Halo, ezennel az eddigi leghosszabb fejezettel jelentkezem. Elhiszitek, hogy egyik sem harcjelenet? Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
Marshal órákig kutakodott Helgen épségben maradt tornyában, amit a sárkány egy csodával határos módon megkímélt. Az összes fogoly tulajdona, fegyverei és egyéb értékei itt voltak, még az ő fegyverei is. A pénze, a dwemer címerpajzsa, Varázstörő és a fekete, bűvölt ébenkardja meglett, de két dolog hiányzott. Az Ősi Tekercse és a gyűrűje, amitől egyfajta pánikfélelem tört rá. A Birodalomnak fogalma sem volt róla, vagy a társai létezéséről, vagy a gyűrűiknek az erejéről.
„Ha a gyűrűm és a tekercs elveszik…", hirtelen, eszébe jutott, hogy látott valakit, aki tudhatta a gyűrűjének az erejét. „A Thalmor!", felvillant az emlékezetében, hogy egy csapat Thalmor katona, akik egy magas rangú altmer nőt kísértek a kivégzésre.
Most nagy bajba került. Hagyta hogy az Ősi Tekercs és a gyűrűje az esküdt ellenség kezébe kerüljön.
Ki kellett találnia valamit, hiszen, Ark-ot sehol sem látta a közelben, így kénytelen volt gyalog elindulni, de amint kiért Helgen kapuján, szembe találta magát valakivel.
Egy fehér, gyönyörű, igencsak megtermett, sárga sörényű harcimén volt, aminek a hátán, egy az övéhez hasonló, fekete ében páncélt viselő nő volt, akinek a hátára volt illesztve egy nehéz kétkezes pallos. A nő előre irányította a robosztus csődört, amin lovagolt, egyenesen Marshal elé és elfordult, hogy rendesen szemügyre vehesse. A nő, a sisakja alatt lehetett látni a szigorú, de gyönyörű, zöldeskék szemeit, amik szinte átszúrták Marshalt.
- A vezérünk már égen-földön keres téged, Marshal. - A nő nem törődött sem illemmel, sem köszönéssel.
- Leila. - Egyértelműen ismerték egymást. - Azt elhiszem, de pillanatnyilag, elfoglalt vagyok. - Marshal csak nem törődve kitárta a karjait.
- Ha a vezérünk hív, kutya kötelességed megjelenni. - Marshal csak elmosolyodott a sisakja alatt.
- Igen, tisztában vagyok vele, de… - Be sem fejezhette.
- Akkor mi okod van rá, hogy nem jelentél meg egyik tárgyaláson sem?
- Fontos dolgom akadt.
- Fontosabb, hogy ne jelenj meg a tárgyalásainkon? Elképzelni nem tudnád, miről beszélgettünk.
- Visszatértek a sárkányok? - Marshal próbálta kitalálni.
- Igen, részben. Nem mellékesen, azt akarta hogy keresselek meg. Tudta, hogy Helgen-ben leszel. - Ezen Marshal megdöbbent.
- Honnan?
- Fogalmam sincs, de megparancsolta, hogy segítsek neked.
- Miben?
- Azt hittem, te fogod megmondani. - Érdekes volt, a vezére, mintha mindent tudott volna.
- Azért nem jelentem meg a tárgyalásokon, mert elvesztettem a gyűrűmet és az Ősi Tekercset, amit el kellett volna hoznom. - Leila egy darabig némán hallgatott, mire végre megszólalt.
- A gyűrűd elvesztése, égbekiáltó bűn és a tény, hogy élsz, ahelyett, hogy halálodig harcoltál volna érte, - A kardja markolatjáért nyúlt és készült, mire Marshal feltartva a pajzsát, védekező állásba állt és megszólalt.
- A vezér nem azt mondta, hogy segíts nekem, akármiben? - Leila megtorpant, Marshal elmosolyodott, hiszen megfogta a társát. Ismerte Leilát, inkább meghal, vagy az örökkévalóságig vár, de nem szegné meg a vezér parancsát. - Az akármibe a gyűrűm visszaszerzése is beletartozhat. - Leila hallgatott, majd eleresztette a kardját.
- Tudod, hol van?
- Igen. A Thalmor Nagykövetségen. - Leila a sisakja homlokát dörzsölte meg.
- Már értem, miért küldött ide a vezérünk.
- Akkor? Elviszel? - Marshal meg sem várta a választ, csak felszállt Leila mögé. Nem örült hogy most neki kell hátul ülnie, de most nem válogathatott, nem mellékesen, ez Leila lova, Galliard.
- Kapaszkodj. - Leila csak érdektelenül megrázta a fejét és utasította Galliard-ot hogy induljon.
Marshal időközben beszámolt Leilának mindenről, hogyan fogták el, szállították Helgen-be, találkozott Thrys-el, akiről kiderült, hogy egy sárkányszülött, elvitte a Szürkeszakállúakhoz, akiknek a mestere, Phaarthurnax beszélni akart vele. Miután felért a hegyre, emlékezet kiesése lett.
Visszatértek Folyamfenyvesre, ahol először álltak meg Thrys-el Helgen után, hogy Marshal visszanyerhesse az erejét.
Az idő dél környékére járt, Folyamfenyves lakói a szokásos elfoglaltságaival voltak elfoglalva, a fűrészmalomnál a tűzifának való fa aprítása, a kovácsnál a kalapács és az üllőn lévő, izzó fém csilingelése adott hangot leginkább a környéknek. A nyár végi enyhe idő kezdett lassan a végéhez érni, Utolsó Termés közepe felé járt az idő és az Égkoszorúi nyár mindjárt véget ér.
Folyamfenyves sosem esett a politikai intrikák kereszttüzébe és a Viharköpenyes felkelés alatt is, Fehérvágta, az egyetlen olyan vármegye maradt ami független hozzátartozó faluja. A faluban lévő fogadót, Alvó Óriásnak nevezték el, senki sem tudja miért. A tulaj egy Delphine nevű breton nő volt, az ötvenes évei környékén, néhány éve telepedett le a faluban, Cyrodiillból. A hosszú, őszülő szőke haját egy copfba fonva hordta hogy ne zavarja semmiben.
A napjait azzal töltötte hogy a helyi fogadót vezette, ételt és hajlékot nyújtott az arra átkelőknek, pénzért és érdekes pletykákért és információkért. A legutóbbi pletyka szerint, Égkoszorú Nagykirályát, Toryggot meggyilkolta az egyik Jarlja, Viharköpenyes Ulfric, Széltető ura és Keletvég őrzője.
Nem tudta igaz vagy csupán szóbeszéd, de nem is igazán érdekelte a dolog, Delphine úgy gondolta Ulfric-nak nincs esélye a Birodalom és a Thalmor ellen.
Hogy ez miért is gondolkodott ezen Delphine? Ő, talán az utolsó tagja egy régi rendnek ami még az Első korban lett alapítva, a Pengéknek. A Pengék egykor régen, a Harmadkorban, azaz a Septim dinasztia alatt, a császár elit testőrei és tehetséges kémjei voltak. Korábban, a sárkányszülött után, az Első kor előtti időben a legtehetségesebb sárkányvadászok voltak.
30 éve, Fagyhullás 30.-án, pontosan egy nappal azelőtt hogy az Aldmeri Domínium háborút indított a Birodalom ellen, a Thalmor küldöttei egy ultimátumot indítványoztak a császár, Titus Mede számára, aki második volt ezen a néven, Tamriel császára és a Birodalom védelmezője számára. Az ultimátum követelményei a következők voltak: A Birodalomnak ki kellett vonnia a katonai haderejét Pörölyföldről és Sziklaföld területéről, kereskedelmi engedmények átadása a Domíniumnak és végül, Talos istentiszteletének a betiltása.
Delphine ott volt azon a napon amikor a Thalmor követség küldötte a császár elé terjesztette a népe akaratát és nem csak ő, de az összes társa és még a császár maga is tudta hogy nem fogadhatja el ezeket a feltételeket. A nagykövet csak elmosolyodott amikor a császár, higgadtan, de határozottan visszautasította a feltételeket. Intett az embereinek akik egy megrakodott szekeret hoztak a császár tróntermébe.
