Halo, itt a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.
Nem volt túl biztonságos a keletvégi erdőségben egyedül táborozni, különösen azoknak nem, akik nem ismerték az erdő rejtelmeit. Szerencsére, a Viharköpenyes katonák nem voltak egyedül és ismerték a terepet olyannyira, hogy tudják, hol biztonságosabb. A lovaikat kikötve tartották, nehogy elkóboroljanak és egy óriás elvigye őket, nem a folyó mellett, mert úgy nem hallanák ahogy a madarak és kisebb állatok zajai alább hagynának, ami egy nagyobb veszélyforrás jele lehet.
A 4 Viharköpenyes együtt rakta össze a tábort, miután egész nap vágtáztak, hogy elérjék az Elveszett Késrejtek barlangot. Ákos szerzett tűzifát, Sat rakta össze tábortűz helyét, kövekkel, majd ő gyújtotta meg, Veresszemnek sikerül egy vad kecskét lőnie, amit el tudtak osztani egymás között és Sky felállította az egyszemélyes sátrakat, habár, Veresszem sátra más volt mint a többieké. 3 sátor szürkésbarna volt, ami jól beleolvadt a környezetbe, addig a 4-ik fehér volt, kék és rózsaszín virágos mintával.
- Veresszem, egy kérdés, - Sky egy kissé zavartan nézett a társára, miután meglátta a különös sátrat. - honnan van ez a sátor?
- Az anyám egyik hálóingje volt, amit átszabott nekem sátornak. - Válaszolta Veresszem, miközben a kecskét nyúzta meg. A késével felvágta a gyomrát és eltávolította a belsőségeit, amiket messzire helyezett el a tábortól. - Mondtam neki, hogy veszek én sajátot, de ragaszkodott hozzá.
- Én nem értem, - Vetette oda, megvetően Sat, miközben a késével, egy fadarabot faragott. - egy 30 éves, felnőtt férfi, miért él még az anyjával?
- Csak azért élek vele, hogy segítsek neki a ház körül! - Veresszem idegesen felcsattant.
- Ő javítja a tetőt, lapátolja a havat, hord haza vizet, tűzifát, ezenkívül ő mos és főz rád, varrja a ruháidat és vágja a hajadat! - Sat a fejére olvasott.
- Az ad értelmet anyám életének hogy gondoskodhat a fiáról! Másodszor, a hajvágást azt tényleg szereti és harmadszor, anyám nagyon jól megvarrja a vértemet! - Mutatta a steppelt bőrvértet, ami nemrégiben lett, jó erősen megvarrva. - Bolond lennék máshová vinni vagy újat venni!
- Ez nem változtat a tényen, hogy az anyád gondoskodik rólad. - Tette hozzá Sat.
- És te, te is a nagyapáddal laksz! - Veresszem próbálta kivágni magát.
- Annyi különbséggel, hogy nem tőle függ az életem, a ház, ahol lakunk az enyém és én tényleg kiveszem a részem a házimunkából. - Sat visszavágott, Veresszem hallgatott, majd kétségbeesetten visszaszólt.
- Te meg fa szobrokat faragsz!
- Hű, hát ezt most megkaptam. - Sat csak megforgatta a szemeit és faragta tovább a szobrot.
- Gyerekek, - Ákos végre közbeszólt. - mi lenne, ha végre témát váltanánk?
- Jó, - Sky elő is állt egy ötlettel. - ha megnyerjük a háborút, fiúk, ti mit fogtok csinálni?
- Én biztos jól meg leszek jutalmazva, olyannyira, hogy egy hajót vegyek. - Sat csak nyugodtan faragta tovább a szobrát.
- Igen? - Érdeklődött Ákos. - Hova mész majd?
- Hát, - Sat csak megvonta a vállát. - még nem tudom, de Tamriel nem a világ. Akavir és Atmora gyakorlatilag érintetlenek, nem beszélve a sok kis szigetről, amik nem tartoznak Tamriel-hez, de még a nagy tenger is ott van. Tele felfedezésre váró kincsekkel, amikkel meggazdagodnék, olyannyira, hogy nyugodtan élhessem az életem. Sky, te mit fogsz csinálni?
- Talán maradni fogok a seregben. Biztos sok kiképzésre váró újonc lesz, mert miután kiűztük a Birodalmat, a Thalmor-ral is számolnunk kell. Veresszem?
- Hm, azt hiszem tudom, mi lenne, kicsit megváltoznának a dolgok köztem és anyám között.
Veresszem idegesen vonszolt egy almákkal teli zsákot.
- HERANOR, HOL VAN AZ EBÉDEM?! ÉHEZEM! - Ordibálta az anyja.
- TUDOM, HOGY ÉHEZEL! A SZOMSZÉDOK TUDJÁK HOGY ÉHEZEL! EGÉSZ TAMRIEL TUDJA HOGY ÉHEZEL! - Holt fáradtan benyitott, hogy odaadja az éhező anyjának a zsák almát.
- EZ MINDEN?! EZ NEM ELÉG!
