Íme, a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

Valamivel a sárkánytámadás előtt.

Nincs mesélő

Dicsőséges nap volt ez a Birodalmi erők számára. A Sötét-víz kereszteződésnél, sikeresen elfogták a legnagyobb fenyegetést, ami a Birodalom égkoszorúi tartományaira leselkedett. Viharköpenyes Ulfric-ot. Az áruló jarl-t aki megölte a királyát, hogy megragadja a lehetőséget és felvegye Égkoszorú Nagy Királya címet.

Ulfric párbajra hívta ki Torygg-ot, Égkoszorú korábbi királyát, de a Kiáltás erejével, Ulfric megölte a fiatal királyt. Szó szerint halálra kiáltotta. Sokan csalásnak vélték a Hang használatát, de ugyanúgy, egy isteni jelnek is tekintették, hogy Ulfric, ugyanazzal az erővel, amivel maga Talos is rendelkezett, diadalmaskodott.

Ez a párbaj nem csak a két fél nézeteit, de magát az országot is kettéhasította. Ulfric már évek óta szervezte a magán hadseregét, a Viharköpenyeseket. Kezdetben, ez csak egy gúnynév volt, amivel Ulfric követőit heccelték, de idővel dicső megnevezéssé és az Ulfric-ot támogató északiak nevévé vált.

Ulfric játszi könnyedséggel játszotta ki a Birodalomhoz hűséges helyőrségeket és egységeket, mivel a lázadó vezér, maga is egy magas rangú birodalmi tiszt volt, így ismerte a rendszerüket és az itt állomásozó légiósok ostobák és hozzá nem értők voltak. A párbaj után, a Viharköpenyesek száma és ereje egyre csak nőtt.

Egészen, addig, amíg a császár, Titus Mede, aki második ezen a néven meg ide nem rendelte a Birodalom legerősebb tábornokát, Tullius tábornokot. A külhoni tábornokot sokan megvetették a származása miatt, de alig néhány hét alatt bebizonyította, hogy nála jobban senki nem ért a lázadók leveréséhez.

Új taktikákat vezetett be, amik nem csak meglepték, de helyben is hagyták a Viharköpenyeseket, több alkalommal. Tullius több kémet is bújtatott Ulfric seregébe, akik jól ellátták őt információkkal, amiket a lázadók leveréséhez használt.

Egy napon, Ulfric egyik legjobb harcosa és legmegbízhatóbb embere volt az, aki felkereste a tábornokot.

A Birodalmi erők nagyja épp Nyugatvégen állomásoztak, több helyen volt árok ásva és karós akadály, arra az esetre, ha az ellenség lovassággal próbálkozna, viszont bármilyen gyalogos hadosztálynak is ellenállna, de még egy kémnek is nehéz lenne bejutni, főleg, hogy még őrzik is az egész helyet.

Mindenfelé vörös köpenyes katonák állomásoztak, volt akik nehéz, szürke acélpáncélt viseltek, kemény, elhúzódó csata érdekében, de könnyű, bőrvértesek is akadtak, akik sokkal inkább felderítésre, becserkészésre és rajtaütésre szakosodtak.

Jó pár katona melegedett a tűznél, ettek, beszélgettek és az egyikük egy lanton játszott, ezzel mulattatva a társait.

- …meneteljünk a győzelembe! Könyörületet az ellenségnek, nem mutatva…

A Viharköpenyes katona a teljes, könnyű, acélkék és steppelt bőrvértjében, valamint a csúcsos sisakjában jelent meg, ami teljesen eltakarta az arcát. Az őrök azonnal a kardjaikért, az őrszemek az íjaikat feszítették. Azonnal leálltak, amint feltartotta a kezeit és az egyikben a Birodalom címeréül szolgáló aranysárkány volt, vörös viasszal körül ölelve.

- A tábornokhoz jöttem. - Magyarázta a kém. A katonák csak megmotozták őt, elvették a kardját és a csizmájában lévő tőrt, amit csak önvédelemre akart használni, majd a legnagyobb és legjobban őrzött sátorba kísérték.

Tullius tábornok és a tisztjei épp Égkoszorú térképe felett tanácskoztak és csak találgatni tudtak, vajon Ulfric hol fog lecsapni legközelebb.

- Egyértelműen, Markarth! - Vetette fel az egyik hadnagy. - Égkoszorú ezüstjének a 80%-a van ott! Szüksége lesz rá, ha fenn akarja tartani a seregét!

- Őrültség lenne Markarth ellen nyomulnia, - Egy másik ellenvetést fogalmazott meg. - alig egy maroknyi katonája volt, amikor megölte Torygg-ot! Visszavonul Széltetőre és újra szervezi a seregét!

- Az túl sok időbe telne, Hajnalcsillagba tart, hogy ott várja be az erősítést!

- Dehogy vonul ő vissza! Elterelésképpen támadja meg Falkreath-ot hogy a teljes had ereje Magányvára ellen nyomuljon!

A tisztek civakodását Tullius csak hallgatta, nem szólt közbe. Csak csendben ült, magasztosan, ridegen és keresztbe tett karokkal. A vértje könnyű volt, de tele volt aranyhímzéssel, amik egy díszes sárkányt formázott, de csupán könnyű bőrvértet viselt, hogy ne gátolja a mozgásban. Ő maga már az 50-es éveiben járt, a teljes, a helyi északiak sápadt bőrétől nagyon is eltérően, barna bőre volt, rövid haja már megőszült, de korántsem volt megfáradt. Az arca szigort és ellentmondást nemtűrő volt.

Végighallgatta, ahogy a tisztjei kisgyerekkén civakodnak, közben egyetlen értelmes megoldást nem hallott. A tisztek, ahogy telt az idő, egyre kevesebbet foglalkoztak Ulfric-al és a beszélgetés egy teljesen más irányt öltött.

-… miután az a macska megtámadta azt a bohócot, járni még tudott, de komoly beszédhibája lett és …

- Elég! - Tullius hangosan felkiáltott és dühösen felállt. A veszekedő tisztek síri csendben lettek, úgy rettegtek a tábornoktól, mint a tűztől, akinek elég egy rossz mozzanat és kegyetlenül megégetné őket. - Ti lennétek Égkoszorú legkiválóbb katonai vezérei?! 1 teljes órája vitatkoztok, amiből csak 20 percet tartalmazott Viharköpenyes Ulfric! Egyetlen épeszű megoldással nem tudtok szolgálni! - Mint egy vérszomjas vadállat, úgy nézett végig a semmirekellő és alkalmatlan emberein, hogy azok majdnem összecsinálták magukat. - Ha nem lenne emberhiányunk, már rég felkötöttem volna valamennyiőtöket, alkalmatlanságért!

