4-ik kor 169, 1 évvel korábban, egy évvel a Nagy háború kitörése előtt

Cyrodiil fővárosa minden Tamriel-i lakóközösségét felülmúlta, a hatalmas márványszínű városban csak úgy nyüzsgött az élet, az emberek a szokásos teendőikkel voltak elfoglalva, az őrség ugyanúgy menetelt, mint minden nap.

Fel sem tűnt senkinek a fekete csuklyába és köpenybe, sötét álarcba és könnyű páncélba öltözött nő, aki a nyomornegyedeken át sétált, vizsgálva a várost, tűnődve, hogy amit eddig tett, és amit még tenni fog, vajon befolyásolja a most élő és a jövőben születendő emberek életét. Ránézett a jobb hüvelykujjára helyezett narancsszínű gyűrűn amiben egy tiszta, makulátlan, fehér ékkő díszelgett és az aljára az volt írva hogy "Uriel". Fogalma sem volt róla hogy helyesen vagy helytelenül cselekszik, de nem törődött vele. Tudta, hogy nem létezik helyes út. Tudta, hogyha nem beszél a császárral, Titus Mede-vel aki második ezen a néven, a Cyrodiil Birodalom uralkodója, Tamriel ura és népének védelmezőjével, minden el fog pusztulni.

Idővel elért a gazdag negyedbe, ami össze sem vethető a nyomornegyedben található szegénységgel és nyomorral. Kiváló rálátása nyílt a Fehér-Arany toronyra ahol nem csak a Birodalom feljegyzett történelmi tudását halmozták fel, hanem az összes megtalált Ősi tekercset is.

Végre, elérte az uralkodói palotát, de előtte végig kellett mennie a császárok kertjén. A kertet, nap mint nap, hozzáértő kertészek rendezték és bárki, aki először látja, ledöbbenne a szépségén.

A sötét köpönyeget és páncélt viselő nő nem először látta. Már nagyon sokszor kellett végig sétálnia ezen a kerten amit még maga Tiber Septim építtetett csak azért hogy lenyűgözze a titkosnak hitt szeretőjét, Barenziah-t. Ahányszor erre az afférra gondolt, dühös volt Tiber-re és ez a kert egyfolytában a fiatal, sötét elf királynőre emlékeztette.

Ebben a kertben emelték a legnépszerűbb Septim császárok szobrait amik a vérvonaluk kihalása után 170 évvel is tökéletes állapotban voltak.

Az utolsótól kezdte ami a kert bejáratánál helyezkedett el, Martin, aki feláldozta magát hogy megmentse Nirnt, bezárva a Mehrunes Dagon és a Mitikus Hajnal szektája által nyitott dimenziókapukat, "Bátor volt, nem hezitált, nem keresett kibúvót és megtette amit kellet.".

A következő szobor, VII-ik Uriel Septim-é volt, a leghosszabb ideig uralkodó császár. Először Jaghar Tharn, a fő mágusa árulta el és zárta el Oblivion egy síkjára, majd a Mitikus Hajnal által lett meg merényelve, de menekülés közben, találkozott egy fogollyal, akiből később Kvatch hőse lett, átadta neki a Királyok amulettjét, megtalálta az utolsó trónörököst, Martint és ezzel megmentve a világot, "Mindig reménykedett, a reménye meghallgattatott és valóra vált.".

Az övét követő szobor IV-ik Pelagius Septim-é, aki állítólag rendbe rakta a Birodalmat egy komoly válság idején, "Csupán a nagybátyjának és a nagynénikéjének köszönhette, ő csak learatta a babérokat.".

A soron következő szobor V-ik Uriel Septim-é volt. A bukása ellenére, Septim Tamriel egyik legnépszerűbb uralkodójaként maradt fent a nép emlékezetében, "Csak egy hülye volt aki megölette magát és azokat is akik követték."

Egy nagy időkihagyás volt a szobrok között mert a következő szobor, III-ik Pelagius Septim-é, akit Őrült Pelagius néven is ismertek. "Egy kicsit őrült és tébolyodott volt, de úgy látta a világot ahogy addig senki sem.".

A következő szobor, Magnus Septim-é, apja volt akit a Vörös Gyémánt Háború egyik hősének tartottak amit a nővére, Potema robbantott ki. "Mindig szomorú volt amiért a családja szétesett.".

A soron következő szobor Cephorus Septim-é, aki szintén a Vörös Gyémánt háború hőse és Magnus idősebb fivére. "Mindig próbált becsületes maradni, de ez sosem egyszerű, ha a szeretteink is a képbe jönnek.".

III-ik Uriel Septim szobrát többször is le akarták rombolni, de a történelmi feljegyzők szerint meg kell tartani hogy emlékezzünk milyen az amikor egy gonosz és szívtelen császár uralkodik és hogy az uralkodó sem állhat a törvények felett. "Nem volt rossz ember, csak egy fiú, akitől az anyja túl sokat várt.".

II-ik Kintyra Septim, az egyetlen császárnő, akinek szobrot emeltek. Antiochus Septim császár lányaként született, fiatal kora ellenére rendkívül eszes, határozott, de mégis, nagy népszerűségnek örvendett alattvalói szemében. "Félt, rettegett, amire igenis volt oka.".

Antiochus Septim egy igencsak hedonista, öntörvényű és alkoholista császár volt. "Mindig azt tette, amit szeretett, egyfolytában boldog volt és talán egy darabig lelki egyensúlyt is talált.".

Az utolsó szobor, ami a palota előtt a legnagyobb volt az összes közül, Tiber Septim-é volt a Septim dinasztia és a harmadkor alapítója, a sárkányszülött császár szobra állt, "Bocsáss meg.".

