Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.

A központi és legfontosabb helyen lenni egy háborúban a lehető legszerencsétlenebb dolog, ami egy várossal vagy vármegyével történhet, főleg, ha még egyik fél mellett sem kötelezte el magát. Fehérvágta volt Égkoszorú leggazdagabb városa, ahova a háború egyelőre még nem jutott el és a város lakóinak a hétköznapi problémáik voltak a legnagyobb gondjai.

Ezért a békéért a vármegye ura, Jarl Balgruuf nap mint nap éjt nappallá téve dolgozott, magát nem kímélve.

Sajnos, nem mindenki volt hálás ezért a békéért, hiszen akárcsak az ország, a vármegye is megosztott volt és egyértelműen azt akarták, hogy az uruk válasszon oldalt. A Viharköpenyes pártiak gyávának, amíg a Birodalmiak árulónak tartották, amiért egyik oldalt sem választotta.

Ezek közül az ellenzők közül a leghangosabb nem volt más, mint a Jarl öccse, Hrongar, aki nem rejtette véka alá, hogy a bátyjának a Viharköpenyesek mellé kéne állnia. Habár szerette a bátyját és gondolkodás nélkül az életét áldozná érte, mint testvére és testőre egyszerre, nem bírta megállni, hogy néhány apróbb csínnyel felkeltse a figyelmét.

Nem volt ez más a mai napon sem, amikor egy súlyos ládát cipelt fel az egyik magas emelkedőre, ahonnan tökéletesen le lehetett látni a forgalmas piactérre, ahol az emberek százai igyekeztek beszerezni a napi betevőiket, illetve különböző eszközöket.

- Elkészültél, kölyök? - Hrongar egy nagy koppanással ledobta a ládát a földre és az unokaöccsére, Frothar-ra nézett, aki egy kisebb, rozoga, fából, sebtében összerakott katapultot bütykölt.

- Ne számíts valami sokra, de egy-két dobást biztosan kibír. - Biztosította a gyerek a nagybátyját.

- Helyes! - Hrongar kinyitotta a ládát és a benne lévő nagy halom aranyérmét elkezdte betölteni a katapultba. - Ez majd felrázza a népet és az apádat is. - Amint a katapult teljesen fel lett töltve, felállt és a sziklaszirt széléhez sétált és megköszörülve a torkát, felhívta magára a figyelmet. - Figyelem, Fehérvágta! Ajándékot kaptok a Jarl nevében! - Elővette a hátán lévő hatalmas acél pallosát és előre szegezte, mint egy hadvezér, aki a seregeit parancsolja előre. - ARANYESŐ!

Frothar elsütötte a katapultot, egyenesen a piac felé és a sok száz, talán ezer aranyérme záporként hullott alá. Egyértelmű, hogy a piacon lévők kitörő örömmel, sikoltozva kapkodták a váratlan adományt.

Egy valaki volt, akinél pontosan ellenkező hatást ért el és nem érzett mást csak haragot és megvetést a két "adakozóra".

- Hrongar! - Irileth, Balgruuf másik testőre. A sötét elf nő szemei szinte szikrákat szórtak, amikor felnézett rájuk. - Ha Balgruuf erről tudomást szerez...

- Mindenki, figyelem! - A Vezérkanca fogadó tetején meg is jelent maga a Jarl, aki csípőre tett kezekkel nézett le az érméket halmozó embereken.

- Ez gyorsan ment. - Jegyezte meg Irileth.

- Mint azt látjátok, - Balgruuf belekezdett a beszédébe, mire hirtelen abbamaradt az érme gyűjtés és mindenki csendben bámult a város urára. - egy halom érme került Sárkánytömlöc kincstárából felétek és csak itt hever a földön. Ez teljes mértékben elfogadhatatlan! Megparancsolom, hogy azonnal gyűjtsétek össze az összes érmét és fordítsátok a családotok és az otthonok jólétére!