Szinte az összes embere támogatta, hogy személyesen induljon Ulfric nyomába. A tábornok meg volt bizonyosodva, hogy Ulfric nem több egy közönséges lázadónál és könnyen elkapja. Rikke legátus volt az egyetlen a haditanácsból, aki óva intette és figyelmeztette, hogy Ulfric nem egy olyan kis rebellis uraság, akit könnyen meg lehet rémíteni.

Tullius kezdetben nem vette figyelembe Rikke aggodalmát, hiszen a tanácsból többen is ellene szóltak, az idő sürgetett, mielőbb el akarták kapni Ulfric-ot és nem mellékesen, Rikke-ről közismert tény volt, hogy Ulfric egyik legközelebbi harcostársa volt. Kevesen adtak hitelt a szavának.

Habár a tábornokot egyáltalán nem zavarta, az összes többi tanácsadója nagyon lenézte, hogy Rikke, asszony létére ilyen magas pozícióba került és csak kevesen adtak hitelt a szavának.

Sajnos, Ulfric gyorsan mozgott a kevés emberével és könnyedén kijátszotta és komoly károkat okozott a Birodalmi erőknek, akik mielőtt észbe kaphattak volna és ellentámadást fejthettek volna ki, az lázadók eltűntek.

Tullius azonban nem adta fel ilyen könnyen. Tudta, Ulfric-ot nem tudja elkapni hagyományos módszerekkel, ezért több kémet küldött a seregébe, akik közül az egyik hamarosan megérkezik.

A tábornoktól való rémület miatt, senki sem vette észre a sátorba belépő Viharköpenyes katonát, a tábornokon kívül, aki csak azért nem szólt hozzá, mert a tisztjeit fegyelmezte.

- Látom, megérkeztél. - Tullius nem nézett a kémre, csak a szúrós tekintetével tartotta rettegésben a tiszteket. Amint úgy érezte, eléggé félnek, közelebb hívta a nord férfit, aki továbbra sem vette le a sisakját. - Mondd, hogy több információval bírsz Viharköpenyes Ulfric-ról, mint ezek a féleszűek.

- Természetesen, tábornok úr. - A férfi nyugodtan átadott Tullius-nak egy papírt, amit elvett tőle. - Sajnos, a többiek meghaltak, így csak én maradtam az egyetlen kém. - Nem úgy tűnt, mint aki nagyon siratja az elhunyt társait, inkább boldog volt, hogy nem kell osztoznia a jutalmon. - Viharköpenyes Ulfric, jelen pillanatban, az elhagyatott Falkreath-i őrtoronyban húzta meg magát, az alig két tucatnyi emberével. - A tábornok csak megvető nézést adott a tisztek felé, hogy egy közkatona, ráadásul egy áruló az, aki valami értelmes magyarázattal tudott szolgálni.

- Azonnal oda megyünk és kifüstöljük őket! - Az egyik tiszt felállt és készült az indulásra.

- Nem! - A tábornok azonnal leültette. - Ha most rögtön odamegyünk, nem csak késve fogunk érkezni, hogy csak a hűlt helyüket találjuk, de még arról is értesíthetnénk Ulfric-ot hogy áruló van a csapatában. - Visszafordult a Viharköpenyeshez. - Mi a következő célpontja?

- Helgen. A készleteik megcsappantak, ezért onnan tervezi az utánpótlást és közben még toborozni is akar. Ha javasolhatom, a Sötétvíz Kereszteződés tökéletes lenne egy rajtaütéshez. - Tullius csak elrakta a papírt és a tisztekhez fordult.

- Hallottátok! Készítsétek fel a sereget a mielőbbi indulásra! Remélhetőleg, erre még képesek vagytok! A Sötét-víz Kereszteződéshez megyünk!

- Igenis! - Egyszerre álltak fel és azonnal hozzá láttak a parancs teljesítéséhez.

- Te menj vissza Ulfric-hoz és ha úgy érzed, megneszel valamit, azonnal üzenj.

Ha ez a rajtaütés összejön, ez a háború véget ér mielőtt elkezdődhetne.

A Viharköpenyes katonák jobb helyzetben voltak és a környéket is ismerték, de Tullius tábornok remek stratéga volt és több katona állt az ő oldalán. A csata még így is két esélyes volt, a nordok bátorsága és a Birodalom iránt tanúsított gyűlölete, egy darabig képes volt kompenzálni a légiósok jól szervezettségét és túl erejét, azonban, mindenki megdöbbent, amikor Ulfric, a csata legjava előtt, megparancsolta az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert.

Az emberei, vonakodva, de engedelmeskedtek. Tullius ezen meglepődött, de gyorsan megparancsolta, hogy fogják el az árulókat.

Az északi felszabadítók kezeit hamarosan kötél szorította össze. Az egyik katona, épp jelenteni szándékozott volna, de egy fekete ében nyílvessző átszúrta a mellkasát. Utolsó erejével, felemelt egy levelet, az Aldmeri Domínium pecsétjével ellátva.

- Levele jött, tábornok úr. - Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kilehelte volna a lelkét.

- Katonák! - Egy tucat légiós állt a rendelkezésére. - Azonnal elkapni, aki azt, aki a lövést leadta!

A katonák többsége a lövés irányába vette az irányt, hogy kivégezzék az illetőt. A katonák két idegent kaptak el, egy hatalmas termetű, fekete, ében páncélos nord férfit és egy szürke acélpáncélos altmer lányt. Egyikük sem tűnt Viharköpenyesnek, de lehet, hogy a támogatóik.

Elvette a halott katonától kapott levelet és meglepően, Elenwen, a Domínium égkoszorúi nagykövete írta.

„Tullius,

Tudomásomra jutott, hogy egy rajtaütést tervez Viharköpenyes Ulfric számára. Szeretném átadni a legjobb kívánságaimat és egy emlékeztetőt, Ulfric-nak feltétlenül a császár előtt kell felelnie a bűneiért, amiket a Birodalom ellen követett el. A legfontosabb, hogy élve fogja el. Előre várom a válaszát, legnagyobb tisztelettel,

Elenwen, az Aldmeri Domínium Nagykövete."

Tullius már egy ideje gyanakodott, de ez a levél megerősítette, a Thalmorok segítették a Viharköpenyeseket. Elég ironikus, Ulfric, aki teljes szívéből gyűlöli az elfeket, a tudtán kívül a legjobb módon segíti őket.