- MÉGIS, MIT VÁRSZ TŐLEM?! A VILÁG ÖSSZES ÉTELÉT MEGETTED!
- Kérdés, - Sat közbeszólt. - ez miben különbözik attól, ahogy most élsz anyáddal?
- Várj egy kicsit. - Veresszem arcára egy mániákus, önelégült vigyor ült ki.
- Itt van, anya, - Veresszem letette az almákat, az anyja, több hónapos holtteste mellé, amit továbbra is gondozott. Rendesen felöltöztette a hálóingjébe, fésülte a haját, kisminkelte, annak ellenére, hogy az arca már az ismeretlenségig szétbomlott. - jó kisfiú vagy, Heranor. - Imitálta az anyja hangját. Továbbra is együtt élt vele, még a halála után is, a kisfia maradt.
A három Viharköpenyes, rémült, tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal bámulták a vigyorgó társukat.
- Most… - Sky alig merte feltenni a kérdést. - magától halt meg, vagy te ölted meg?
- Hm, - Veresszem csak megvonta a vállát. - a lényeg, hogy halott lesz.
- Jó, - Sat eltette a faragó kést és a készülő szobrot. - ezzel a történettel garantáltad, hogy ne tudjak aludni. Majd őrködöm először.
- Akkor majd holnap. - Ezzel pihenni mentek, hogy legyen erejük a holnapi napra, kivéve Sat, aki őrködött.
Alig néhány óra telt el, amikor Sky valamiért felébredt, szüksége volt egy kis vízre. A kulacsát a lova nyergén felejtette, ezért kissé idegesen és félálomban, elhagyta a sátrát. A lovakhoz érve, megtalálta a kulacsát, aminek a tartalmát mohón nyelni kezdte, hogy elűzze a kiszáradás veszélyét, de észrevette, hogy csak 3 ló van kikötözve. Egy eltűnt.
Gyorsan szólni akart Sat-nek, amikor rájött, hogy ő is eltűnt. Nem akarta felébreszteni Ákost és Veresszemet, amíg nem tudja biztosan, nem-e történt valami komoly. Látta az eltűnt lónak a patanyomait és követni kezdte.
Szerencsére, Sky kiismerte magát az erdőben, ezért nem volt idegen tőle, hogy nyomot kövessen. Talán egy 5 perc telhetett el, amikor meglátta a keresett lovat. A gazdája is hamar meglett, Sat, egy tisztáson állt és úgy tűnt, ügyködik valamin, nem látta min.
Közelebb próbált osonni, de rálépett egy faágra, ami recsegve ketté tört. Sat ezt meghallva, eltette, ami a kezében volt és elővette a kardját. Sky nem tudta, mire számítson a barátjától, ezért lassan és óvatosan hátrálni kezdett, majd egy fa mögé bújt.
Sat ott állt mellette, csak oldalra kellene néznie, hogy észrevegye Sky-t, de nem így tett. Leeresztette, majd eltette a kardját és visszament a tisztásra. Sky-nak ennyi elég volt hogy gyorsan visszamenjen a táborba, a sátrába és úgy tegyen, mintha aludna.
Pár perccel később, hallotta, ahogy Sat lova visszatért, bement az egyik sátorba, hogy átadja az őrködést Ákosnak.
Sky egy darabig gondolkodott, mit csinálhatott odakint Sat, egyedül, de végül elnyomta az álom és elaludt.
Thrys
Legalább egy hete úton voltam Ustengravba és már éreztem hogy közel járok. Ivarfalvából elindultam abba az irányba amerre Arngeir megjelölte a térképen és a lehető leggyorsabban próbáltam eljutni a kriptába. Nem tudom mi vár rám ott, de ha az istenek kegyesek, sikerül megszereznem Szélhívó Jürgen kürtjét.
Az első napon pihennem kellett, mert borzasztóan kimerültem az Ark-al vívott párharcom során. A lemezvértem olyan súlyos károkat szenvedett el, a mellvértem úgy behorpadt, hogy úgy nézett ki, mint egy gyűrött papír, a pántjai elszakadtak és nem volt rá mód hogy megjavítsam őket. A csizmám és a kesztyűm azok épek maradtak, de szerencsére, a sötétszürke ingem és nadrágom, amiket a vértem alá veszek, viszonylag épen maradtak, csak pár helyen szakadtak el.
Muszáj voltam emellett megfürdeni, mert egyhete, amíg fent voltam Magas Hrothgar-on és amíg úton voltam Hjaalhatár felé, nem tudtam tisztálkodni.
Már látótávolságon belül volt a kripta amikor a bokrok közül zörgést hallottam.
- Zörög, zörög, zörög. – Igen, tényleg ezt motyogta. Valaki követett. Fél szemmel hátrafelé figyelve haladtam tovább, de már egyértelmű volt, hogy valaki lopakodik. – Lopakodok, lopakodok, lopakodok.
- Ki van ott?! – Megállítottam Ark-ot és a követő hirtelen elcsendesedett. – Mit csinálsz ott? – Követeltem a választ.
