Halo, tudom, egy kicsit várni kellett, de megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok
Nincs mesélő
A nap már nyugovóban volt, amikor Helgen lángjai már kialvóban voltak. Nehéz volt elhinni, pontosan olyan, mintha egy álom lett volna, egy sárkány, a reménytelenség küszöbén berepült és megmentette Ulfric és a Viharköpenyesek életét.
A félreértések elkerülése végett, csak egy maroknyi, kék páncélos Viharköpenyes katona jutott ki ebből a tüzes pokolból, mert ez a sárkány nem segítő szándékkal érkezett. Rengeteg lázadó lelte halálát a sárkánytűz által és azok, akik túlélték, szerencsésnek érezhették magukat.
- Tiszta a terep! - Kiáltotta az egyik Viharköpenyes katona a társainak, akik nem sokkal voltak lemaradva mögötte.
- Csak jussunk már haza! - Egy másik Viharköpenyes, láthatóan megsérült, egy társára támaszkodva bicegett.
- Talos megsegített minket, de még nem menekültünk meg. - A lázadóvezér, maga Ulfric a maroknyi túlélők sorát gyarapította. - Vissza kell jutnunk Széltetőre.
- Lord Ulfric, - Az elől lévő felderítő, miután beérték megszólalt. - az legalább 3 napra lenne innen, lóháton. De gyalog vagyunk, kimerültek és van egy sebesültünk. - A sérült társára mutatott.
- Az embereinknek minél előbb tudnia kell, hogy Ulfric még él! - A sebesült társát tartó katona ellenvéleményt fogalmazott meg. - Így a remény a győzelemre is.
- De ha túlságosan kimerülünk, nem jutunk semerre sem! - Erősködött a felderítő és a feletteséhez fordult. - Lord Ulfric, legalább amíg Sat összeszedi magát és tud járni magától. - Ulfric összeszedte a gondolatait és meghozta a döntését.
- Jól van, néhány órára megállunk. Rakjatok tábortüzet, de az éberségetek ne lankadjon! - Parancsolta az embereinek.
- Igenis!
Amíg a felderítő figyelte a környéket, a másik katona lerakta a sérült társát és azonnal hozzákezdett a tábortűz rakásához. A havas tisztáson elég nehéz volt tábortüzet rakni, de a nordok megtalálják rá a módot.
Amint a tábortűz elkészült, mind a négyen köré gyűltek hogy felmelegedjenek. A három katona most egy kicsit biztonságban érezte magát és végre, hosszú idő után, pihenhetnek egy kicsit. A sisakjukat levéve, felfedték az arcukat is.
- Erre már szükség volt. - A felderítő, ő volt a legalacsonyabb közöttük, alig volt 1,55m magas, a hosszú, fekete haját lófarokban hordta, nyírott és ápolt, rövid szakálla keretezve fedte az arcát, a szemei kékek voltak ugyan, de a körülötte lévő fehérje olyan rózsaszínes. Senki sem tudja miért, így született, a neve Heranor volt, de csak Veres Szemnek hívták.
- Nagy szerencsénk van, hogy jött az a sárkány. - A másik katona, aki a tábortüzet rakta, már magasabb volt mint a felderítő társa. Rövid, szőke haja volt, zöld szeme, illetve közepes szakálla. A neve Ákos, aki megmentette a sérült társa életét.
- Sokan nem voltak ilyen szerencsések. Valószínűleg, csak mi éltük túl. - A sebesült katona volt az egyetlen, akinek nem volt szakálla, a hosszú, barna haja rendezetlen és kócos volt, két nyílvesszőt kapott be, egyet a lábába, egyet az oldalába. A neve Satof, de csak Sat-nak becézték.
- Ez nem akadályozott meg, hogy kifoszthasd azt a házat! - Ákos megdorgálta, a kapzsi társát, aki a zűrzavar és káosz közepette, nem volt rest kifosztani egy házat és több halottat. Fosztogatás közben lőtték meg.
