Eliezer S. Yudkowsky
Harry Potter és a racionalizmus módszerei
A szerző előszava:
A Harry Potter J. K. Rowling tulajdona; a racionalizmus módszereit senki nem birtokolja.
Azt mondják, hogy ez a rajongói mű az 5. fejezet körül indul be igazán. Ha a 10. fejezet után sem tetszik, add fel.
A hivatalos, angol nyelvű weboldala: HPMOR PONT COM.
Ez nem egy „egyváltoztatásos" sztori – van egy fő változtatás valahol a múltban, de az nem az egyetlen. Ennek a legjobb leírása, amit hallottam, az a „párhuzamos világ".
A szövegben sok nyom van: nyilvánvaló nyomok, kevésbé nyilvánvaló nyomok, igazán rejtett utalások, amikről meglepett, hogy egyes olvasók helyesen megfejtették őket, és szem előtt hagyott hatalmas bizonyítékok. Ez egy racionalista történet: a rejtélyei megoldhatóak, és megoldhatónak készültek.
A történet ütemezése olyan, mint egy tévésorozaté, ami előre meghatározott számú évadig fut, és aminek az összes részének van saját cselekménye, de van egy átfogó szál, ami egy végső befejezéshez vezet.
Minden megemlített tudományos tény valós. De kérlek, tartd észben azt, hogy a tudomány határán túl a szereplők gondolkodása nem feltétlenül az íróé. Nem minden bölcs, amit a főszereplő tesz, és a sötétebb szereplők által nyújtott tanács lehet, hogy megbízhatatlan vagy veszélyesen kétélű.
1. fejezet
Egy nagyon alacsony valószínűségű nap
A holdfényben megcsillan egy kis ezüstdarab, egy vonal töredéke…
(fekete köpönyeg leesik)
…literszámra ömlik a vér, és valaki ordít egy szót.
A fal minden négyzetcentiméterét könyvespolc fedi. Mindegyik polc hatrészes; majdnem a mennyezetig érnek. Egyeseket dugig tömtek keménykötésű könyvekkel a tudományról, matematikáról, történelemről, és minden másról. Mások két sor tudományos-fantasztikus regénnyel vannak tele – a második sort papírdobozzal vagy fadarabbal megemelték, hogy azokat is lehessen látni. De ez sem elég. A könyvek az asztalokra és fotelekre ömlöttek és kis kupacokat képeztek az ablakok alatt.
Ez Michael Verres–Evans professzornak, valamint feleségének, Petunia Evans–Verres-nek és örökbe fogadott fiuknak, Harry James Potter–Evans–Verres-nek a nappalija.
Az asztalon egy levél hever és egy megbélyegezetlen pergamenboríték, Mr. H. Potternek címezve smaragdzöld tintával.
A professzor és felesége élesen beszélnek egymással, de nem kiabálnak. A kiabálás a professzor szerint civilizálatlan.
– Most viccelsz – mondta Michael Petuniának. A hanghordozása arról árulkodott, hogy nagyon is attól félt, hogy komolyan beszél.
– A húgom boszorkány volt – ismételte Petunia. Ijedtnek tűnt, de nem engedett. – A férje varázsló volt.
– Ez abszurd! – mondta Michael élesen – Ott voltak a esküvőnkön. Meglátogattak karácsonykor!
– Mondtam nekik, hogy te nem tudhatod meg – suttogta Petunia. – De igaz. Láttam dolgokat.
A professzor megforgatta a szemét.
– Kedvesem, tudom, hogy nem ismered a szkeptikus irodalmat. Egy képzett bűvésznek könnyebb meghamisítani a látszólag lehetetlent, mint gondolnád. Emlékszel, hogy megtanítottam Harry-t kanalat görbíteni? Ha úgy tűnt, mintha mindig ki tudták volna találni, hogy mit gondolsz, azt hideg olvasásnak hívják...
– Nem kanálgörbítésről beszélek.
– Akkor miről?
Petunia az ajkába harapott.
– Nem mondhatom csak úgy el. Azt fogod hinni, hogy… – Petunia nyelt egyet. – Michael. Én nem voltam mindig ilyen – itt magára mutatott, mintha alakjára célozna. – Lily tett ilyenné. Mert én… mert könyörögtem neki. Évekig könyörögtem. Lily mindig is szebb volt nálam, és én… goromba voltam hozzá, aztán varázsolni kezdett, el tudod képzelni, hogyan éreztem magam? És könyörögtem, hogy használjon egy kis varázslatot rajtam, hogy én is szép legyek, hogyha már a varázsereje nem lehet az enyém, legalább szép lehetek.
Könnyek gyűltek Petunia szemében.