- Nem hiszek a fülemnek. - Irileth számára felfoghatatlan volt, hogy Balgruuf, aki folyton azzal győzködte magát, hogy a vármegye jólétéért emelt adót, most csak úgy szétoszt egy halom aranyat.

- Továbbá, - Folytatta Balgruuf, miközben fel-alá kezdett járkálni a tetőn. - ezzel szeretném kifejezni a bocsánatkérésemet, amiért olyan kegyetlen és önző Jarl voltam, tudjátok, az adóemelés miatt, amiknek a késlekedését nem fogadtam el, mert azt gyanítottam, hogy hazudtok, a javaitok elkobzását és a tétovázást, hogy megválasszam, melyik oldal mellé állok a háborúban, megtagadva a harcosainktól a háború mámorát és a dicsőséget, amit szerezhetnek! Remélem jókat gondoltok majd rólam, amikor az ülepemet visszahelyezem a trónomra, amit aztán minden huszadik percben meg is tervezek vakarni! - Az utóbbi kijelentésén az emberek kacagni kezdtek. - Továbbá... - Mielőtt folytathatta volna, a tetőn meglátott valakit, akinek a látványától megrémült. Egy másik Balgruuf, aki szigorú tekintettel és keresztbe tett karokkal meredt rá.

- Meg tudom magyarázni. - A beszédet tartó Balgruuf egy lila varázslat keretében átváltozott egy fiatal, alig hét éves, fekete hajú fiúvá, aki idegesen nevetgélt az apjára.

Jarl Balgruuf problémái és feladatai végtelennek tűntek, nap mint nap egy tengernyi papír munkát kellett átvizsgálnia, megállás nélkül jött a nép panasz áradata a sárkány támadások okozta károk miatt, amik közül sok csaló volt, akik csak extra pénzhez próbáltak jutni, az új adóemelés miatti kérvények és panaszok is sok gondot okoztak. Nap, mint nap valamelyik tanácsadója próbálta győzködni, hogy a háborúban vagy az egyik oldalt, vagy a másikat válassza. Folyamatosan vigyáznia kellett a kémekkel, amik minden mozdulatát úgy lesték, akár a keselyűk. Kész csoda volt, hogy az illem helységre egyedül mehetett ki.

Azonban, ami a legbosszantóbb és legnagyobb kellemetlenséget okozta, azok a saját gyerekei voltak, főleg a fiatalabbik, Nelkir.

Nelkir mindig is tiszteletlen és utálatos volt az apjával, de a háború óta csatlakozott a nagybátyjához, Hrongar-hoz a csínytevésekben, amivel nevetségtárgyává tette őt.

Egyszerűen már nem bírta ki és muszáj volt töltenie magának egy kupa bort, amikor a fiatalabb fiút, nem a trón elé, hanem a saját lakosztályába vitte. Amíg Irileth foglalkozik a tékozló öccsével és idősebb fiával, addig ő a kisebbikkel tervezett beszélgetni.

- Miért teszed ezt velem, Nelkir? - Kérdezte a Jarl a fiától, miután ivott egyet a kupájából. - Élvezed, hogy nevetségtárgyává teszel? Ennyire gyűlölsz?

- Egy szóval sem mondtam, hogy gyűlöllek. - Nelkir csak mogorván keresztbe tette a karjait és oldalra nézett.

- A tetteid erősebben beszélnek a szavaidnál! - Balgruuf, miután kiitta a kupáját, dühösen a földhöz vágta és ezúttal már rákiabált a fiára. - Az utóbbi hónapokban már nagyon elszállt veled a ló és nem telt el egy hét sem, hogy valami gonosz tréfát űztél, aminek én voltam a célpontja!

- Sokan panaszkodtak az új adóemelés miatt, gondoltam visszaadom nekik a pénzüket. - Nelkir csak egy gonosz mosollyal válaszolt és egy szikra megbánást sem tanúsított.