A sötét köpenyes nő befejezte a fejében a történelem leckéket és a jelenlegi uralkodó felé vette az útját. A császár palotája felé vette az utat. A palotába vezető kaput Penge ügynökök őrizték, akik azonnal megállították a titokzatos látogatót.

- Az udvar nem fogad látogatókat! – Utasította az egyikük. – Fordulj vissza és gyere vissza legközelebb! – A vezér nem mondott egy szót sem, csak egy fakó lila fénybe borította a jobb kesztyűs kezét és azonnal eltűnt. A két őr nem tudta mi tévő legyen, az egyikük ott maradt tovább őrködni, a másik elindult megkeresni.

A hátramaradott őr nem vette észre hogy az idegen csak láthatatlanná vált és végig ott volt a szeme előtt. A Szervezet vezére csak egy fehér varázslatot hívott elő, amivel elaltatta a Pengét.

Amint bejutott a palotába, nem oldotta fel a láthatatlanná tevő varázslatát, egyszerűen úgy ment a császár tanácsülésére.

Tökéletesen ismerte a kastélyt, akárcsak a tenyerét, az összes titkos ki és bejárattal együtt. Nem volt kedve a titkos kijáratokkal vesztegelni, a leggyorsabb módon akart bejutni a palotába. Feltétlenül beszélnie kellett a császárral.

Megtalálta a tanácsterem ajtaját, de két további Penge őrizte, egy férfi és egy nő. Rajtuk nem szeretett volna varázslattal átjutni, a legkisebb hiba is azt eredményezhetné, hogy a császár meg sem hallgatná a mondandóját.

Kerülőutat tett, bement egy régi raktár helységbe, egy poros szekrény mögött benyomott egy tégladarabot amivel megnyomott egy gombot és a raktár padlója kinyílt és egy sötét alagútba vezető lépcső volt ott.

Ezt a titkos átjárót már 170 éve nem használhatták, ezen az alagúton menekült ki Septim és találkozott Kvatch hősével egy cellában. Jobbra a régi tömlöcök voltak, amik már a 3-ik kor vége óta üresen álltak, nem maradva bennük semmi csak néhány pókhálós csont és rozsdás tömlöc ajtó és egy nyitott alagút.

Amit Kvatch hőséről tudni lehet hogy egy hatalmas termetű nord férfi volt, tetőtől talpig fekete páncélban és olyan erővel rendelkezett hogy szinte egymaga vert vissza egy egész démon sereget. Egyesek szerint azért került tömlöcbe mert egy rablóbanda főnöke volt aki sorra becstelenített meg minden szűz lányt, mások szerint egy nemes lelkű kalandor volt aki megölt egy csapat korrupt birodalmi katonát mert lemészárolták a családját. Senki sem tudta miért zárták be, de abban minden beszámoló egyetért hogy a leghatalmasabb nord volt amit Tamriel valaha látott és a beceneve a Fekete Lovag volt, "Ez már a múlté.".

Ő balra ment, a tanácsterem felé, oda ahol már generációk óta a császár és a Tanács hozta meg a Tamriel birodalmát érintő döntéseket. Megtalálta a kővel fedett csapóajtót, a kioldója már rendesen berozsdásodott, de így is, hangtalanul nyílt ki és továbbra is láthatatlanul kisétált az alagútból.

Hallotta a tanácskozást, de semmi jelentősről nem beszéltek. Épp a jövő évi adópolitika témájával beszéltek amikor a Birodalom kém mestere, aki a Pengék Nagymestere is egyben egy érdekes jelentést tett.

- Felség, - Kezdte az idős Penge. – már régóta, pontosabban a 4-ik kor 22-ik évében, tudomásunkra jutott hogy a Nyár-szigeteken élő altmer-ek felett egy Thalmor nevű frakció vette át akik átkeresztelték magukat az Aldmeri Domíniumra. Több puccsnak köszönhetően maguk mellé állították Valenvadon erdei elfjeit és Elsweyr Khajiitjait. Pörölyföldről is hallottunk beszámolókat, amik szerintem aggodalomra adnak okot. Több Thalmor ügynök is tevékenykedik a régióban és egy polgárháború is gyötri a földjüket, az egyik fél függetleníteni akarja magát a birodalomtól, míg mások inkább a Thalmor-ral szimpatizálnak, egyre kevesebben vannak akik támogatnak. Morrowindre már egyáltalán nem számíthatunk, rengeteg természeti katasztrófa sújtotta, a délről rájuk törő argóniai fosztogatók és a nyugatról érkező nord és ork banditák miatt a lakosság legalább a 70%-a meghalt és szerintem a sötét elfek a kihalás felé kezdtek közeledni. Égkoszorúba és Cyrodiil-ba rengeteg dunmer menekült érkezett az elmúlt évszázad alatt, akik mindkét országban nyomornegyedekben kénytelenek megbújni. Azt hiszem Morrowind-et kénytelenek leszünk eltaszítani a Birodalomtól. Égkoszorú helyzete sem valami rózsás, ügynökeim szerint, egy régi breton törzs, akik csupán nyugatvégieknek hívják magukat, kikiáltották magukat Markarth és Nyugatvég urainak és a királyuk Madanach, maguknak követeli azt a régiót ami Égkoszorú ezüstjének a 80%-át képezi. Égkoszorú még mellettünk áll, de nem biztos hogy számíthatunk az ország teljes erejére. Sziklaföldön és Cyrodiil-ben jelenleg rend van és a két ország teljes ereje a kezünkben van.

A sötét varázslónő végighallgatta a hatalmi rendet, egyértelmű hogy a Birodalom szétesőben van. Ha a császár meghallgatja az ajánlatát, ő megtudná menteni a hanyatló Birodalmat.

