Halo, elérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

Nincs mesélő

A Szervezet rettenetesen meggyengült. Egyetlen délelőtt alatt, bevettek egy erős Ellenálló tábort és megöltek egy sárkányt. A vihar nem csillapodott, az ég továbbra is olyan borús volt, mintha éjszaka lenne, rengeteg villám csapódott az égen, amiket hatalmas mennydörgések követtek. Az eső olyan erős volt mintha vödörből öntötték volna. A halottak vérét elmosta és a Szervezet nyomait is. Bárki is jár erre, arra fog gondolni, egy másik sereg tette, akiknek komoly leszámolni valójuk volt az Ellenállókkal.

A Szervezet a barlang belsejében megtalálta a két Pengét, akik egyáltalán nem voltak tétlenek. Nem csak a templom bejáratát vájták bele a hegyben lévő barlang belsejébe, de az egész hegytetőt átalakítottak egyfajta építménnyé. A bejárathoz több akadály is a vándorlók útját állta, de Esbern a könyve segítségével, könnyedén megoldotta őket és szabaddá tette az utat a bejáratig.

Azonban a bejáratot egy különleges ajtó védte. Egy hatalmas, arcot mintázó kőfaragás volt ott, ami az utat állta el. Esbern tudta hogy nem tudnak át hatolni rajta. Ez azonban nem törte le az öreg mágus lelkesedését.

- Egyszerűen, csodálatos! Elképesztő, hogy az első kor óta nem tartották karban és milyen jó állapotban maradt.

- Esbern, - Delphine-t nem nagyon érdekelte ez az építészeti csoda, csak egy dolog lebegett a szeme előtt, pontosabban, az a dolog, ami az óriási arc szobor mögött lapult. – lehetne, hogy a lényegre koncentrálunk.

- Akkor, ez a bejárat? - Marshal és a Szervezet összes többi tagja végeztek a küzdelemmel és utolérték őket. Gramb lerakta a két lányt, Mira-t és Leilát egy sarokba, Liz stabilizálta az állapotukat, hogy ne legyenek életveszélyben, de nem maradt több varázs ereje, amit gyógyításra szánhatna. Mindannyian kimerültek és ki kellett pihenniük magukat. Marshalnak még dolga volt. - Esbern, ugye tudod, hogy kell bejutni?

- Természetesen. - A terem közepén lévő, kőbe faragott, ősi pecsétre mutatott. - Ezzel. A Vérpecsét. - Delphine és Marshal csak értetlenül pislogtak, némán jelezve, hogy magyarázatra van szükségük.

- És az…?

- Egy akaviri varázs technika, ami az idők folyamán a homályba veszett. Meg kell említenem, a vezéred, sárkányszülött, nagyon járatos az akaviri tudományokban. Esetleg egyszer kikérdezném róla.

- Esbern, - Delphine térítette észhez. - a Pecsét?!

- Ja, elkalandoztam. A véredre van szükség, sárkányszülött.

- Nem az összesre, ugye? – Marshal viccelve kérdezte.

- Nem, néhány csepp elég lesz. Ezt a helyet még az ősi Pengék emelték, Reman Cyrodiil idejében. - Körülnézett a barlangban. - Ez az egész hely egy nagy szentély, Reman számára. Az első kor alatt, visszavert egy akvir-i inváziót, aminek elég rejtélyesek a körülményei. Azt a csatát, a Fakó Hágói Csataként emlegetik és az akaviriak a császár szolgálatába álltak. Így alapult meg a második Birodalom.

- Akavir? - Marshal nem értette. - Az… valami másik nemzet?

- Nem. Akavir egy nagyon messze lévő kontinens, Tamriel-től keletre. Elsősorban nagyon erős állatnépek lakják. Állítólag, a sárkányok is onnan jöttek.

- Már nem számít. - Marshal elővette a fekete kardját, megvágta a saját kezét és rácsepegtette a vérét a Pecsétre. A kőből faragott Pecsét, amint érintkezésbe került Marshal vérével, világítani kezdett, megmozdult, folyamatosan forgott, közben az óriási arc felemelkedett és szabaddá vált a bejutás.

- Működik! A véred életre keltette!

A Szervezet összes ép tagja felfigyelt erre és azonnal a sötét bejáratot kezdték tanulmányozni.

- Csak utánam. - Marshal eltette a fegyverét és elsőként lépett be az ősi templom sötét berkeibe.

- Nem tudni, mit találunk odabent. - Esbern követte, őt Delphine és a Szervezet többi tagja.