Két Thalmor igazságosztó volt, egy férfi és egy nő, a nő volt a rangidősebb, könnyű, díszes, aranyszínű elf páncélt viselt, fekete, aranyszegélyes köpennyel, amit csak az elit igazságosztók hordanak, két hasonló mintájú kard lógott az oldalán. A férfi is aranyszínű páncélt hordott, bár kevesebb dísszel, de az ő és a felettese arca hasonlított egymásra, letagadni sem lehetett volna hogy rokonok a rangidős nővel.
A szekér tartalma le volt fedve egy ponyvával, de amikor a nagykövet jelzett a két Igazságosztónak hogy mutassák meg a szekér tartalmát. A férfi lehúzta a ponyvát és egy halom, véres, legyektől és dög kukacoktól hemzsegő fejhalmot rejtett. A szag borzalmas volt, akárcsak a látványuk is, de Delphinet jobban megrémítette, hogy nem több tucat barátja halt meg, de a fejhalmok között látta az apja, az anyja, a nagybátyja és a fivére fejét is.
Nem csak ő maga, de a teremben lévő összes Penge végtelen haragra gerjedt. Egyszerre vették kezük ügyébe az egyedi tervezésű katanájukat és csak az uralkodó jelére vártak hogy végezhessenek azokkal a nyomorult elfekkel, de Titus egyetlen kézmozdulattal rendre utasította őket és engedelmeskedtek.
Mint minden háború a történelem folyamán, ez is véresre sikerült ami alatt többször is próbálták meggyilkolni a Thalmorok, de a szerencsének és a képzésének hála, sikerült kicsúsznia az elfek markából. A háború vége felé elmenekült Cyrodiilból és Égkoszorúba került, ahol lerázta a kitartó üldözőit.
Legalább egy évig rejtőzködött amikor meghallotta a jó hírt, hogy a Thalmorokat legyőzték a háborúban, de az öröm rögtön hamuvá lett a szájában amikor megtudta hogy a császár, ugyanaz a császár aki foggal-körömmel óvta a birodalmát, végül mégis beleegyezett abba az ultimátumba amit a háború előtt elutasított, amit csak Fehérarany Egyezményként neveztek. Ezúttal szigorítottak rajta, nem csak nem mondtak le a birodalmi légió kivonásáról Pörölyföldről, de mégy egy jókora részt is követeltek belőle, a Birodalom köteles adót fizetni a Domíniumnak, minden Penge ügynököt kivégezni és Talost továbbra sem maradhat a tamrieli istenkultusz része.
Kénytelen volt Égkoszorúban maradni, Folyamfenyvesen felvásárolt egy régi fogadót ami nem csak álcaként szolgált a számára, de értesült a legfrissebb információkról. Nem tudja mi történt a többi Penge társával, azt sem hogy rajta kívül maradt-e más is, de próbált nem a régi életére gondolni.
Ez a nap is olyan volt mint a többi, a fogadóban a helyi lakosokon kívül nem sok vendég volt. Hallott egy-két szót Viharköpenyes Ulfricról, hogy csalt a Toryggal vívott küzdelemben, míg más beszámolók szerint Torygg nem tudta megvédeni a trónját és így jog az Égkoszorúi hagyományok szerint Ulfric jogosan követeli magának a trónt. Ezen kiívül hallott néhány ízléstelen viccet, pletykákat néhány közeli bandita támadásról, de semmi olyasmi ami felkeltette volna az érdeklődését.
Délután egy-két órával mindig szünetet tartott és kiment a folyópartjához hogy egy kicsit egyedül lehessen a szabadban a gondolataival. Gyakran kivitte magával a katanáját hogy gyakoroljon vele és visszaidézhesse a régi, dicső napokat amikor nem csak egy menekült volt hanem egy elit rend tagja aki Tamriel legfontosabb személyét óvta.
A kardja legalább kétszáz éves volt, eredetileg egy bizonyos Renault kapitányé volt aki császár védelme közben halt, akit a Mitikus Hajnal kultistái öltek meg és Kvatch hőse volt az aki megtalálta és visszavitte az őse kardját az egyik társának. Eszébe jutott hogy a kardja lehet megfordult a legendás hős kezében is, de ez már rég nem számított.
Nem tudta miért tartotta meg a katanát, az volt az egyetlen dolog ami a múlthoz kötötte aminek már semmi keresnivalója nem volt már az életében. Igaz, nap mint nap gyakorolt vele, nehogy berozsdásodjon, bár nem tudta miért. Ha csak egy valaki aki a Birodalmat vagy a Thalmorokat szolgálja, meglátja a kezében, azonnal véget ér az addigi élete és szedheti a sátorfáját.
Ezen a napon elég erőt érzett magában hogy megtegye amit meg kellett tennie. A jobb kezében tartotta a kardot ami eredetileg az őse, Renault kapitányé volt, majd az ő leszármazottai-é, idővel a nagyapja tulajdona lett, ő utána az apjáé, idővel a fivérét illette volna meg, de a Thalmor végzett vele és az anyjával is és ő maradt az egyetlen örököse annak a kardnak.
Egyenesen a folyó partjához sétált, a katanát erősen a kezébe fogta a régi kardot és felkészült rá hogy örökre megszabaduljon tőle. A víz felett megállt, a jobb kezébe tartotta a kardot és a víz felé emelte, "Csak engedd el és a múlt nincs többé.". Nehezebb volt mint amilyennek gondolta, a kezében lévő fegyver nem csak egy tárgy, hanem egy relikvia, de az elmúlt 30 évben csak fájdalmat okozott ahányszor csak ránézett, mégis, az a kard volt az egyetlen ami emlékeztette őt a családjára.
A keze éppen eresztett és elengedte volna a kardot amikor nyugat felől egy ismeretlen bestia üvöltését hallotta. Villámgyorsan a kard markolatára helyezte a kezét és készen állt előhúzni amikor észrevette a hang forrását, az égen repülni. Egy sárkányt.
Nem tudta mit jelent, nem tudta miért jött vissza, de egy dolgot tudott, "Lehet, én vagyok az egyetlen aki megállíthatja.".
A végkimerülés nem volt idegen Nehéz számára, hiszen minden nap kifullad, már annyitól, hogy feláll és elsétál az őrposztjáig, amit csak több óra henyéléssel és nassolással tud csak helyrehozni. A mai nap sokkal többet követelt a testétől, az ereje vége felé járva, nem bírta tovább az iramot és már a földön mászva próbált haladni, míg végül az utolsó csepp erő is elszállt belőle.
- Nekem… - Lihegte, kivörösödve és leizzadva. - végem… hagyjatok hátra. - Végül lehunyta a szemét és próbált elaludni.
- Most komolyan, - Sam csípőre tett kézzel és egy felhúzott szemöldökkel nézett szét a kövér, földön fetrengő társára. - alig jöttünk 10m-re a város kapujától. - És valóban, Magányvára ott volt közvetlen mögöttük. - Ennyitől kikészültél?
- Ez szomorú. - Sammy csak csalódottan rázta a fejét.
- Én mondtam, hogy rossz formában van. - Emlékeztette a többieket Cedric.
- Igyál egy kicsit. - Gared kinyitott egy kulacsot és megitatta vele a kövér katonát. Nehéz úgy nyelte a vizet, mintha az élete múlna rajta.
- Mennyi ideje vagyunk már úton?! - Nehéz felült és lihegve kérdezte.
- 5 perce se hagytuk el a várost. - Válaszolta Sam. - Szedd össze magad, vagy esküszöm…
- Mi lesz? - Nehéz tovább hergelte Sam-et, ami egy borzasztó ötletnek bizonyult. - Tartasz nekem egy teadélutánt? Egyébként is, minek csatlakoztál a seregbe? Az nem asszonyoknak való! Inkább menj vissza a konyhába, sütit sütni, kislány! - Nehéz érzékeny pontra tapintott, amitől Sam lila szemei résnyire szűkültek. Sammy ismerte a nővére ezen nézését, tudta, nem érdemes ilyenkor az útjába állni, ezért hátra húzta Gared-et és Cedric-et.
- Ha megverem, - Sam a két kapuőrre nézett, akik csak jót szórakoztak a jelenet láttán. - letartóztattok?
- Az első még szabad, - Felelte az egyik, továbbra is kuncogva a sisakja alatt. - a második után közbe kell lépnünk.
- Egy elég.
- Mi van?! - Nehéznek ideje sem volt reagálni, de máris Sam csizmája talpát találta a képében, amitől hátraesett és ismét a földön fetrengve találta magát.