Következőnek a Birodalmi fő tábornok szólalt fel.

- Egyértelmű, azok az elfek, délen terveznek valamit és arra készülnek, hogy megtámadják a Birodalmat! – Csapott erőteljesen az asztalra. – Javaslom, ne várjuk ölbe tett kézzel, amíg lerohannak minket! Menjünk mi hozzájuk, karddal a kezünkben és vigyük el a háborút mi hozzájuk mintsem ők hozzák el nekünk! – A birodalom fő mágusa óva intette a tábornokot az agresszív tervétől.

- Csak óvatosan, tábornok. Spekulációk és találgatások alapján háborút indítani csupán a vad barbárok módszere. Javaslom küldjünk követeket a Nyár-szigetekre és próbáljunk tárgyalni az elfekkel.

- Tárgyalni velük?! – Egyértelmű volt, hogy a tábornok és a fő mágus nem szívlelik egymást, mindkettőjüknek más világnézeteik voltak. – Felsőbbrendűnek hiszik magukat az embereknél! Mi másért szereztek volna ekkora hatalmat, hogy lerohanjanak minket! Támadjuk meg mi őket, amíg megtehetjük, és amíg Égkoszorú mellettünk áll!

- "Amíg", tábornok? – A fő mágusnak nem tetszett ez a terv. – Folyamatosan veszítjük a támogatóinkat. Ha netán igaza is van és az elfek a Birodalom vesztére törnek, akkor a lehető leggyorsabban kell pótolnunk az elveszett szövetségeseinket. Segítenünk kell Égkoszorúnak kiűzni ezeket a nyugatvégieket Markarth-ból és Fekete Mocsár támogatására is szükségünk lenne.

- He, ti mágusok mind gyávák vagytok és egyedül nem mertek szembe nézni az ellenséggel!

- Nem, ha nem muszáj. Fekete Mocsár azt fogja kérni tőlünk hogy segítsünk elfoglalni Morrowind-et, de ahogy a kémmester is mondta, Morrowind sötét elfjeinek a napja meg van számlálva. Ha lehetőségünk van Fekete Mocsár népe támogatására, meg kell ragadnunk.

- Nem csak gyávák vagytok, ti mágusok, de sunyik is! Morrowind-ben már nem maradt semmi, azt mondod öljük le a dunmereket csak azért hogy a hüllők szeretetét megnyerjük?! Ez őrültség!

- Nekem nincs jobb ötletem ahhoz, hogy szövetségeseket nyerjünk, tábornok. Ha önnek nincs jobb ötlete, akkor inkább hallgasson a józanész hangjára. Meg kell nyernünk Fekete Mocsár támogatását és ehhez Morrowind maradékának a leigázása kell. – A tábornok ki fogyott az érvekből, de a császár, Titus Mede, aki második volt ezen a néven, felszólalt.

- Nem engedélyezek semmiféle mészárlást Morrowindben, fő mágus! – Titus ekkor erős volt, karizmatikus, fiatal és jóképű. – A sötét elfek az Oblivion válság óta eleget szenvedtek, hogy most csak úgy lemészároljuk őket. Ha az argóniaiak csak ezért a vérontásért cserébe hajlamosak segíteni, akkor meg leszünk a segítségük nélkül is. Amíg én vagyok a császár, a Birodalom nem az értelmetlen vérontás útját fogja követni!

A sötét varázslónő elmosolyodott a maszkja alatt, "Egy kicsit, rá emlékeztet.". A tanácsterem közepére ment és feloldotta magáról a láthatatlanság varázslatot. A teremben mindenki döbbenten bámulta a titokzatos jövevényt.

- Ironikus, a vérontás útja hamarosan elkezdődik. – Csupán ennyit jegyzett meg, viccből.

- Mit jelentsen ez?! – Követelte a császár. – Ki vagy te?! – A titokzatos nő csak kitért a válaszadás elől.

- Nem számít, hogy ki vagyok. Ami viszont igenis számít, hogy figyelmeztesselek! Tamriel-t egy hatalmas veszély fenyegeti. Az egyetlen lehetőség hogy megmenthesd a néped… - A tábornok nem hagyta, hogy befejezze.

- Elég ebből az őrültségből! Őrség, - Amint kiáltott, egy csapat Penge ügynök jelent meg, előhúzva a katanáikat, készen arra hogy végezzenek az idegennel. – tüntessék el ezt az őrült nőt!

Egy varázspajzsot vont maga köré, ami a fizikai támadásoktól megóvta.

- Felség, hallgasson meg! A népét egy rettenetes veszély fenyegeti, és csak akkor mentheti meg ha… - Ezúttal maga a császár szólalt fel.

- Csendet! – Felállt a székéből, odament az idegenhez és a maszkján keresztül a szemébe nézett. – Nem érdekel hogy ki vagy és miket gondolsz, de én és az uralkodói tanács jobban tudjuk hogy mi a legjobb Tamriel népének. A Birodalom most egy válságos időszakot él át és nincs sem időnk sem kedvünk egy idegen őrültségeihez. Azt javaslom, tűnj innen mielőtt, végzünk veled.

Az idegen csak hallgatott egy darabig, de a vég szava ez volt:

- Egyszer már cserben hagytam a Birodalmat amikor szüksége volt rám. – Leeresztette a védőpajzsot és a terem végébe sétált, sem az őrök, sem a tanács tagjai nem követték. – Ha te, a Birodalom Védelmezője nem vagy hajlandó megvédeni a Birodalmat, találok valakit, aki igen. – Ismét láthatatlanná vált és a titkos csapóajtó felé vette az irányt amit nyitva hagyott, de amint átért rajta, becsukta maga mögött és senki sem tudta megmondani, honnan jött.