– És Lily mindig nemet mondott, és elképesztő kifogásokkal jött, hogy vége lesz a világnak, ha kedveskedik a nővérével, vagy hogy egy kentaur megtiltotta neki. Hihetetlen volt, és utáltam érte. És amikor éppen végeztem az egyetemen, ezzel a Vernon Dursley nevű fiúval jártam, kövér volt és ő volt a egyetlen fiú aki szóba állt velem. És azt mondta, hogy gyerekeket akar, és az első fiának Dudley lesz a neve. És azt gondoltam, miféle szülő hívja a gyermekét Dudley Dursley-nek? Mintha magam előtt láttam volna az egész életem, és nem bírtam. És írtam a húgomnak, hogy ha nem segít akkor inkább…
Petunia megállt egy pillanatra.
– Szóval – mondta Petunia, alig hallhatóan – beadta a derekát. Mondta, hogy veszélyes, és én mondtam, hogy már nem érdekel, és megittam ezt a bájitalt és hetekig beteg voltam, de amikor jobban lettem, a bőröm kitisztult és végre nem úgy néztem ki, mint egy csontváz és… Gyönyörű voltam, rendesek voltak hozzám az emberek – megtört a hangja – és azután nem tudtam utálni a húgomat, főleg amikor megtudtam, mit is hozott rá a mágia…
– Kedvesem – mondta Michael gyengéden – beteg lettél, kicsit meghíztál amíg az ágyadban feküdtél, és a bőröd magától kitisztult. Vagy a betegség miatt megváltoztattad az étkezésed…
– Boszorkány volt – ismételte Petunia. – Láttam.
– Petunia – mondta Michael. Hallatszott a hangján az idegesség. – Tudod, hogy ez lehetetlen. Tényleg el kell magyaráznom, miért?
Petunia tördelte a kezét. Úgy tűnt, sírni fog.
– Szerelmem, tudom, hogy nem nyerhetek meg veled egy vitát, de kérlek, higgy nekem…
– Apa! Anya!
Mindketten megálltam és úgy néztek Harry-re, mintha elfelejtették volna, hogy volt egy harmadik ember a szobában.
Harry vett egy mély lélegzetet.
– Anya, a te szüleid nem tudtak varázsolni, ugye?
– Nem – mondta Petunia, kérdő nézéssel.
– Akkor a családban senki nem tudott a mágiáról, amikor Lily megkapta a levelét. Őket hogyan győzték meg?
– Á – mondta Petunia. – Nem csak egy levelet küldtek. Egy professzor is eljött a Roxfortból. Ő – Michael–ra pillantott – mutatott pár bűbájt.
– Akkor nem kell veszekednetek – mondta Harry keményen. Reménykedett, hogy most az egyszer hallgatnak rá. – Ha igaz, akkor idehívhatunk egy professzort és megnézhetjük a varázslatot magunknak, és Apa bevallja, hogy valódi. Ha meg nem az, akkor Anya bevallja, hogy nem az. Erre való a kísérleti módszer, hogy ne veszekedéssel kelljen eldönteni a dolgokat.
A professzor megfordult és lenézett rá, a szokásos elutasító modorával.
– Harry, kérlek. Komolyan, mágia? Azt gondoltam, neked legalább van elég eszed ahhoz, hogy ne vedd ezt komolyan, fiam, akkor is, ha még csak tíz éves vagy. A mágia talán a lehető legtudománytalanabb dolog a világon!
Harry szája keserű csavarba fintorodott. Szülei jók voltak hozzá, valószínűleg jobbak, mint a legtöbb biológiai apa a saját gyerekéhez. A legjobb általános iskolákba küldték – és amikor az nem volt elég, az éhező diákok végtelen sorából kapott oktatókat. Mindig is arra ösztönözték, hogy azt tanulja, amit szeretne, megvettek neki minden könyvet, ami érdekelte, és támogatták a jelentkezését az összes matematika- és tudományos versenyre. Mindent megadtak neki, amit akart, kivéve, talán, bármennyi tiszteletet. Egy oxfordi biokémia professzortól nem lehet elvárni, hogy hallgasson egy kisfiú tanácsára. Persze figyel, hogy Érdeklődést Mutasson; a Jó Szülő ezt tenné, ezért ha Jó Szülőnek gondolja magát, ezt teszi. De komolyan venni egy tízévest? Aligha.
Harry néha apja képébe akart ordítani.
– Anya – mondta Harry. – Ha meg akarod nyerni ezt a vitát Apával, olvass bele A Feynman-előadások fizikából második fejezetébe. Ott van egy idézet arról, hogy a filozófusok sokat mondanak arról, mi szükséges a tudományhoz, és ez mind hamis, mert az egyetlen szabály az, hogy a végső döntéshozó a megfigyelés: csak rá kell nézni a világra és elmondani, mit látsz. Ö… nem jut eszembe, hol találhatsz valamit arról, hogy a tudománynak egy eszménye a dolgokat kísérlettel eldönteni a vita helyett…
Anyja lenézett rá és elmosolyodott.
