Halo, elérkezett a következő rész, kellemes olvasást kívánok.

Helgen fölött a koromsötét felhők elkezdtek oszlani és a tűzzápor is alábbhagyott, de a faluban lévő épületek többsége leégett és lakhatatlanná vált, az egykori falulakók, a felismerhetetlenségig megégett és összeroncsolódott tetemeinek a többsége a falu utcáin hevert szétszórva míg másokat a saját házukban ért a tüzes pokol, de voltak olyanok is akik a falun kívül próbáltak menedéket lelni, sikertelenül. Helgen a tűz martaléka lett.

Néhány épület még mindig égett, amikor Hadvar magához tért és elszörnyedve látta a képet ami az egykori faluból megmaradt, a füst, korom és az élve elégett emberek szagától szinte fuldoklott, ezért miután meggyőződött róla hogy a sárkány már nincs a közelben, a kardját a biztonság kedvéért előhúzta és elhagyta Helgent. Órákkal ezelőtt egy tűzgolyó közvetlenül előtte csapódott be, ami hátra lökte és elvesztette az eszméletét.

Csak reménykedett hogy sem a társai, sem a felettesei nem fogják gyávának tartani amiért nem tett többet, de mit tehetett volna? A két fogoly, akiken segíteni akart, inkább a régi barátjával, Raloffal tartottak és a Viharköpenyes lázadókkal, ha legközelebb találkoznak, meg kell ölnie őket.

Az egyetlen lehetőség az ő számára ha megpróbálja megkeresni Tulius tábornokot és visszatér a birodalom seregébe. Ez nem volt olyan egyszerű, az a sárkány még a környéken ólálkodhat, ki tudja merre ment a tábornok és a környéken Viharköpenyes szökevények randalírozhatnak.

A sárkány miatt nem biztos hogy annyit kellett aggódnia, a települést teljesen lerombolta és csak nem fog visszatérni egyetlen túlélőért. Ami a tábornok hollétét illet, a legjobb eséllyel még nincs túl messze és talán az egyik másik közeli falu felé vették az irányt. Két lehetősége volt, a hosszabbik út nyugatra vezetett, a Birodalom által irányított Falkreath felé, vagy a rövidebb, keletnek, a semleges Fehérvágtában lévő Folyamfenyves felé ahol a nagybátyja lakott.

Az utóbbit választotta, próbált nem arra gondolni hogy az összeégett tetemek a lába alatt talán valamelyik bajtársáé, egy szerencsétlen falusié vagy egy Viharköpenyes lázadóé. Kijutott a keleti kapun és Folyamfenyves felé vette az irányt.

Már kezdett estefelé járni, amikor egy sötét alakot pillantott meg az erdőben. Megállt és gyorsan a kardjáért nyúlt.

- Ki van ott?! - Kérdezte, határozottan. Az alak előjött és levette a csuklyáját, felfedve az ismerős, rémisztő, vörös szemeit, amik sokkal inkább egy veszedelmes ragadozóéra hasonlítottak, a sötét szürkéslila bőrét, a kócos, fekete haját és a két hegyes fülét, egy sötét elf volt. Egy lány, de nagyon rossz állapotban. Az arca beesett volt, le volt fogyva, a szemei alatt lévő karikák egyértelművé tették, hogy hosszú ideje álmatlanság gyötri. - Jól érzed magad? - A lány közelebb jött, Hadvar csak szorosabban fogta a kardja markolatját és azon volt, hogy elővegye.

- K… kik… voltak… a foglyok? - Kérdezte, de rekedtes, szaggatott stílusban, mint aki évek óta, most beszél először. Hadvar nem tudta, vajon mit mondjon, de okosabbnak tartotta, ha válaszol.

- Viharköpenyes Ulfric és a katonái. - Még mindig a kardján tartotta a kezét. - Úgy volt hogy Cyrodillba visszük tárgyalni a császár színe elé, de a tábornoknak más tervei voltak. – A lány arca semmit sem árult el, csak annyit, hogy nagyon kimerült.

- Hogy kaptátok el őket?

- Volt köztük egy kémünk, aki elárulta nekünk a helyzetüket, így Tulius tábornok könnyen kiötlött egy tervet az elfogásukra.

- Mit tudsz arról a sárkányról?

