődik a tanácsülés – hallotta a jelentést, amint kinyílt az ajtó. – Mede pedig még mindig Önnel óhajt beszélni. Pontosabban az óhajt talán gyönge kifejezés volt. Követelte, hogy azonnal jelenjen meg előtte, még az ülést megelőzően.
Ryamo tüstént felegyenesedett, mialatt a kezébe kapta a dossziéját.
– Máris indulok. Mede-et bízzátok rám – biccentett, majd Carmia felé fordult, aki várakozó pillantással meresztette rá a szemeit. – Bocsáss meg, ceruval, vissza kell térj egy másik alkalommal.
Amikor ugyancsak nem fog ráérni. Ahogyan utána sem.
– Hogyne, természetesen – mosolyodott el halványan, és annál lágyabb tekintetet irányzott Ryamo irányába. – Amint lesz időd, a papírjaimat...
– Meglátom, mit tehetek – vetette oda a férfi sietősen, majd öles léptekkel iszkolt kifelé az irodából, maga mögött hagyva a múlt ballépéseit.
Még hogy Rulindil munkakörébe... Miért nem nyírta ki már régen ezt a picsát?
Fordítás:
Cerum, ceruval (aldmeri) - udvarias megszólítás (mint pl. "uram", vagy "hölgyem")