- Egyáltalán nem bujkálok, ne is törődj velem!
- Gyere elő vagy én megyek oda! – Nem szerettem ha valaki követ, meg akartam bizonyosodni.
- Nem lehetne hogy rejtőzve maradok és elmész? - Nem tudtam megállapítani, vajon most tréfál-e.
- Nem fogom még egyszer kérni!
- Ha meg sem próbálod nem is fog sikerülni!
Nem válaszoltam, csak a hang forrásához mentem és kirángattam a bozótból a tulajdonosát. Egy fiatal, nord fiú, alig lehet 15-16 éves, szőke, kissé kócos haja, kék szeme és gyermeki arca volt, még a szakálla sem kezdett serkenni. Fekete bőrvértje volt, alatta, durva, barna prém tartotta melegen és az oldalán egy gyakorló fakard lógott.
- Kérlek, ne áruld el hogy itt bújtam el. - Kérte.
- Ki elől bújtál el?
- A legjobb barátom elől.
- Miért bujkálsz a barátod elől?
- Mert bújócskázunk. Azt mondta, hogy bújjak el és ő majd megtalál, - Teljesen izgalomba jött. – Már három hete nem talált meg. Azt hiszem nagyon jól elbújtam. – Megpróbált visszamászni a bokorba, de megragadtam az egyik karját.
- Mi lenne, ha segítenél nekem?
- Nem tudom, anyukám szerint, veszélyes dolog idegeneknek segíteni. – Igaza volt, be sem mutatkoztam.
- A nevem Beathrys, de szólíts csak Thrysnek. – Elmosolyodtam, talán szereztem egy új barátot.
- Az enyém, harmadik Karskonail B. Doger, de szólíts csak Karsknak. Most már nem vagyunk idegenek, ugye? - Kissé tökkelütöttnek tűnt.
- Nem. - Legalább lesz társam. - Akkor segítesz?
- Attól függ, mit? Remélem nem számtani feladat, mert abban nem vagyok jó. - Lefáradtan leernyedtem.
- Nem, egy ősi nord kriptából kell megszereznem valamit.
- Nem tudom, allergiás vagyok az olyan dolgokra amiket nem akarok megcsinálni, de rendben. Segítek. - Megsimogatta a lovat, majd felsegítettem magam mögé. - Amúgy, hogy tudtad megülni Ark-ot? - Ezzel azért sikeresen meglepett.
- Ismered Ark-ot? - Úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget kérdeztem volna.
- Hát persze! Számát sem tudom, hányszor etettem és tisztítottam le. Igaz, Ark? - Ark csak lefáradtan fújt egyet, mint aki túl jól ismeri az újonnan jött személyt. - Nála ez azt jelenti, hogy szeret.
Nem tudtam hogy Karsk segítségével növeltem-e az esélyeimen, vagy csak hurkot kötöttem a nyakam köré.
- Ott vagyunk már? – Ark alig tett meg néhány lépést, de már elkezdett bosszantani.
- Nem. – Már lehetett látni a célunkat, de elég bosszantó volt az útitársam.
- Ott vagyunk már? – Öt percenként kérdezgette és a válasz mindig ugyanaz volt.
- Nem.
Mire megérkeztünk, egy kicsit ingerült lettem.
- Ott vagyunk már?
- Igen, végig idejöttünk, - Ustengrav bejáratára mutattam. - láthattad volna a saját szemeddel is! Szándékosan bosszantottál!
- Miről beszélsz? Azt mondtad, egy kriptához megyünk. Ha mondtad volna, hogy ehhez a kriptához akkor csendben lettem volna. – Nem tudom miért, de ez a kölyök valamiért kiválóan értett mások idegesítéséhez.
- Csak fogd be, Karsk. – "Van egy olyan érzésem hogy ezt rengetegszer hallotta már az életében és még fogja is."
A kripta a földbe volt építve, és a Sivár Sírhalommal ellentétben, nem egy hatalmas kőtemplom volt hanem egy földalatti labirintus rendszer volt és a csapdák is veszélyesebbek voltak. A legelején észrevettem egy csapdaaktiváló gombot a földön, olyan nagy volt és szembeötlő hogy a vak is észrevenné, de nem Karsk.
- Nem ártana felújítani ezt a helyet… hoppá. – Igen, rálépett és hallottam hogy a falban lévő lyukacskákból pillanatokon belül mérgezett nyílvesszők fognak előjönni.
- WULD NAH KEST! – Olyan erővel és sebességgel száguldottam egyik helyről a másikra hogy Karsknak is később tűnt fel hogy mi történt.
- Azt hiszem az ősrégi holttestek és pókhálók eltüntetése lenne az elsődleges feladat. – Mondta miután leraktam tíz méterrel arrébb. – ÁH, MI TÖRTÉNIK?! – Igen, ilyen lassú az észjárása.
- Legyél sokkal óvatosabb! Majdnem meghaltál! – Magyaráztam neki és megpróbáltam a jobb mutató ujjamat rászegezni hogy egy kicsit erőteljesebben fejezzem ki a mondanivalómat, de az egész jobb karom megbénult. – Mi a… - Egy apró, ősrégi nyílvessző állt az alkaromba és a rajtalévő méreg miatt a jobbkarom teljesen megbénult és nem bírtam mozgatni.