- Az égvilágon semmit. Nagyon remélem, nem a Viharköpenyesekkel van mert akkor ez a polgárháború véres fordulatot fog venni. - Elyna-t egyáltalán nem érdekelte igazán, sem a sárkány, sem a polgárháború, csak egyvalamit akart tudni.

- Mi a helyzet a többi fogollyal, azokkal akik nem a Viharköpenyesekkel voltak?

- Összesen három olyan fogolyról tudok. Az egyik egy Lokir nevű lótolvaj aki megpróbált elrohanni, de az íjászaink lelőtték. A másik egy Thrys nevű altmer lány, habár nem volt rajta a listán és egy Marshal nevű, feketepáncélos férfi, a legnagyobb ember akit valaha láttam. Az ő nevét a Thalmor nagykövet, Elenwen kérésére raktuk a listára, mintha rettegett volna tőle. – Marshal nevére felfigyelt.

- Mi történt vele?

- Nem tudom, ő és az altmer lány a lázadókkal menekült el. Nem tudom merre vannak.

A dunmer lány egy darabig hallgatott majd megszólalt.

- Ennyit akartam tudni. – A sötét elf lány egyszerűen csak odébb állt, hogy folytassa az útját.

- Várj, legalább elárulod a neved? – A lány felhúzta a csuklyáját, de még megállt egy kicsit és visszafordult.

- Elyna.

- Elyna, miért érdekel téged az az ember? - Ely csak nézett egy darabig, mielőtt megszólalt.

- Meg akarom ölni. - Ezzel ott is hagyta Hadvar-t, aki okosabbnak tartotta, nem utána menni. Ő is elindult Folyamfenyves felé, hogy hírt adjon a nagybátyjának.

Ely-nek nem volt semmi ötlete, merre mehetett a célpontja, kénytelen volt várni amíg újabb nyomot nem talál.

Órákig gyalogolt az erdőben, kiért egy útra és meglátta a távolban Fehérvágta városát, körülötte több tucat farmot és tanyát amiknek a lakói már régen aludtak és a kéményeikből szállt a füst. Ahogy haladt az úton, meglátott egy régi, összedőlt házat ami régóta elhagyatottan áll. A gaz be nőtte az egykor talán valaki otthonául szolgáló romhalmazt, a falak, kész csoda volt hogy még álltak, de még így is elé erősek voltak, a bútorok közül már csak azok maradtak amik eltörtek vagy nem voltak senki hasznára.

A város ugyan nem volt messze, de sosem merészkedett sokáig lakott területre, két okból, azok akiknek a nyomában van, szintén csak nagyon ritkán járnak lakott területeken, a másik, félt hogy a célpontja megismeri és ettől olyan messzire kerül tőle hogy soha többé nem találja meg.

Kénytelen volt a romhalmazban aludni. Ahhoz hogy életben maradjon az éjszaka, tüzet kellett rakni, igaz hogy a nyárból még hátra van két hét, de Égkoszorú olyan hideg föld hogy a nyári időszakban is havazik, ő tudta, mert három évet töltött Égkoszorú vadonjaiban, egyedül. Tudta, nyáron elég egy kisebb tűz, viszont télen már kénytelen volt szél és víz védett helyet keresni és nagyobb tábortüzet rakni.

A vacsorája csupán néhány szelet , több napos, sózott, szárított hús volt, bár nem tudta volna pontosan megállapítani hogy már milyen fajta, de ő maga sütötte, más ételt nem tudott készíteni. A táplálékát még néhány szelet száraz kenyér, egy alma és egy fél kulacs víz alkotta. Ennyitől már úgy érezte hogy dugig van és nem volt szüksége többre, "Ennyivel egy hétig kihúzom.".

Amikor végzett, a tűz mellé feküdt és megpróbált elaludni, hiába volt holtfáradt, csak órákkal később bírt elaludni, de akkor is a teste adta fel.

Elyna

Negyedkor 198 Utolsó termés 13 Fredas

Akkor még csak 14 éves voltam amikor Marshal meggyilkolta az apám, aki egykor a Sötétség Testvérisége egyik legjobb bérgyilkosa volt. Anyám, amikor kicsi voltam, meghalt és sosem ismertem, apám sosem beszélt róla, csak annyit mondott hogy nagyon hasonlítok rá. 3 éves korom óta a legszigorúbb edzés módszerekkel tanított arra amit egy orgyilkosnak tudnia kellett.