A Pengék egy darabig keresték, de sehol sem találták.

- A mai tanácsülésnek vége! – Jelentette ki a császár. – Mindenki mehet a dolgára, de lehetőleg két Penge ügynök kísérjen mindenkit!

- Felség, - Szólalt fel a Pengék Nagymestere. – ragaszkodom hozzá, hogy önt négy Penge kísérje, az egyik legtehetségesebb, aki az én lányom, Delphine. – A jelenlévők közül, az egyik fiatal, női Penge lépett elő.

- Állok szolgálatára, felség! - Fiatal, szőke hajú és kék szemű nő volt, a Pengék páncélzatát viselve, meghajolt.

- Ahogy kívánja. – Törődött bele az uralkodó.

Ezalatt a titkos kijáratokban, a sötét varázslónő ugyanúgy hagyta el a fővárost, mint megannyi évvel korábban Kvatch hőse.

– Figyelmeztettem őket. A Birodalom sorsa, az saját kezükben van.

4-ik kor 201-ik év Utolsó Termés 17.

Thrys

Már hónapok óta, úton voltam, hogy megtaláljam, azt a személyt, éppen átléptem Égkoszorú határát. Sokkal hidegebb és kietlenebb volt mint amire számítottam, a fagyos levegő a vértemen és a ruháimon is átrágta magát. Nem tudtam pontosan hányadik nap, de azt igen hogy Utolsó Termés közepe, vagyis a nyári időszak vége felé tartott az év, de jobban fáztam mint bármelyik napon télen, a Nyár-szigeteken.

Nem árultam el senkinek sem hogy miért is jöttem Égkoszorúba, de jó okom volt rá. Amióta eljöttem sokkal szabadabbnak és nyugodtabbnak érzem magam. Odahaza sosem csinálhattam azt, amit szerettem és mindig a nemesi családom szabályai szerint kellett élnem, de ez nem én voltam. Gyerekkorom óta úri hölgynek próbáltak nevelni, gyertyafényes vacsoráknál, báloknál és különböző rendezvényeknél kedvesnek, illedelmesnek, előzékenynek és udvariasnak lenni. Én egész nap legszívesebben csak járnám Tamriel legveszélyesebb utait, itt-ott elintéznék néhány banditát, segítenék azokon, akik bajba kerültek és éjszakánként egy fogadóban aludnék.

Az elmúlt egy hónapban, pontosan ezt tettem, gyakran fordult elő, hogy az erdőben, vagy az út szélén kellet éjszakáznom, az általam rakott tábortűz mellett, sózott marhahúst, vagy az általam elejtett vadakat kellett ennem, amik jobban az ínyemre voltak mint azok a gyomorforgató ínyencségek, amiknek az egyik felét le se bírom nyelni, a másik felének, a nevét sem tudom kiejteni.

Ami a pozíciómat illeti, egyáltalán nem aggódtam miatta, hiszen 13-ik gyermekként, én vagyok a legfiatalabb és olyan messze vagyok akárminek az öröklésétől, amennyire csak lehet. Ami számomra, pont tökéletes volt.

Sajnos, a lovam meghalt a múlt héten, amikor át keltem a Jerall hegységeken, amit aztán kénytelen voltam megenni és másnap, gyalog folytatni az utam. Ez nem törte le a lelkesedésem, biztos voltam benne, hogy a soron következő falunál tudok venni magamnak egy új lovat.

Az eget fehér felhők takarták el és úgy tűnt mintha esni készülne, de végül elkezdett kisütni a nap, amikor fellélegeztem volna csak egy újabb fagyos fuvallat térített vissza a valóságba, amitől jobban összehúztam magamon a lemezvértes acélpáncélom, a kardjaimat megigazítottam a hüvelyükben és rendesen az övemhez illesztettem őket. Még a nagybátyám tanított meg harcolni, aki nem csak egy igazi háborús veterán, de egy igazságosztó is és harcolt a Nagy-Háborúban.

Ahogy haladtam az úton, hirtelen egy küzdelem zaja csapta meg a fülem, fémek egymásnak csapódását, kiáltásokat, halálhörgéseket és időnként könyörgéseket lehetett hallani. Az út mentén elrejtőztem egy bokorban és biztonságos távolból megfigyeltem az eseményeket.

Nem közönséges banditák voltak, akik az arra járókra támadtak. Mindkét félen egyenruhákat viseltek. Az egyik frakció a Cyrodiil Birodalom vörös, cserzett bőr, illetve kovácsolt acélozott bőrvértjeiben és sárkányos címereiben volt, a másik csoport kék színű, megmunkált, prémvértekben volt.

A csata elől megpróbáltam óvatosan elosonni, de az út másik oldaláról egy szempillantás alatt egy fekete páncélos óriás férfi nekem csapódott és mindketten a földre estünk. A férfi páncélja színtiszta ébenből volt, ami a legritkább és legerősebb fém amiből páncélt lehet kovácsolni. A hátára egy nagy tekercs volt szíjazva, aminek a két oldalán egy-egy lila ékkő volt ágyazva.

A sötét páncélos alak felállt és azonnal rohant tovább, még csak bocsánatot sem kért az előbbiért, de amint megláttam, hogy a vörös páncélos katonák legyőzték a kékeket, rájöttem, hogy őt is üldözik. Sajnos túlkésőn vettem észre hogy egy elszabadult csatamén, egy fekete paripa elszabadult és ha nem ugrottam volna félre időben, legázolt volna. Azonban, amikor megpróbáltam felállni, egy birodalmi katona a kardgombjával halántékon ütött és elájultam.