- Szerintem az egy nyílvessző. – Csak megforgattam a szemem miután megállapította az egyértelműt és kihúztam a nyilat a karomból.
- Nem mozog a karom. – Egy kicsit aggódtam, szerencsére a bal kezemmel is éppolyan jól forgattam a kardot mint a jobbal.
- Látod, Thrys, - Kioktató stílusban rázta a fejét. - te beszélsz nekem hogy legyek óvatos és lám, a saját felelőtlenséged miatt történt ez. – Csak dühösen felhúztam a szemöldököm.
- Ha nem mentettelek volna meg, most halott lennél. – Hosszasan hallgatott és amikor azt hittem hogy nem fog megszólalni, folytattam. - Ez így egyáltalán nem fog…
- Azt hiszem, - Félbeszakított. - egyszerűen nem vagy képes elfogadni ha hibázol és másokra kened a sarad. – Erre egyszerűen nem tudtam mit mondani.
- Csak haladjunk tovább.
Ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre haladtunk az ősi kriptában, rengeteg élőhalott draugrba és csapdába botlottunk.
- Azt hiszem a helyiek nem örülnek nekünk. – Elővette a fakardját, habár azt sem tudom tudja-e használni.
- Csak próbálj ne meghalni! – Mivel csak az egyik karom volt használható, csak az egyik kardomat húztam elő és úgy vágtam le a régóta rothadó, lassan vánszorgó járkáló holttesteket és csontvázakat.
- Vág! Vág! Szúr! – Minden alkalommal amikor támadott, egyfolytában csak ezt kiabálta és ugyanabban a sorrendben próbált lesújtani a fakardjával, egy kereszt csapás jobbról, balról és egy erőteljes szúrás ami talán sikerülne is ha nem ordibálná hogy mit csinál.
Amikor az egyik élőhalott kiütötte a kezéből a kardot, egy hajszálon múlt hogy nem nyársalta fel a régi rozsdás kardjára mert ismét megmentettem, de egy nagy vágással, a bal karomon fizettem érte. A vérem patakokban kezdett lefolyni a karomon és kis vörös tócsában gyűlt össze a poros földön, de az utolsó erőmmel sikerült levágnom a halottat amelyik megsebesített.
- Neked teljesen elment az eszed?! – Egyszerűen nem bírta ki hogy ne dühítsen fel.
- Ezt már sokan kérdezték. – A megbánás és a rossz érzés egy szikráját sem lehetett felfedezni benne, azt hitte erre az egészre hogy egy játék. – Nem értem miért.
- Én többet biztos nem mentelek meg! – Fogtam a vizes tömlőmet, leszakítottam egy darabot az egyik draugr rongyából amiket arra használtam hogy kitisztítsam a sebem majd bekötözzem.
- Szerintem egy kicsit túlreagálod a dolgokat. – Még mindig teljesen nyugodt volt.
- Majdnem meghaltam hogy megvédjelek!
- Jobb ha elárulom, már van legjobb barátom aki nem halt meg, csak nincs itt. – Kezdtem úgy érezni hogy értelmesen nem lehet vele beszélni, ezért hagytam.
Ő ment elől, én hátul hogy ha aktivál egy csapdát hagy kapja be ő maga. Félig így is történt, elszakított egy régi botlódrótot, de lehajolt valamiért.
- Jé, egy aranyérme. - Ezután egy nagy, vassal kivert farönk fejbe vert engem amitől a hátamra estem. – Elfáradtál és aludni szeretnél? Egy kriptában ez nagyon rossz ötlet. – Éreztem hogy a bal szemem bedagad és nem tudtam rendesen kinyitni.
- Nem lefeküdtem, hanem a csapda amit aktiváltál fejbe vert!
- Miért nem hajoltál el? Van egy olyan érzésem, Thrys, te valamiért csak sajnáltatni akarod magad. – Már remegtem a haragtól, amióta bejöttünk ide, összevissza sértegetett, lebénult a jobb karom és most fejbe vertek egy nagy farönkkel, de rajta egy karcolás sem volt.
- Karsk! Most én megyek elől.
- Rendben. – Egy szó nélkül beleegyezett.
Egy sötét lépcsősoron sétáltunk le, lekaszaboltunk, vagyis inkább én kaszaboltam le egy halom élőholtat, de a küzdelem végén egy hatalmas csattanás volt és a földre rogytam.
- ÁÁÁÁHHHH, hogy a jó…! – Minden erőmre szükségem volt hogy visszafojthassam a káromkodást. – Hogy a fenébe kerül ide egy medvecsapda?! – Kiszabadítottam a lábam, óriási szerencse hogy a csizmám páncélozott volt mert még eltört volna, de így is sántítanom kellett.
- Hogy elintézze a betolakodókat. – Karsk az aggódás és a félelem legkisebb jelét sem mutatta.