Mindenki, aki képes volt varázslatot használni, fényt idézett elő, hogy megvilágítsák a sötét átjárót, ami tele volt a falakba vésett mintákkal és képekkel. A sárkányok voltak a fő tényezők.

- Nézzétek! - Esbernt szinte megbabonázták a kőbe vésett képek. - Igazi, érintetlen akavir-i művészet! - Delphine ismét kirángatta az öreg barátját az ábrándozásból.

- Esbern, meg kell tudnunk, hogyan győzzük le Alduint. - Ebben a Szervezet emberei is egyetértettek.

- Áh, természetesen. Nem mindenki képes értékelni eme művészeti csodát. - Letörve folytatta a keresést. - Itt kell lennie valahol. Menjünk tovább.

Kiértek a felfelé vezető lépcsősorról és egy sokkal nagyobb helységbe kerültek. Minden kőből volt faragva, egy nagy asztal a terem egyik végén, körülötte, szintén kőből farakott székek, egy feljebb vezető kisebb lépcsősor, ami egy ajtóhoz vezetett, a helységből több ajtó nyílt, kisebb szobákig. A helység közepén volt az, amit kerestek.

- Shor csontjaira! Azaz! - Esbern majdnem kiugrott a bőréből. - Alduin fala!

- De ez… micsoda? - Marshal a felét nem értette. Ő egy kiáltásra számított, amivel legyőzheti Alduin-t, de nem látta többnek, egy ócska kőfaragásnál. - Hogyan segíthetne?

- Nézzük csak. - Az öreg mágus alaposan szemügyre vette a kőfalat. A bal oldalt kezdte a vizsgálódást és megakadt a szeme egy sárkányon, amit többször is belevéstek a kőbe, rengeteg tüzet okádott, amitől rengeteg épület és ember vált a tüze martalékává. - Ez Alduin! Ez azt mutatja, hogyan uralkodott ő és a Sárkánykultusz Égkoszorú felett. - Tovább ment és a fal közepénél állt meg. Több ember, kardokkal a kezében kivívja maga ellen Alduin-t, élükön egy olyannal, aki a Kiáltást használja. - Itt, az emberek fellázadnak a sárkány uraik ellen, közismertebb néven, a Sárkány Háború. – Érdekes, hogy ezt mind ki tudta bogozni belőle. - Alduin legyőzésében, kulcsszerepet játszik ez a kőfal. - A fal utolsó részéhez ért. Egy ember, egyértelműen, egy sárkányszülött kihívja maga ellen Alduin-t és egy kiáltással, a földre kényszeríti. - Nézzétek, itt a földre kényszerült! Az ősi nordok, a Hang mesterei, megütköztek vele.

- Akkor, - Delphine sem értette jobban Marshalnál. - megtudjuk végre, hogyan győzhetjük le?

- Türelem, gyermekem. Az akavir-i népség, nem túl lényegre törő. Minden, amit leírnak, jelkép vagy szimbólum formájában van. - Tovább tanulmányozta a falat és talált valamit. - Itt is van! A nord hősök szájából született, akavir-i nyelven, kiáltás.

- Jól van, - Marshal még mindig nem értette. - sok kiáltást ismerek, melyik volt?

- Nem tudom pontosan, de kétlem, hogy egy közönséges kiáltás lenne. Ha az lenne, valószínűleg itt hagyták volna. Emlékezz, úgy hagyták itt ezt az egészet, hogy biztosra tudták, hogy Alduin vissza fog térni. - Esbern nem hagyta, hogy a többiek feladják és tovább nézte a falat.

- Egy kiáltást kell keresnünk, amit Marshal nem ismer? - Összegezte Delphine. - Nagyszerű. - Idegesen forgatta a szemeit. - Mi a helyzet Thrys-el? Ő talán ismerheti?

- Nem hiszem, a képességein azonos szinten vannak és ő nem is használt semmi olyasmit, ami földre vinne egy sárkányt.