- Hé, én csak gondoltam a jövőmre is! - Sat a teletömött zsákjáért nyúlt és egy nagy sonkát vett ki belőle, meg egy kenyeret. - És a tiétekre is! Élelmet is szereztem, amit meg is osztok veletek! Szóval igen, kib*szott kapzsi vagyok!
Sat megosztotta az élelmét az őrá haragszó társaival, de az aranyat, ékszereket és drágaköveket, amiket zsákmányolt, megtartotta magának. Ezenkívül, a legértékesebb kincset, amit talált, a zsebében tartotta.
Egy sárkányfogat, amit még az a sárkány hullajtott el, ami a földig rombolta Helgen-t. Nem akart szegényen és nyomorultul meghalni, ahogy az apja is.
- Csak jussunk haza, élve. - Veres Szemet nem érdekelte, ha Sat kapzsi. - Az anyám nem éli túl, ha itt halok meg.
- Azt is meg kell mondanunk Sky-nak, hogyan halt meg a bátyja. - Sat emlékeztette a társait arra a vörös hajú nord férfira, akit a türelmetlensége miatt fejeztek le.
A Viharköpenyesek nem időztek sokáig egy helyen és neki vágtak, a Magas Hrothgar hegy déli lábánál lévő hágónak, ami elvezeti őket Sodrásd vármegyéjébe, ahol biztonságos menedéket találhatnak és visszajuthatnak Széltetőre.
A sárkány támadása egyértelműen egy jel volt, a Viharköpenyesek számára, ami szerint, Viharköpenyes Ulfric Égkoszorú igaz királya és az istenek küldték oda, hogy megmentse. Ez egyértelműen, fel fogja tüzelni a lázadókat.
Thrys
Nem tudtam hogy képes leszek valaha túltenni magam azon ami Helgen-ben történt, a birodalmi hadsereg elfogott és kiakart végezni, ok nélkül, egy sárkány felbukkant és mindent elpusztított és egy csapat lázadó segítségével, megölve egy csomó légióst, megszöktünk. Ha ezt odahaza elmesélném a családomnak, biztos nem hinnék el. Vagy, ha elhinnék, nagyon nagy bajban lennék.
Nem tudtam mitévő legyek, amikor elfogtak elvették az összes pénzem és nem volt hova mennem, de Ralof felajánlotta, hogy elvisz minket Folyamfenyvesbe ahol a nővére lakik és ott megpihenhetünk.
Ralof mutatta az utat miközben Marshal kikérdezte a történtekről.
- Szóval, tudsz valamit arról a sárkányról? – Kérdezte a fekete páncélos. – Veletek van?
- Mi? Hogy velünk?! – A lázadó megdöbbent. – Nem. Mármint, igen, pont jókor jött, jó időben, de kétlem, hogy Ulfric csak úgy rejtegetett volna egy sárkányt a zsebében.
- Talán valaki más küldte. – Senki sem tudott semmit sem a sárkányról, de örültünk, hogy megmentett.
- Akárki is volt, az adósai vagyunk. – Végül én is megszólaltam. Miközben beszélgettünk, megérkeztünk Folyamfenyvesbe.
- Úgy tűnik még senki sem tudja mit történt. – Ralof-on enyhe megnyugvás látszott mivel a falut nem támadta meg a sárkány. – Gyerünk, Gerdur biztosan a malomnál dolgozik. - A folyó túlpartjára egy kisebb fahíd vezetett egy vízmalom felé, Ralof abba az irányba vezetett minket, követtük. – Gerdur.
- Ralof te vagy az?! – A nővére, aki szinte ki sem látszott a munkából, félbe hagyta a tevékenységét és átölelte a fivérét. – Mara kegyelmére, de jó újra látni téged. – Hallottam hogy elfogták Ulfricot és aggódtam érted.
- Ne aggódj, jól vagyok. Legalábbis most.