- Kösz hogy felvilágosítasz!
- Nagyon szívesen. – Teljesen komolyan gondolta.
Elértünk egy hatalmas barlangrendszert amibe egy kisebb erődítményt építettek, de már évszázadok óta nem használta őket senki, kivéve a draugrokat. A tovább vezető út, szerencsére nem a holtak erődjén vezetett át, könnyen ellehetett kerülni, a még jobb hír, a karom újra rendbe jött, a rossz hír, Karsk elindult az élőhalott erődítmény felé.
- Ez biztos jó móka lesz. – Karsk a béke és a harmónia hiányának a legkisebb jele nélkül, egyszerűen csak besétált az erődbe és a holtak lassan elkezdték körbe venni. "Nem! Én biztosan nem megyek utána!"
Bicegve elindultam abba az irányba ahol biztosan megtalálom Szélhívó Jürgen kürtjét, de valami visszatartott, nem hagyhattam Karskot meghalni. Egy nagy, lefáradt sóhaj után megfordultam és az élőhalott erőd felé vettem az irányt.
Előhúztam mindkét kardomat és olyan ütemben kezdtem aprítani a holtakat hogy még azt sem tudták mi kapta el őket, szinte még a lábamban lévő fájdalmat sem éreztem. Tudtam, Karsk élete forog kockán minden egyes elvesztegetett másodperccel, olyan gyorsan csináltam ahogy csak tudtam.
Sikerült eljutnom a szerény erőd legvégére hogy szembe szálljak a parancsnokkal, legalábbis úgy gondoltam hogy a parancsnok volt. Egy ősi trónon ülő draugr halállord, a hátán egy nagy, fekete ében pallossal és két másik, veszedelmes női draugr harcos, csak a testalkatukból tudtam kivenni a nemüket mert mindannyian annyira összerothadtak az elmúlt évszázadok alatt hogy a fejükkel lehetetlen lenne megállapítani a nemüket.
A két nő közül az egyik egy ősi szekercével, tüskés pajzzsal és nehéz páncélban, a másik egy ősi tőrrel a jobb kezében és jégvarázslattal a bal kezében támadt nekem. Én magam a két kardomat a saját stílusomban fogtam, a jobb kezemben lévőt hagyományos módon, a balt fordítva tartottam mert úgy könnyebb védekezni vele.
A pajzsos támadt először, egy erős, de lassú és kiszámítható csapást indított felém ami elől könnyen kitértem, de a tőrös a varázslatával támadt nekem, kénytelen voltam cselezgetni és bebújni egy tartógerenda mögé hogy ne érjen el. Hiába bújtam el, hamar megtaláltak, de ez volt a tervem.
- YOL TOOR SHUL! – Mielőtt a jégvarázslattal ismét támadhatott volna, a tűzleheletemmel végeztem vele, a rongyos, ősi páncélja fáklyaként lobbant fel és amint eléggé megégett, összeesett.
A pajzsos baltája csak egy fél centire csapódott a falba a fejem mellett, de elég gyorsan tudtam reagálni és azonnal a hasába szúrtam a jobb kardomat. Sajnos meg sem érezte és egy újabb támadásra készült amit a másik kardommal hárítottam el. A pajzsával folyamatosan meghátrálásra kényszerített és alig néhány lépésre voltam az erőd gyilokjárójának a szélétől amikor kaptam az alkalmon, egy villámgyors vetődéssel mögé kerültem, levágtam a jobb lábát amitől a földre esett és levágtam a fejét. A halott nő fej állkapcsa továbbra is csattogott, felém villogtatva a rothadó fogait, de azonnal széttapostam. Kihúztam a kardomat a hasából, így meg lett mindkettő.
A halállord következett, elővette a hatalmas ében pallosát és nekem támadt. A bal, fordítva tartott kardommal próbáltam kivédeni a csapást ami olyan erős volt hogy, nem ütötte ki a kezemből hanem egyszerűen letörte a kardom pengéjét mint egy száraz faágat. A másikat magam elé tartva próbáltam növelni a távolságot, de hirtelen megállt és rosszat sejtettem.
- IIZ SLEN NUS! – A halállord egy nagy jégvihart indított felém ami elől épphogy sikerült kitérnem, de a jobb lábamat elkapta és odafagyasztotta a földhöz.
Reménytelenül próbáltam kiszabadulni mialatt az ellenfelem utolért és egyetlen csapással akart kivégezni. Félrevetődtem, de a lábam még mindig meg volt fagyasztva amitől oda lettem szögelve. Amíg meg voltam fagyasztva, kizárt hogy még egy csapást túléljek és a kardommal sem tudom megvédeni magam mert ugyanúgy széttöri. Tudtam mit kell csinálnom, idő nem volt hogy kicsatoljam a csizmám szíját, inkább a kardommal gyorsan levágtam őket, kibújtam a lábbelimből és félig mezítláb, de legalább élve el tudtam ugrani a csapás elől.
- WULD NAH KEST!