– Köszönöm, Harry. De – visszaemelte a fejét, hogy a férjére nézzen – nem egy vitát akarok megnyerni édesapáddal. Azt szeretném, hogy a férjem hallgasson a feleségére, aki szereti, és most az egyszer higgyen neki…
Harry becsukta a szemét egy pillanatra. Reménytelenek. A szülei mindketten reménytelenek.
Most megint egy olyan vitába kezdtek. Egy olyanba, ahol az anyja azt akarta, hogy apja bűnösnek, apja pedig azt akarta, hogy anyja hülyének érezze magát.
– Felmegyek a szobámba – jelentette be Harry. A hangja kicsit remegett. – Kérlek, próbáljátok meg abbahagyni a veszekedést. Apa, Anya, hamarosan úgyis meglátjuk, mi lesz a vége, nem?
– Persze, Harry – mondta apja, és anyja adott neki egy biztató puszit, és visszatértek a vitához miközben Harry felmászott a lépcsőn a hálószobájába.
Becsukta maga után az ajtót, és megpróbált gondolkodni.
A vicces az, hogy egyet kellett volna értenie Apával. Soha senki nem látott bizonyítékot a mágia létezésére, és Anya szerint van egy egész varázsvilág. Hogy tarthatna bárki ilyesmit titokban? Még több varázslattal? Ez gyanús kifogásnak tűnt.
Tisztán kellett volna látszania annak, hogy Anya viccel, hazudik, vagy megőrült, borzalmasság szerint növekvő sorrendben. Ha Anya maga küldte a levelet, az megmagyarázza azt, hogy hogyan érkezett a postaládába bélyeg nélkül. Egy kis őrület sokkal, sokkal kevésbé valószerűtlen, mint hogy az univerzum tényleg úgy működik.
Viszont Harry valahol teljesen meg volt győződve, hogy a mágia létezik, azóta, mióta látta az állítólagos Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolából érkezett levelet.
Harry megdörzsölte a homlokát, grimaszolva. Ne higgy el mindent, amit gondolsz, írták az egyik könyvében.
De ez a bizarr meggyőződés… Harry észrevette, hogy csak úgy várta, hogy igenis, egy roxforti professzor meg fog jelenni és hadonászni fog egy varázspálcával és varázslatot fog csinálni. Ez a furcsa meggyőződés nem tett rá semmilyen erőfeszítést, hogy védje magát a megcáfolástól: nem sorolt kifogásokat előre arra, hogy miért nem lesz professzor, vagy hogy a professzor miért csak kanálgörbítésre lesz képes.
Honnan jöttél, furcsa kis érzés? Harry saját agyához intézte a gondolatot. Miért hiszem azt, amit hiszek?
Harry általában egész jól meg tudta válaszolni ezt a kérdést, de ebben az esetben gőze sem volt arról, hogy mit gondolt az agya.
Megrándította a vállát (szellemileg). Egy lapos fémlemez egy ajtót tolni enged, és egy kilincs egy ajtót húzni enged, és egy ellenőrizhető feltételezéssel azt kell csinálni, hogy el kell menni leellenőrizni.
Magához vett egy vonalazott papírt az asztaláról, és elkezdett írni.
Tisztelt Igazgatóhelyettes!
Harry megállt gondolkodni, majd eldobta a papírt, újat vett elő, és egy milliméterrel kijjebb húzta a töltőceruzájából a grafitot. Ez gondos kalligráfiát igényelt.
Tisztelt Minerva McGalagony igazgatóhelyettes, vagy Bárki, akit érinthet!
Nemrég megkaptam felvételi értesítőjét Roxfortból, Mr. H. Potternek címezve. Talán nincs tudomása arról, hogy genetikai szüleim, James Potter és Lily Potter (korábban Lily Evans) halottak. Lily nővére, Petunia Evans–Verres, és férje, Michael Verres–Evans fogadott örökbe.
Rendkívül szeretnék a Roxfortba járni, feltéve, hogy ilyen hely valóban létezik. Csakis anyám, Petunia tud akármit a mágiáról, és ő maga nem tudja használni. Apám igen szkeptikus. Én magam bizonytalan vagyok. Ezenkívül nem tudom, hol szerezhetném be a tankönyveket és további felszerelést, amit a levélben említett.
Anyám említette, hogy küldtek egy képviselőt a Roxfortból Lily Potternek (akkor Lily Evans-nak) azért, hogy megmutassák családjának azt, hogy a mágia valóban létezik, és feltételezem azért is, hogy segítsenek Lily-nek beszerezni az iskolai felszerelést. Ha ezt meg tudnák tenni az én családommal, rendkívül nagy segítség lenne.