A Birodalom törvényei szerint, Ulfric-ot és a kompániáját, akik osztoztak a bűnében, most vissza kellene vinnie Cyrodiil-ba, hogy a bírák előtt feleljen a tetteiért. Ulfric egyértelműen, ezért adta meg magát olyan könnyen. A korrupt politikusok és Thalmorok által pénzelt bíróság megvédené és igazat adna az ügyének. Ismét, a tudtán kívül, az elfek lennének, akik megmentenék. Ez az ember, nem csak veszélyes, hanem kimondottan ostoba, hogy ezt nem látja.

A tábornok, egy dolgot megadott Ulfric számára. A bátorságát és a becsületét. Sajnos, bátorsággal és becsülettel nem él sokáig senki ebben a gonosz világban. A bátorsága és a becsülete, csupán olaj volt a hülyesége tüzére és minél inkább törekedett az ellenségei elpusztítására, annál gyorsabban adta Arkay, a halál istenének a kezére az embereit.

Szerencsére, a mai napon gyorsan véget vet ennek a zendülésnek és gyökerestül tépi ki a gazt. A birodalmi főváros helyett, egy kis, helyi faluba vezette az embereit, ahová magukkal hurcolták Ulfric-ot.

Egy napig tartott, mire megérkeztek Helgen-be, már Ulfric-nak és az embereinek is leesett, hogy hiba volt megadniuk magukat, mert Tullius nem adja meg a Thalmorok kívánságát és nem ad lehetőséget, hogy Ulfric megvédhesse magát.

- Tullius tábornok, - Egy őrkatona jelentett a tábornoknak. - a hóhér már készenlétben áll, csak önre és a foglyokra várnak!

- Kitűnő! Nincs értelme várni! Azonnal kezdjék meg! - Mielőtt megnyugodhatott volna, egyetlen, váratlan, de nem túl meglepő akadály gördült elé.

- Elenwen úrnő, váratlan meglepetés. - A Thalmor Nagykövet asszony, személyesen jött el a kivégzésre, egy fekete lovon ült és egy maroknyi Thalmor katona őrizte. Tullius elő lovagolt a fehér paripájával, de sem ő, sem Elenwen nem szállt le a lováról. - Mit keres itt? Ez egy veszélyes, katonai művelet? - Egyértelműen, Ulfric életét jött megmenteni.

- Hallottam a hírt, hogy sikeresen elfogta Viharköpenyes Ulfric-ot. - Elenwen kimondottan boldognak tűnt. - Személyesen akartam megbizonyosodni, hogy meghaljon, ezáltal csupa jó híreket szolgáltathassak a hazámnak. - Nagyon jól hazudott, a szeme sem rebbent. Ha Ulfric túl gyorsan és idő előtt halna meg, az kellemetlen fordulat lenne a Thalmor számára. - Maga egy kiváló hadvezér és bárcsak a Thalmor soraiban lennének ilyen hozzáértő személyek. - Még hízelegni sem volt rest.

- Köszönöm a kegyes szavait úrnőm. Megtisztel velük, de ha nincs más mondani valója, azonnal hozzálátok a kivégzéshez. - Tullius megfordult a lovával és a vérpad felé vette az irányt, ahol a Viharköpenyesek már felsorakoztak és a kémtől kapott listát szétosztotta az emberei között, hogy akik a listán vannak, azon nyomban ki legyenek végezve.

A kémet, aki ugyanúgy megkötözve volt felsorakozva a foglyok között észrevette és gyorsan a kapitány fülébe súgott, hogy őt majd el kell engedni, de hagyja csak meg a legvégére, pont Ulfric előtt.

Tullius, miután az összes lázadó felsorakozott, magához hívatta a vezetőjüket, Ulfric-ot, aki nem csak meg volt kötözve, de még a szája is be volt tömve, hogy beszélni se tudjon. Erre azért volt szükség, mert Ulfric valamilyen természetfeletti erővel rendelkezik, amit csak Kiáltásnak neveztek. Nem kockáztattak és betömték a száját is.

Ulfric-ot szándékosan akarta a végére hagyni, hagy lássa, ahogy kivégezik a hűséges embereit és mielőtt rá kerülne a sor, felfedi a kémet, aki elárulta őket, ezzel is megforgatva a kést a szívében és csak aztán fedné fel, hogy ezzel a lázadással, csak a Thalmor-okat segítette.

- Viharköpenyes Ulfric! - A tábornok megszólította a lázadóvezért, aki nem tudott visszabeszélni neki. - Sokan, itt Helgen-ben hősnek tartanak! De egy hős nem használja a Hangot hogy megölje a királyát és elbitorolja a trónját. - Ulfric-nak meg lett volna a tökéletes visszaszólása, de a rongy, ami a szájába volt tömve, erőteljesen megakadályozta. - Ti kezdtétek ezt a háborút! Ti taszítottátok Égkoszorút káoszba és most, a Birodalom helyre teszi a rendet!

Hirtelen, a távolból egy bestia, félelmetes üvöltését lehetett hallani, amire mindenki felfigyelt.

- Mi volt ez?! - Sokan rémülten és zavartan figyeltek fel az üvöltésre.

- Semmiség! - Tullius kevés figyelmet szentelt neki. - Folytassátok!

- Igenis, - A kapitánynő, aki a rabokért volt felelős, tiszteletteljesen a mellkasához szorította az öklét, tisztelgés gyanánt. - Tullius tábornok! - Odabiccentett egy sárga és barna csuhás papnőnek. - Add meg nekik a végső áldást! - A papnő előre lépett és belekezdett a prédikációba.

- Ahogy összegyűltünk, a lelketek… - Tullius és sok más birodalmi katona egyáltalán nem volt kíváncsi a vallási maszlagra, de ez volt a szokás, ez volt a kötelező. Szerencsére, egy forróvérű, türelmetlen, a halálra már igencsak áhítozó, vörös hajú lázadó, félbeszakította.

- Talos szerelmére, kussolj már és legyünk túl rajta.

- Ahogy kívánod. - A papnő befejezte a beszédet és a hóhér lépett a helyére. A nord letérdelt a vérpad elé és a fejét rá rakta, hogy kivégezhessék.

- Az őseim mosolyognak rám, birodalmi fattyak! Ti elmondhatjátok ugyanezt?! - Sem a hóhér, se senki más nem válaszolt. Meglendítette a hatalmas bárdját és egyetlen ütéssel, lecsapta a fejét, ami a vérpad előtt lévő kosárban ért földet. A fej nélküli testét, a hóhér csak egyetlen rúgással eltávolította az útból.