Ellentámadásba lendültem a "szélsebes rohanás" kiáltásommal hogy egyetlen gyors vágással végezhessek vele, de elkapott a torkomnál, az öklével háromszor egymás után arcba vert és olyan erősen szorított hogy a lélek is elszállt belőlem. Odaszorított a falhoz hogy megfojthasson. A kardom még a kezemben volt és leakartam vágni a karját amivel fogott, de a másikkal elkapta a kezem és kicsavarta belőle a fegyvert. A lábaimmal rúgtam, kapálóztam, hiába, minden elkezdett sötétülni és alig pár pillanatra voltam attól hogy elájuljak amikor Karsk megjelent a halállord mögött és a fakardjával elkezdte ütögetni.
- Még nem ölheted meg, megígérte hogy segít megkeresni a barátomat!
Igaz, a csapásai semmit sem ártottak az élőhalott nagyúrnak, de egy pillanatra felé fordult amitől szintén egy pillanatra enyhült a szorítása és nekem csak ennyi kellett.
- FUS! – Csak az első szóra volt időm, de ez elég volt ahhoz hogy ki billentse az egyensúlyából, a csizmás lábammal jól ellöktem magamtól és kiszabadultam.
Pár másodpercig levegő után kapkodtam, de amint elég erőt gyűjtöttem felkaptam a kardom és az ellenfelem szemén át, a rothadó agyába szúrtam a kardom.
- Csapatmunka! – Kiáltott fel Karsk, diadalmasan, mintha ő csinált volna mindent.
- Hol a fenében voltál?! – Most bukkant fel az utolsó pillanatban és megmentett, de miatta kerültem ebbe a helyzetbe.
- Látom nem vagy hálás hogy megmentettelek. – Egyszerűen nem értettem ezt a féleszűt, képtelen felfogni a helyzet súlyosságát.
- Te miattad haltam meg, majdnem!
- Ne próbált rám hárítani a saját butaságod.
- Mi…
- Igen, Thrys, jól hallottad, buta vagy.
Csak sóhajtottam egy nagyot és ráhagytam. Végre, tovább mehettünk a lezárt kapu felé, amerre eredetileg is mennünk kellett volna. Bicegtem és elviseltem a fájdalmat minden lépésnél. Amint közelebb értünk a kapuhoz, láttam hogy három, egyforma kapu zárta el a tovább vezető utat. Megpróbáltam közelebb haladni, de elhaladtam egy különös rúnákkal díszített szikla mellett és elkezdett vörösen világítani, de a legérdekesebb hogy az egyik kapu a három közül kinyílt. Három ilyen szikla volt összesen és amikor elhaladtam mindhárom mellett, mindhárom kapu kinyílt. Nem is vesztegettem az időt, elindultam feléjük. Pár másodperccel miután elhagytam a harmadik sziklát, kihunytak a vörös fények és a kapuk ismét bezáródtak.
- Tudod, akartam mondani valamit,… de elfelejtettem. – Jött az értelmetlen válasz Karsktól.
- Maradj csendben egy kicsit. – Kértem és csodával határos módon, engedelmeskedett.
Visszamentem az első sziklához és megpróbáltam átrohanni közöttük, hátha elég gyors vagyok hogy átérjek a kapukon, de nem sikerült. Pont az orrom előtt csapódott be és nem tudtam tovább haladni. A futástól, a sérült lábam egyre jobban sajgott, a csupasz lábam talpát több törmelék és kavics horzsolta és vágta fel, de kitartottam.
- Nem akartam mondani hogy "megmondtam" és nem is fogom. – "A legokosabb dolog amit valaha mondtál.", gondoltam, de nem válaszoltam.
Most éreztem hogy a testem mennyire kimerült és egy kicsit leültem gondolkodni hogy kitaláljak valami megoldást. Hirtelen eszembe jutott mit is kell bizonyítanom azzal hogy idejöttem, "Várjunk csak! Sárkányszülött vagyok!"
Ugyanúgy mint az előbb, gyorsan elfutottam mindhárom szikla mellett amitől ismét vörösen kezdtek világítani, de a végén,
- WULD NAH KEST! – Ezzel a kiáltással végre átjutottam az akadályon és egyik kapu sem ereszkedett le miután visszamentem Karskkért, "Azt hiszem ez a kedvenc kiáltásom.".
- Csináld még egyszer! – Karsk olyan volt mint egy hiperaktív kisgyerek amikor látta valamelyik kiáltásom, de nem volt sem időm, sem kedvem megismételni.
- Haladjunk tovább.
A következő helység egy kisebb terem volt ami egy barlangon át vezetett és tele volt fehér pókhálóval.