- Itt van a végén. - Esbern észrevett valamit a falon. - A prófécia szerint, ami az akavir-iakat Tamriel-re vonzotta, eredetileg, hogy meg keressék a sárkány szülöttet. Az akaviri emberek, a Pengék, ugyanolyan kardot forgatnak, mint te, Delphine. Letérdelnek a sárkányszülött előtt, mivel beteljesítették az ősi küldetésüket. Megtalálták a sárkány szülöttet és a szolgálatába szegődtek, hogy legyőzzék Alduin-t a világ végének az idején. - Teljesen belemerült a tanulmányába. - Delphine, Marshal, figyeltek még rám? - Delphine csak bólintott, Marshallal együtt, őt valami baljós sejtelem gyötörte, Akavir-al kapcsolatban. - A Pengék tudták. - Idézte a prófécia szövegét. - Amikor a hamis uralkodó veszi hatalmát a világ 8 sarkán, - Amikor egy Jagar Tharn álnevet használó mágus, aki egy Csalogány volt elragadta a Káosz botját, VII-ik Uriel Septim-et Oblivion egy síkjára száműzte, felvette az alakját és úgy uralkodott Tamriel felett, időközben, titokban megöletve az összes örökösét. - amikor a háromság felbomlik és a Vörös Torony összeomlik, - Amikor Dagoth Ur kivégzett a 3 védelmező Aedrikus identitás közül kettőt és készen állt- hogy egy új Numidium építésével és Lorkhan szívét felhasználva elpusztítsa Tamrielt. Gwendolyn Nerevarine, az egykor fogolykén sínylődő személy, aki a császár bizalmasa lett, megállította, végzett Dagoth Urral, ezzel megmentve a birodalmat. - Amikor a sárkányszülött uralkodó elveszíti a trónját és a Fehér Torony összedől, - Az Oblivion válság, amikor a Mitikus Hajnal nevű daedrikus szekta megmerényli VII-ik Uriel Septim császárt. A haldokló császár, egy fogolyra, a későbbi hősre, a Sötét Lovagra hagyott egy küldetést, hogy vigye el a Királyok Amulettjét az utolsó, élő gyermekének, Martinnak, a későbbi, Martin Septim császárnak. Martin az élete feláldozásával, Akatosh avatarjává alakult, legyőzve Mehrunes Dagon-t és bezárta a Tamriel-en nyílt összes dimenzió kaput. - amikor a Hó Tornya legyengülve, vérezve és király nélkül fekszik, - Egyértelműen, a Nagy Háborúra céloz, amikor az Aldmeri Domínium, a Szervezet segítségével, egy hajszál híján megdöntötte a sárkányszülött császárok által hátrahagyott Birodalmat, de egy árulás miatt, a Birodalom visszaverte a Thalmor-t és megmaradt. Északon, Viharköpenyes Ulfric egy elszakadási háborút indított, ami miatt sokan, vérezve haltak meg és Égkoszorú földjét király nélkül hagyva, háborút indított a Birodalom ellen. - A Világfaló felébred és megjelenik az utolsó sárkányszülött.

Ezen Delphine és a Szervezet összes tagja ledöbbent, akik ismerték az elmúlt korok történelmét. Az akavir-iak mindent tudtak előre. Előre tudták VII-ik Uriel Septim bebörtönzését, Dagoth Ur visszatérését, az Oblivion Válságot, a Nagy Háborút, Ulfric elszakadási háborúját és Alduin visszatértét. Mindent.

Akavir népe, hatalmas tudással rendelkezhetett, ha mindezt előre látták.

- Én… - Marshal nem jutott szavakhoz. - Nem vagyok az a fajta, aki könnyen megrémül. - Delphine és Esbern aggódva néztek a részegsége ellenére, elképesztően józan gondolatmenetű Marshalra. – De, ami erre a falra van feljegyezve, még engem is halálra rémített. - Neki és a Szervezet összes tagjának az eszébe jutott, amit a vezérük mondott. - Nem a sárkányok a legnagyobb fenyegetés Tamriel-re. Nem is a Thalmor vagy bármi más. Akavir jelenti a fő problémát Akavir volt az, aki megformálta Tamriel történelmét! A vezérünk… Akavir-től akarja megvédeni Tamriel-t!

- Nem vagy egyedül. - Delphine aggódva, Marshal vállára tette a kezét, de a sárkányszülött egy dologra volt képes koncentrálni.

- Van bármi ötleted, Esbern, honnan tudhattak előre mindent? - Esbern megborzolta a szakállát, de eszébe jutott valami.

- Az Ősi Tekercsek az egyetlenek, amik képesek ilyen szintű jövendölésre. Ellenben, speciális, több évtizednyi képzés szükséges, hogy akár egy aprócska részletet is meg lehessen fejteni. - Marshal megkönnyebbülve sóhajtott fel, mint akire hosszú idő után, rámosolygott a szerencse.

- A Szervezetnek kettő is van a birtokában. Ha szeretnéd, a vezérem biztos kölcsön adja neked. - Esbern újabb ötletet kapott.