- Igazság!

- Halál a Viharköpenyesekre! - A birodalom párti tömeg dühösen éljenzett, amiért végre, kivégezik a lázadókat.

- Következőnek, - A kapitánynő a következő foglyot hívta. - az a nagyszájú fekete páncélos!

Tullius eddig észre sem vette, a Viharköpenyesek között egy hatalmas termetű, fekete páncélos lovag volt. Valószínűleg, ő lőtte a nyilat és akarta meg merényelni. Nem volt kifogása a kivégzése ellen.

Egy újabb, ezúttal hangosabb üvöltést lehetett hallani a távolból. Tullius erre már jobban felfigyelt, de nem mondott semmit sem.

- Még egy! - A katonák és a falusiak is megrémültek.

- Azt mondtam, a következő foglyot! - Ripakodott a kapitány. Kissé forrófejű, de elvégzi a munkáját.

A fekete páncélos nem ellenkezett, nem volt értelme az ellenállásnak. Ugyanúgy, mint az előző lázadó, letérdelt és hagyta, hogy a hóhér lecsapja a fejét. Mielőtt ez megtörténhetett volna, egy harmadik üvöltést lehetett hallani, már nagyon közelről.

A távolban szárnyak csapkodását lehetett hallani és a hang forrása egy hatalmas teremtmény volt a levegőben.

- Az meg mi?!

- Egy madár?!

- Nem, ez egy sárkány!

A hatalmas termetű bestia leszállt a város közepén lévő toronyra, ami előtt a foglyokat tervezték kivégezni. Ahogy leszállt, akkora lökéshullámot keltett, hogy sok katona megrázkódott és a hóhér is elesett.

Mindenki, ledöbbenve bámulta a sárkányt, aminek feketék voltak a pikkelyei, akár az éjszaka, a szemei vörösek, mint egy démonnak, és gyűlölettel tekintettel nézett végig mindenkin, emberen, elfen, birodalmin, viharköpenyesen és ártatlanon is.

- Mi a f… - A kivégzendő fekete páncélos volt az egyetlen aki feleszmélt, de a sárkány egyetlen üvöltéssel, egy hatalmas vihart szított.

- A K*RVA ÉLETBE! - Nem tudni hogyan, de az összes fogoly, tökéletes szinkronban kiáltott fel.

A sárkánynak köszönhetően, kitört a fejetlenség a faluban, mindenki vak vesztve mentette az életét, ezzel lehetőséget adva a Viharköpenyes foglyoknak a szökésre.

Amint látta, hogy a falu és annak lakói menthetetlenek, visszahívta a katonáit a mentéstől és a menekülő Viharköpenyesek után küldte őket. A csatából Tullius is kivette a részét és legalább két lázadót levágott, de Ulfric elmenekült.

Most!

Thrys

Alig akartam hinni a szememnek, egy igazi sárkány amilyen a legendákban és a mesékben szerepel amikről gyerekkoromban meséltek. Amint a hatalmas teremtmény leszállt a toronyra, ezzel megmentve Marshal életét. Üvöltött egy hatalmasat ami után az égen sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni majd tűzgolyók hulltak alá, amik felperzselték a falu házainak a tetejét.

- Hé, elf! – A bámészkodásból a fekete páncélos nord térített magamhoz. - Gyere, az istenek lehetőséget adtak! Éljünk vele! - Megpróbált húzni, még mindig sokkos állapotban voltam a teremtmény erejétől, nem bírtam mozdulni, de egy pofon csattant az arcomon. - Gyere vagy nagyobbat kapsz! – Rám kiáltott, a pofon helyrerázott. Észhez tértem és utána együtt rohantunk egy toronyba, ami elég erősnek tűnt, hogy megvédjen minket a tűzzáportól, legalábbis egy ideig. Beérve az épületbe, a többi fogollyal, Viharköpenyeseknek hívják őket, meghúzódtunk.

- Igazak lennének a legendák, Jarl Ulfric?! – Kérdezte a katona, akivel együtt utaztunk.

- A legendák nem égetik fel a falvakat. – Válaszolt a vezetőjük, aki immár szabad volt és a kötést is kivette a szájából. - Nem tudom, mi történik itt, de lehetőséget kaptunk, hogy kijussunk innen.

- Ti ketten, megvagytok?! - Ralof, felénk fordult.

- Azt hiszem! - Végignéztem magamon. - Megvagyok!

- Össze kell fognunk, ha ki akarunk jutni. - Marshal hamar átlátta a helyzetet. A Viharköpenyesek elvágták a köteleinket és szabadon mozoghattunk.

- Igen, - Egy másik katona kezdte. - menjünk fel, hátha találunk kiutat! - Felmentünk a lépcsőn, az ötletet adó katona ment elől, utána Ralof, Marshal és én, de a sárkány betörte a torony kőfalát és élve elégette a Viharköpenyest, aki előttünk volt, majd elrepült. Ha csak néhány másodperccel később történt volna, mi is ugyanúgy megsültünk volna, vagy kilapított volna minket.

- Ez nem sokon múlott! – Az életben maradt katona a mellkasához kapott miután eljutott a tudatáig hogy most tényleg majdnem meghalt. - Innen talán átugorhatunk abba a fogadóba! – A betört lyukon keresztül jó rálátásunk nyílt az égő falura ahonnan leginkább halálkiáltásokat lehetett hallani.

A kiáltások között volt sok Birodalmi katona, akik próbálták megállítani a szörnyet és ártatlan falusiak is, akik rosszkor voltak rossz helyen. A sikolyaikat sokáig hallottam a fejemben és a tudat, hogy nem tudok segíteni nekik egyszerűen megőrjített. A fogadó ahova ugrani kellett, kigyulladt, de a teteje beszakadt és elég közel volt ahhoz, hogy átugorhassunk a betört torony pereméről.

- Megyek előre! – Marshal teljesen a falhoz ment majd nekifutott és a perem szélénél elrugaszkodott. Sikeresen elért a tetőn lévő lyukba, de a füstfelhő, ami a tetőből áradt eltakarta és nem tudtuk, hogy mi lett vele.

Én is megpróbáltam, a teljes erőmet beleadtam az ugrásba és a térdemen értem földet, de egy nyögést hallottam amint földet értem. Marshallon értem földet, akinek a hátára estem.