- Azt hiszem itt tele van minden pókokkal. – Rálépett egy nyomólapra a földön amiből narancsszínű lángnyelvek kezdtek fújtatni. – Nézd, legalább kedvesek és megvilágítják az utunkat. – Rálépett egy másikra ami egy kicsit megperzselte a bőrét. – Au! Rossz tűz! Menj vissza! – Ahogy hátralépett, beindított egy harmadikat is. – Van egy olyan érzésem hogy ez rossz ötlet volt! – Össze-vissza táncolt a lángok között, egyre többet és többet indított be és idővel az egész terem lángokban állt. – Ne! Tüzecske! Ez rossz! Rossz tűz! Csúnya tűz, menj el! Kérlek, hagyd abba az égést! – Minél több időt töltött a tüzes pokolban, a lángok annál jobban nyaldosták a bőrvértjét. – Ajjaj, most már én is égek! Ez sokkal rosszabb mint amikor valami más ég el és még fáj is! – Úgy ugrált egyik tűzhányóról a másikra mint egy megkergült bakkecske. – Jaj ne! A tűz követ engem! Miért követ engem?!
- FO KRAH DIIN! – Véget vetettem a szerencsétlen szenvedésének és eloltottam róla a tüzet a fagyos leheletemmel.
- Áh, így már sokkal jobb. Most meg fázok, de ez sokkal jobb mint összeégni. – Végül egy olyan lapon állt ami nem gyulladt be, de pár pillanattal később összeégett pók tetemek hullottak alá és ismét bekapcsolták a tűzhányókat. – Jaj ne, mindig, amikor kalandozok, megölök valakit, véletlenül. – Teljesen elszégyellte magát.
- Semmi baj, - Próbáltam vigasztalni, de nem tudtam együtt érezni vele a pókokért. – amúgy is rosszak voltak.
- Akkor jó. – Újra elemében volt és a néhány másodperccel korábbi aktivitását vette fel, "Tényleg nem értem ezt a kölyköt.". – Azt hiszem erre kell menni, - Mutatta az irányt egy lefelé haladó lépcsősoron át. – hacsak nem akarsz visszafordulni, mert akkor a másik irányba kell mennünk.
- Nem, menjünk arra. – Követtem.
Éreztem, ez lesz az utolsó része a próbának, de a legnehezebb is egyben.
Az utolsó teremben egy kisebb medence volt tele vízzel amin egy kőhíd vezetett át és amint betettük a lábunkat, a helység elkezdett rázkódni, a víz alól több oszlop emelkedett ki és mindegyik közepén egy üres sír volt. Később vettem észre hogy a hídon, a vízen lebegve és a híd túloldalán is az összes élőhalott harcos le volt kaszabolva mielőtt még ideértünk volna.
- Thrys, - Suttogta nekem. – maradj csendben mert a helyiek még alszanak. – Csak megforgattam a szemem és megvizsgáltam a holttesteket.
- Mindegyikkel ugyanolyan karddal végeztek. – A vágások méretei hasonlóak voltak és kard okozta őket, de a heg ami végzett mindegyikkel, olyan kardtól származott amilyen fajtát még nem láttam.
- Ugye nem én voltam?
- Te hogy végezhettél volna velük mielőtt ideértünk volna?
- Néha megesik. - Elértük a kamra végét, de ahol a kürtnek kellene lennie nem volt más, csak egy darab papír. – Egy papír miatt kockáztattuk az életünket? – A hangja egy kicsit haragos, de elnéző volt.
- Nem… - Nem tudtam mi történhetett, talán csak egy csapda vagy átverés.
- Félre ne érts, ez egy nagyon szép papír, de nem hinném, hogy értékes lenne. Kivéve ha mágikus. Mágikus?
- Nem. Vagyis nem tudom. Szélhívó Jürgen kürtjét jöttünk megkeresni.
- Miért nem mondtad hogy egy kürtöt keresünk?!
- Miről beszélsz? Mondtam hogy…
- Csak annyit mondtál hogy segítsek megkeresni valamit ebben az ősi kriptában, egy szót sem szóltál semmilyen kürtről. – Igaza volt.
Megfogtam a papírt és elolvastam ami rajta volt.
"Sárkányszülött,
Beszélnem kell veled. Sürgősen.
Béreld ki a padlásszobát az Alvó Óriás fogadóban és találkozni fogunk.
Egy barát."
Nem tudtam mit jelenthet ez az üzenet, de a fogadó neve ismerős volt, "Ott szálltunk meg Marshallal miután megmenekültünk Helgenből.".
- Van egy barátod aki könnyebben bejutott ide és megszerezte a kürtöt és te mégis ide jöttél?
- Maradj már csendben Karsk! Gondolkodom.
- Érdekes, az én fejem mindig megfájdul amikor gondolkodni próbálok. Ezért nem is szoktam gondolkodni.
- Észrevettem!
Ha az ismeretlen személy, aki a barátomnak hívja magát, akkor ő anélkül jutott be hogy átverekedte volna magát a csapdákon és a kripta őrzőin. Ettől eszembe jutott amit Marshal mondott a Sivár Sírhalomban, "Mindig van egy titkos kijárat az ősi nord romokból.". Követtem a kiutat és egy kar lehúzása után, az egyik fal megmozdult és meg is volt a kijárat ami a bejárathoz vezetett.
- Lehetne hogy legközelebb, a könnyebbik utat válasszuk, tudod, mint a barátod.
- Utoljára mondom, nem tudom ki vitte el a kürtöt, Karsk!