Marshal

Hosszú és fáradalmas út volt a mai, egészen Keletvégből lovagoltam, egyedül Falkreathig hogy megszerezzek egy Ősi tekercset, az elmúlt idők lehető legértékesebb ereklyéit. A vezérem már két évszázad óta kutat az Ősi tekercsek után és végre, megalkudott egy kereskedővel, nekem csak el kellett vinnem a pénzt és elhozni azt. Egy Cyrodiili férfi volt, aki ugyan megpróbált rongyos ruhákba öltözve, közrendűnek látszani, de egyértelmű volt, hogy egy nemes volt, akivel a vezérem egyezkedett.

A lovam egy hatalmas, fekete csatamén volt, egy rakoncátlan, veszedelmes kanca, aki rajtam és a társaimon kívül nagyon nem tűrt meg más lovast a hátán. Néha engem is megharapott, főleg akkor, ha nem bántam vele kellő tisztelettel. Csatában nagyon jól szolgált, szinte lehetetlen megrémíteni és kimondottan agresszív a közelében ólálkodó fenevadakkal, akik inkább tartják tőle a távolságot.

Már egy jó ideje együtt vagyunk, elneveztem Arkay-nak, a halál istenéről, de Ark-nak szoktam becézni.

Megigazítottam a fekete ében sisakom mert egy teljes napja viselem és már elkezdett viszketni benne a fejem. Hirtelen egy csata zajára lettem figyelmes. Az úton egy nagyobb csapat ember harcolt egymással, az egyik fél a birodalmi légió katonái, a másik fél a Viharköpenyes lázadás harcosai.

A vezérem szigorúan megtiltotta mindannyiunknak hogy részt vegyünk a polgárháborúban mert tervei vannak az egyik oldallal. Ahelyett hogy közbe avatkoztam volna, inkább leszálltam Ark-ról és minden erőmmel átrohantam az út másik oldalába, de egyáltalán nem néztem az orrom elé és nem vettem észre hogy egy páncélos elf lányba botlok. Leesett a sisakja ami felfedte a gyönyörű narancs színű haját ami rendezetlen tincsekben lógott az arcába, az aranysárga bőre arra engedett következtetni hogy egyértelműen egy altmer.

Nem volt időm gyönyörködni benne, sietnem kellett ha meg akartam szökni, Ark-ot utasítottam, hogy vágtasson el, amilyen messze csak tud, de az Ősi Tekercs nálam maradt és utólag belegondolva, Ark-nál kellett volna hagynom. Egy nyílvessző elrepült a fejem felett és a birodalmi katonák üldözőbe vettek. Nem volt időm sem köszönni vagy bocsánatot kérni, sietnem kellett.

''Vajon felismertek?'', gondoltam magamban és amikor láttam hogy kezdenek lemaradni túlságosan is magabiztossá váltam és amint előre fordultam egyenesen egy fának mentem neki. A páncélom és a sisakom tompította a csapást, de még így is, elvesztettem az eszméletem.

Először, természetesen, nem tudtam hol ébredtem fel, de amint éreztem ahogy a kezeim meg vannak kötözve, több fogollyal akik az Égkoszorúban jól ismert Viharköpenyes katonák és egy halom birodalmi katona szállít minket valahova, rögtön tudtam hogy bajban vagyok.

Körülnéztem és végig mértem a környezetem. Láttam, hogy rajtam kívül összesen négy fogoly van a szekéren. Egy Viharköpenyes katona, egy szakadt csatorna patkány koszos rongyokban, a nemes elf lány akivel az úton találkoztam, ő még mindig eszméletlen volt és a vállvértemen pihenteti a fejét, és egy idősebb, nemes nord akinek nem csak a kezei hanem a szája is be volt kötve.

Késő délelőtt volt és enyhe köd takarta be az utat, az erdőt és az eget, de lehetett látni rendesen. A reggeli friss levegőt kellemesen szívtam be a sisakomon keresztül a tüdőmbe, amitől egy kicsit kitisztult a fejem. A lány ébredezni kezdett, éreztem, ahogy mocorgott.

- Látom, felébredtetek. – A Viharköpenyes katona szólalt meg.

- Hol vagyunk? - Kérdezte a lány a katonától.

- Megpróbáltatok átkelni a határon, de a birodalmiak elfogtak, igaz? – Magyarázta a katona. – Egyenesen egy csapdába sétáltál, akárcsak mi és az a tolvaj. – A rongyos nord felé nézett aki elég sértődöttnek tűnt.

- Átkozott Viharköpenyesek. Égkoszorú remekül megvolt amíg nem jöttetek a képbe. A Birodalommal sem volt semmi baj. – Megértettem a tolvaj felháborodását, ha a lázadók nem lettek volna, mi sem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. – Ha nem kutattak volna utánatok, könnyedén ellophattam volna azt a lovat és már félúton lehetnék Pörölyföld felé.

- Nem éri meg Pörölyföldre menni. – Közbe szóltam. – Úgy hallottam ott nagyon meleg a helyzet. – Viccelődtem hogy oldjam a feszültséget, de senki sem nevetett rajta. - Viccet félretéve, a klíma nagyon megviselne, a levegő, fojtogató, minden tele van homokkal, az ételek olyan fűszeresek, hogy hetekig gyomorrontásod lenne tőle, az utcák tele vannak sz*rral és szeméttel és az asszonyok miatt sem érdemes oda menni. Összegezve, a Buckalakóknál rosszabb sorod lenne.

- Jártál már ott? - Érdeklődött a katona.

- Egyszer kétszer megfordultam már ott. Pokoli volt. - Pörölyföldje sok kellemetlen emléket idéz bennem, a folytonos hőség, a homok, ami folyton bejutott a páncélomba, a bazár árusok, akik óhatatlanul is, folyamatosan a képembe másztak, hogy ócska sz*rokat sózzanak rám. A kajától folyton csak f*stam, olyan fűszeres volt. Az asszonyok csinosak és formásak, sok mindent megtettek, hogy a gazdagabb ügyfelek kedvében járjanak.