- Hát persze! Zseniális! Azokból biztos megtudjuk a kiáltást!

- De nem tudjuk elolvasni őket. - Delphine azonnal letörte a lelkesedésüket.

- Igaz. - Marshal nem tudta, mitévő legyen.

- És a vezéretek? - Vetette fel az ötletet Esbern.

- Mi van vele?

- Elég sokat tud az akavir-i dolgokról és ha olyan lelkesen gyűjtögeti a tekercseket, akkor biztos el is tudja olvasni őket.

- Nagyszerű ötlet!

A terv adott volt, Marshal jelzett a többieknek, hogy értesítsék a Szervezet vezérét a történtekről. Marshalnak és Gramb-nak a gyűrűje a rejtekhelyen maradtak, Leila és Mira eszméletlenek voltak, így csak Junal, Wynns, Liz és Sellin tudtak jelentést tenni.

A vihar nem kegyelmezett azoknak, akik ki merészkedtek ebben az időben, minden egyes esőcsepp, akár egy apró tűhegy és a szél akkora erővel fújt, hogy több fát is kidöntött. Az ég, annak ellenére, hogy alig múlt dél, sötét felhők takarták el, mintha már későre járna az idő.

Jorossin és Ilyasvel igazságosztó és a melléjük kirendelt Thalmor alakulat sem úszta meg szárazon. Erőltetett menetben haladtak a Karthcsúcs felé hogy a Szervezet előtt érkezhessenek. Mélyen benyomultak Markarth vármegyéjébe, ahonnan már nem volt messze a célpontjuk.

- Jorossin! - Ilya hangját elfedte egy hangos dörgés, de nem adta fel. Egyenesen Jorossin mellett lovagolt. - Joross! Állj meg! – Átnyúlt, hogy megragadhassa a társa karját és elég erősen húzta hogy lelassítson és ráfigyeljen.

- Mi az?!

- Már egy teljes napja lovagolunk, ez egy nehéz, sziklás terep, egy halom nyugatvégi banditával ütköztünk meg és ez a vihar sem könnyíti meg a helyzetünket!

- Mit akarsz ezzel mondani?! - Ilya meglepődött Joross, a küldetés iránt tanúsított, ilyen szintű elhivatottságán. Mindig ő volt a legostobább és a hozzá nem értő az igazságosztók között. Soha nem látta ilyennek.

- Azt, hogy az embereink, lehet, hogy a legjobban képzett katonák Tamriel szerte, de nem halhatatlanok. Pihenniük kell, a lovakat meg kell etetni és itatni, valamint nekünk is szükségünk van minderre, mielőtt tovább megyünk!

- Nem! Az egész Szervezet jelen lesz! Egy olyan tudást kutatva, ami segíthet a sárkányok legyőzésében! Feltétlenül meg kell szereznünk! - A női igazságosztó valamiért vonzónak találta Joross-nak ezt a változatát. Semmi vicc vagy ízléstelen tréfa nem hagyta el a száját. Egyenesen a küldetésre koncentrált.

- Ha kimerülve érjük utol őket, esélyünk sem lesz megtalálni a kémeket és így elbukjuk a küldetést.

Joross megállt, az egész szakasz megtorpant, megszólalt és szóra nyitotta a száját.

- Amíg az eső eláll, - Egy nagy barlang bejáratra mutatott, nem volt semmi jele hogy Ellenállók laknának benne, csupán néhány vadállat. - ott tábort verünk! - Utasította az embereit. Néhányan, többek között a mágusok közül felnyögtek megkönnyebbülésükben, de ahhoz képes milyen régóta, milyen messzire és milyen zord körülmények között haladtak, kifejezetten jól bírták.

A Thalmor katonák berendezkedtek a barlang belsejébe, szerencséjükre, sátrakat nem kellett rakni, mert a barlang természetes védelmet nyújtott, csak tüzet kellett gyújtani a barlang bejáratánál.

- Mindenki, - Joross beszédet tartott az embereinek. – pihenjetek, egyetek, igyatok, mert a Karth-csúcs alig egy órára van innen. Tamriel legveszedelmesebb bűnözői, akik nem kegyelmeznek senkinek és vérprofi gyilkosok, egytől-egyig!