- Megsérültél? Mi történt? És kik ők? A társaid? – Végre felénk is nézett, habár nem hibáztatom, most ahogy elnéztem őket eszembe jutott a családom odahaza, hogy én sosem voltam ilyen jóban a testvéreimmel.
- Gerdur, ők itt Marshal és Thrys. Nem a társaim, még, de a barátaim. Megmentették az életem. Beszélhetnénk valahol. Ha a Birodalom fülébe jut hogy mi történt Helgen-nél…
- Helgen-nél? Mi történt? – Ráeszmélt, hogy a fivére nagyon is komolyan beszél, és ha amit mondani akar, rossz fülekbe kerülve, annak kellemetlen következményei lehetnek. - Igazad van. Kövessetek. – Így tettünk. – Hod, gyere ide egy percre. – Szólt az egyik malomnál dolgozó férfinak. – Egy kis segítség kellene.
- Mi az, asszony? Sven megint lerészegedett a munkában?
- Hod, csak gyere.
Amint meglátta hogy vendége van, megkomolyodott.
- Ralof?! Mit csinálsz itt? Máris megyek!
Egy kisebb tisztásra vezetett minket ahol nehéz lett volna bárkinek is kihallgatnia minket. Ralof csak akkor vette észre mennyire fáradt, amikor leült egy kivágott fatönkre. Én egyenesen a földre ültem, Ralof mellé, Marshal egy kicsit távolabb egy fa alá, levette a sisakját is hogy rendesen hallhassa a beszélgetést.
- Ralof bácsi! – Egy izgatott kisgyerek szakította félbe a beszélgetést. – Hány birodalmit öltél meg? Tényleg ismered Viharköpenyes Ulfricot? Megnézhetem a fejszéd? – Szinte bálványozta a nagybátyját. Elmosolyodtam, magamra emlékeztetett, nekem is van egy nagybátyám, akire nagyon felnézek.
- Frodnar, most nincs időnk a játszani. – Az anyja finoman rászólt. – Menj és őrizd a déli utat, és ha birodalmi katonákat látsz, azonnal szólj. – A gyermeknek ez egyáltalán nem tetszett.
- Jaj, anyu, maradni akarok és beszélgetni Ralof bácsival. – Ralof felállt és megsimogatta az unokaöccse fejét.
- Nézzenek csak oda, szinte már felnőtt férfi. Nemsokára csatlakozhatsz a csatába. – A nagybátyja elismerő szavai motivációt adtak neki.
- Így igaz! Ne aggódj, Ralof bácsi, nem hagyom, hogy a birodalmiak tőrbe csaljanak. – Amint elég messze ért, rátértünk a komoly dolgokra.
- Szóval, mi is folyik itt, Ralof? – Kezdte a beszélgetést Hod. - Elég megviseltnek néztek ki. – Ralof csak megdörzsölte a homlokát, amivel azt jelezte, hogy meg is van viselve.
- Nem emlékszem mikor aludtam utoljára. – Végül belekezdett a történtek elmesélésébe, hogyan csalták őket csapdába a birodalmiak, hogyan kapták el őket, hogyan próbáltak kivégezni mindannyiunkat és hogyan mentett meg minket egy sárkány.
- Mármint egy igazi sárkány? – Gerdur-nak elállt a lélegzete is.
- Én is alig hiszem el, pedig én ott voltam. Bármilyen furcsán is hangzik, halottak lennénk a sárkány nélkül. A zűrzavarban sikerült megszöknünk.
- Én árulásra gyanakszok. – Úgy tűnt Marshalt nem nagyon érdekli a beszélgetés, de most közbeszólt.
- Árulásra? – Mindannyian rá szegeztük a tekintetünket.
- Az egyik pajzsfivéred vagy nővéred, akire az életedet is rábíztad volna elárult, vagy az őrszemeitek elaludtak. – Marshal érzelemmentes, nemtörődöm hangon beszélt. - Nem ártana egy kicsit vizsgálódni.