- Leszállnál rólam? – Kérdezte meggyötörve.

- Gyerünk, ki kell jutnunk, mielőtt ránk dől az egész! – Nem volt idő bocsánatot kérni, felugrottam és felsegítettem majd egyenesen a kijárat felé rohantunk és kiértünk az épületből.

Még mindig a faluban voltunk, ugyanazon az úton ahol behoztak minket Helgen-be és ahol a tolvaj megpróbált elrohanni, megláttam az elszenesedett testét a földön heverve. Elrohantunk a következő sarokig, de megtorpantunk, amikor a sárkány ott állt előttünk, épp egy helyivel végzett.

- Vissza! Vissza! Vissza! Vissza! - Kiabált Marshal miközben visszafele tolt. A sárkány tüzet fújt, és ha nem bújtunk volna vissza az épület mögé eltalált volna minket. A listát böngésző Birodalmi katonával futottunk össze, aki egy gyereket bízott rá egy öregre.

- Hé, ti, még éltek?! - Kiáltott oda hozzánk. - Jó, ha így is akartok maradni, maradjatok a közelemben! - A sárkány felszállt. A katona, kapva az alkalmon, befutott egy sikátorba. - Utánam!

Követtük, a két épület között voltunk ahol csak egyesével, libasorban fértünk el. Lassan lopakodtunk, amikor a sárkány leszállt az egyik háztetőre, az egyik szárnyát bedugta az épületek közé és olyan közel volt hozzám, hogy akár meg is érinthettem volna. Még egy adag tüzet fújt a falura, de már több nyílvessző is szállt felé, sajnos eredménytelenül. A nyilak többsége vagy mellé ment vagy meg sem érezte a fenevad. Amint elszállt, folytattuk a menekülést.

Kiértünk egy nagy nyitott térre ahol a katonák, a tábornok vezetésével próbáltak harcolni a szörnnyel, sikertelenül. A sárkány, megragadott három birodalmi katonát a falakról, kettőt a két lábával, a harmadikat a hatalmas állkapcsával, akit azonnal összezúzott majd felrepült az égbe és lehajította őket a földre.

Nem álltunk meg, követtük a katonát és ismét találkoztunk a Viharköpenyes katonával.

- Ralof, te aljas áruló! – A Birodalmi katona dühösen szegezte a kardját a lázadóra.

- Állj félre, testvér, megszökünk innen és nem állíthatsz meg! – A Viharköpenyes nem akart harcolni a birodalmival, de nem is engedhette, hogy az útját állja. Valószínűleg régi barátok, akik különböző oldalra kerültek.

- Rendben, - A Birodalmi leeresztette a kardját és elfutott a lázadó mellett aki nem állta az útját. - remélem, az a sárkány elküld titeket Sovngarde-ba! – Még egy utolsó dühös megjegyzést tett hozzá, egyértelművé téve, ha legközelebb találkoznak, azt csak az egyikük élheti túl, majd a falu kijárata felé vette az irányt.

- Kövessetek! - Kiáltották egyszerre. Nem tudtam melyiküket kövessem. A birodalmi katona azok között volt, akik ki akartak végezni ok nélkül, de végül segített. Ralof és a Viharköpenyesek kevertek ebbe az egészbe, de ő is segített, ahogy csak tudott.

- Gyere már! - Mielőtt dönthettem volna, Marshal elkapta a karom és elhúzott Ralof felé. Egy erődbe rontottunk be a sárkány elől. Nem tudtuk hova vezethet, de más lehetőségünk nem volt.

Nincs mesélő

Alig néhány perccel a sárkány támadása előtt.

A késő délelőtti idő rettenetesen hideg volt azoknak, akik nem Égkoszorúban nőttek fel. A hideg könnyen átrágja magát mindenen, nem törődve azzal, hogy ki nemes vagy közrendű. Elenwen, az Aldmeri Domínium égkoszorúi nagykövete, aki a Thalmor minden műveletét felügyeli az adott országban, kénytelen volt ebbe a vérfagyasztó hidegbe jönni, hogy személyesen láthassa, ahogy a Birodalom és a Domínium közös ellenségének a fejét, Viharköpenyes Ulfric-nak a fejét veszik.

Habár a birodalmi tábornok, Tullius kiváló stratégiát használt a renegátok elfogására, ez egy váratlan és kellemetlen fordulat volt a Thalmor-nak. Ha Ulfric azelőtt hal meg hogy csatázott volna a Birodalom fő erőivel, császári csapatok szinte sértetlenül maradnak és a Domíniumnak sokkal nehezebb lesz összezúzni a Birodalmat.

Hiába gondolkodott, Elenwen nem tehetett semmit a lázadó vezér életéért, csak a csoda segíthetett.

A gondolkodásban az egyik birodalmi őrszem zavarta meg.

- Tullius tábornok, a hóhér már várja önöket! – Amint ezt meghallotta tudta, hogy a hírek igazak és Ulfric a mai napon meghal.

Amint a kapu kinyílt, a rabszállító szekerek amik több megkötözött Viharköpenyes katonát szállítottak, áthaladtak és Elenwen meglátta köztük magát a lázadóvezért. Régről ismerik egymást, Ulfric észrevette őt és haragos, szúrós tekintettel meredt az elf nőre, aki, hogy az utolsó pillanatáig is csak becsapja, egy sunyi vigyort eresztett felé. Ulfric nem látott át rajta.

- Elenwen nagykövet, váratlan meglepetés. – Köszöntötte a tábornok szigorú, katonás üdvözléssel miközben leszállt a lováról, amit az egyik katonája egy szó nélkül elvezetett. – Mit keres itt? Ez egy veszélyes katonai művelet.

- A Domínium nevében jöttem, hogy szemtanúja legyek ezeknek a lázadóknak a kivégzésének, akik komoly fenyegetést jelentenek a Birodalomra és a Domíniumra egyaránt. – Ez hazugság volt, valójában azért jött, hogy valahogy megmentse Ulfric-ot, de Helgen rendkívül szigorúan volt őrizve, több mérföldön keresztül katonák állomásoztak, minden falon két őrszem volt és a foglyokat olyan szigorral őrizték, hogy lehetetlenség lenne megszöktetni őket. Közönséges zsoldosok és bérgyilkosoknak esélyük sem lenne, de Thalmor katonákat sem küldhetne, mert az háborús ürügyként szolgálhatna a Birodalomnak. Minden lehetőségtől megfosztva, Elenwen kiválóan játszotta a szerepét, úgy csinálva mintha örülne a Viharköpenyesek korai bukásának. – Elintézem, hogy a császára kitüntesse a vitézségéért és a kiváló stratégiájáért.