- És amikor rám hívtad az erre járó Thalmor igazságosztókat, hogy még mindig hiszek Talos-ban és át kellett adnom nekik a medálomat, ami már generációk óta a családunk tulajdona?! - Követelte a választ a Jarl.

- Nem tehettem mást, - Nelkir csak közömbösen megvonta a vállát. - ez a törvény, amit te vezettél be. Aki a törvényt hozta, az is tartsa be. - Idézte az apja szavait, a lehető legtiszteletlenebb módon.

- És amikor eladtad a családi kardot, amivel még Félszemű Olaf győzte le Numinex-et, egy gyűjtőnek?! Odahamisítottad az aláírásomat, ami miatt egy elképesztően magas összegért tudtam csak visszavenni!

- Nagyon érdeklődött iránta és biztos voltam benne, hogy örülsz, ha megszabadulsz attól a családi kacattól.

- Elég! - Balgruuf-nál betelt a pohár és akkora erővel vert a falba, amitől az megrepedt. - Elegem van ezekből a csínyekből és a tiszteletlen viselkedésedből! Tudni akarom, hogy mi bajod van, vagy ezúttal tényleg el verlek!

- Elmondhatnám, - Nelkir csak komiszul a kijárati ajtóhoz araszolt és a háta mögött egy lila varázslatot idézett az egyik kezébe. - de az unalmas lenne! - A másik kezével kinyitotta az ajtót és a varázslattal láthatatlanná tette magát és elrohant a folyosón.

- Hé! - Az apja hiába próbálta elkapni, egyszerűen szem elől tévesztette és fogalma sincs, hogy merre lehet.

- Elkapjam, uram? - Az egyik őr felajánlotta.

- Nem kell. - Sóhajtott Balgruuf.

- Proventus üzeni, hogy újabb kihallgatást szeretnének kérni öntől. - Jelentette a katona.

- Micsoda meglepetés. - A Jarl már a trónterem felé vette az irányt, hogy folytassa a gyötrelmes, fejfájást okozó munkáját, amit legszívesebben itthagyott volna.

Emlékezett a régi időkre, amikor lóháton járhatta Égkoszorút, sőt, egész Tamriel-t és mindenféle kalandokba keveredett a pajzsfivéreivel és nővéreivel. Gond nélkül harcolhatott, szajhákat űzhetett és nem kellett törődnie a politikával. Egészen addig, amíg az apja el nem határozta, hogy ideje örököshöz méltóan viselkedni. Hrongar-al ellentétben, aki 12 éves kora óta semmit sem változott és egy nagy gyerek maradhatott, neki felelőssége volt és egy egész vármegyének az irányítását kellett tanulnia. Átkozta a tényt, hogy ő született elsőnek és az ő vállát nyomta minden teher.

- Proventus, - Amikor elért a trónterembe, fáradtan leült a hatalmas, díszes trónra az ősi sárkánykoponya alá. - kiket van szerencsém fogadni?

- Fehérvágta megmentőit, - Válaszolt a kopasz intéző. - Marshal és Thrys.

- Oh, igen. - Balgruuf végig nézett a két jövevényen, akik néhány hete legyőzték a sárkányt, ami lerombolta a nyugati őrtornyot. Marshal ugyanazt a fekete ében páncélt viselte, de sokkal rozogább és kopottabb volt, mintha magán Oblivion-on ment volna át, ráadásul a szakálla is megnőtt, valamit különböző dwemer eszközök lógtak az övén. Thrys ezzel szemben egy aranyszínű Thalmor páncélt viselt és egy más félkezes, fekete halálfejes buzogány lógott az övén. - Könyörgöm, nehogy azt mondjátok, hogy ti is az várjátok tőlem, hogy oldalt válasszak a háborúban!

- Korántsem. - Válaszolt Marshal. - Szükségünk van a segítségére. Csapdába kell ejtenünk egy sárkányt a várában.

- Elnézést, - Balgruuf csak megforgatta az egyik ujját a füle körül. - de rosszul hallottam. Azt mondtad, hogy csapdába akartok ejteni egy sárkányt a váramban?