- Ezt talán már sosem tudjuk meg. – Ezzel ez a téma le is lett zárva. Ralof nem akart erre gondolni. -Tényleg mi vagyunk az egyetlenek, akik eljutottunk idáig?
- Senki sem jött a déli útról, legjobb tudásom szerint.
- Talán egy kicsit megpihenhetünk egy kicsit. Nem szeretném veszélybe sodorni a családodat, Gerdur, de…
- Ugyan már, szívesen látunk téged és a barátaidat, addig maradhattok, amíg szükséges. Hagy aggódjak én a Birodalom miatt. Örök hálám, amiért megmentettétek az öcsémet.
- Igazán szívesen. - Udvariasan pukedliztem, ahogy egy úri hölgyhöz illik. Habár, elég szokatlan lehetett, hogy az egész testemet acélpáncél fedte.
- Nem volt probléma. - Marshal, a szokásos nemtörődöm hangját vette fel. Arra készült, hogy elmenjen. – Nekem most el kell mennem és megkeresnem valamit, amit elvesztettem.
- Kérhetnék egy szívességet mielőtt távoztok? - Gerdur felénk szólt. - Elmennétek Fehérvágtába és megkérnetek Jarl Balgruuf-ot hogy küldjön katonákat Folyamfenyves védelmére. – Jogos volt a kérése, a faluban nem állomásoztak őrök, akik megvédhetnék. Ha a sárkány ismét lecsapna, ez a falu védtelen lenne.
- Rendben elmegyünk. – Válaszoltam. - Marshal, te is jössz?
- Öhm… rendben. – A hangjából érezni lehetett hogy semmi kedve sincs hozzá, de valamiért belement. – Holnap reggel indulhatunk. Addig a fogadóban szállunk meg.
Sajnos nem maradt semmi pénzünk miután elfogtak minket a birodalmiak, de Gerdur felajánlotta, hogy kifizeti a szállásunkat az éjszakára. Azért ezt elfogadtuk hiszen mindketten elég sok mindenen mentünk keresztül. Mindketten kaptuk egy saját szobát ahol eltölthettük az éjszakát.
Mielőtt vacsoráztunk volna én még meg akartam mosdani, hiszen már hónapok óta nem tisztálkodtam, bűzlöttem a verejtéktől és a füsttől, ezért elmentem a folyóhoz, elég messze hogy senki se zavarhasson és megtisztítsam magamról a mai nap porát. A víz rettenetesen hideg volt, de nem akartam mocskosan lefeküdni. Elkezdtem lecsatolni a vértemet, de valaki hozzám szólt.
- Ezzel könnyebb lesz. – Marshal volt az és egy szappant nyomott a kezembe.
- Nem is vettem észre hogy itt vagy. – Egy kicsit ideges lettem a közelségétől mert levette a fekete páncélját, az alatta lévő sötét öltözéket is és felfedte a sebhelyes felsőtestét. A mellkasán tucatnyi vágás és zúzódás volt, a legnagyobb vágás a bal vállától egészen a jobb alsó oldaláig ért, a jobb vállán egy régi égésnyom terült el. A háta sem volt jobb állapotban, régi korbácsütések, még több vágás, némelyik elég mélynek tűnt, hogy tisztán kivehető legyen, hogy egy lándzsa okozta.
Elképzelni sem mertem mennyi mindenen mehetett keresztül, megértem miért ilyen elfogult a világnézete. Az arca teljesen tiszta volt, egy alig pár napos borosta volt rajta, a kócos sötétszőke haja rendezetlenül hullott a homlokára és félig eltakarva a két ég kék szemét. A tekintete érdekes volt, azt sugallta, hogy nem érdekli ki él vagy hal körülötte, egyszerre tűnt dühösnek, de mégis, unottnak.