Őszinte tisztelettel,
Harry James Potter–Evans–Verres
Harry ráírta postacímüket, majd félbehajtotta a levelet és berakta egy borítékba, amit a Roxfortnak címezett. További megfontolás után szerzett egy gyertyát, viaszt csöpögtetett a borítékra, és bicskával belevéste H. J. P. E. V. monogramját. Ha már beleereszkedik ebbe az őrületbe, stílusosan fogja tenni.
Ezután kinyitotta az ajtaját, és visszament a földszintre. Apja a nappaliban ült és magas szintű matematika-könyvet olvasott, hogy megmutassa, milyen okos; anyja a konyhában éppen apja egyik kedvence ételét készítette, hogy megmutassa, mennyire szeretetteljes. Nem tűnt úgy, mintha beszéltek volna egymással. Amilyen ijesztő tudott lenni a veszekedés, a nem veszekedés valahogy sokkal rosszabb volt.
– Anya – mondta Harry az idegőrlő csendbe. – Letesztelem a feltételezést. Az elméleted szerint hogyan is küldök egy baglyot a Roxfortba?
Anyja odafordult a mosogató felől, hogy megdöbbenten rábámuljon.
– Én... Nem tudom. Azt hiszem kell hozzá egy mágikus bagoly.
Ennek nagyon gyanúsnak kellett volna hangzania: ó, szóval nincs semmilyen módunk arra, hogy leteszteljük az elméleted, de a különös bizonyosság Harry-ben hajlandónak tűnt még tovább kidugni a nyakát.
– Hát csak ideérkezett valahogy ez a levél – mondta Harry, – szóval elkezdek integetni az udvaron meg kiabálni, hogy „levél a Roxfortba!", és meglátjuk, felveszi–e egy bagoly. Apa, jössz nézni?
Apja megrázta a fejét és tovább olvasott. Persze, gondolta Harry. A mágia egy gyalázatos dolog, amiben csak a hülye emberek hisznek; ha apja arra merészkedne, hogy letesztelje a feltételezést, vagy akárcsak megnézze, ahogy letesztelik, úgy érezné, ezzel asszociálná magát.
Csak miután kilépett a hátsó ajtón a hátsó udvarba, akkor gondolt bele Harry abba, hogy ha egy bagoly valóban lejönne és elvinné a levelet, nehezen tudná elmondani édesapjának.
De hát az nem történhet meg valóban, ugye? Mindegy, mit gondol az agyam. Ha egy bagoly valóban idejön és megragadja a borítékot, fontosabb dolgokról kell majd aggódnom, mint arról, hogy Apa mit gondol.
Harry vett egy nagy lélegzetet, és feje felé emelte a borítékot.
Nyelt egyet.
A saját hátsó kerted közepén állva, egy borítékot a magasba tartva azt kiabálni, hogy „levél a Roxfortba!"… valójában igen kínos, most, hogy belegondolt.
Nem. Jobb vagyok, mint Apa. Használni fogom a tudományos módszert, akkor is, ha hülyének érzem magam miatta.
– Levél – mondta Harry, de valójában suttogott nyikorgásnak hangzott.
Harry megacélozta akaratát, és az üres égnek kiabált.
– Levél a Roxfortba! Kaphatnék egy baglyot?
– Harry? – kérdezte egy zavart női hang, az egyik szomszéd.
Harry visszavette a kezét, mintha megégette volna, és elrejtette a borítékot a háta mögött, mintha kábítószerpénz volna benne. Arca égett a szégyentől.
Egy öregasszony arca megjelent a szomszéd kerítés felett, mogorva szürke haja szökött a hajhálójából. Figg néni, az időnkénti bébiszitter.
– Mit csinálsz, Harry?
– Semmit – mondta Harry elfojtott hangon. – Csak… tesztelek egy hülye elméletet…
– Kaptál levelet a Roxfortból?
Harry megdermedt.
– Igen – mondta Harry kis várakozás után. – Kaptam egy levelet a Roxfortból. Azt mondják, küldjek baglyot július 31.-e előtt, de…
– De hiszen neked nincs baglyod. Szegénykém! Fel nem tudom fogni, mit gondolhatott valaki, hogy sima levelet küldtek neked.
Egy ráncos kar átnyúlt a kerítés felett, és várakozó kezet nyitott. Ezen a ponton már alig gondolkodott Harry; átadta a borítékot.
– Csak bízd rám, fiam – mondta Figg néni – és egy pár pillanat múlva küldök valakit.
És arca eltűnt a kerítés mögött.
Hosszú csend ereszkedett az udvarra.
Majd egy fiú hangja csendesen és nyugodtan mondta:
– Hogy mi.