- Például, mit? - A tolvaj és a katona kíváncsian hallgattak, de az idősebb, bekötözött szájú nord és az elf lány egyformán, undorodva forgatták meg a szemeiket.

- Mivel is kezdjem? - Egyértelmű, hogy némi szaftos és mocskos történetre kíváncsiak, amivel nagyon is sokat tudok szolgálni. - Volt egy lány, a neve Pearl volt, akit csak Fekete Gyöngynek szólítottak, kalóz, csempész és orgyilkos volt egyszerre. Emellett, dús, csodás idomokkal lett megáldva és olyan rugalmas volt a teste, mintha egy kígyóval próbálnál b*szni. Ez a nő, csúnyán összetörte a szívem, amikor… - A mesémet a szekeret hajtó katona szakította félbe, amikor dühösen hátrakiabált.

- Pofa be!

- Hé, ti ketten, - A tolvaj csak felém és az elf lány felé nézett aki csak undorodva hallgatta ahogy beszélünk. – Nekünk nem kéne itt lenni! A Birodalom ezeket a Viharköpenyeseket akarja és nem minket.

- Jelenleg a Birodalom foglyai vagyunk. – A katona folytatta. - Elfogtak minket, amiért a hazánk felszabadításáért harcolunk!

- De Égkoszorú és a Birodalom nem egy oldalon állnak? – Végre, megszólalt az elf, de kissé bizonytalanul. Nem rég érkezhetett Égkoszorúba és nem tud semmit sem a Viharköpenyes felkelésről. A vezérem szerint ez a háború nem csak Égkoszorú, de Tamriel jövőjét is megváltoztatja, nekünk csak a megfelelő oldalra kell majd állnunk és támogatnunk minden erőnkkel. Még nem árulta el melyik oldalt választotta.

- Ami azt illeti, elf a fajtádat legyőztük a Nagy-Háború idején, de a császárunk gyenge és meghajolt előttetek majd alávetette magát a Fehérarany-Egyezménynek. - A lány elkomorodott, mint aki mit sem tudott az egészről.

- Igen, véget vettek az erőszaknak és a vérontásnak még több erőszakkal és vérontással! A hős, felszabadító északiak. – Csupán gúnyolódtam, a Viharköpenyesek kizárt hogy segítség nélkül győzelmet arassanak.

- Égkoszorú a hazánk és a te hazád is! Miért nem harcolsz a tieid szabadságáért?! - "Az enyéimért?! Nagyon félreismertek!"

- Én csak a vezéremért harcolok és magamért. Senki másért. – Nem látták ugyan, de a sisakom alatt egy gonosz vigyor ült az arcomon.

- Gyáva vagy!

- Lehet, de helyén van az eszem. – Egyáltalán nem érdekelt, hogy a vezérem melyik oldalt választotta, amíg jól szórakozok és megkapom a jutalmam, nem érdekel, kivel vagy mivel kell végeznem. Kivéve gyermekekkel. Gyerekeket soha nem öltem még és nem is tervezek.

- Akárhogy is, most összekötött fivérek és nővérek vagyunk, tolvaj. – Visszafordult a rongyos nord-hoz.

- Pofa be, ott hátul! – A lovaskocsit hajtó birodalmi katona ezúttal hangosabban hátra kiáltott.

- Vele meg mi van? – A tolvaj, még csak nem is figyelve a katona parancsához, a bekötözött szájú, nemes nord-ra nézett.

- Vigyázz a szádra! – A lázadó katona dühösen kiáltott a tolvajra. – Viharköpenyes Ulfric-al beszélsz! Égkoszorú igazi Nagy Királyához!

- Ulfric?! – A tolvaj teljesen elsápadt. – Széltető Jarl-ja?! Te vagy a lázadás vezére! – Könnyen megállapította az egyértelműt, de én ennél többre is rájöttem, fele ennyi idő alatt. – Ha téged elkaptak… Istenek, hova visznek minket?!

- Nem tudom pontosan merre megyünk, de Sovngarde vár minket. – Sovngarde hallatán elmosolyodtam, "Kizárt hogy valaha is odakerülök.'', gondoltam.

- Nem, ez nem történhet meg! – Tolvaj beijedt. – Ez nem lehet igaz! – Nem hibáztattam, sokan reagálnak így ha úgy érzik véget ér az életük, de én nyugodt voltam.

- Melyik faluból származol, lótolvaj? – A katona próbált egy nyugodtabb beszédtémát kezdeményezni.

- Miért érdekel.

- Egy nord utolsó gondolatai mindig az otthonáról szólnak. – Érdekes, nekem sosem volt otthonom. Nekem nem volt mire gondolnom.

- Rorikfalva. Rorikfalváról jöttem.

Időközben megérkeztünk a végállomás felé, Helgen, egy birodalmiak irányítása alatt álló falu, ami Falkreath vármegyéhez tartozott.

- Tullius tábornok, uram! – Az egyik birodalmi őrszem kiáltott a felettesének. – A hóhér már készen áll és csak önöket várjuk! – Mindannyian a sor elejére néztünk amit a tábornok vezetett és már el is érték a falu kapuját.

- Helyes. – A tábornok szólalt meg. – Essünk túl rajta.

- Shor, Mara, Dibella, Kynareth, Akatosh. Istenek, kérlek segítsetek. – A tolvaj, miután rájött hogy nincs mit tenni, elkezdett imádkozni, csak kuncogtam rajta, ''Ez még nem segített senkin.".