- Kiváló. – Ilya vette át a szót, de ő sokkal magabiztosabb volt Joross-nál. – Mi magunk is azok vagyunk. Tamriel legtisztább és legerősebb fajtája. A Szervezet már évek óta szálka a szemünkben, folyamatosan csak hátráltatja a Thalmor tervét, hogy kiszorítsuk az embereket Tamriel-ről és megteremtsük az ideális világot a mer-ek számára! Ideje megszabadulnunk ettől a szálkától! – A katonák tapsviharral honorálták Ilya beszédét, aki csak gonoszul mosolygott Joross-ra, de ő csak megforgatta a szemeit.

Ilya mindig amiatt piszkálta és tartja kevesebbre, mert semmit nem vesz komolyan. Most úgy érzi, Ilya az, aki teljes mértékben félvállról veszi ezt az egészet és játékként fogja fel. Csak remélni tudja, hogy ez a szintű önbizalom nem fogja a vesztüket okozni.

A Szervezet tanácsdimenziójában megjelent a rend fele, Junal, Liz, Sellin és Wynns hogy jelentést tegyenek a vezérüknek. Néhány másodpercen belül, megjelent a sötét úrnő is, valamint Marshal helyén Potema jelent meg, normális méretű, de átlátszó testtel és Gramb helyén Cephourus.

- Ki kezdi? - Miután egyikük sem szólalt meg, a vezér a négy emberére nézett.

- Majd én. - Junal jelentkezett és a gyíkember beszámolt a nehézségekről, hogy Leila és Mira megsérültek, valamint, hogy Esbern-nek sikerült rájönnie, hogy Marshalnak egy elveszett, sárkánykiáltást kell megtanítani, amit csak és kizárólag egy Ősi tekercsbe van feljegyezve, mindannyian az úrnőjükbe fektették a bizalmukat. A vezér csendben hallgatta végig az embere mondandóját.

- Ez egy áttörés, de most sajnálatosan megakadtunk. Én nem tudom elolvasni az Ősi tekercseket. Mondjátok meg a többieknek, a parancsom, hogy menjetek a Szürke szakállúakhoz, Marshal már ismerős velük. Ők az utolsó reménysugarunk.

- Értettük! - A rend tagjai eltűntek, a vezérrel együtt, ahogy a két Septim szellem is.

Az Égmenedék templomban a Szervezet ütött tanyát, a rend legtöbb tagja transzba került hogy jelentést tehessen a vezérüknek. Marshal csak egy szikla elé ülve ivott egy újabb üveg bort, amíg Gramb inkább az akavir-i vésetteket tanulmányozta. Junal és Sellin inkább aludtak, Liz végzett Mira és Leila kezelésével és mágiával helyrehozta mindkettőjüket. Delphine és Esbern kimentek a templom tetejére, ahol be lehetett látni egész Nyugatvéget.

Az eső elállt, kitisztult az ég és lehetett látni az éjszakai égboltot, ezúttal csak az egyik holdat lehetett látni, Secunda „elbújt" Masser mögött. Esbern-t lenyűgözte az este ellenére, gyönyörű, ám kietlen sziklás hegyek és dombok. Delphine-nek is tetszett a kilátás, de inkább csak azért jött ki, nehogy történjen valami a barátjával, de miután meggyőződött, hogy nincs veszélyben visszament, hogy felderítse a templomot.

Miután lement a lépcsősoron, Marshal megkínálta az italával.

- A vezérünk nem tudja elolvasni az Ősi tekercseket. - Mondta neki Marshal, de Delphine inkább elutasította az italt.

- Hogy? - Delphine egyértelműen tudta, ez mit is jelent.

- Az Ősi tekercsekből nem tudhatjuk meg a kiáltást. - Marshal ismét ivott.

- Akkor mi legyen?

- Parancsba adta, hogy látogassuk meg újra a Szürkeszakállúakat. - A Penge szemei erre meglepetten kipattantak.

- Ezt mégis mire véljem?!

- Van egy sanda gyanúm, - Marshal egyértelműen részeg volt, ide-oda dülöngélt, de ennek ellenére, egyfajta komolyságot tanúsított. - nem kedveled őket.

- Ha rajtuk múlna, nem csinálnál mást, csak ülnél a hegy tetején és az éggel beszélgetnél… vagy tudom is én, mit csinálnak. A Szürkeszakállúak félik a saját erejüket is és nem használják! Gondolj csak bele, csinálnak ők bármit is a polgárháborúval vagy akár Alduin-al?! Nem! Tőled is ugyanúgy félnek, Marshal! Gondolod, ha Tiber Septim is csak a hegyem ücsörgött volna, megalapította a Birodalmat? - Marshal csak lehúzta az itala maradékát és a falhoz vágta, amitől az üres üveg apró szilánkokra tört.