- Igazán megtisztel, Nagykövet, - Tullius nem úgy tűnt, mintha nagyra értékelné Elenwen dicséretét. - de egy rendkívül fontos dologról szeretnék önnel beszélni még a kivégzés előtt.

- Mégis miről? – A tábornok jelzett egy másik katonájának, aki egy egyszerű fadobozt hozott, amit kinyitott. A nagykövetasszony nem tudta leplezni a meglepettségét, nem hitt a saját szemének.

- Ez egy… - A meglepettségtől nem tudta befejezni, így a tábornok fejezte be a mondanivalóját.

- Egy Ősi tekercs. – A tábornok tisztában volt vele hogy egy ilyen ereklye nem terem minden bokorban, tudta milyen értékes az a tekercs. A nagykövet szemei még mindig tágak voltak az izgalomtól, de nyugalmat erőltetett magára.

- Honnan szerezte? – Kérdezte nyugodt, de lényegre törő hangnemben.

- Az egyik fogolytól. - A rabszállítók felé bökött a fejével.

- A Viharköpenyesektől?

- Nem tudni. Egy fekete páncélos alakkal futottunk össze a csata közben, nem tudni, hogy a lázadókhoz tartozik-e, de a biztonság kedvéért felvettük az ő nevét is a kivégzendő személyekhez.

- Mi a neve annak a fogolynak? - Elenwen egyre türelmetlenebb lett, amit nem hagyott figyelmen kívül a tábornok.

- Máris kiderítem. – A tábornok azonnal a tisztjeit ugyanarra utasította, mint őt a Nagykövet. Pár perc alatt visszatért.

- A neve Marshal. – A név nyílvesszőként ütötte meg a fejét, "Csak nem…".

- Volt nála egy gyűrű? – Ideges lett, Tullius nem értette mitől.

- Miről beszél, Nagykövet?

- Azt kérdeztem, volt-e nála egy gyűrű?! – Egy kicsit erőteljesebben kérdezte és már nem nagyon törődött az illemmel. A tábornok csak intett még egy katonának.

- Az emberem megmutatja a foglyok elkobzott értékeit.

Elenwen a katona után ment, az őrei követték. Mielőtt felsorakoztatták a foglyokat a bitó előtt, az amellett lévő torony raktár szobájába vezette.

- Itt van a foglyok összes elkobzott holmija. – Mutatta a katona. – Lehetne, - Tette hozzá utólag. - hogy a jó cuccokat meghagyja, mert sorsot húzunk, hogy ki mit kap meg. – A Nagykövet csak kiparancsolta a katonát és az őreit, hogy senki se zavarja meg.

A raktárban elsősorban a Viharköpenyes foglyok felszerelései voltak, elsősorban fegyverek, ezekkel nem is törődött és nem vette észre a vas és acél fegyverek között megbújó, éjfekete, ében kardot. A szeme megakadt egy különleges dwemer pajzson, sosem látott még ilyen gyártmányút, de tudta hogy mi az, "Egy daedrikus ereklye, Peryite Varázstörője.", kezdett egyre biztosabb lenni a dolgában. Nem a pajzs volt az, amit keresett.

Egy kis dobozkát vett fel a földről, amiben több ékszer és aranyérme volt, egyikkel sem törődött csak lázasan kutatni kezdett benne. Végül meg találta amit keresett, egy narancsszínű gyűrű, lehetetlenség lett volna megmondani miből készülhetett, de volt benne egy szintén ismeretlen anyagú vörös ékkő, a másik végére a következő volt gravírozva, "Potema".

Elenwen-nek a lélegzete is elállt az apró ékszer láttán, "Sikerült… elkapni egyet… közülük?". Egyértelműen magának akarta követelni azt a foglyot, akié ez a gyűrű volt, de ismét megzavarták a gondolatmenetét, ezúttal egy hatalmas rengés, amit kiáltások és becsapódások követtek.

Marshal

Ez a lány lassú felfogású, nem tudom miért mentettem meg, de az életével tartozik nekem. Legalább élve eljutottunk a falu erődjéig és viszonylagos biztonságba kerültünk a sárkány elől, én, Thrys és Ralof.

Végre, egy kicsit fellélegezhetünk, levettem a fekete sisakom, ezzel felfedve az arcom. Thrys sisakja még az erdőben elveszett amikor elfogtak minket az erdőben, de az acéllemez páncélját rajta hagyták.

- Úgy tűnik eddig csak mi jutottunk el idáig. – A Viharköpenyes jelentette ki miután kívülről úgy hallatszott a fenevad odébb állt.

- Igen a többieknek nem volt ekkora szerencséjük. – Jelentettem ki, de a többiek nem nagyon figyeltek rám.

Ralof meglátta a halott társát és megvizsgálta hátha mégsem halott.

- Találkozunk Sovngarde-ban, testvér. – Mindannyian fegyvertelenek voltunk, de a halottnak két szekercéje volt. Az egyiket magához vette Ralof, de mi ketten voltunk és csak egy fegyver volt még használható. - Neki már nem lesz szüksége a fegyverére. Egyikőtök elviheti.

- Már úgyis halott. – Thrys rosszalló pillantást vetett rám.

- A halott gyalázók is ezt gondolhatják. – Jegyezte meg dühösen.

- Az a valami egy sárkány volt. Nincs semmi kétségem. – A lázadó katona volt az első, aki nyíltan kimondta.

Ahogy beszélt a sárkányokról a baltáért nyúltam, nem olyan szintű fegyver, amihez szoktam, de én bármivel tudok ölni.

- Mit akarsz ezzel? – Kérdeztem Thryst amikor észrevettem, hogy ő is a halott baltáját próbálja elvenni.

- Megvédeni magunkat. – Válaszolta mintha egy idióta lennék.

- Jól van, vigyed. - Megvontam a vállam és átengedtem a fegyvert.

- Köszönöm. - Amint megkapta, megforgatta a kezében, egyértelművé téve, hogy nagyon is ért hozzá.

- Én majd, - Felvettem egy szürke követ a jobb kezembe. - ezt a követ fogom használni.

- Csendesebben, - Utasított minket Ralof. - jönnek!

A birodalmiak már egyre közelebb voltak, a kapu oldalához álltam lesben, készen állva hogy azzal a kővel végezzek bárkivel.