- Nem kérnénk magától, ha nem lenne fontos. - Lépett előre Thrys.

- Kizárt! - A Jarl csak megrázta a fejét. - Nem elkapni kell a sárkányokat, hanem megölni!

- Tudjuk hogyan lehetne megállítani a sárkány támadásokat. - Marshal átvette a szót. - A vezérüket kell legyőznünk.

- Ez őrültség! - A Jarl továbbra sem volt hajlandó beleegyezni. - Nem fogom kockára tenni a városomat, hogy elkapjunk egy sárkányt!

- Ennél nagyobb a tét! - Figyelmeztette Marshal. - Alduin visszatért!

- Alduin?! - Balgruuf szemei kitágultak és alig fogta fel, mit is hallott. - Maga a Világfaló? - Sokkos állapotban a föld felé hajtotta a fejét. - De... hogyan harcolhatnánk ellene? Ha a legendák igazak, akkor a visszatérte a világvégét jelenti.

- Csak akkor reménytelen, ha feladjuk! - Thrys magabiztos volt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy feladom! - Biztosította őket Balgruuf. - Szóval, mi ez az őrült terv, hogy elfogjunk egy sárkányt?

- Csak a sárkány alattvalói tudják, hogy hol rejtőzik. - Válaszolt Marshal. - Ha nem találjuk meg időben, akkor minden elveszik.

- Szívesen segítenék, - A Jarl magabiztos volt ebben. - de egyelőre nem tudok. Viharköpenyes Ulfric és Tullius tábornok csak arra vár, hogy egy hibát vétsek. Szerintetek csak úgy megvárják, amíg a sárkányokkal hadakozunk? Kizárt. Amint azt látják, hogy a város meggyengül vagy egyszerűen képtelen vagyok ellátni a Jarl-i feladataimat, biztos megtámadnák a városomat. - Sóhajtott egyet, egyértelműen érzi a helyzet súlyát.

- És ha nem kéne aggódnia egy támadás miatt? - Javasolta Thrys.

- Akkor szívesen segítenék ebben a sárkányfogó tervben. - Ígérte Balgruuf. - De rávenni a két felet, még egy ideiglenes fegyverszünetre is... nem vagyok benne biztos, hogy lehetséges lenne. - Megdörzsölte a homlokát. - Mindkét oldalon túl sok a keserűség és a harag. Egyáltalán hol kéne... - Hirtelen eszébe jutott, kik is fedték fel Thrys sárkányszülött lényét. - A Szürkeszakállúak! Őket egész Égkoszorú tiszteli! Magas Hrothgar egy teljesen semleges terület. Ha a Szürkeszakállúak hajlandóak lennének megengedni, hogy náluk tartsuk meg a béke tárgyalást, talán Ulfric és Tullius is beleegyezne.

- Szerintem, a Szürkeszakállúakat meg lehetne győzni. - Thrys nem gondolta volna, hogy a szerzetesek megtagadnák ezt a kérést.

- Rendben, - Bólintott Balgruuf. - reméljük, hogy megtudjuk állítani a sárkányokat és talán ezt a háborút is ezen a tárgyaláson.

- Mindent sorjában. - Marshal-nak és Thrys-nek több se kellett, hogy megforduljanak és elhagyják a várat.

- Akkor... - Thrys aggódva fordult Marshal felé, miután elhagyták Fehérvágtát. - most mehetünk vissza Magas Hrothgar-ba?

- Én és Potema visszamegyünk. - Marshal elkezdte újra felnyergelni Ark-ot. - Te szállj fel egy hintóra és menj vissza a Thalmor követségre és kérd meg Elenwen-t, hogy győzze meg Tullius tábornokot, hogy jöjjön el a béke tárgyalásra. Addig én is ezt fogom kérni a Vezértől, hogy győzze meg Ulfric-ot. - Végig simított a lány arcán és egy csókot lehelt az ajkára, mielőtt felszállt volna Ark-ra és elvágtatott vele keletre.