- Ez minden?! - Nehéz fájdalmasan fogta az arcát.
- Te most sírsz? - Kérdezte Sammy.
- Nem sírok! - Nehéz a sírást próbálta visszafojtani, miközben felállt.
- Akkor emeld meg a s*gged és menetelj tovább! - Kiabált rá Sam.
- Igazi nőstényördög. - Nehéz csendben duzzogva, de engedelmeskedett és folytatta az utat. - Te hogy viseled el? - Kérdezte a rózsaszín páncélos társát.
- Hát, - Sammy azt se tudta, hol kezdje. - Sam talán durvának és érzéketlennek mutatja magát, de…
- Abban nagyon tehetséges!
- De, - Sammy kicsit kellemetlennek tartotta, hogy félbeszakította, de nem mondott semmit sem. - legbelül érzékeny és kedves.
- Akkor velem, miért ilyen gonosz?! - Nehéz teljesen felháborodva és sértődötten tette fel a kérdést.
- Nem… tudom. - Sammy-nek meg lett volna a tökéletes válasza, de túlságosan vigyázott, nehogy megbántsa mások érzéseit.
Az istálló a tenger partjától nem messze egy dombon volt található, elég nagy térrel, hogy a lovak időnként tudjanak mozogni időnként, de az egész helyet hegyek vették körül és csak egyetlen ösvény vezetett oda.
Összesen 2 lovat kellett csak bérelniük, mert Samnek és Nehéznek volt saját lovuk, de Sammy-nek és Cedric-nek már nem és Gared Sammel utazott. Maga a bérlés nem jelentett komoly kihívást, de Cedric-nek és Sammy-nek a nyereg felrakásával volt problémája.
- Elnézést, - Sammy undorodva, két ujjal eltartva magától fogta a koszos nyerget. - tényleg nem akarok panaszkodni, de szerintem ez a nyereg nem felel meg a tisztasági előírásoknak és már volt használva, közvetlenül előttem. Egy tisztábbat kérhetnék?
- Sajnálom, - Az öreg lovász csak lefáradtan, a szimpátia legkisebb jele nélkül rázta a fejét. - ez a két utolsó. - Cedric-re nézett, aki majd összerogyott a nyereg súlya alatt. - Kell segítség?
- Megoldom! - Cedric összeszedte minden erejét és vöröslő fejjel, képes volt a feje felé emelni a nyerget, de amint ez sikerült, az hátra húzta és ő maga a földön találta magát. - Talán egy kicsit.
- Látom az adófizetők pénze jó helyre megy. - A lovász csak megrázta a fejét és felrakta Sammy és Cedric lovára a nyergeket.
- Köszönöm, hogy így bízik bennünk! - Cedric nem értette a szarkazmust.
Sammy-nek nem okozott felülni a lóra, de Cedric úgy nézett a pejre, mintha egy magas erőd tornyát készülne megmászni. Idegesen nyelt egyet, de felrakta a két kezét a ló hátára és megpróbálta magát felhúzni.
Több erőt gyűjtött össze, mint eddigi egész életében és csodával határos módon, képes volt felhúzni magát.
5 centire a földtől, mire kifulladt és lihegve összerogyott.
- Nincs valami szerkezet, amivel az alacsonyabb fizikummal rendelkező katonáknak felülni a ló hátára? - A lovász csak megdörzsölte a homlokát, de egy kis sámlival tért vissza.
- Tessék, az unokáimnak ez segíteni szokott.
- Köszönöm, - Cedric felállt a sámlira. - nagyon kedves. - Visszanézett a lovára, de még így is, egy mérföld magasnak érezte. Nem volt visszaút, ugrott. - Sikerült! - A siker egy erős túlzás volt, hiszen valóban a ló hátán volt, de inkább keresztbe hasalt és tehetetlenül lógott.
- Jó, most ülj fel. - Mondta az öreg lovász.
- Nem fog menni. Köszönöm a segítséget és sajnálom a kellemetlenséget.
- Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy nem láthatlak leszállni. - Az öreg egy kicsit elnevette magát.
- Most gúnyolódik velem? - Cedric a rózsaszín páncélos társára nézett, akinek egyértelmű volt ugyan, de nem akarta megsérteni a barátját.
- Nem, dehogy!
Az 5 Birodalmi katona nem haladt túl jó tempóban, javarészt, Nehéz lustasága, Cedric gyengesége és Sammy tisztaságmániája miatt és sokkal előbb kellett letáborozniuk, mint azt Sam gondolta. Épp csak letértek a járt ösvényről, egy kis völgybe, aminek a közepén egy tó volt.
Utasította a többieket, hogy verjenek tábort, amíg ő gyűjt tűzifát, Gared-nek a lovak megkötését és itatását bízta.
- Valaki, lesegítene? - Cedric még mindig a lova hátán feküdt és a lábai teljesen elzsibbadtak. - Mint kiderült, a lejutás sokkal nehezebb. - Sam egy szó nélkül odament, a vállára tette az egyik kezét és egy laza mozdulattal lelökte a földre. - Köszi, Sam.
- Remélem, nem nagy kérés, hogy te és Sammy próbáljatok vacsorára valót fogni? - A tó felé biccentett a fejével.
- Ismerek taktikákat és Sammy erejével, gyerekjáték lesz! - Továbbra is képtelen volt felállni, de a mellkasához szorította az öklét. Hirtelen, felkapta a fejét és valami bűzre lett figyelmes. Felnézett és rájött, hogy a ló hátsója a feje fölött van. - Ne, ne, ne… - A zsibbadt lábai miatt nem tudott elmenekülni, így a lova, „szeretetcsomagja" egyenesen az arcába és a mellkasára került. - Gusztus… - Jött a következő adag. - Elég… - Egy újabb. - Valaki… - Nem állt le.
- Cedric, - Nehéz csak jót röhögött, hogy a társát, gyakorlatilag teljesen betemette a trágya. - remélem, gyönyörű virágágyás lesz belőled!
- Ez az én szerencsém! - Cedric lábaiba visszatért a vér. - A Birodalom egyetlen olyan lovát fogom ki, aminek krónikus székrekedése van! VIZET! - Amilyen gyorsan csak tudott, mindenestül beugrott a tóba.
- Nem az ő hibája, hogy összekevert egy latrinával! - Kiabált utána a kövér katona.
- Mégis, miért?!
- Mert csupa sz*r vagy!
- Nehéz! - Sam rákiabált a háta mögül, mire ijedten összehúzta magát. - Te állítsd fel a sátrakat.
- Miért nekem kell mindent csinálnom?! - Nehéz sértődötten húzta ki magát.
- Akarsz cserélni?! - Sam egyértelműen ideges volt, bosszantotta a csapattársai ostobasága és hozzá nemértése, de amennyire tudta, visszafogta magát. - Szeretnél esetleg tűzifát aprítani, tüzet gyújtani, segíteni Sammy-nek és Cedric-nek halat fogni, megbizonyosodni, hogy nincs veszély a közelben és ellenőrizni a térképen, hogy jó helyen vagyunk-e?! - Nehéz pislogott egy darabig, amíg meg nem lett a válasza.
- Nem, de…
- Akkor fogd be és ne nyafogj! - Nehéz duzzogva, ügyetlenül, de hozzálátott, „Ez rabszolgamunka!", ezúttal volt annyi esze, hogy ne mondja ki.
Sam már tudta, milyen borzalmas ötlet volt pont a fiúkkal jönni, de már nem visszakozhatott. Odament a bátyjához, aki egy korhadt, sárban úszó fa kérgében, egy halom hernyót talált, amiket csaliként használhatott. Cedric is odament hozzájuk, hogy segíthessen.
- Sam, Cedric, tudnátok egy kicsit segíteni? - Sammy undorodott a kukacoktól.
- Miben? - Cedric odament, hogy megnézze a korhadt, saras fában lévő kukacokat. - Fúj! - Majdnem elhányta magát.
- Undi! Ha hánysz, én is hányni fogok. - Sammy is öklendezni kezdett.
- Fiúk, - Az egyetlen lány lefáradva adott egy tanácsot nekik. - a többi katona előtt ne mondjátok hogy „fúj" és „undi". Vegyetek fel egyet! - Utasította őket.