– Gyere mellém, és amikor szólok, rátámadunk azokra, akik itt jönnek és végzünk velük. – Magyaráztam, én és Thrys a kapu egyik oldalához, Ralof a másik oldalához állt.

- De én nem akarok megölni senkit sem! Nem próbálunk meg beszélni velük?! – Thrys leszögezte. Nem volt sem időm, sem kedvem veszekedni vele.

- Figyelj, a neved Thrys, igaz? – Ralof egy kicsit finoman próbált érvelni. – Ha most nem ölünk akkor… - Félbeszakítottam egy biztos módszerrel ami garantáltan beválik.

- Thrys, ezek nem emberek, hanem Oblivion-ból idézett szörnyek, akik ember alakba bújtak és daedrák irányítják őket és minket is azért kaptak el, mert a halott lelkünk erejével akartak megnyitni egy kaput Oblivion-ba hogy elpusztítsák a világot. – Hazudtam, Ralof nem volt olyan hülye hogy ezt elhiggye, de megkértem, hogy ne mondjon semmit.

- Ha tényleg így van akkor talán… - Thrys ezt úgy ahogy van, elhitte.

- Ssshhhh, jönnek!

Egy szigorú női hang ütötte meg a fülünket a folyosó végéről, a zárt kapu mögött, az a tiszt volt az aki elrendelte a kivégzésünket. Lélegzetvisszafojtva vártunk, hogy kinyissák a zárt kaput és amikor ez megtörtént, azonnal rájuk rontottunk.

Ralof és Thrys a két katonáról gondoskodott, a Viharköpenyes a katona fejébe állította a fejszét amíg Thrys is ugyanezt akarta, de elvétette és a hideg fém a légiós nyakába vágta magát, amitől elejtette a kardját és a földre görnyedt és kiabált a fájdalomtól. Az elf lány ettől teljesen sokkot kapott és a földre kuporodott, de én a kővel betörtem a fickó fejét és felvettem a kardját. Egy szempillantás alatt megpördülve a saját tengelyem körül, levágtam a női tiszt fejét. A fej előbb ért földet akár egy gyümölcs, ami leesett egy fáról mint a test ami szalmabábuként zuhant a földre.

A harc után megbizonyosodtam róla hogy senkinek sem esett baja.

- Ralof, kutasd át a fejetlen hullát, - Utasítottam. - én összeszedem a hölgyet. – Thrys-re néztem ahogy ott ült egyhelyben és próbálja feldolgozni az imént látottakat. Reszketett, egyértelműen az első alkalom, hogy embert ölt, de érdekes, mert nagyon jól forgatta a fegyverét.

- Hazudtál! Nem is daedrák! – Fakadt ki rám, "De megmentette az életed!"

- Egy kicsit füllentettem, igen. - Megvontam a vállam, elvettem a katona szíjáról a kard hüvelyét, majd elraktam a frissen zsákmányolt kardom. - Csak azért mert nem akartam meghalni.

- Nem vagy igazán becsületes, igazam van?! – Enyhén fogalmazva.

- Mit akarsz, életben maradni vagy szépen harcolni? – Tettem fel az élet egyik legfontosabb kérdését. - A kettő nem megy mindig egyszerre.

- Marshalnak igaza van. – Ralof időközben megtalálta a kivezető út kulcsát és ki is nyitotta a kaput. - Most ölnünk kell azért, hogy élhessünk.

- Tudom, csak nehéz megértenem.

- Még nem öltél eddig? – Kérdeztem.

- Nem.

- Most hozzá szoksz. –Thrys eldobta a fejszét és a másik két, halott katona kardját vette magához és a hüvelyeiket és a két oldalára csatolta. - Két kardot használsz?

- Igen. Miért?

- Semmi, csak sosem értettem a logikáját.

- Minden valamire való kardforgató kétkezes. - Büszkén csípőre tette a kezeit, mintha olyan büszke lenne. - A nagybátyám tanította.

- Legyél rá büszke. - Kicsit érdekes volt, ez a lány, nemes elf létére, sokkal jobban ért a közelharci fegyverekhez, mint a varázslathoz és az sem kerülte el a figyelmem, hogy nehéz páncélt visel, ami továbbra sem vallott az elfek harcstílusára.

Tovább mentünk, a torony alatt egy lefelé vezető lépcsősor volt, ami remélhetőleg kivezet innen. Ahogy a sárkány elhaladt felettünk, beomlott a járat. Mindenfelé porfellegek áradtak, amitől egy kicsit fuldokoltunk, de legalább a sziklák nem temettek maguk alá.

Szerencsére volt ott egy ajtó, ami egy raktárba vezetett. Bementünk, de néhány birodalmi katona állta az utunkat. Thrys, ezúttal határozottabban, kiölve magából mindenfajta bűntudatot, könnyen kicselezte az ellenfelét és a mellkasába szúrta az egyik kardját, amitől a katona felkiáltott a fájdalomtól, de Thrys tovább küzdött. Én a tiszttel harcoltam, letudtam volna győzni, de az elhúzódott volna, felmarkoltam egy marék földet, a szemébe dobtam, amitől megvakult és könnyen levágtam. A többiek is végeztek az ellenfelükkel.

- Ettől vagy olyan bátor?! Hogy védtelenekre támadsz?! - Thrysnek megint nem tetszett a módszerem.

- A legbiztosabb célpont. – Válaszoltam, ők a sisakom miatt nem látták, de vigyorogtam alatta.

- Egyszerűen... - Ökölbe szorította a kezeit, a szemeit pedig a visszafojtott haragtól bezárta. - nem tudom, mit mondjak rád!

- Akkor ne mondj semmit, csak menjünk tovább! Amint kiérünk, megszabadulsz tőlem!

A lépcsőkön leérve csata zaját hallottuk. Siettünk, hátha megmenthetünk valakit, aki hajlandó segíteni nekünk. Egy csapat foglyul ejtett Viharköpenyes és egy csapat menekülő birodalmi harcolt egymással. A Viharköpenyesek segítségére siettünk és lekaszaboltuk az egykori fogva tartókat.

Három Viharköpenyes maradt életben, egy nagydarab, csatabárdos férfi, egy szekercés férfi és egy nő, aki egy kardot és egy tőrt használt a csatában. Mindannyiójukon sisak volt és nem láthattuk az arcukat.

- Viharköpenyes Ulfric veletek van?! - Ralof rögtön a lényegre tért.

- Nincs, elszakadtunk egymástól! – Felelte a nő.

- Talosra! Remélem, élve jut ki.