Hogy kellően megerősödjek, folyton nehéz köveket kötött a karjaimra, a lábaimra és a hátamra, majd azokkal kellett hegyet másznom és ha elestem vagy nem bírtam teljesíteni az adott mennyiséget, nem kaptam vacsorát, sokszor estem le, de apám mindig elkapott amikor leestem, magához ölelt és mondta, "Ma nem kapsz enni.".

A gyorsaságom és kitartásom fejlesztése érdekében mindig addig kellett futnom a házunk körül amíg össze nem estem. Ha nyafogtam vagy visszautasítottam akkor mindig meg lettem verve.

„Egy igazi harcos, heti rendszerességgel erősít és eddz. Akkor is, ha nincs hozzá kedve. Ilyenkor a cél lebegjen a szemed előtt, henyélni bárki tud. Következetesen és kitartóan küzdeni egy célért, már kevesebben."

5 éves korom óta, amióta elbírtam egy orgyilkos tőrt, gyakoroltam a használatát, hogyan öljek meg vagy tegyek ártalmatlanná valakit egyetlen vágással, hogyan találjam meg a legerősebb páncélokon is a gyenge pontokat. Ahogy nőttem, egyre jobb és jobb késforgató és dobó lettem.

„A lényeg, hogy a mutatóujjad engedje el utoljára."

8 évesen az eddigi edzéseim mellé be lett iktatva az íj használata is, minden nap órákig gyakoroltam és minden elhibázott lövésért egy pofont kaptam a tarkómra, a legtöbb edzés végére féltem hogy agyrázkódást kapok.

„A szemed tudja, hova akarsz lőni. Ne hezitálj."

Amikor betöltöttem a tizedik évemet, megkötözött és egy zsákot húzott a fejemre és kint hagyott valahol az erdő közepén hogy éljek túl és találjak vissza. 6 hónapig tartott mire sikerült, az első hónapban sokat éheztem, fáztam és rettegtem, de élni akartam ezért legyőztem a félelmem, elejtettem életem első állatát, egy szürke szarvast, egyetlen tiszta lövéssel a nyakában leterítettem. Amikor megsütöttem a húsát, megjegyzem félig nyers volt és egy hétig ment tőle a hasam, akkor jólesett, hogy hetek óta először tudtam húst enni.

A második hónapban már magabiztosabban lőttem a nagyobb testű ragadozókat is, például, medvéket, farkasokat és fagymaró pókokat. A dicsőség a fejembe szállt és nagy vadon szakértőnek hittem magam, egészen addig amíg egy hirtelen betegség le nem döntött a lábamról és napokra mozdulni is alig bírtam. Sokáig tartott amíg ki tudtam kotyvasztani egy betegséget gyógyító főzetet, emellett több méreg receptjét is megismertem, de a növényeket is jobban megismertem.

A harmadik hónapon találtam hazafelé egy levágást, de ahhoz egy hegyen kellett átkelnem, a napi több óra hegymászás gyakorlás most nagyon ki fizetődött mert az instabil, hegyes sziklákon könnyedén megtaláltam a felvezető utat. A levezető út egyszerűbbnek tűnt, de túlságosan elbíztam magam, éppoly veszélyes volt le mint fel menni. Ahogy lefelé haladtam, megbotlottam egy kiálló fagyökérben és egyenesen hasra estem majd a meredek, sziklás lejtőn őrületes tempóban csúsztam le. Óriási szerencsém volt hogy nem tört el semmim és hogy nem haltam meg, de így is súlyosan megsérültem. A zuhanáskor eltört az orrom és mindkét orrlyukam vérzett, a bal szemem befeketedett és úgy bedagadt hogy nem bírtam kinyitni, egy hegyes, kiálló szikla miatt a jobb lábszáramon a térdem aljától a bokám felső részéig felszakadt a bőr és ha nem lett volna egy folyó a közelben hogy kimossam a sebeim és megfürödjek, el is veszthettem volna a lábam.

A többi hónap innentől már egyszerűbb volt és vissza találtam apám házához. Azt hittem örülni fogok amikor visszatérek, de csak haragot éreztem apám iránt. Kopogás nélkül berontottam az ajtón és ököllel neki támadtam. Könnyedén hátra csavarta mindkét kezem és a földre kényszerített.

- Így köszönsz apádnak miután egy fél évig nem látod? – Dühösen próbáltam kiszabadulni, de hiába, nem engedett.