- De miért mi?! - Sammy reszketve kérdezte a húgától. - Amikor gyerekek voltunk, mindig te fogtad meg a kukacokat.
- Mert ha hadjáraton leszünk, nem biztos hogy ott lehetek veled. - Cedric-re nézett, aki csurom vizesen, de ugyanúgy próbált kihátrálni. - Te mire vársz?! Te is csináld! - Cedric egy szó nélkül engedelmeskedett. Mindkét fiú a kukacok felé hajolt, feléjük tartották a remegő kezüket, de hezitáltak. - Mire vártok még?! - Sam keresztbe tett karokkal állt felettük.
- Hogy maguktól meghaljanak. - Felelte Cedric. Sam csak megrázta a fejét és egy kis horgot vett elő a felszerelései közül.
- Egyikőtök, növesszen már tököket és rakja fel a horogra! - Sammy elvette a horgot, jelezve, hogy dolgozzanak együtt, ő fogja a horgot, amíg Cedric-nek csak annyi feladata van, hogy fogjon egy kukacot és felrakja rá.
- Jó. - Cedric rémülten zihálni kezdett, ki-be fújta a levegőt az orrán, az arca egyszerre rémült és undorodott grimaszba fordult, de sikerült megfognia egy kukacot és rárakni a horogra. - Kész! Sikerült! - Igazi diadalként élte meg, hogy rá akasztotta a horogra a lényt. Sam csak csalódottan nézett a breton-ra.
- Nem vagyok szakértő, - Súgta Sammy. - de szerintem, a horgot át kell szúrni a kukacon.
- Tényleg?! - Cedric halálra rémülten kapta fel a fejét és az ártatlanságát veszni érezte, amikor látta, hogy Sam lefáradtan bólogat, hogy egyetért a bátyjával. A szíve erősen kezdett verni és verejtékezni kezdett. - Én… - Ismét megfogta a kukacot. - sajnálom… Kukac uraság… én csak… parancsot teljesítek. - A szája remegett, a szemeit összehunyorította és egyre nehezebbnek érezte, mind a testét, mind a feladatot, ahogy a kukac és a horog kampója egyre csak közeledtek.
- Gyerünk, cimbora! Meg tudod csinálni! - Sammy bátorította a barátját a végzetes feladat végrehajtásában.
- Hű, Sammy, miért nem szoknyát és fűzőt vettél fel? - Sam csak idegesen szólt be a bátyjának. - Akkor talán lehetnél a szíve hölgye.
- Sikerült! - Cedric nem tudta, örüljön vagy szomorú legyen, hogy feltűzte a kis kukacot a horogra, hiszen, miközben szúrta, érezte, hogy a fájdalomtól egy kicsit rángatózni kezdett és próbált menekülni, de az nem volt opció hogy ne tegye meg. - Feltűztem! Megöltem! - Szinte majdnem elsírta magát. - Olyan kicsi és ártatlan volt! - Reszketve leült és próbált megnyugodni.
- Jól van, - Sammy a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. - már túl vagy rajta. Pihenj és szedd össze magad.
- Ha kisírtátok a két szemeteket, - Sam utasította őket. - próbáljatok fogni valamit.
Sam visszatért a táborba, ahol csak egyetlen, egyszemélyes sátor volt felállítva, de a többi ott volt a lovak hátára szerelve, ahol hagyták őket. Benézett a sátorba, ahol az alvó Nehéz-t találta. Nagyon nagy erőfeszítést igényelt Samtől, hogy ne rugdossa, amíg lélegzik. Sam fogott egy marék havat és Nehéz arcába vágta, amitől dühösen felriadt.
- Mi a f*sz?!
- Nehéz, azt mondtam, állítsd fel a sátrakat!
- De most épp szünetet tartok! - Nehéz még félálomban, kinézett Sam mögé, hátha látja a tábortüzet, de tévedett. - Te beszélsz, hogy nem csinálok semmit?! Azt mondtad, tűzifát gyűjtesz és tüzet raksz. Szerintem, amíg te nem vagy kész a saját feladatoddal, ne ugráltass másokat.
Samben most elpattant valami. Legszívesebben megragadná a kövér fajankó hájas nyakát és addig szorongatná, amíg le nem esik a feje. Tett egy lépést, majd még egyet, de azonnal megállt, amikor Gared megragadta a karját és húzogatni kezdte.
- Sam, sikerült megkötnöm a lovakat és csináltam helyet a tábortűznek! - Büszkén mutatott a sátron kívülre. Sam kinézett és a Gared-re bízott feladatok mind el voltak végezve és a tábor közepén egy kő kör is volt a tábortűznek.
- Ügyes vagy, Gared. - Megsimogatta a barna fürtjeit. - Segítenél Nehéznek a sátrakkal?
- Igenis!
- Nehéz, - Sam dühösen a kövér katonára meredt. - ha 20 percen belül nem lesz felállítva az összes sátor én… - Ránézett Gared-re, akit nem akart megijeszteni, így visszafogta magát. - nem vállalok felelősséget azért amit tenni fogok veled!
Amint Sam elég messzire ért, Nehéz felállt és szigorúan Gared-re nézett.
- Jól van kölyök, hallottad. 20 perced van. - Visszafeküdt a sátrába.
Nehéz nem nagyon tudott szundítani, mert egy éles, női sikoly zavarta fel. Gyorsan felpattant és a hang irányába, a tóhoz ment.
- Mi folyik itt?! - Érdeklődött, amikor azt látta, hogy Sammy és Cedric egy halat fogtak, de összevissza hadonásztak vele és visítoztak mint a kislányok, akiknek békát raktak a ruhájukba.
- Tűntesd el! - Visította Sammy.
- Öld meg! - Ordibált Cedric, miközben odadobta a ficánkoló halat Sammy-nek.
- Ez él! - Sammy visszadobta Cedric-nek.
- Attól nem lesz jobb ha nekem dobod! - Cedric újra Sammy-nek dobta.
- Annyira undorító! - Sammy inkább Nehéznek dobta, aki gond nélkül elkapta és a vödörbe rakta.
- Azt hittem, megtámadtak minket.
- Ez rosszabb! - Cedric teljesen ideges volt. - Most… fel kell tűznünk még egy… ártatlan kukacot a horogra.
Nehéz látta, mennyire megviselte a barátait a kukac horogra tűzése, elvette a horgot Sammy-től, megragadott egy kukacot, ő maga tűzte fel és visszaadta.
- Oh, köszönjük, Nehéz! - Sammy hálás volt.
- Elképzelni nem tudod, ez mennyit jelent nekem. - Cedric majdnem elsírta magát.
- Ja, nem tesz semmit. - Nehéz csak megvonta a vállát. - Majd én feltűzöm őket, ha nektek gondot okoz.
Sammy és Cedric magabiztosabban folytatták a horgászatot. Minden halat amit kifogtak, Nehéz verte fejbe és rakta el. Ezalatt, Gared-nek sikerült felállítania a sátrakat, ahogy Sam parancsolta Nehéznek.
Sam végül egy kicsit késve, de megérkezett a szükséges mennyiségű tűzifával. Meglepve vette észre, hogy az összes sátor rendesen és szabályszerűen van felállítva. Egyértelműen, nem Nehéz munkája volt.
- Gared, - Sam letette a tűzifákat. - Nehéz mennyit segített?
- Hát… - Gared egy kicsit hezitált, mert nem akarta beárulni a felettesét.
- Semmit? - Gared csak bólintott. Sam gondolkodott, hogy leszólja Nehéz-t, de már ő is fáradt volt. - Ne hagyd magad, hogy veled csináltassanak mindent. - Elkezdte szabályszerűen összepakolni a tűzifákat, Gared figyelte, hogy megtanulja, hogyan kell csinálni.
- Megmutatod, hogy kell? - Sam egy enyhe mosollyal nézett a kíváncsi fiúra.
- Persze. - Amint Sam felállította tűzifákat, elővett két lapos sötétszürke követ, amik szépen le voltak csiszolva, de látszott rajtuk, hogy már meg voltak kopva. - Ezek kovakövek. Ritkák, mert ha össze dörzsölöd őket, szikra keletkezik, amivel meggyújthatsz egy tábortüzet. - Így is történt, füst keletkezett, amit Sam gyorsan fújni kezdett és szemmel láthatóan, a tűz feléledt és szép lassan terjedni kezdett.