- Nem kell aggódni, én nem félek az erőmtől.

- Jó. - Egy kicsit megkönnyebbült ezen. - A Szürkeszakállúak sok mindent taníthatnak, de ne hagyd, hogy eltántorítsanak a végzetedtől. - Marshal ezen csak gúnyosan felnevetett.

- A végzetemtől?! - Valószínűleg a részegsége miatt, de a nord jól szórakozott ezen. - Nincs olyan, hogy „végzet"! Senki sem céllal létezik. – Vigyorogva, részegen beszélt. - Senkinek sincs helye a világban. - A szavai halk suttogássá váltak, ami ugyan egyértelmű volt Delphine számára, de akkor is, jeges tőrként hasított belé. - Mind meghalunk. - Marshal barátságosan elmosolyodott, elővett egy újabb üveg bort, kinyitotta, finoman a breton nő vállára tette a hatalmas páncélkesztyűs kezét és felé tartotta az italt. - Igyál egy kicsit.

Delphine mondani akart valamit, de hallva a sárkányszülött szavait és számításba véve az részegségét, amitől egy darabig még hablatyolt néhány ostobaságot, majd kidőlt, tudta, hogy felesleges. Marshal elterült a földön és részegen horkolt.

- Jó éjszakát. - Nagyon hosszú ideje menekül és ritkán engedte csak meg magának, hogy lerészegedjen, de most húzott egyet Marshal italából.

- Csak azért mondja ezt, mert neki így könnyebb. - Egy mély hang szólalt meg, Gramb volt az, a sisakját levette, kiengedve a hosszú derekáig érő, fekete hajfonatát. - De nem hibáztatom érte. Marshalnak elég kemény élete volt. - Az ork az akavir-i kőbe vésett rajzokat tanulmányozta.

- Miért nézed azokat?

- Szeretem a művészetet és amit Akavir művészei csináltak, egyszerűen lenyűgöző.

- Érdekes, nem nézné ki belőled az ember, hogy ilyen művelt vagy. - Az ork csak a Penge felé fordította a rút, sebhelyes arcát.

- Belőled sem, hogy csak egy szerény fogadós vagy. – Delphine csak nevetett egyet.

- Igaz. Mintha egy élettel ezelőtt lenne, hogy Marshal és Thrys betértek a fogadómba.

- Szerettem volna mutatni neked valamit. - Az ork az egyik szoba felé vette az irányt, de Delphine nem követte.

- Micsodát?

- Csak gyere. - A breton, ha hezitálva is, de követte Gramb-ot. Amint beértek a szobába, egy páncél állvánnyal találták szembe magukat. Egy kissé régi, rozsdaette, de ennek ellenére, jó állapotban lévő páncél állt rajta. - Itt találtam. Egyedi tervezésű volt, az acélvértek úgy néztek ki mintha sárkánypikkelyek lennének és a Pengék címerét viselte, nem mellékesen, a sisakján egy aranyszínű sárkány díszelgett.

- Ez nem egy közönséges páncél. Ez egy nagymesteri vért.

- Te és Esbern vagytok, talán az utolsó Pengék. A feladatotok, hogy segítsétek a sárkányszülöttet és végezzetek a sárkányokkal. Ez a páncél segíteni fog benne. Egy jó kovács helyrehozhatja vagy csinálhat egy ugyanilyet. - Delphine még csak nem is álmodott hogy valaha is viselne még egy ilyen páncélt, főleg nem egy nagymesterit, de a reménye, a sárkányszülött megjelenésével, valóra vált.

Esbern egész este kint volt, nem aludt, az eső nem esett aznap többet, az öreg mágus összefogta magán a sötét köpenyét, amit a Szervezet vezére adott neki. Már kezdett hajnalodni. A nap sugarai, fénykristályként törték át a sötét éjszakai eget és kezdték kivilágítani Nyugatvég hegyeit. Néhány perc után, maga a nap is felemelkedett keletről és finoman elhozta a reggelt. Delphine, az új páncéljában, a hajnali órákban kiment hozzá.

- Tudod, gyakran álmodtam erről, Delphine. - Kezdte Esbern, továbbra is a még csillagos eget bámulva.

- Miről?