- Akkor téged nem nehéz tőrbe csalni. – Egy kicsit sértett, úgy beszélt velem, mint egy ostoba gyerekkel. Csak dühösen elvettem a szappant és folytattam a vértem kicsatolását. – Itt lesz ez is. – Egy törülközőt dobott egy fatönkre lustán és arrébb ment, hogy nyugodtan elkezdhessek tisztálkodni. Rögtön megbántam ezt a döntésem, mert a víz még mindig jéghideg volt, de már nem volt visszaút, félig meztelen voltam és elhatároztam hogy megmosakszom.
Nem volt idegen számomra a folyóban fürdés, hiszen odahaza, a Nyár-szigeteken lehet, hogy egy kastélyban nevelkedtem, de gyakran elszöktem az erdőbe akár napokra is és többször kellett hasonlóképpen fürdeni, de ott nem ilyen hideg a víz.
Mire végeztem alig éreztem a végtagjaimat és úgy remegtem hogy alig bírtam mozogni, de gyorsan elkezdtem szárítkozni a törülközővel amit Marshal ott hagyott és amint kellően megszáradtam felvettem az öltözékem, a páncélomat ezúttal nem mert csak útban lett volna, de továbbra is vacogtam.
Marshal lassabb és nyugodtabb tempóban, de ő is végzett, azonban ő is csak a sötét alá öltözetét vette fel, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha akár egy kicsit is fázna, vagy vacogna.
Marshalt egyértelműen nem zavarta a hideg elvégre ő ezen a zord vidéken nőtt fel és hozzászokott a hideghez, nem úgy, mint én.
Végre betértünk az Alvó óriás fogadóba ahol az időjárás sokkal kellemesebb volt, a középen égő tűz gondoskodott a melegről, én azonnal letelepedtem mellé és elkezdtem melegíteni magam, a levegőben finom étel illatát lehetett érezni és eszembe jutott, hogy aznap még nem ettem semmit sem.
Miután megmelegedtem, felálltam a tűz mellől és leültem ugyanahhoz az asztalhoz ahol Marshal is helyett foglalt és mindkettőnkre várt egy tál gőzölgő marhapörkölt. Marshal a saját részét elkezdte enni a sajátját, én inkább beszélgetni akartam vele.
- Marshal?
- Hm? – A figyelme nagy részét az evésre fordította, de tudtam, hogy hallgat.
- Tudod honnan jött az a sárkány? – Miután lenyelte a falatot, válaszolt.
- Nem, számomra is rejtély. – Folytatta az evést, én csak a kanállal kezdtem el kotorászni az enyémmel.
- A társaid sem tudják? – Erre már egy kicsit felfigyelt.
- A társaim?
- Ralof és a társai. – Valószínnek tartottam hogy azért velük együtt akart megszökni mert velük van.
- Ulfric Viharköpenyes cirkuszára gondolsz? Nem, én nem vagyok velük. Egy másik csoport tagja vagyok.
- Kikkel? - Ez a kérdés, úgy hatott rá, mintha egy tűvel szúrták volna meg, úgy kapta fel a fejét.
- Mégis, mit akarsz?! - Ideges volt és próbálta kerülni ezt a témát.
- Tudni szeretném honnan jött az a sárkány?! Ki küldte és miért?! – Amint befejezte az evést, egy üveg sörért nyúlt, ivott belőle és kioktató hangnemre váltott át.
- Thrys, - Csak rázta a fejét. - meg kell tanulnod sz*rni bizonyos dolgokra. Nem érnél el semmit sem ha tudnád a választ a kérdéseidre. Nem kell mindennek feneket keríteni. Csak élj a mának és ne törődj semmivel.
- Mit tervezel holnapra? - Egyértelműen titkolt valamit.
- Megmondtam, még elkísérlek Fehérvágtába hogy megkérjük a Jarlt hogy küldjön ide katonákat, aztán szeretném ha segítenél nekem valamiben. - Befejezte az evést és felállt.