- Miért dobtál ki?! – Legalább egy óráig erőlködtem hasztalanul mire a dühömet szomorúság váltotta fel. – Talán már… nem akartál többet látni? – Miután érezte hogy lenyugodtam, elengedett és magához ölelt szorosan, úgy ahogy még addig soha.

- Ely, - Folyton így hívott amikor edzésen kívül voltunk, tetszett ez a becenév. – téged szeretlek a világon a legjobban és sajnálom, hogy ilyen szörnyű dolgoknak kell hogy alávesselek, de nem lehetek mindig veled. Eljön majd az idő amikor én nem leszek, magadra maradsz és meg kell tudnod védened magadat és azokat akik fontosak lesznek a számodra. Azon a napon hálás leszel mindazért amit tanítottam neked.

Nem hittem neki, csak dühösen ellöktem magamtól. Adott egy hét nyugtot mielőtt folytattuk volna az edzést. Az az egy hét csodálatos volt, de hiányoltam a gyakorlást, inkább csak tipikus apa-lánya dolgokat csináltunk, együtt vadásztunk az erdőben, beavatott a méreg és gyógyfőzet keverés és a pusztító mágia, elsősorban a tűzalapúak alapjaiba.

Magányosnak sosem éreztem magam. Nem kívántam más gyerekek társaságát, apámmal jól elvoltunk. Persze érdekelt, milyen lehet normális életet élni, ezért gyakran merészkedtem falvak vagy városok közelébe. Nem értettem a többi gyereket, csak játszanak, nem készülődnek a felnőttkorra, az elméjüket vagy a testüket kellene fejleszteni és nem csak felelőtlenül pocsékolni az időt.

Nem vettem rá magamat hogy odamenjek és beszéljek velük. Idegennek érezném magam és biztos halálra unnám magam. Inkább visszamentem az erdőbe, amit már jól ismertem, ahová tartoztam.

Apám, ha keményen is bánt velem, mindig tudatta velem, hogy szeret és sosem kért olyat, ami lehetetlen lett volna és sosem bántot komolyan.

Mihelyst letelt az egy hét, visszatértünk a régi kerékvágásba, de sokkal keményebben mint egy fél évvel azelőtt, de az imént említettekkel együtt. Fogalmam sem volt, miért kell hogy őrült módjára eddzek és addig soha nem is kérdeztem, de 11 évesen már elkezdett furdalni a kíváncsiság.

14 évesen elég bátornak éreztem magam hogy feltegyem neki ezt a kérdést.

- Figyelj, Ely. – Levette a gyűrűt a balkisujjáról és megmutatta nekem. Különös egy ékszer volt, narancsszínű, egy tengerkék drágakő volt belevésve és "Kintyra" volt ráírva. Sosem láttam anélkül. – Ez egy nagyon értékes, ritka és veszélyes gyűrű.

- Mire való?

- Ha elmondanám, nagyon nagy veszélybe sodornálak. Csak annyit elég tudnod hogy régen egy veszélyes csoport tagja voltam aminek a neve "Szervezet". Összesen tízen voltunk velem együtt és mindannyian kaptunk egy ilyen gyűrűt. Mindegyikben más színű drágakő van és a harmadkorban uralkodó, Septim császári család valamelyik tagjának a neve van beléjük írva. A Szervezet egy veszélyes dolgot akar megvalósítani ezekkel a gyűrűkkel amivel egész Nirnt veszélybe sodorhatják. Amíg a tízből egy is hiányzik, nem tudják megvalósítani. Épp ezért léptem ki közülük és hoztam magammal ezt az egyet. Ha ezt a gyűrűt megszerzik, az egész világ veszélybe kerülhet és ezért nem kerülhet rossz kezekbe. – Egy darabig hallgattam.

- Értem. – Egy kicsit megrémített, még sosem volt azelőtt ilyen komoly.

Aznap estig folytattam a gyakorlást és csak akkor vettem észre mennyire kimerültem, amikor meghallottam a mennydörgést. Az eget sötét, baljóslatú felhők lepték el és nem sokkal később úgy elkezdett szakadni az eső mintha dézsából öntötték volna. A vihar és a kimerültség miatt abbahagytam az edzést és haza siettem.

- Látom az eső haza zavart. – Ez volt az első mondata hozzám amikor beléptem.