- Arról, hogy valami magas helyen állok. Egy tornyon vagy hegyen. Mindig hajnal körül. Az egész világot beborító sötétség idején. Aztán jön a fénysugár, ami elűzi, épp a horizonton, a felhők közül jön ami a határ a világok között. Lehet csupán egy villám, de nem jött utána mennydörgés. Az álomban valami rossz előérzetem támadt, de nem tudtam felébredni. Aztán jött még egyszer, ezúttal sokkal erősebben. Közelebbről. Egyértelműen nem villámcsapás. Narancsszínű volt, kellemes narancs, a szív és hajnal színe. Egy hang is jött, közel s távol is hallani lehetett. Nem mennydörgés volt… valami más. Valami, amit fel kellene ismernem, de álmomban képtelen vagyok rá. El akarom hagyni a magas helyet, hogy menedéket keressek, az elől, amiről még csak azt sem tudom, hogy micsoda. Az álomban képtelen vagyok rá. Rá vagyok kényszerítve, hogy várjak és figyeljek. Aztán végre, a felismerés és rettegés egyszerre érkezik. A narancsszín valójában lángnyelvek és hőség. A hang valójában egy üvöltés, egy kihívást jelent az ősi nyelvén. Most viszont, túl késő menekülni. A sárkány engem akar, tűzzel és sötétséggel borítva el az eget. Nem egy közönséges sárkány ez, Alduin, a Világfaló, a sárkány, ami elemészti mind az élőket és a holtakat. Majd felébredek és reménykedem, hogy ez nem több, pusztán egy álomnál. Most már tudom, hogy nem.

- Értem. - Egyszerűen nem tudta mit mondhatna erre. - Ideje pihennünk.

- Rendben. Hamarosan véget ér a rémálom. - Esbern kint maradt éjszakára és az eget bámulta.

Másnap reggel, Liz még egy utolsó ellenőrzést végzett Leilán és Mira-n. A nord nő karja teljesen rendbe jött, természetesen a hegek meg fognak maradni, de olyan lett, mint új korában. Óvatosan felébresztette, Leila kék szemei kinyíltak és felült.

- Mi történt? - Liz csak mosolygott egyet és körbemutatott a templom belsőjén. - Ez az Égmenedék templom? - Liz bólintott. - A többiek? - Rámutatott a többiekre, jelezve, hogy mindenki jól van. - És Mira? - A mellette alvó cyrodiil-i nőre mutatott, akinek egy kicsit megpaskolta az arcát, hogy felébressze, de Mira, erre ököllel orrba verte Liz-t, aki a hátára esett és elkezdett vérezni.

- MI VAN MÁR!? - Mira utálta amikor megzavarják alvás közben. Ránézett Liz-re és rádöbbent, hogy mit is csinált. - Bocsi. - Liz felemás szemei csak dühösen meredtek Mira-ra, de a birodalmi állta a nézést és viszonozta, egy sokkal félelmetesebb, gyilkos nézéssel. - Én a helyedben, ezt kétszer is meggondolnám. – Liz idegesen nyelt egyet és visszakozott. Mira gonoszul elvigyorodott és teljesen összeborzolta a varázsló lány haját, aki nagyon nem örült neki és félrelökte a kezét. - Ugyan már, csak szórakozom. - Liz kibiggyesztette és felhúzta dühében az ajkait és mérgesen felnézett Mirára. A felemás szemei szinte lángoltak a haragtól. - Jaj, de félek. - Gúnyolódott Mira, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Liz mentette meg az életét.

- Mira, azt ajánlom ne piszkáld Liz-t. - Végül Leila állította le.

- Mi bajod van, keselyű orr?! - Mira még mindig nem kedvelte Leilát, aki iránt komoly haragot érzett és gyakran piszkálta a görbe orra miatt.

A két nő közül Leila volt a magasabb és a fizikai ereje is nagyobb volt az övénél. Azonban, a birodalmi nőnek sem volt szégyellni valója, villámgyors reflexekkel rendelkezett és pusztakezes harcban verhetetlen. Leila a második, Mira a harmadik legerősebb katona a Szervezetben.

- Nincs kedvem a te ordenáré tréfáidat hallgatni. Fejezd be és koncentráljunk a küldetésre. - Mira csak vigyorgott egyet, de indított egy ütést Leila felé. Az ökle, egy fél centire állt meg az arcától, de a nordnak a szeme sem rebbent, tudta, hogy nem fogja megütni. - Mira, én megközelítőleg, több százezer szót ismerek, többek között, rengeteg, ahogy te említed, „cifra szót", de még így is képtelen vagyok elmagyarázni, mekkora örömet okozna, ha beleverhetném a fejed egy sziklába.

- Hidd el, az érzés kölcsönös.