- Elképesztő, honnan szerezted őket? - Gared a két követ vette figyelembe, mire Sam kézbe vette őket és szemügyre vette.
- Apámtól. Eredetileg a nagyapámé volt. Sammy-nek akarta adni.
- Miért nem ő kapta?
- Mert Sammy nem olyan volt, amilyennek apám akarta.
- Oh.
- Tudod, Gared, amikor kicsik voltunk, apám folyamatosan Sammy-t vitte magával, hogy megtanítsa vadászni, lovagolni, kardot és más fegyvereket forgatni. Én otthon maradtam anyánkkal, aki arra próbált tanítani, hogyan kell főzni, takarítani, varrni, énekelni, táncolni és szépen kinézni. Egyszer, még egy virágcsokrot is kellett kötnöm.
- Kíváncsi vagyok, milyen csokrot kötnél. - Sam csak elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem! Nem vagy rá kíváncsi. - Sam témát váltott. - Gyerekként, Sammy és teljesen egyformán néztünk ki. Még a szüleink is összekevertek minket. Kitaláltuk, hogy ruhát cserélünk és kipróbáljuk, milyen a másiknak lenni. Apám, a tudta nélkül, először vitt el vadászni, Sammy legnagyobb szerencséjére, mert akkor akarta, hogy Sammy végre elejtsen egy vadat, ami nekem nem volt olyan nehéz.
- És Sammy nem volt féltékeny?
- Nem. Örült, hogy megszabadulhatott apánktól és ő inkább otthon maradhatott anyánkkal.
Hirtelen, a 3 férfi visszatért egy vödörnyi hallal, ami elégnek bizonyult az egész csapat számára.
- Már azt hittem, ezt is nekem, vagy Gared-nek kell megcsinálnia. - Dühösen Nehézre nézett.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túlsokat képzelsz magadról? - Érdeklődött Nehéz, de Sam túl fáradt volt, hogy megverje.
- Kibelezni, legalább kitudjátok őket?
- Mit csinálni?! - Cedric teljesen kétségbe esett, mire Sam csak megdörzsölte a homlokát.
- Miért hittem, hogy ez menni fog? - Sam elővette a tőrét. - Adjatok egy halat és megmutatom. - Így tettek, Sam fogta a halat és felvágta a gyomrát. - Először, felvágjátok a hasát, majd belenyúltok és kiszeditek a beleit. - Cedric és Sammy öklendezni kezdett. - Tartsunk szünetet?
- Ne… - Cedric visszanyelte és koncentrált.
- Majd elfelejtettem, ne vágjatok túl mélyre, mert minden csupa vér lesz. - Cedric megint öklendezett egyet, de Sammy is csatlakozott.
- Most komolyan? - Sam a bátyjára nézett. - Sammy, anya nem tanította ezt meg, amikor főzni tanított?
- Nem! - Sammy is visszanyelte a hányást. - Ezt mindig ő csinálta! Apa mindig arra kényszerített amit ő akart és miután megtudta, te jobb vagy, folyton veled volt.
- Oh, én… - Sam nem tudta, mit mondjon. - És te, Cedric? Az apád neked se tanította meg?
- Én nem ismertem az apámat, kicsi koromban meghalt.
- Jó, - Sam már értette, a bátyját és Cedric-et sosem tanította meg az apja ilyesféle dolgokat csinálni. - ki lesz az első.
- Majd én! - Cedric jelentkezett. Összeszedte a bátorságát, felvágta a halat és kivette a belsőségeit. - Megcsináltam!
- Oh, ez egy terhes lány hal volt! - Szólt Sam. - Látod, azt a fekete, nyálkás zsákot?! Azok az ikrái!
Ez volt a végszó, hogy Sammy és Cedric elhányják magukat.
Thrys
- Látok a szememmel valamit ami…
- Fa! – Karsk órákon keresztül "Látok" játékot játszott velem, annak ellenére hogy többször szóltam hogy nem akarok, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Honnan tudtad?
- Mert már volt hó, háromszor, szikla négyszer, bokor, kétszer és már hetedszerre gondolsz fára! – Egy kicsit csendben maradt, majd újra válaszolt.
- Valamiért olyan érzésem van, hogy nem szereted ezt a játékot.
Csak felsóhajtottam, késő este volt mire elértük Folyamfenyvest. Fáradt voltam, éhes és ha ez nem lenne elég, Karsk, kis híján halálra idegesített. Az Ustengravban szerzett sérüléseim már gyógyulófélben voltak és a hiányzó csizmámat is sikerült pótolnom.
Amikor megérkeztünk, későn döbbentem rá hogy nincs elég pénzem ahhoz hogy fizessek azért hogy Ark-ot el lássák és kibéreljünk egy szobát egyszerre.
- Nem kell emiatt aggódnod, Thrys. Én majd gondoskodom róla, amíg te elintézed a szobát. – Elvette tőlem a nyerget és a folyó felé vitte Ark-ot hogy megitassa és később lecsutakolja.
Nem tudtam hogy ez jó ötlet volt-e, de legalább megszabadulhattam tőle pár percre. Beléptem a fogadóba, hogy kibéreljem a szobát, de nem láttam senkit sem aki a levelet írhatta. Összesen három vendég volt a fogadóban, egy részeg fickó aki az egyik asztalon aludt, egy bárd aki a lantján játszott és egy fekete páncélos nord nő aki éppen evett.
A nőre gondoltam hogy, nála lesz a kürt, de nem mehetek oda csak úgy. Hosszú, csapzott, szőke haja volt, nő létére igencsak erős, robosztus termete volt, de ennek ellenére, a páncél alatt is lehetett látni, hogy kellően formás. Az arca, igencsak kegyetlennek tűnt, a zöldeskék szemei szigorúak és ridegek voltak, az orra kicsit nagy és görbe, de összességében, szépnek tűnt.
Kibérlem a szobát ahogy utasította. Egy darabig néztem és talán megérezte a tekintetemet mert egyből felém nézett, félig teli szájjal. Gyorsan elfordítottam a tekintetem és a fogadós hölgyhöz mentem.
- Jó estét. – Köszöntött. - Miben segíthetek?
- Öhm… a padlásszobát szeretném kibérelni. – Zavarodottan nézett.
- Padlásszobát? Nincs padlásszobánk, de a tied lehet az ott. – Mutatott egy másik szobára.
Kifizettem a szobát, de az utolsó érmém is ráment. Szó szerint, nem maradt semmi pénzem, "Remélem megéri.", gondoltam. Mielőtt a szobába mentem volna, hallottam hogy a bejárati ajtó kinyílik és tudtam hogy hamarosan, ismét el kell viselnem Karskot, de nem ő volt az.
- Thrys? Te vagy az? – Ismerős hang volt.
- Marshal?
- Te mit csinálsz itt? – Kérdezte értetlenkedve. – Nem sárkányszülöttködnöd kéne?
- Épp azt teszem.
- Hogyhogy?
- Hát… - Kezdtem volna, de a fekete páncélos nő félbeszakított.
- Marshal, ismered őt? – Kérdezte, szigorú, követelő hangon.
- A nevem Thrys. – Válaszoltam Marshal helyett. - Lennél szíves te is bemutatkozni? – A szigorú nord nő ügyet sem vetett rám és a társára figyelt.
- Ő a másik sárkányszülött akiről beszéltem. – Suttogta, aggódott, nehogy valaki meghallja a beszélgetésünket.
- Akkor jobb ha magunk között beszélünk. – A nő a tekintetével utasított minket a szobánkba. Volt egyfajta karizmája ami engedelmességre kényszerített mindkettőnket.
- Az lesz a legjobb. – Felelt Marshal.
Mielőtt beértünk volna a szobába, a bejárati ajtó ismét kinyílt és bejött rajta Karsk.
- Hűha, Thrys, eléggé elfáradtam, remélem a barátod aki a papírt hagyta a kriptában… - Hirtelen elhallgatott amint meglátta kikkel vagyok. – Marshal! Leila! Megtaláltatok!
- Jaj, ne! – A két nord, tökéletes szinkronban sóhajtott fel.
- Azt mondtad, leráztad! – A nő, vagyis Leila, ahogy Karsk nevezte, választ várt Marshaltól.
- Azt hittem, mert megmondtam neki hogy… - Hirtelen eszébe jutott valami, dühösen rám nézett. – Thrys, jól sejtem hogy veled van?