- Nekem csak egy barátom van és ő elég sok kriptában járt. Lehet ő vitte el.
- Nem valószínű.
Kikecmeregtünk a temetkezési helyről, a nap kezdett lenyugodni, de mindketten felszálltunk Ark-ra és elindultunk, Folyamfenyvesre.
Helgen megperzselt romjait és a lakóinak összeégett holttestét teljesen ellepte a hó, mivel a sárkánytámadás után, teljesen lemondtak a falu újraépítéséről. A falu, már ami maradt belőle, a helyi banditák célpontja lett és sok útonálló bandita jelent meg, hogy kifoszthassa, ami maradt a faluból.
Egy halom törmelék és hó alól, hirtelen, egy fekete páncélos kéz nyúlt ki és hamarosan, egy egész, fekete páncélos férfi jött elő belőle. Marshal volt az, idegesen kapkodva levegő után és teljesen idegen környezetben találta magát.
„Ho… hol a f*szban vagyok?!"
Felállt, leporolta magáról a port és a havat, majd körbenézett a lerombolt falun. Halványan, de megismerte Helgen-t. Itt kezdődött az egész. Itt jelent meg az első sárkány és itt találkozott Thrys-el.
Nem értette, hogyan kerülhetett ide. Az utolsó emléke, hogy a Világ Torkán kellett volna találkoznia a Szürkeszakállúak mesterével, Phaarthurnax-al, ahol találkozott egy ismeretlen, másik ében páncélos férfival, de nem tudta meg ki ő és az arcát sem látta. Végül, itt tért magához.
Hirtelen, egy nyílvessző koppant a sisakján, ami végül lepattant róla. Marshal a lövés irányába nézett és egy csapat banditával találta szembe magát.
- Nézzenek csak oda, - A főnökük, legalább 6 másik társával körbe véve magát, szemügyre vette Marshalt. - csak nem egy nemes lovaghoz van szerencsénk?
- Hogy én, lovag? - Marshal jót nevetett a sisakja alatt.
- Akárhogy is, Ser, most szépen ideadod azt a szép, ében páncélod, a fegyvereid és minden más értékedet és a fiúk talán hagynak elmenni.
Marshal az oldalához nyúlt és kissé meglepve vette észre, hogy nem volt meg a kardja és a pajzsa sem. A 7 banditára nézet, mire biccentett egyet és kitárta a karjait.
- Gyertek és vegyétek el. - Nyugodt volt és kihívóan felemelte az ökleit. A banditavezér mintha megszeppent volna, de nem vesztette el a magabiztosságát.
- Elkapni!
Három másik férfi támadt Marshalra, az első egy karddal támadta meg, de ő a páncélcsizmás lábával sípcsonton rúgta, amitől megtántorodott, kicsavarta a kezéből a kardot, majd levágta vele. A második egy buzogánnyal támadta meg, de Marshal a páncélkesztyűjével kivédte, levágta a karját, majd a nyakába állította a kardot. A kard nem volt rendesen megélezve, mert máskülönben, simán lecsapta volna a férfi fejét. A harmadik egy tőrrel támadta hátba, de Marshal reflexei villámgyorsak voltak, elkapta a karját, kitörte azt, elvette a tőrt és beleállította a gyomrába.
Két íjász megpróbálta lelőni, de az egyik célt tévesztett, a másiknak a nyila lepattant a mellvértjéről. Marshal pusztakézzel indult meg feléjük, de még kettő, egy fejszés és egy lándzsás bandita állta az útját. A lándzsás támadott először, többször próbálta ledöfni Marshalt, de ő vagy kitért előle, vagy csak félreütötte a lándzsa hegyét. A baltás férfi oldalról támadott, de Marshal gyomron rúgta, amitől hátra esett, de ez lehetőséget adott a lándzsásnak, hogy beleszúrjon a páncélja gyenge pontjába.
Sajnos, Marshal pontosan erre számított, megragadta a lándzsa nyelét, hirtelen nagyot rántott rajta és a használója felé esett. Marshal akkora erővel verte képen, hogy kitört a nyaka. Megforgatta a lándzsát és gyorsan elhajította, az egyik íjász mellkasába. A baltás nem adta fel, újra Marshalra rontott, de ő a vállával nekirontott, így egyetlen lökéssel a földre döntötte.
A csizmájával kitörte a nyakát, majd elvette a baltáját és a másik íjász fejébe állította.
A főnök, amint látta, hogy az emberei holtan hevernek körülötte, menekülőre fogta, de Marshal egy különleges erőt érzett magában, ami egyszerűen ki akart törni.
- FUS RO DAH! - Egy sárkánykiáltás volt az. Egy hatalmas szélvihar, ami olyan erős volt, hogy a banditavezér, amint elérte, szinte repülni kezdett, néhány kitört, hegyes gerendába, ezzel megölve őt is.
Marshal nem tudta, honnan jött ez az erő, de most hogy használta, úgy érzi, az övé és mindig is az övé volt.
Helgen tornya felé vette az irányt, hogy visszaszerezze a felszereléseit.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.