A küldetés érdekében, félbehagyták a civakodást, felcsatolták a kardjaikat és felkészültek a templom elhagyására.

A két nő „társalgására", Marshal is felébredt, holt másnaposan.

- Nem… lehetne… egy kicsit… halkabban. - Rettenetes fejfájás és hányinger kerítette hatalmába. - Nagyon beb*sztam az éjjel.

- Csodálkozol? - Vágott oda Sellin, miközben ő és a többiek is készülődtek az indulásra.

- Nem, csak szenvedek.

- De minket nem érdekel. - Junal is elkészült, ahogy a Szervezet összes többi tagja és a két Penge is készenlétben állt és csak a sárkányszülöttre várnak, hogy végre, ha másnaposan is, de sikerült talpon maradnia. A nehéz páncéljában sikerült óvatosan egyensúlyoznia, a kardja az oldalán lógott, a pajzsát inkább a hátára kötözte, nehogy elvesszen.

- Akkor… - Majdnem elhányta magát, öklendezett egyet, de sikeresen visszanyelte. - menjünk.

- Ha lehánysz, - Szögezte le Mira. - elbúcsúzhatsz a fogaidtól. - Marshal alig bírta nyitva tartani a szemeit, a templomba ugyan nem sütött nap, de a meggyújtott fáklyák fénye is elég erősen bántotta a szemeit.

- Megpróbálhatod, de… - Erőtlenül Mira hajára mutatott. - én a lófarkaddal foglak megfojtani.

- Igyekszem, nem összecsinálni magam. - Mira jót mulatott a másnapos, szinte, magatehetetlen Marshallon, akinek nem csak nem volt engedélyezve, hogy fizikailag árthasson neki, de a jelen állapotában, képtelen lenne visszavágni.

A Szervezet elhagyta az Égmenedék Templomot és a barlangot is amibe építették, kiértek a szabadba, hogy a korareggeli napsütés bevilágítsa az arcukat, a lerombolt Ellenálló tábort és a tegnap délután legyilkolt nyugatvégi harcosokat.

Az élővilág, a kopár és enyhe, zöldes-szürke növényzetet nem érdekelte a múltkori gyilkolás, egyszerűen ugyanúgy, mint békés időben, a szél kellemesen susogott, a madarak vidáman csiripeltek, itt-ott megzörrent a bokor amikor egy kis állat mozgott benne.

- Tudjátok, - Esbern reménnyel telve felnézett a tiszta égre, tökéletesen tiszta volt, a felkelő nap jólesően simogatta az arcát, kellemesen elmosolyodott. - szerintem sikerülni fog.

- Micsoda? - Kérdezte Delphine.

- Alduin legyőzése. Ahogy tegnap harcoltatok és ahogy legyőztétek az Ellenállókat, majd azt a sárkányt, szerintem nem lesz probléma. Amikor meghallottam a hírt a sárkányok visszatértéről, kétségbeestem, magamba roskadtam. Az sem érdekelt, ha meghalok, hiszen… a sárkányok megöltek volna mindenkit és senkinek sem lett volna esélye megállítani őket. Amikor megtudtam, hogy egy sárkányszülött bukkant fel, visszatért a hitem, de voltak kétségeim. A tegnapi küzdelmeteket látva, Szervezet, már nincs kétség a… - Minden csupa vér lett, Esbern nem bírt tovább beszélni mert egy nyílvessző ütötte át a koponyáját és holtan esett össze, arccal a földre. Az utolsó emlékképe, a tiszta, hajnali égbolt volt.

A Szervezet azonnal harckészültségbe állt, hogy végezzen a támadókkal. A már jól ismert aranypáncélos altmer katonák voltak, a Thalmor-ok. Élükön, egy mindegyikük által ismert igazságosztóval. Az aranyszínű páncélja, a sok cikornyás dísz ellenére kopott volt, több helyen horpadt, de mégis elég volt, hogy meg lehessen mondani, hogy egy elit igazságosztó, Cerommo király egyik legerősebb ügynöke.

Az arca enyhén borostás, a hosszú szőke haja koszos és gubancos volt, de az aranysárga, világító szemei elhatározottságtól és gyűlölettől izzottak. Feszülten tartotta az íjat, amelyikből az Esbernt megölő nyilat eresztette el.

- TÁMADÁS! - Üvöltötte Jorossin, mire az összes Thalmor katona a hegyek és az Ellenállók leharcolt sátraikból ugrottak elő és a Szervezetre támadtak.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.