- Talán, ismeritek egymást. – A reakciójuk alapján és hogy megismerte Ark-ot, ez ostoba kérdés volt.
- Hát persze! – Karsk kedvét, egyszerűen lehetetlen volt letörni. – Marshallal legjobb barátok vagyunk és épp bújócskáztunk amit… - Egy pillanatra elhallgatott majd ő is mérgesen nézett rám. - …miattad vesztettem el, Thrys! Marshal volt a hunyó és én bújtam el, de hála neked, megtalált!
- Marshal? – Reménykedtem, hátha valami megoldást talál ki erre a problémára.
- Ne nézz rám, te szabadítottad ránk.
- Folytathatnánk? – Leila már kezdte elveszíteni a türelmét és követelte, hogy menjünk a szobába hogy komolyabb dolgokról beszélhessünk.
A szoba egy személyes volt, így négyen egy kicsit szűkösen voltunk, én, Marshal, Leila és Karsk, de legalább nyugodtan beszélhettünk.
- Akkor, ti vittétek el a kürtöt? – Kezdtem a beszélgetést, a két nord össze nézett egymásra.
- Milyen kürtről beszélsz? – Kérdezte Marshal.
- Szélhívó Jürgen kürtjéről, ami Ustengravban volt. Tessék, - Odaadtam a papírt is amiről azt feltételeztem hogy ők írták. – ez gondolom a tiétek. – A papírt Leila vette el és olvasni kezdte.
- Ezt nem mi írtuk. – A felismerés úgy csapott Leilába mint a villám.
- Talán valaki megismert engem, amikor legutóbb itt jártunk és arra gondolt hogy még együtt vagyunk! – Marshal gyorsan összerakta a dolgokat.
- De kik akarnának nektek ártani? – Nem értettem az egészet, miért akarna bárki is Marshal vesztére törni.
- Marshal, tudod kik azok akik Tamriel, szinte minden országában vadásznak ránk?
- A Thalmorok. – Rögtön ezután, kopogtak a szobánk ajtaján. Ha Marshal és Leila meg is ijedt, nem adták semmi jelét.
- Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. – Karsk próbált pozitív maradni. – Mi van, ha a Szervezet egyik tagja az és csak segíteni próbál nekünk.
- Ha az egyik társunk lenne, - Kezdte Leila. – akkor nem kopogna, mert tudná, hogy mi vagyunk.
- Akkor a Thalmorok?
- Ők kopognának, - Folytatta Marshal. – de ha nem nyitjuk ki az ajtót, felgyújtanák az egész helyet, hogy megöljenek minket.
- Talán Thrys barátja? – Mindannyian felé fordultunk.
- A barátom?!
- Tudod, aki elvette a kürtöt. De lehet hogy nem zárja ki hogy ő és a Thalmor egy és ugyanaz. A Thalmor a barátod, Thrys?
- Karsk. Fogd be. – Parancsolta Marshal. – Thrys, neked kell kinyitnod az ajtót.
- Miért nekem?
- Mert Karsk egy idióta és elrontaná, ezen kívül a Thalmorok nem ismernek téged. Próbáld lerázni, addig én és Leila felkészülünk a legrosszabbra.
- Rendben. – Nem tetszett ez a terv, de ez volt az egyetlen lehetőség. Ha valóban a Thalmorok azok és meg akarják ölni a többieket, felfedhetném hogy ki is vagyok, ezzel talán megmenteném őket.
Lassan kinyitottam az ajtót, csak résnyire hogy kikukucskáljak. A fogadós hölgy volt az aki kopogott, nem értettem mit akarhat.
- Segíthetek? – Az arca nagyon komoly volt.
- Sürgősen beszélnünk kell, sárkányszülött. – Suttogta. Tudta ki vagyok, "Valami nagyon nincs rendben!".
- Thrys, - Karsk kiáltott mint egy őrült. – a Thalmorok azok?! Ha igen, nehogy eláruld nekik hogy Marshal és Leila itt van mert…au – Nem tudom ki, de a hang alapján, valaki jól fejbe verte.
- Felteszem, ezt keresed. – Átnyújtotta a kürtöt amit eredetileg kerestem.
- De ez…? – "Ki ez a nő?". Értetlenül néztem rá.
- Megengeded, hogy bejöjjek? Nem vagyok az ellenséged. – Nem tudtam mit mondjak, egy részem szerette volna beengedni, de a másik részem félt, mert nem tudtam ki lehet és amiért Marshal és a társa, Leila félreértve a helyzetet, megtámadja.
- Rendben. - Válaszoltam, tétován. – De csak lassan. – Kijjebb nyitottam az ajtót hogy bejöhessen, rögtön utána, becsuktam az ajtót.
Marshal a fekete, bűvölt ében kardját és a dwemer címer pajzsát, Leila a vöröspengéjű, nehézkétkezes pallosát és Karsk a fakardját helyezte harckészültségbe. A fogadós hölgy azonnal feltette mindkét kezét, jelezve hogy nem akar ártani senkinek.
- Csak nyugalom! Barát vagyok!
- Azt majd mi döntjük el! – Felelte Marshal. – Először is, ki vagy te?
- Csak kövessetek és elmondok mindent.
Szinte meg sem hallva a kérdést, megfordult és a szemben lévő szobába ment. Sem Marshal, sem Leila nem akart jelenetet rendezni a fogadóban, ezért eltették a fegyvereiket és óvatosan, követni kezdték a nőt. Én és Karsk, követtük őket.
- Orgnar, - Odaszólt a pultosnak. – tartok egy kis szünetet, tarts ki egy kicsit egyedül. – A férfi csak könyökölt a pulton, egy biccentéssel jelezve hogy megértette.
Amint mindannyian beértünk, már türelmetlenül vártuk, mi mondanivalója lehet, de válaszok helyett, a szoba végében lévő gardróbhoz ment, kinyitotta az ajtaját, majd a hátsó lapát is ami mögött egy lefelé vezető lépcső volt.
- Titkos lejárat! – Karsk egyszerűen mindennek tudott örülni, nem tudni hogy a két fekete páncélos, mire gondolhatott, az arcuk olyan volt akár egy kupa víz.
- Lent beszélhetünk. – Lement a lépcsőn, Marshal ment elől, utána én, Karsk és Leila.
Amint leértünk, egy nagyobb szoba volt, a közepén egy faasztal, amin Égkoszorú térképe volt, itt-ott néhány helye ki volt x-elve. A terem végében egy polc, tele mindenféle alkímiai összetevővel, jobb oldalt, néhány fegyver volt felakasztva, de azok felett egy érdekes külsejű kard, hosszú, vékony, kissé görbe.
A nő az asztal mögé állt és rátámaszkodva, velünk szembe és egyenesen rám nézett.
- A Szürkeszakállúak úgy gondolják, te vagy a sárkányszülött. Remélem, igazuk van. – Egyből a lényegre tért, de mielőtt válaszolhattam volna, Marshal megtette helyettem. Gyűlöltem amikor ezt csinálta, úgy kezelt mint egy ostoba gyereket.
- Előbb felelj, ki vagy te? – A nő, most Marshalt figyelte. Érezni lehetett a feszültséget kettejük között, mintha érezték volna hogy milyen veszélyes a másik és hogy nagyon rossz ötlet lenne felbosszantaniuk egymást.
- Őt kérdeztem, nem téged. – Egy pillanatra ránéztem, de miután bólintott hogy válaszolhatok, megtettem.
- Igen, én vagyok a sárkányszülött. – Válaszoltam a kérdésére, úgy döntöttem, én teszek fel egyet. – Te vitted el a kürtöt? – Hülye kérdés volt, hiszen ő adta oda.
- Meglepődtél? – Csak mosolygott egy kicsit. – Azt hiszem nagyon jól játszom az "ártatlan fogadós" szerepet. – Nem tudtam elképzelni, ez a nő elég alacsony, alig lehet több másfél méternél, legalább ötven éves lehetett, és nem tűnik olyan erősnek hogy lekaszaboljon egy hordányi élőholtat.
- Én olyanra számítottam aki egy kicsit… magasabb. – Ő is megforgatta a szemét, nem voltam benne biztos, de szerintem Marshal és Leila is.
- Lányom, a rejtőzködés lényege hogy olyannak tűnj aki nem vagy. – A lényeg a rejtőzködés volt, elképzelni nem tudtam, ki lehet ez a nő.