- Nem akartam megfázni, ezért jöttem csak haza. – Halványan elmosolyodott, de valamiért szomorú volt. Mintha előre tudta volna mi fog történni.

- Készítettem neked fürdővizet. Ajánlom, használd vagy odakint éjszakázol. – Nem tudtam, tényleg megtette volna-e, de valóban szükségem volt a fürdésre, hetek óta a vadonban gyakoroltam és még a tisztálkodás leghalványabb gondolata sem ötlött fel bennem. Tetőtől-talpig csupa sár voltam, a hajamból kimosta az eső és a fejemhez tapadt, de akkor is zsíros volt és egy kicsit viszketett.

- Rendben.

A fürdés után még utoljára megvacsoráztunk, együtt. Nem emlékszem pontosan mit is ettünk, de az volt az utolsó közös étkezésünk.

Evés után még odajött hozzám és átölelte a tarkómat majd a homlokát az enyémhez szorította, azelőtt sosem csinálta.

- Ely, kicsim… - A hangja reszketett, mintha félne valamitől.

- Mi a baj? – Óvatosan megfogtam a kezét amitől csak belemarkolt a hajamba.

- Tudd, hogy nagyon szeretlek és szerettem volna ha több idő adatik meg, de… - elcsuklott, de folytatta. – Most el kell hogy hagyj engem. – Nem értettem.

- Mégis miről beszélsz? – Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtónkon kopogás hallatszott.

- Itt az idő. – Jól tudta, ki van az ajtó mögött. Eltolta az öltöző szekrényt ami mögött egy rácsos csapó ajtó volt ami egy szűk, sötét alagútba vezet. – Bújj be ide! – Utasított.

- Te nem jössz velem?

- Nem mehetek. Csak veszélybe sodornálak. – Egy csókot lehelt a homlokomra. – Még egy dolog. – Lehúzta a gyűrűt a kisujjáról és nekem adta. – Ígérd meg hogy vigyázol rá, ne hagyd hogy rossz kezekbe kerüljön.

- Ígérem. – Elvettem a gyűrűt, majd bezárta a csapó ajtót a lakattal hogy véletlenül se gondoljam meg magam.

- Szeretlek. – Ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai.

Az ajtón a kopogás egyre erőteljesebbé vált.

- Megyek már! – Szólt a kint lévőnek.

Amint kinyitotta az ajtót, az éjszakát egy óriási villámcsapás és mennydörgés borította pár pillanatra nappali fénybe. Pontosan ekkor láttam meg ki áll ott, egy hatalmas, talán a legnagyobb ember akit valaha láttam, apámnak is fel kellett néznie rá. A teljes testén tiszta, fekete ében páncélt viselt. Az esővíz úgy csurgott a sötét vértjéről mint tucatnyi apró vízesés. A bal karjára egy hatalmas, egyedi tervezésű dwemer címerpajzs volt csatolva ami eltakarta egy darabig az oldalán lógó, fekete ében kardot.

- Daerus. – Szólalt meg a férfi.

- Marshal. – Ismerték egymást apámmal. Apám az egyik ujjával megnyomta a saját orrát, mintha jelezni akart volna neki.

- Ez mi volt? - Marshal csak értetlenül nézett rá a sisakja mögül.

- Még nem? - Apám kissé csalódott volt. - Akkor itt az idő.

- Tudod miért jöttem? – A jövevény levette a fekete páncél sisakját és a hóna alá tartotta.

A legérdekesebb ebben az egészben hogy egyszerűen nem emlékszem az apám arcára, amikor megpróbálom felidézni csak egy szürke, homályos folt ugrik be. Ezzel szemben Marshal arcát akár csukott szemmel is letudnám rajzolni. A sötétszőke haja az esőtől és a sisak alatt képződött verejtéktől a homlokára tapadt és így egy kicsit eltakarta az egyszerre haragos és sunyi, kék szemét. A száján egy apró, de alattomos vigyor volt, mintha olyan dolgokat tudna amikről másnak fogalma sincs. Végül, frissen borotvált, markáns, szögletes álla volt, első ránézésre talán egy mesébe illő hősnek néz ki, de a szíve épp oly sötét mint a páncélja.

- A gyűrűért. – Apám nem köntörfalazott.

- Csak add ide – Kinyújtotta érte a hatalmas kezeit. – és azt mondom a vezérnek hogy végeztem veled hogy aztán nyugodt életed lehessen. – Csak megrázta a fejét.