Thrys látta, hogy milyen gyorsan vágtat a férfi és amint átkelt a folyón, hamar eltűnt a horizonton. Végig simított a hasán, amiben még mindig ott hordta a gyermekét, majd felbérelt egy hintót, hogy vigye el nyugatra.

Marshal és Potema egy fél óra lovaglás után az úton belebotlott a Szervezet embereibe, a Vezérbe, Junal-ba, Liz-be és Mira-ba, akik ígéretükkel ellentétben, nem vártak rájuk, hanem késve érkeztek. Mivel Liz túl alacsony volt még mindig, ezért Junal-al együtt utazott.

- Marshal, - A Vezér meglepettnek tűnt és megállította a fehér lovát. - mit keresel itt?

- Most jövök Fehérvágtából. - A nord férfi maga mögé mutatott. - Hol voltatok?

- Feltartottak minket. - Ismerte be a Vezér, kissé kínosan, hiszen most meg lettek előzve.

- Fehérvágtából jössz? - Tért a lényegre Mira. - Balgruuf elutasított?

- Nem egészen, - Marshal tisztázta. - megígérte, hogy segít, ha rávesszük a Viharköpenyeseket és a Birodalmat, hogy kössenek fegyverszünetet és ne támadják meg Fehérvágtát, amíg a sárkány-krízis meg nem oldódik.

- És terved is van? - Érdeklődött Junal.

- Ami azt illeti, igen. - Marshal büszkén kihúzta magát Ark-on. - A Szürkeszakállúak templomában, Magas Hrothgar-ban fogjuk megtartani a béke tárgyalást. Épp arra indultam, amikor belétek botlottam.

- Akkor arra számítasz, hogy Ulfric és Tullius tábornok is eljön? - Elmélkedett a Vezér.

- Már elküldtem Thrys-t a Thalmor követségre, hogy számoljon be Elenwen-nek és győzze meg a tábornokot. - Válaszolt Marshal.

- A Thalmor-ok segítségét kéred? - Mira leereszkedően és megvetően kérdezte a társát.

- Nekik ugyanolyan érdekük megállítani a sárkányokat. - Tisztázta Marshal. - És ha valaki rá tudja venni a tábornokot, hogy biztosan eljöjjön, az Elenwen nagykövet.

- Merész, mint mindig. - A maszkja mögül érezni lehetett, hogy a Vezér mosolyog, amikor a Szervezet összes emberének a gyűrűje világítani kezdett.

- Valaki hív minket? - Csodálkozott Junal.

- Dehát mindannyian itt vagyunk. - Tisztázta Mira.

- Odaadtam Karsk-nak a Gramb, Wynns és Leila gyűrűjét, hogy vigye vissza nektek. - Emlékezett Marshal. - Talán ő az.

- Te Karsk-ra bíztad a gyűrűket?! - Fakadt ki Mira.

- Eléggé kifogytam a választásból. - Felelt Marshal. - Majd Potema megy helyettem, addig én vigyázok a testetekre.

A többieknek nem kellett több, hogy aktiválják a gyűrűiket, elterültek a lovaikon és transzba estek.

"Szerinted, ki hívott minket?", kérdezte Marshal fejben, egyértelműen Potema-t.

"Honnan tudjam?"

Alig telt el öt perc, mire a társai újra felébredtek és közölték a híreket Marshal-al.

- Leila él és jól van! - Mira egyértelműen magán kívül volt az örömtől.

- Megmentette Karsk-ot, miután egy fura, őrült alak elrabolta és visszaszerezte a gyűrűket. - A Vezér ezúttal neheztelt Marshal-ra, aki idegesen csak kitárta a kezeit. - Nincs messze Széltetőtől és elküldtem, hogy megkérje Ulfric-ot, hogy jöjjön el a találkozóra.

- Egy újabb jó hír. - Marshal számára ez eggyel kevesebb gondot jelentett.