- Miért rejtőzködsz?
- Mert a Thalmorok már nagyon régóta üldöznek. – Ő is a Thalmor ellensége, remélem sem ő, sem Marshal nem került komoly összetűzésbe a családommal. Mielőtt feltehettem volna a következő kérdést, Marshal vágott közbe.
- Remélem jó okod van rá amiért ide rángattál minket. – Fáradt sóhajt hallatott magából, mint aki majd elunja magát. - Majd én beszélek. – Nem úgy tűnt mintha örülne neki hogy Marshallal kell beszélnie és én sem hogy csak úgy félrelökött, de ő jobban beszél nálam.
- Nem a semmiért mentem keresztül azon a sok kellemetlenségeken! – Ezen felháborodott. – Meg kellett bizonyosodnom hogy nem a Thalmorok csapdája volt! Már megmondtam hogy nem vagyok az ellenségetek. – Higgadtabb stílusra váltott, újra rám nézett. – A kürtöt is odaadtam. – Utána mintha mindannyiunkhoz beszélne. – Igazából, segíteni akarok nektek. Csak szeretném ha meghallgatnátok.
- Mégis miben tudnál segíteni? – Követelte a választ, Leila.
- A sárkányokkal kapcsolatban. Csak a sárkányszülött az egyetlen aki legyőzheti őket.
- Akkor beszélj. – Utasította. – Most. – Nem tetszett neki hogy parancsolgatnak neki, de nem úgy tűnt mintha lenne választása.
- Ahogy a levelemben is megírtam, hallottam, hogy talán te vagy a sárkányszülött. – Megint rám nézett, mintha én lennék a világ megváltója. – Egy olyan csoport tagja vagyok aki téged keres… vagyis, valakit aki hozzád hasonló, már nagyon régóta. – Csak hallgattam, úgy tűnik, valami nagy dologba kezdtem. – Ha valóban sárkányszülött vagy, tudnom kell hogy megbízhatok-e bennetek mielőtt többet mondanék. – Eszembe jutott hogy lehet hogy valójában ő az ellenség és be akar csapni. Felszólaltam
- Honnan tudjam hogy egyáltalán bízhatok-e benned?! – A kardom markolatára tettem a kezem. Csak értetlenül felvonta a szemöldökét.
- Ha nem bízol bennem, bolond vagy amiért egyáltalán idejöttél.
- Thrys, - Marshal a vállamra tette a kezét. – a Thalmor és a Birodalom ellenségei, a barátaink. Megnyugodhatsz, egyoldalon állunk. – Ez nem volt olyan biztos, ha tudták volna ki vagyok, nem lettek volna ilyen bizakodók velem. Ennek nem volt itt a helye, a családom most egyáltalán nem számított, csak az hogy megállítsuk a sárkányokat. – Miért kerestél egy sárkányszülöttet?
- Mert a rendem emlékszik arra amit sokan már elfelejtettek, hogy a sárkányszülött a legerősebb sárkányölő, de gondolom a Szürkeszakállúak már elmagyarázták ezt. – Ami azt illeti, nem igazán emlékszem, mit is mondtak, valamit hogy elnyelem a lelküket és a kiáltásaim ettől csak erősebbek lesznek. – A lényeg annyi hogy elnyeled a lelküket és ettől erősebb leszel. Meg tudod tenni? – Ezzel kapcsolatban már nem voltak kétségeim.
- Igen. - Büszkén a csípőmre tettem az egyik kezem. - Így tudtam meg hogy egyáltalán sárkányszülött vagyok.
- Helyes. Nemsokára lesz esélyed bizonyítani is. – Még egy dolog járt a fejemben.
- Miért vitted el a kürtöt Ustengravból? Tudtad hogy érte megyek? – Egy önelégült mosoly ült az arcára és egy kicsit megrázta a fejét.
- Tudtam, ha a Szürkeszakállúak azt hiszik rólad hogy sárkányszülött vagy és elküldenek oda. Olyan kiszámíthatók. – Most Marshalra nézett. – Amikor megérkeztél, azt hittem te vagy a sárkányszülött, tévedtem. – Újra engem figyelt. – Kicsit meglepődtem hogy pont egy altmer lett a sárkányszülött, de az éhező nem válogat. Tudnom kellett hogy nem csak egy Thalmor csapda volt az egész.
- Mi az, amit nem mondasz el? – Jött a kérdés, hirtelen Leilától. Maga a kérdés jobban meglepett engem mint a titokzatos házigazdánkat.
- Nem biztos hogy elhiszitek, de a sárkányok nem csak visszajönnek. Valaki feltámasztja őket a halálból. – Még a két nord sem tudta leplezni a hogy mennyire megdöbbentek. – Nem elmentek valamerre hogy most térjenek vissza. Halottak voltak évezredek óta amennyire csak lehetséges. Segítenetek kell hogy végezhessünk velük. – Hallgattunk, majd Marshal törte meg a csendet.
- Igazad van, ezt nem hisszük el.
- Hm, - A nő elmosolyodott. - néhány éve, hasonló dolgot mondtam egy kollégámnak. Kiderült hogy neki volt igaza és én tévedtem. – Ismét Leila vette át a beszélgetést.
- Miért hiszed, hogy a sárkányok felélednek?
- Nem csak hiszem. Tudom. Aminap meglátogattam néhány ősi sírt és üresen találtam őket és azt is kitaláltam, hol fogják a következőt feltámasztani. Odamegyünk és megöljük azt a sárkányt és elfogjuk azt, aki feltámasztja őket. Ha sikerrel járunk, válaszolok minden kérdésedre.
- Hogyan találtad ki ezt az egészet? – Kérdezte Marshal.
- Nem emlékeztek? – Hozzám és Marshalhoz beszélt. - Ti hoztátok el ezt a térképet. – Az asztalon lévő papírra nézett. – Mindketten összezavarodtunk. – A sárkánykő amit még Farengarnak szállítottatok le, Fehérvágtában. – Rögtön bevillant.
- Tényleg! - Rikkantottam. - Ott voltál.
- Szóval figyeltél. Én kértem meg hogy szerezze meg. Így szoktam csinálni, a háttérből mozgatom a szálakat. Végül, itt vagytok.
- A sárkánykő valamiféle térkép? - Kérdezte Marshal.
- Igen. A sárkányok ősi temetkezési helyeit mutatja. Leellenőriztem néhányat és mind üres volt. Ez elég ahhoz hogy biztos legyek a dolgomban. – Végig húzta az ujját a térképen. – Délkelet felől terjedt, a Jeralloktól, egészen Sodrásdig. – Végül egy adott pontra mutatott. – A következő Kyneberekben lesz. Oda kell mennünk mert ott van egy ősi sárkánytemetkezési hely. Nagyon fontos hogy mielőbb odaérjünk, talán többet tudhatunk meg a sárkányokról és meg is állíthatjuk.
- Én benne vagyok! – Válaszoltam.
- Viccesen hangzik. Remélem én is mehetek. – Karsk egyszerűen nem fogta fel milyen veszélyt is rejt ez az út. Marshal és Leila még egymás között tanácskoztak, végül befejezték és Marshal szólalt meg.
- Számíthattok ránk.
- Helyes. Holnap, hajnalban indulunk. Addig itt maradhattok éjszakára. Álljatok készenlétben, főleg te, sárkányszülött. – Arról ahogy hívott, eszembe jutott még valami.
- Thrys.
- Hogyan?
- A nevem Beathrys, de szólíthatsz Thrys-nek. Neked van neved?
- A nevem Delphine, de kösz hogy a beszélgetés végén azért megkérdezted.
- Az enyém, Karskonail B. Doger, de szólítsatok csak Karsknak. – A féleszű barátunk is bemutatkozott, már csak a két fekete páncélos hiányzott.
- Én Marshal vagyok, ez a "vigyorgó", páncélos hajadon pedig Leila. – A vigyorgót gúnyosan mondta, Leila arca szép volt, de folyton olyan arcot vágott mintha haragos és rosszkedvű lenne, amitől egy kicsit idősebbnek látszhatott, mint amennyi. Talán soha az életben nem mosolygott.
Igazi csoda volt hogy ismét találkoztunk, nem tudtam mit keresnek itt, de tudtam egy módot hogy kiderítsem.