- Nem tehetem. Ő egy nagyon veszélyes személy és csak elpusztítaná Tamrielt. Ezért tettem azt amit és loptam el a gyűrűt. Nem kapjátok vissza. – A nord csak sajnálkozva sóhajtott egyet, felvette a sisakját, de mielőtt még kivonta volna a kardját, kérdezett valamit.

- Legalább megbántad? Van fogalmad róla, hány ember halálát okoztad?

- Tudom jól, mit tettem és amivel együtt kell élnem. Én is sokat vesztettem a háborúban. Ha én is visszamehetnék az időben, imádkoznék, hogy újra megtegyem.

- Valószínűleg. Csak egy kérdésem lenne még. Hogy jöttél Égkoszorúba? Ahányszor csak szóba kerül, te mindig más történetet adsz elő. Volt hogy napokon át sodródtál egy csónakban étel és ital nélkül a többi menekülttel, napokon át vándoroltatok a sziklás hegyek között, egy csapat bandita megtámadott és kirabolt titeket és még sok más. Mi az igazság? – Soha nem beszélt nekem arról hogy menekült lett volna, de soha nem is kérdeztem rá honnan származik.

- Számít?

- Most már nem. Csak kíváncsi voltam.

- Nem, azt kérdezem, számít-e hogy mit mondok? Ha az igazat mondanám, elhinnéd?

- Valószínűleg, nem. – Véget ért a csevej kettejük között.

A nord előhúzta a hatalmas, fekete kardját ami neki elég könnyű volt, apám a jobb kezében egy szintén sötét pengéjű tőrt húzott elő, a bal kezébe ugyanolyan tűzvarázslatot idézett amelyiket nekem is megtanította.

Marshal lesújtott a kardjával, de apám villámgyorsan kivédte a csapást és a bal kezével egy erős tűzsugarat irányított az ellenfele fejére. A nord az arca elé emelte az óriási pajzsát ami teljes mértékben hatástalanította apám varázslatát.

Most apám támadott egy gyors szúrással a nord fekete páncélján lévő egyik rés felé, de a méretéhez képest hihetetlenül gyors volt és az utolsó pillanatban kivédte a támadást majd a pajzsa szélével arcon ütötte apámat. A sérülése ellenére, sikerült mindkét kezébe tűz varázslatot szítania és felgyújtotta az egész házat.

A tűzben küzdöttek tovább, a füsttől nem láttam mi történik, csak hallottam a pengét összecsapódásának a zaját. A tűz olyan nagy volt már hogy senki sem bírt bent maradni és üvegcsörömpölést hallottam, valaki kiugrott az egyik ablakon.

A rejtekhelyem ajtaját nem tudtam kinyitni, ezért a másik irányba indultam el. A lejárat sötét volt, de szerencsére tanultam mágusfény varázslatot amivel megvilágítottam az előttem álló utat. Nem tudom mennyi ideig botorkáltam a sötétben, talán órákig, de éreztem a viharos fuvallatot az arcomon és tudtam, a kijárat közel van.

Amikor kijutottam, az eső még mindig szakadt, a szél olyan erősen fújt hogy minden esőcsepp egy aprócska tűnek tűnt, mennydörgések szakították fel a szél süvítését, oly hangosak voltak hogy majd megsüketültem és még nagyobb villámok vakító fehérségbe világították az égboltot.

Nem volt vesztegetni való időm, meg kellett keresnem az apámat és segítenem rajta, rohantam abba az irányba amiről úgy véltem hogy a helyes irány. Megmásztam egy sziklát, majd leereszkedtem róla és bukfencezve értem földet. Nem törődtem azzal hogy milyen mocskos lettem, csak futottam és futottam amíg elértem egy folyót. A sötétben a vize teljesen feketének tűnt és a szakadó esőben úgy tűnt mintha alulról esne fölfelé. Nem a folyó vize ragadta meg a figyelmem, hanem a test ami a partján feküdt, mozdulatlanul.

Előre rettegtem megfordítani, mert arca fele a vízben ázott, de megtettem. A félelem, bánat, düh és gyász egyszerre tört rám abban a pillanatban. Az apám holtteste feküdt velem szemben. Az esőtől ugyan nem lehetett látni, de a könnyeim patakokban kezdtek folyni amint megláttam hogy a szívét átszúrták, ettől rögtön megértettem hogy elment és nem jön többé vissza.