- Nekünk már csak a Szürkeszakállúakat kell értesítenünk. - A Vezér a mutatóujjával egy kört rajzolt a levegőbe és egy lila térkapu jelent meg az út szélén.

- Nem lehetett volna, hogy ezzel jövünk ide?! - Mira kissé felháborodva kérdezte.

- Azt hiszed, ez olyan egyszerű? - A Vezér csak ennyit válaszolt, mielőtt átvezette volna a lovát a térkapun.

Őt követték a többiek és a következő pillanatban máris Tamriel legnagyobb és leghidegebb hegyén találták magukat. Szerencsére, ezúttal szélcsend volt és a nap vakítóan világította meg a hóval fedett sziklákat, utat és a hatalmas kőtemplomot, ahol az öreg szerzetesek élnek.

A lovaikat kinthagyva és a templomba vezető lépcső faragott kőkorlátjaihoz kötötték őket, mielőtt betértek volna. Az öt jövevény és a szellem, aki velük volt átléptek a masszív fémkapun a szürke, kopár templomba.

Marshal és Potema már ismerősek voltak, akárcsak a Vezér is, ezért ők mentek elől és mutatották az utat és egyenesen az előcsarnokba értek, ahol megtalálták a négy, nagyszakállú, szürke csuhás remetét, ahogy épp meditálnak.

- A sárkányvisshang, visszatért. - Arngeir kinyitotta a szemeit és Marshal-ra nézett. - Nem egyedül.

- Ők a Szervezet, a társaság, akikkel... - Marshal a Vezér felé nézett, aki csak rázta a fejét, jelezve, hogy "Még ne.". - Akiknek dolgozok! - Javította ki magát. - Ugyanúgy Alduin megállításán dolgozunk.

- Értem, - Arngeir végig nézett a kurta kompánián. - meg kell értened, még ha a társaid is, akkor sem állhatunk szóba velük.

- Igazából, csak azt szeretném, ha segítenétek elkapni egy sárkányt. - Marshal a lényegre tért.

- Nem vagyunk harcosok. - Tisztázta Arngeir. - És ne felejtsd, sem a Sárkányszülött, sem a Sárkányvisszhang nem hozhat társat a Hang útjára.

- Nem társnak akarom, - Marshal csak megrázta a fejét. - csak elkapni. És igazából nem is ebben kéne a segítségetek. Csupán a háború megállításában.

- Félreértesz valamit, - Arngeir arca megkeményedett. - a Szürkeszakállúak sosem ártják bele magukat a politikába.

- Jarl Balgruuf addig nem tud segíteni, amíg dúl a háború. - Marshal ezzel az egy mondattal elérte, hogy az öreg szerzetes arca megenyhüljön.

- Értem... - Arngeir megsimogatta a szakállát és egyértelmű, hogy semmi kedve nem volt ahhoz, amit most tennie kell. - Az a sárkány el fog vinni Alduin-hoz, de a Jarl segítsége nélkül...

- Mindkét fél tiszteli a Szürkeszakállúakat. - Marshal megértette velük, hogy nincs más lehetőség. - Rátok hallgatni fognak.

- Phaarturnax úgy döntött, hogy segít neked. - Arngeir vett egy mély levegőt és félretette a büszkeségét. - Ez az az út, amit járnunk kell. - Hátat fordított Marshal-nak és a Szervezetnek és felnézett az egyik apró ablakra a mennyezeten, ahol erősen beszűrődött a napfény. - Még a Szürkeszakállúak is meg kell hajolniuk a változás szelétől. - Visszafordult Marshal-hoz. - Legyen. Értesítsétek Ulfric-ot és Tullius tábornokot, hogy a Szürkeszakállúak beszélni óhajtanak velük és meglátjuk, hogy emlékeznek-e még ránk.

- Az üzeneteket már előre elküldtük. - Biztosította őket Marshal. - Csupán idő kérdése, hogy ez kiderüljön.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.