- Marshal, mit kerestek itt? – Egyszerű és lényegre törő voltam. A nord férfi felém fordult.
- Nem mondhatok sokat, de Helgenben elvesztettem valamit és most azt keressük Leilával.
- Marshal, - A társa közbeszólt. – ne fecsegj feleslegesen! Nem tudhatjuk ki ő. Akár Thalmor kém is lehet. – Mielőtt bármit is mondhatott volna, a szobájukba mentek és ott is maradtak, egészen reggelig.
Nincs mesélő
"Az események érdekes fordulatot vettek.", gondolta Marshal miután már csak ketten voltak Leilával.
- Ezt azonnal jelentenünk kell a vezérünknek. – Mondta Leila és utasította, hogy térjenek vissza a szobájukba.
- Csak neked kell, az enyém elveszett. – Marshal utalt arra, hogy miért is vannak itt. – Ugye nem felejtetted el a vezérünk akaratát? – Össze néztek, mire Leila dühösen összehúzta a szemeit.
- Nem kell aggódnod, - A szokásos, morcos arca, továbbra is rezzenéstelen volt. – még.
Leült a szobában lévő székre, aktiválta a gyűrűjét és a teste hátradőlt, ülőhelyzetben és mintha elvesztette volna az eszméletét.
Nincs mesélő
A tanácsdimenzióban teljes üresség honolt, nem tudni, hol kezdődött vagy ért véget a sötétség, aki ide betévedne, csak feketeséget látna, semmi többet.
Hirtelen, egy fehér, átlátszó alak törte meg a sötétséget. Leila volt az és jelentést készült tenni a vezetőjének.
Elsőnek, a sötét csuklyás, maszkos, és könnyű, fekete vértes nő jelent meg. A megjelenésével, az összes emberét félelem és tisztelet kerítette hatalmába. Az ő gyűrűje a jobb hüvelyujján volt, egy tiszta, gyémánt fehér drágakővel és "Uriel" volt ráírva. Az emelvényen amin állt, Paar volt vésve.
Őt követték Leila társai és hozzá hasonlóan, fehérek voltak és átlátszó a testük, mint a kísértetek.
Az első, aki ezek után megjelent, egy sötétszürke köntöst viselő, alacsony termetű apró termetű, vörös foltos arcú, törpe, breton mágust, Wynnst. A száraz, szőke, töredezett és göndör haját egy aprócska copfba kötve hordta. Ő volt a csoport legfiatalabb tagja, 19 éves. A gyűrűje a jobb mutatóján, zafírkék ékkővel és szintén "Uriel" volt rajta. Az emelvényére Buriis volt írva.
Wynns után, egy kicsit magasabb, de Leilánál jóval kisebb és soványabb erdei elf nő volt, Sellin. Kékeszöld és sárga, könnyű üvegvértet hordott, ami nem csak kellően védte a nem kívánt sérülésektől, igaz, nem annyira, mint Leila, nehéz, fekete vértje, de legalább könnyebben tudott benne mozogni. A szeme és a haja világos barna volt és az utóbbit, hátra kötve hordta, de egy tincset mindig lógva hagyott a homlokán. Ő 24 esztendős volt. A mágikus ékszerre a bal hüvelykén, bíborgránát drágakővel, a "Pelagius" volt írva. Az emelvényére Hrenom volt vésve.
A harmadik, egy ugyanolyan, könnyű üvegpáncélos, cyrodiilli nő volt, az ő szeme sárga volt és gonoszsággal teli, a haja hosszú, vörösesbarna volt, félig hátra kötve, félig a homlokát takarta el. Ő Mira, Leila legnagyobb vetélytársa, 33 éves. A jobb kisujján lévő gyűrű ékköve aranysárga és "Martin" volt ráírva. Ahkin volt az emelvényére vésve.
Ő utána, egy idősebb, félszemű argóniai jelent meg, egy karcolás a pikkelyes jobb orcáján és egy fekete szemfedő a bal szemén, a pikkelyei fűzöldek, az egyetlen megmaradt szeme, sárga, akár a nap. A sötétség Testvérisége páncélját hordta, de már alig maradt belőle épen valami. A mellkasán lévő tenyér szimbólum már teljesen elkopott és nem is lehetett látni, rengeteg varrat, folt és szakadás csúfította el a kiváló munkával készített, mára már ócska rongynak tűnő, könnyű, sötét vértet. Ő Junal, már az ötvenes éveit taposta és ő a csapat legöregebb tagja. A bal mutatóján a gyűrűbe ágyazott drágakő borostyán sárga volt és "Antiochus" nevet viselte. Unaz volt írva az emelvényére.
Az utolsó előtti, egy hatalmas, tagbaszakadt ork harcos volt, fekete ében láncvértben. A csúf, dühös arca, a szinte már haragtól izzó, vöröses barna szeme és a két kiálló alsó agyara bárkinek félelmet keltene a szívében. A fekete haja olyan hosszú fonálban volt összefonva hogy már a derekát simogatta. Legalább két méter magas volt és olyan hatalmas testi ereje hogy egy óriást is le tudna verni, puszta kézzel. Ezt a kisebb hegyomlás orkot Grambnak hívják és a 47-ik életévét járta. A bal középső ujján lévő gyűrűben lévő ékkő opállila volt és "Cephorous" volt írva. Az emelvényére Zin volt írva.
A legutolsó, aki megjelent, egy Liz nevű, fiatal, aprócska, Wynnsnál csak 2 centivel magasabb breton lány, aki fekete mágus inget, köpenyt, nadrágot, kesztyűt és csizmát hordott. A szemei felemások voltak, a jobb szeme sötétkék, akár a viharos tenger, a bal, mint a színezüst, alattomosan mosolygott, a hosszú, fésült, fekete hajával, eltakarta a bal ezüst szemét és a szív formájú arcát. Nem lehetett megmondani, hogy aranyos vagy félelmetes volt. Az ő gyűrűje a bal gyűrűs ujján volt, a köve, ezüstszínű és "Magnus" volt ráírva. Az emelvényén Tiraazom volt írva.
Leila 35 éves volt, a gyűrűje a jobb középső ujján volt, smaragdzöld ékkővel ami a "Morihatha" nevet írták. Az ő emelvényére Greind volt vésve.
Összesen két emelvény maradt üresen, az egyik Dareus helye volt, aki öt éve elárulta a társait és végezni kellett vele, a gyűrűje eltűnt. Dareus régi emelvényére Faas volt írva. A másik Marshal helye, ő csupán elvesztette a gyűrűjét, de továbbra is a Szervezet tagja. Az ő üres emelvényére Rahgol volt írva.
- Leila, - Kezdte a vezér. – jelentést!
A nord nő elmagyarázta, hogy nem találták meg Marshal elveszett gyűrűjét, ettől a vezér egy kicsit csalódott lett, de érdeklődésbe fordult, amikor megemlítette, a titokzatos nőt, aki igencsak érdekelt és jól informált a sárkányokkal kapcsolatban. Elmagyarázta, hogy Marshal gyűrűje és az Ősi Tekercs, amit el kellett volna hoznia, a Thalmor kezébe került.
- A sárkányok nem csak a polgárháborút és Égkoszorú földjét zaklatják, de a mi terveinket is késleltetik. - A vezér nem tűnt sem dühösnek, sem csalódottnak. A hangja éppoly nyugodt és titokzatos maradt, mint mindig. - Meg kell állítanunk azt a valakit, aki feltámasztja őket és vagy mellénk állítani, vagy megölni. – Olyan dolog történt, ezután amire még nem volt példa. – Hagyjátok félbe az Ősi Tekercsek utáni kutatást és a sárkányokkal foglalkozzatok.
- Igenis! - Válaszolták egyszerre.
- Liz, Gramb, - A tagbaszakadt orkra és a pici varázslólányra nézett. - amint végeztetek a dwemer rom felkutatásával, elindultok Kyneberek felé és segítetek Marshalnak és Leilának.
- Igenis, úrnőm. – Az ork illedelmesen meghajolt, a kinézetéből senki sem nézné ki hogy egyáltalán tudja mit jelent az illem. Az apró, breton lány csak magabiztosan bólintott.
Ezzel véget ért az összejövetel és a Szervezet tagjai, szépen sorban eltűntek, szokás szerint, a vezér maradt a végére. Az azonban még ő sem tudta, hogy valaki figyelte őket.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.