A szomorúság egyszerűen égette a testem, órákig maradtam és sírtam, nem törődtem az esővel, a hideggel és azzal sem hogy Marshal visszajön és végez velem is.

A gyászt, idővel színtiszta harag és gyűlölet váltotta fel a gyilkosa iránt, "Nem nyugszom, amíg az a mocsok, Marshal megfizet azért amit tett! Bármekkora sötétségen kell átküzdenem magam, bármekkora gonoszságot kell magamra vállalnom, Marshal, amíg te élsz, én addig nem fogok meghalni!", esküdtem apám szellemének, ha hallotta.

Visszacipeltem a testét a házunkhoz hogy a varázslatommal elégethessem. Az otthonunkból nem maradt más csak egy rakás, kormos hamu reggelre, a vihar miatt a külső falak még álltak, de nyilvánvaló volt, hogy már lakhatatlan.

Hirtelen eszembe jutott hogy miért is történt és elővettem a gyűrűt amit adott nekem, "Az egész emiatt a gyűrű miatt történt.", olyan erősen szorítottam hogy majdnem összetört, de nem lett semmi baja, gyűlöltem azt a gyűrűt, amiatt ölték meg apámat. Épp elhajítottam volna hogy tűnjön el a világ színéről.

Csak az állított meg hogy a tengerkék drágakő amit beleágyaztak, fehéren kezdett világítani. Nem értettem miért, de megpróbáltam felhúzni az egyik ujjamra, de csak a bal kisujjamra tudtam, amikor valamelyik másikra próbáltam felhúzni, egy mágikus akadály meggátolta. Hozzáértem a világító kőhöz amitől a lelkem elhagyta a testem majd mintha egy másik dimenzióba került volna.

Teljes sötétség volt mindenfelé, egy kis idő után fény gyúlt körülöttem és láttam hogy valamilyen kő emelvényen állok aminek az egyik oldalára egy ismeretlen nyelven volt valami írva, „Faas". Még kilenc másik emelvényt láttam és mindegyikre más volt írva, de egyiket sem értettem.

Tiraazom

Zin

Kirnd

Hrenom

Ahkrin

Rahgol

Greind

Buriis

Paar

Az összes emelvényen egy ember állt, de a többségnek sisak vagy csuklya takarta el az arcát. Mindegyikük fehér volt és átlátszó, még én is, mintha kísértetek lennénk.

- Sikerrel járt a küldetésed, Marshal? – Egy sötét köpenyes nő szólalt meg, de olyan hangsúllyal hogy egyértelművé tette számomra hogy ő a főnök. Fekete köpenyt, könnyű páncélt és egy sima, fekete maszkot viselt, ami az egész arcát elfedte, csak két lyukon nézett ki. Apám gyilkosához beszélt.

- Nem volt könnyű, de Dareus nem fog több gondot okozni. – Válaszolta. Valamiért engem nem láttak és nem is hallottak. Fogalmam sem volt, mitől.

- Ez nagy teljesítmény volt. – Egy félszemű, idősebb argóniai férfi kezdett bele, ugyanolyan sötét és vörös vértje volt mint amilyen apámnak, még az a véres tenyér címerrel a mellkasán, habár a gyíkemberé több helyen feslett volt, foltos és néhol szakadt, apámé mindig tiszta, rendezett és ápolt volt. – Dareus a legjobb volt közöttünk, nekem sem sikerült legyőzni őt egyedül. Évekkel vetette vissza a munkánkat és ellopta az egyik gyűrűnket, de jóbarátom volt. Nem tudom gyászoljam vagy örüljek a halála miatt.

- A szabály egyértelmű, - Egy nord nő aki ugyanolyan fekete páncélt viselt mint Marshal, de ő inkább egy hatalmas, vörös pengéjű kardot hordott a hátán. A sisak eltakarta az arcát, csak az akcentusáról tudtam megállapítani hogy nord. – aki elárul minket, azt meg kell ölni, nem számít mennyire kedves barátunk, vagy családtagunk. – A gyíkember felsóhajtott.

- Nem azt mondtam hogy nem kellett volna, csak azt hogy gyászolom az embert aki volt. A barátomat. – A nő ezúttal csendben maradt és keresztbe tett karokkal figyelte az eseményeket.