- Nézzétek csak, a nagy Tullius tábornok, a katonai kormányzó. – Végignéztem a birodalmi katonákon akik a tábornokukat védelmezték és találkoztak egy csapat Thalmor katonával akik egy nemes nagykövetet kísértek. Egy kicsit összehúztam magam, az Ősi tekercset minden bizonnyal elvették tőlem, de a… ''Hova tűnt?!", megnéztem a jobbgyűrűsujjam és a rajtalévő gyűrűm eltűnt. A birodalmiak biztos elvették amíg eszméletlen voltam. ''Ezt jobb ha nem mondom el a vezéremnek.". – És úgy tűnik a Thalmor is vele van. Átkozott elfek! Lefogadom, hogy közük volt ehhez! - Ahogy végig haladtunk a falun érezni lehetett hogy a lakók is tudták mire készülnek a katonák és komor csend volt. – Ez Helgen. Régen udvaroltam egy helybéli lánynak. Kíváncsi vagyok vajon Vilod főz még olyan mézsört amibe borókabogyót kever. – Egyszerűen muszáj volt felhozni ezt a témát. Eszembe juttatt, hogy már órák óta nem ittam alkoholt, mindjárt dél és még józan voltam. Nem utolsó sorban ki is terveztek végezni. A szám olyan volt mint a Pörölyföldi sivatag. – Vicces, de gyerekként a birodalmi falak és tornyok biztonságérzetet adtak nekem. – Lenyeltem a büszkeségem, vettem egy mély levegőt és hátra dőltem az ülő helyzetemben.

- Kik ők, apa? – Egy kisfiú a hátam mögül nem értette mi történik. – Hová mennek?

- Be kell menned a házba, fiam. – Az apja egyértelműen nem árulta el a fiának mi történik.

- Miért? Nézni akarom a katonákat. – Ez a gyermek egyértelműen arról álmodozott, hogy egy napon katona lesz, azt hiszi a katonaélet csupa móka és kacagás. Úgy tudta, hogy aki felesküszik csak az igaz és szent rendre akkor csak jó és könnyű parancsokat kaphat, persze még csak gyerek volt. Nem vagyok ugyan katona, de jobban harcolok bárkinél és tudom jól milyen az, amikor mocskos munkát kell végezni. Nem kell élvezni ahhoz hogy megtedd. Sok szörnyű dolgot tettem életem során.

- Menj a házba! Most! – Egy kicsit nyomatékosított az előző mondanivalóján

- Igen apa. – A fiú egy kissé szomorkásan, de engedelmeskedett az apjának.

Amint megérkeztünk, a lovaskocsikkal leálltak egy régóta ledőlt, romos torony mellett. Egy csapat birodalmi katona, egy papnő, egy Thalmor küldönc és maga Tulius tábornok várt minket hogy a hóhérjuk kivégezzen minket.

- Miért állunk meg? – A tolvaj ismét ideges lett.

- Mit gondolsz? – A lázadó válaszolt neki. - Itt a vég. – A többi szekérről is elkezdtek leszállni amíg már csak mi maradtunk fennt. – Menjünk. Ne várassuk meg az isteneket.

Thrys

Amint megérkeztünk leszálltunk a lovaskocsikról. Nem gondoltam volna hogy ilyen hamar ér véget a kalandom. Egyáltalán nem olyan volt amilyennek elképzeltem.

- Ne! Várjatok! Mi nem vagyunk lázadók! – Egyik birodalmi sem figyelt a tolvajra.

- Bátrabban nézz szembe a halállal, tolvaj. – Javasolta a lázadó katona.

- El kell mondanod nekik! Nem veletek vagyunk! Ez egy félreértés! – A tolvaj hiába próbálkozott, senki sem hallgatott rá.

- Nem velük vagyunk. – Mondta a fekete páncélos, enyhe humorral mint akiben egy csepp félelem sincs. Valamiért lenyűgözött. - Ezek lesz*rják.

- Csak sorakozzatok fel a bitónál amikor halljátok a neveteket! – Utasított a női birodalmi kapitány minket, mellette egy másik férfi katona állt kezében egy papírral és egy pennával.

- A birodalom szereti a tetves listáit.

Elkezdték sorolni a neveket.

- Viharköpenyes Ulfric, Széltető Jarl-ja! - A bekötözött szájú fogoly lépett ki elsőként.

- Megtiszteltetés volt önnel szolgálni. - A katona, akivel eddig utaztunk, tisztelettel szólalt meg. - Ulfric Nagy Király.

- Ralof, Folyamfenyvesből! - A Viharköpenyes katona volt a következő. Szó nélkül viselte a tettei következményét mint egy igazi, mondákba illő nord harcos.

- Lokir, Rorikfalváról! - A tolvaj, aki velünk volt.

- Ne! Kérem! Én nem vagyok lázadó! Nem tehetitek ezt! – Amint kimondták a nevét teljesen bepánikolt és elkezdett rohanni az életéért.

- Megállni! – Parancsolta a kapitány, de nem ért el vele semmit, a tolvaj csak futott.

- Engem nem fogtok megölni! – Úgy rohant, mint ahogy talán életében még soha, de hiába.

- Íjászok! – Két katona elővette az íját majd a szökevényre lőttek, az egyik a jobb lábát, a másik a hátába fúródva, a szívét vitte át.

- Szép lövés! – A fekete páncélos csak nevetett ezen az egészen.

- Van még valakinek kedve elfutni?! – A válasz néma csend volt. – Folytasd a neveket!

- Igenis. Marshal Sodrásdból. – Már csak a sötét páncélos maradt, ő volt a legmagasabb az összes nord között, hihetetlen fizikai ereje lehetett és egyáltalán nem rettegett, kíváncsi voltam vajon ennyire bátor hogy nem féli a halált vagy van valami titkos terve.