- Miben?
- Amint meglesz a dolgunk Fehérvágtában, elmondom.
Nem tudtam, mire véljem a gondolkodását. Amikor kisgyerek voltam, egyszer megkérdeztem anyámat hogy léteznek-e sárkányok, ő azt felelte, hogy már nagyon régen meghaltak és egy sem maradt. A sárkányok visszatérését nem lehetett szó nélkül hagyni.
Amint én is végeztem a vacsorámmal, a szobám felé vettem az irányt és lefeküdtem. Ahogy a levetettem magam a puha ágyba, most vettem észre hogy milyen fáradt is voltam és azonnal elnyomott az álom.
Marshal
Ez a lány elég idegesítő és ostoba, de elég különös szerzet, mármint, egy altmer, aki nem tud varázsolni. Ki látott már ilyet? Még csak bele sem gondoltam, hogy mekkora terhet vettem a vállamra, a pillanatban, amint elrángattam a vérpadról. Ha tudtam volna, mibe keveredek bele, biztosítalak titeket, hogy otthagytam volna.
Alaposan meg tudtam figyelni és felmérni az erősségeit. Egyértelműen, kiváló kardforgató és elf lány létére, kimondottan jó fizikuma van.
Szép is volt, a maga módján, az arca sokkal emberibb volt, itt ott inkább gömbölyűbb beütéssel, nem úgy mint az altmer-ek többségének, akiknek inkább szögletes arcuk van. A narancs színű haja eléggé rendezetlen, de mégis, egyenes, épp csak a nyaka közepéig ért, a narancs szemei, az elfekhez hasonlóan enyhén világítottak, de sokkal egyenesebbek, fehérek és emberibbek voltak. Az elfek szemei rendszerint ferdék és sötétek szoktak lenni.
A teste, amit le tudtam ellenőrizni fürdés közben, sem volt egy átlagos altmer-é, kemény kötésű, láthatóan izmos, a hasán több kockája is volt, de emellett kellően formás, a keblei dúsak és kellően gömbölydedek voltak, a s*gge feszes és kellően harapnivaló lehet.
Egyértelműen, nem tiszta vérű altmer, egy félvér kell hogy legyen. Egy altmer-nord keverék, ritka látvány lehet.
Tény, hogy nem túl eszes, de kellően ostoba, hogy szinte akármire rávegyem.
Nincs mesélő
A csata egyértelműen elveszett, a falu épületeit már elemésztették a lángok és a jajveszékelő kiáltások, már halálsikolyokká váltak. A Birodalmi katonák többsége holtan, vagy összeégve, vagy kard által leszúrva hevert a földön.
Tullius nehéz helyzetbe került, hiszen egyetlen katonája sem maradt és teljesen egyedül volt, a tisztjei az ő parancsára visszavonultak Magányvárába. Azért az elég különös volt, hogy a sárkánytámadás után, egyik embere sem jött vissza és még csak csapatokat sem küldtek a keresésére.
A csata alatt, kénytelen volt megszabadulni a vörös köpönyegétől és az aranydíszes vértje több helyen szakadt és véres lett, egyértelműen kivette a részét, mind a sárkánytámadásból és a lázadók szökésének a leverésére tett kísérletben. Elbukott, Ulfric megszökött, az emberei meghaltak és a falut sem tudta megmenteni.
A helyzete eléggé kedvezőtlen volt, mert a legközelebbi, a Birodalom által uralt falu Rorikfalva volt. Túl messze volt, hogy egyedül, gyalog elérje. Szerencséjére, a napnak csupán a fele telt el, így van elég ideje menedéket találni, sötétedés előtt.
Nyugat felé indult, hogy elérje Rorikfalvát, órákig menetelt, egyszál maga, mire egy tábortüzet vélt felfedezni az út szélén, a folyó mellett. Legjobb tudása szerint, hivatalos utak mellett, amik egy adott városba, vagy faluba vezetnek, tilos tüzet gyújtani és komoly bírságot von maga után.