- Dareus árulása sokba került nekünk, - Ismét a vezérük vette át a szót. - olyan sokba hogy késleltetnünk kellett a célunkat. Sikerült visszaszerezni a gyűrűjét?

- Átkutattam a lakását, már ami maradt belőle és nem találtam sehol.

- Te ostoba! - Egy másik, cyrodilli nő, akin zöldeskék és sárga üvegpáncél volt, leszidta Marshalt. – Meg kell lennie annak a gyűrűnek. Hogy járhatott túl az eszeden?!

- Elég! – A vezetőjük dühös hangjára mindannyian elhallgattak. – Akárki ment volna oda, nem találta meg a gyűrűt! Dareust ismerve bárhol lehet Tamrielen, talán évekig is eltarthat amíg megtaláljuk. A feladatotok továbbra is az Ősi tekercsek felkutatása lesz, de minél gyorsabban. – A hangja sötét lett és baljós. – Érzem hogy hatalmas és félelmetes dolgok vannak készülőben. Vége a megbeszélésnek.

A vezérük eltűnt és a többiek is sorban követték. Végül csak én maradtam, ugyanúgy mint ahogy idekerültem, megérintettem a gyűrűm drága kövét és visszatértem a testembe. Az eső addigra elállt, minden csendes volt és nyugodt, a nap pedig pont akkor kelt fel.

Elhatároztam hogy végezni fogok Marshallal és a gyűrű amit apám adott lesz az amivel nyomon követhetem. Egész életemet az erdőkben kell töltenem, nehogy az egyik besúgójuk észre vegyen és jelentse nekik hogy láttak egy sötét elf lányt valahol megszállni akinél a „Kintyra" feliratú gyűrű található.

Sikeresen Marshal nyomában jártam és amikor lehetőségem adódott arra hogy elkapjam, azok az átkozott Viharköpenyesek miatt elfogták és a vesztőhelyre küldték, ezzel megfosztva engem attól hogy megérezhesse annak a töredékét hogy én mit éreztem amikor elvette tőlem az egyetlen embert akit szerettem.

Majd amikor megelégedtem volna azzal is hogy csak gyors halált kap, az a sárkány zavart meg, többször is és végül elvesztettem a nyomát.

Újra a jelenben, negyedkor 201

- DOVAHKIIN! – Tamriel legnagyobb és legmagasabb hegye felől jött a hang ami felzavart az álmomból.

A késő éjszaka volt, alig aludtam valamennyit, de láttam hogy egy hatalmas tűz ég az éjszaka sötétjében. Közelebb mentem a fényforrásához és láttam, hogy egy ledőlt őrtorony volt az, alatta egy sárkánycsontvázzal. Körülötte néhány fehérvágtai katonával akik beszélgettek.

- Igaz kell legyen a legenda! A sárkányszülött oldalán harcolhattunk!

- Lesz mit mesélni az unokáknak.

- Mit gondoltok, a sárkányok vajon befolyásolják majd a háborút?

- Mi történt itt? – Kérdeztem, a csuklyámmal eltakarva az arcom.

- Hihetetlen csata volt! – Az egyik katona kezdte, mindannyian a dicsőségtől részegültek meg, ilyenkor az emberek szeretnek beszélni. – Egy tucat sárkány megtámadta Fehérvágtát… - Az egyik társa félbe szakította.

- Csak egy sárkány támadt. - Az előbbi katona csak ideges nézést vetett a társára, de folytatta.

- Majd jött a sárkányszülött, egy másik sárkány hátán…

- Ugyanúgy jött velünk és nem tudta magáról hogy sárkányszülött. - A mesélő katona egyre idegesebb lett.

- Végül legyőztük a sárkányt, majd ő maga is sárkánnyá változva…

- Nem változott sárkánnyá, csak elment jelenteni a Jarl-nak. - Csak sóhajtott egyet idegességében, majd folytatta.

- Az őrtoronynál sikeresen megállítottuk a sárkányt…

- Ami elpusztult. - A mesélő katonának most lett elege.

- AKKOR MESÉLD EL TE, A K*RVA TÖRTÉNETET!

- Azt hiszem, értem. – Azzal ott hagytam őket, "Kizárt hogy Marshal legyen, ő biztos nem sietett volna senki segítségére csak úgy.". Az egyetlen lehetőség hogy a nyomára akadjak, ha várok, amíg a Szervezet valamelyik tagja összehívja a kis csoportot egy megbeszélésre.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.