Amíg Viharköpenyesek megbeszélik hogyan tovább körülnéztem a fegyvertárban és megakadt a szemem egy erős vaspajzson amit felszereltem a bal karomra és indulásra kész voltam.

- És vele mi lesz?! - Az egyik férfi Viharköpenyes, fenyegetően, Thrys felé bökött a fegyverével. - Az elffel?

- Mi lenne velem? - Kérdezte Thrys, teljesen ártatlanul. Mondjuk, volt értelme, hiszen ő volt az egyetlen elf, egy halom nord katona között, akik kimondottan gyűlölték a fajtáját, de a legviccesebb ebben a helyzetben, hogy Thrys-nek fogalma sem volt erről. - Én jól vagyok! - Ártatlanul, de mégis, büszkén mosolygott. Csak a homlokomra csaptam, mert ez az ostoba lány itt megöleti magát.

- Most az a legfontosabb, hogy kijussunk innen, élve! - Parancsoltam rájuk, védelmezőn, akár egy lovag, Thrys és a gyanakvó nordok közé álltam. Igaz, nem ismertek, de sokkal határozottabb voltam bármelyikük. Egyértelműen, Thrys-nek nem esett le, de valószínűleg, megmentettem az életét.

- Ha bármi gyanúst csinál, magam végzek vele. - Figyelmeztette a nord nő.

- Most miért is? - Thrys egyszerre volt meglepett és zavart. Nem akartam, hogy most itt összevesszenek, ezért csak megfogtam a páncélja gallérjánál és húzni kezdtem volna, mielőtt a vita elkezdődhetett volna.

Közeledtünk a kijárathoz, de ismét csetepatéra lettünk figyelmesek. Egy tág csatornarendszer közepén megint a felkelők és a császárpártiak harcoltak egymással. Orvul hátba támadtuk a piros páncélos katonákat, megmentve a kékeket. Én és Thrys beszereztünk egy-egy íjat, a nyílvesszőkön megosztoztunk.

Ulfric-ot itt sem találtuk meg. Ralof, én és Thrys tovább mentünk, a többi Viharköpenyes hátramaradt hogy bevárják a vezérüket. Átkeltünk egy rozoga hídon, ami rögtön leomlott miután átértünk és az átjáró is beomlott.

- A többieknek máshol kell kijutniuk. Nekünk tovább kell mennünk. – Felelte Ralof.

- Egyetértek. – Válaszoltam.

A csatornarendszer elvezetett minket egy barlangba, ami tele volt pókpetékkel, pókhálóval és nem utolsó sorban, fagymaró pókokkal.

- Elintéztünk egy csomó légiós katonát és megmenekültünk egy sárkánytól! Néhány pók nem akadályoz minket! - Thrys izgatott mosollyal rontott a pókokra, Ralof követte, én hátul maradtam. Utálom beismerni, de félek a pókoktól egyszerűen kiráz tőlük a hideg.

- Marshal, hol vagy?! - Ralof keresett, ami arra engedett következtetni, hogy a harcnak vége.

- Itt vagyok! – Előjöttem. - Csak elejtettem a kardomat! – Gyorsan kellett kifogást, találnom.

- Ilyen sokáig tartott, amíg felvetted a kardod? - Thrys értette mi a helyzet. Ki kellett mentenem magam.

- Igen! Meg is kellett keresnem! A pókokkal mi a helyzet?! Meghaltak?! – Ideges voltam, de megpróbáltam leplezni.

- Meg. Nem kell félned. – Felelte a Viharköpenyes.

- Nem félek! Csak biztosra akarok menni, hogy a pókok ebben a térségben halottak-e?!

- Igen. – Most az elf válaszolt.

- Nincs több élő pók a helységben?!

- Nincs. – Kezdtek lefáradni, de biztosra kellett mennem.

- Sem a közelben?!

- Nincs több pók. – Egyszerre mondták.

- Tisztázásképpen, nem félek a pókoktól!

- Nagy nehezen megértettük.

- Csak... menjünk tovább.

Az utolsó akadályhoz értünk, ami elválasztott minket a szabadságtól.

- Óvatosan! Egy medve! Talán elosonhatunk mellette... – Mielőtt Ralof végig mondhatta volna én és Thrys beillesztettük a vesszőt az idegre, felhúztuk, majd elengedtük, az egyik vessző az alvó medve egyik szemébe a másik a másik szemébe fúródott. Ugyanabban a testtartásban maradt amilyenben aludt. - ...vagy lelőhetnétek.

- Szép lövés volt Thrys. - Gratuláltam neki. Valóban ért a fegyverekhez.

- Köszönöm! - Elégedett volt magával.

- Varázsolni nem tervezel? - Érdeklődött Ralof. - Mármint, nem nagyon láttam még olyan elfet, aki jobban szereti inkább beleásni magát a harc sűrűjébe, mint varázsolni.

- Oh, - Thrys megvakarta a tarkóját. - én nem tudok varázsolni.

- Hogy?! - Én és Ralof egyszerre lepődtünk meg.

- Nem tudok. - Csak megvonta a vállát és szégyellve oldalra nézett. - Sose tudtam. Odahaza… - Közbevágtam.

- Majd elsírjuk magunkat az életeden, ha kijutottunk!

Thrys egy kicsit bosszankodva fújt egyet, de követett minket.

- Legalább kijutottunk. - Elértük a barlang végét, a behullott havon megcsillanó napfény szinte vakító volt a sok sötétség után, de jó érzés volt, hiszen a szabadságunkat jelképezte. Szinte ki sem jutottunk, amikor a sárkány üvöltését lehetett ismét hallani. - Gyorsan, elbújni!

Ralof és Thrys néhány szikla mögé bújtak, én egy hóbogyó bokorba. A sárkány elrepült, előjöttünk és újra szabadok voltunk.

Lehet, hogy nem úgy tűnt mintha aggódtam volna, de örültem, hogy újra láthattam az égboltot, onnan ahol kiszabadultunk, tökéletes rálátásunk nyílt Égkoszorú jeges hegycsúcsaira, a völgyben elterülő erdőre és az azt átszelő folyóra. Nem szoktam olyan gyakran bámészkodni a tájakon, de most jól esett egy ilyen kaland után.

- Köszönöm, hogy megmentettetek. – Ralof szakította félbe az elmélkedésem. - Ha nincs hova mennetek, a nővéremé a folyamfenyvesben található fűrészmalom. Ő majd segít. – Ő előre ment.

- Szívesen, - A sisakom alatt egy mosollyal válaszoltam. - menj előre, majd utolérünk.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.