- Essünk túl rajta. – Lefáradt hangnemben válaszolt.

- Várjunk! Te ott?! - Csak én maradtam egyedül, úgy éreztem minden szem rám meredt. Előre léptem a két katona felé.

- Ki vagy te?

- A nevem… Thrys. – Válaszoltam bátortalanul. – Én nem vagyok a lázadókkal. Kérem, engedjenek el. Az apám… – Próbáltam szépen kérni és felfedni, ki is vagyok valójában, de nem volt semmilyen hatása. A listát böngésző katona válaszolt.

- Értem, nem sok altmert láttunk az utóbbi időben, a Thalmor-on kívül. Kapitány, mit tegyünk? Ő nincs rajta a listán. – Egy pillanatra megnyugodtam, hátha megmenekülök.

- Hagyjuk a listát! Őt is kivégezzük! – ''Ne már."

- Igenis! Sajnálom. Ígérem, visszajuttatjuk a maradványaidat a Nyár-Szigetekre. – Egyszerűen nem akartam elhinni, egy ostoba tévedés fog megölni engem, ''Bár ne jöttem volna el otthonról.".

Elvezettek a többi várakozó rabhoz, pont a fekete páncélos mellé, Marshalnak hívták. Amint az összes fogoly megvolt, felsorakoztattak minket a vesztőhelyre. Még a kivégzés előtt, a katonák vezére, ha jól értettem nemrég, Tullius tábornok a bekötözött szájú, idősebbik nord fogolyhoz beszélt.

- Viharköpenyes Ulfric. Néhányan itt Helgen-ben hősnek tartanak. De egy hős nem használ olyan erőt mint a Hang hogy meggyilkolja a királyát és elrabolja a trónját. – A bekötözött szájú fogoly, az ő neve Ulfric és most már biztos voltam benne hogy egy nemes volt, aki egy lázadást vezetett, csupán hörögni tudott mivel a szája még mindig be volt kötve. – Ti kezdtétek ezt a háborút, káoszba taszítottátok Égkoszorút, de most a Birodalom végezni fog veletek és helyreállítja a rendet és a békét! – Amint ezt kimondta a távolból valami ijesztő fenevad kiáltása hallatszott.

- Mi volt ez? – Kérdezte az egyik birodalmi katona.

- Semmiség. Folytassátok.

- Igenis, Tullius tábornok! – A kapitánynő engedelmeskedett a tábornokának majd egy sárga és barna csuhás papnőhöz fordult. – Add meg nekik az utolsó áldást.

- Összegyűltünk, itt a Nyolc istenség színe előtt, kiknek szemében egyenlők vagyunk,... - Az egyik, Viharköpenyes katona, félbeszakította. Vörös haja volt és a bal szeme körül kék tetoválások voltak, míg az arca bal oldalán vágások.

- Talos szerelmére, fogd be és essünk túl rajta! - Letérdelt majd a hóhér bárdja alá rakta a fejét. - Az őseim büszkék rám, birodalmi kutyák! Ti elmondhatjátok ugyanezt?! - Mielőtt, megkaphatta volna a választ a hóhér lecsapott a hatalmas, véráztatta bárdjával, majd a katona feje az odakészített kosárba esett. A kapitány lerúgta a testet az útból.

- Birodalmi rohadékok! – Az egyik női Viharköpenyes katona kiáltott a sorból.

- Éppoly rendíthetetlen a halálban mint amilyen az életében is volt. – A katona, akivel együtt utaztunk, Ralof még próbálta bátorítani, azt nem tudom, hogy a halott társát a túlvilágra vagy önmagát.

- Én a helyében nem tettem volna. – Marshal, mint egy ostoba gyereket, megszidta a halottat. – Ostoba bolond.

- A következő, az a nagyszájú fekete páncélos! – Marshalra mutatott, de rögtön ezután ugyanaz a vérfagyasztó kiáltás hallatszott, mint pár perccel korábban, de most mintha közelebb lett volna.

- Már megint ez. Ti is halljátok? – A kapitány nem törődött a kiáltással és az emberével sem.

- Azt mondtam, a következő foglyot!

- A bitóra, fogoly. – Két katona megragadta Marshalt. – Csak nyugodtan.

- Én nyugodt vagyok. Nem ez az első alkalom, hogy ki akarnak végezni. – A sisakja miatt nem láttam milyen arcot vág, de a körülményeket elnézve, ez lesz számára az utolsó alkalom.

- De ez lesz az utolsó. - Szólt vissza a listás katona.

Amint elérték a vesztőhelyet, letérdeltették, a kapitány a hátára taposott amitől, mint az előző fogoly, ő is a hóhér bárdja alá helyezte a fejét. Az ítélet végrehajtó ismét felemelte a hatalmas fegyvert, de mielőtt lesújthatott volna, az égen egy különös lény jelent meg.

- Az meg mi?!

- Egy madár?

- Nem, ez egy sárkány!

A hatalmas teremtmény leszállt az előttünk lévő tornyon, ezzel fellökve a hóhért és megmentve Marshalt. A pikkelyei sötétek voltak akár az éjszaka, a szemei vörösek akár egy démoné és gyűlölettel tekintettel bámult végig mindenen.

Csupán kikerekedett szemmel és tátott szájjal bámulta mindenki, senki sem tudott se nyelni, köpni, vagy akár pislogni.

- Mi a… - Marshal volt az első aki feleszmélt, de a sárkány egy velőtrázó üvöltéssel hatalmas vihart keltett az égen és tűzgolyók kezdtek hullani az égből.

- A K*RVA ÉLETBE! – Az összes Viharköpenyes fogoly, én és Marshal tökéletes szinkronban kiáltottuk.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.