Elképzelhetőnek tartotta, hogy törvényen kívüliek ütöttek tanyát a folyó mentén, hogy kirabolják az arra járókat. Ha ez így van, okosabb lenne kitérni előlük és kerülő úton menni. Sajnos, ezt nem engedhette meg magának, hamarosan lemegy a nap és a vadon, éjszaka nagyon veszélyes.
Kockáztatnia kellett és talán szót érthet egy csapat törvényen kívülivel, akik egy kis jutalomért, akár segíthetnének neki visszatérni egy biztonságos területre.
Igazán meglepődött, amikor meglátta a tábortüzet és a körülötte lévő embereket. Vörös köpenyes és páncélos katonák, birodalmi légiósok voltak.
Nem volt katonai szabványú táboruk és túl kevesen voltak hogy erősítés legyenek, egy nehéz páncélos nő, egy könnyű vértes férfi és egy kisgyerek volt a tűz körül.
- Maga az, tábornok úr?! - A nő döbbenten vette észre a jövevényt, mire a férfi gyorsan felugrott a tűz mellől, de a kisfiú csak csendben a tüzet nézte.
- Nem gondoltuk, hogy túlélte, uram! - Mindketten a mellkasukhoz szorította az öklét, tisztelgés gyanánt.
- Helgen-ből jöttetek?- Tullius végignézett mindkettőjükön, a nő egy nord volt, keménykötésű, jó fizikummal rendelkezett, amitől egyértelműen nehéz páncélt viselt, ami több helyen horpadt és karcos volt, valamint, a vörös köpenye félig el volt égve és a bal karján is égés nyomokat vélt felfedezni.
Ezenkívül, sápadt bőre, világosszőke haja volt, rövidre vágott, a nyakáig ért, elég rendezetlen tincsekben volt és a szemei természetellenesen lila színűek voltak. Egyértelműen ki volt merülve, de a két katona közül, az alig 25 évével, ő tűnt a rangidősnek.
A férfi már jóval idősebb, a 40-es éveiben járhatott, a barna bőre és a csapzott, hosszú haja, ami a válláig ért, egyértelművé tette a Cyrodiil-i származását.
A fiú egyértelműen nord volt, alig lehetett 6 esztendős, sokkos állapotban volt és csak bámult maga elé.
- Igen, tábornok úr! - Jelentette a nő. - Samantha Centúrió vagyok, Falkreath-ból! Ő pedig, - a férfira nézett. - Andrel, Helgen-ből! Nincs mentségünk, a posztunk elhagyására, uram!
- Kivéve, az életünk mentése. - Tette hozzá a férfi, Andrel. Tullius a fiúra nézett.
- És vele, mi van?
- Ő… - Samantha egy kicsit megtorpant. - Helgen-ben találtunk rá.
- Kishíján élve elégetett az a sárkány, amikor megmentetted. - Andrel közbeszólt.
- Gondoltam, nem lesz belőle probléma, ha elhozzuk, hiszen, a szülei meghaltak és árva maradt.
Tullius csendben hallgatta végig a történteket.
- Ugye tudják, hogy normális körülmények között, most gond nélkül felköttethetnélek titeket, dezertálásért és alakzatbontásért, valamint, egy civil kisgyerek, korai besorozási vádjával? - Samantha és Andrel idegesen összenéztek. - Szerencséjükre, ez nem normális körülmény. Ha ott maradtatok volna Helgen-ben, halottak lennétek. Amint visszatérünk Magányvárába, azonnali hatállyal kitüntetlek titeket és Helgen túlélőinek titulállak titeket.
Ez nagy elismerés volt és megkönnyebbülés. Sajnos, a sárkánytámadás nem csak a kitüntetésüket intézte el, de Ulfric szökését is és a háború folytatását is, amiben sokan fognak meghalni.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.