Halo, íme a soron következő rész. Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
Égkoszorú éjszakai fellegeit, baljós, viharos felhők lepték el, mire a két kalandor, Liz és Gramb kiértek a dwemer romok közül. 2 héten keresztül járták a sötét, csapdákkal, gyilkos gépekkel és vérszomjas falmerekkel zsúfolt halálos labirintust mire sikerült megtalálniuk a kijáratot.
A vezérük információt szerzett egy Ősi tekercsről, amit egy régi, elfeledett törp városban rejtettek el, de tévedett. A két kalandor a semmiért vesztegette az idejét és kockáztatta az életét, végül üres kézzel távoztak.
A dwemerek egy ősidők óta elfeledett és eltűnt elf faj volt, akik a föld alatt éltek. A mágia és a vallás kutatása helyett, a tudomány volt az egyetlen amiben hittek és az összes faj közül, ők voltak a legfejlettebbek, technológiailag és az kultúrájuk vetekedett a nemes elfekével.
Sajnos, mára egy dwemer sem maradt, ők Tamriel legnagyobb rejtélyei. Még az első kor 700-ik évében, 3753 évvel ezelőtt. Senki sem tudja, mi is történt velük.
Liz volt az első, aki kinyitotta a hatalmas, tömörfém ajtót és végre friss levegőt szívhatott. A fekete haja, ami hosszú, a háta közepéig ért és egy részével eltakarta a bal, ezüst szemét és csak a jobb, kék szemével koncentrált a világ szemlélésére. Szívformájú arca, pisze orra, alattomos tekintete, de kedves, gyermeki mosolya volt, amitől nem lehetett eldönteni, aranyos kislány, vagy hidegvérű sorozatgyilkos. Alig nőtt 1,38m magasra, amitől sokan gyereknek nézték.
A bal gyűrűs ujján egy narancsszínű gyűrű volt, egy ezüstszínű ékkővel, „Magnus" volt belegravírozva.
Sötét máguscsizmát, gyapjúval bélelt fekete nadrágot, aminek az övén egy fekete ében tőr lógott. Az összecsatolható mágus kabátja szintén is fekete volt, ami egészen a térdhajlatáig ért. A hátára két varázsbot volt felcsatolva. Az egyik ébenből volt, fekete, az alsó része, hegyes, olyannyira, hogy akár egy embert is le lehetett vele szúrni, a felső része három ágra oszlott amik között, egy töltött, sötét lélekkő helyezkedett el. Ez a varázsbot, a Tamriel szerte az egyik legerősebb védőfalat képes létrehozni.
A másik, mintha megsötétedett csontból lett volna, az alja olyan volt mint egy gerincoszlop, a tetején egy apró, szarvas koponya díszelgett aminek a szemei, vörösen izzottak. Ezt a varázsbotot még a vezértől kapta amikor kiérdemelte, a gyűrűje viselését. Ez a bot, Vaermina daedrikus ereklyéje volt ami egy tehetséges illuzionista kezében képes életre kelteni az áldozat legrémesebb félelmeit.
Liz nagymester szinten űzte a mágia illúzió és helyreállítás iskoláját amiktől rettenetes rémségekkel tudott bárkit kedve szerint riogatni és egyszerre volt csodálatos gyógyító, méregkeverő és védelmező.
A társa, egy kisebb hegyomlás méretű, brutális ork harcos volt, tetőtől talpig fekete ébenláncvértben, 1,94m magasságával és hatalmas termetével, bárkiben megállna az ütő, ha szembe találná magát. A fekete sisakját szívesen hordta társaságban, hogy elrejthesse, a csúf, sebhelyes arcát, ami mint minden orknak olyan volt, mintha dühös lenne. Hosszú fekete haja volt, amit copfban hordott ás egészen a dereka alsó részét simogatta. Az oldalán egy hatalmas, fekete, koponya formájú, másfél kezes buzogány lógott, amit olyan könnyedén forgatott, mint egy csecsemő csörgőjét.
A bal középső ujján egy a pici breton lányéhoz hasonló, narancsszínű gyűrű volt, két különbséggel, az ő ék köve lila volt és „Cephourus" volt belegravírozva.
Mindkettőjük örült, hogy végre, több napnyi sötétség és mesterséges fény után, érezhetik a friss levegőt és a borús égbolt látványát. Gramb remélte, hogy nem fog esni, gyűlölte az esőt, mindig elérzékenyül az esős időben.
Kinyújtotta a jobb, vastag, páncélozott mutató ujját, amire rá szállt, egy csak éjszaka látható holdpille pillangó. Az apró élőlénynek nagy, halvány zöldesfehér, szinte világító szárnyai voltak, amik összegyűjtik a hold fényét és enyhén megvilágítják az éjszakát. Különös látvány lehetett, ahogy Gramb, egy félelmetes monstrum létére, ilyen gyöngéden viselkedik egy ilyen apró és törékeny lénnyel. Olyan volt, mintha egymás szemeibe néztek volna, a pillangó érezte, hogy egyáltalán nincs miért félnie az orktól és Gramb-ot olyan érzés fogta el, mintha az a kis lény, bele látna, egészen, a lelke mélyére. Csodálatosnak és szépnek tartotta azt a holdpillét.
A sisakja alatt gyengéden elmosolyodott, ami gyorsan le is fagyott az arcáról, amikor a társa, Liz gyorsan elkapta és a két szárnyát összefogva tartotta a kis törékeny pillangót fogságban. A breton lány gonoszul és elégedetten vigyorogva tépte ki a két, gyönyörű, szinte világító szárnyakat, amiknek a végére, oda ragadt a zöld vére és a fájdalomtól, erőtlenül kapálózva próbált menekülni.
Liz, ahelyett, hogy véget vetett volna a szenvedéseinek, zsebre tette a két szárnyat és élvezettel nézte, ahogy a földre dobott lepke, kínkeservesen szenved és épp a halálán van. A breton lány érezte, az ork, dühös nézését magán, ezért a jobb, kék szeme felnézett rá. Gramb nem mondott semmit sem, csak állt és megvetően nézett Liz-re.
Liz elkezdett mutogatni valamit a kezeivel, főleg az ujjaival egyfajta jelnyelvvel kommunikálva.
- Nem. - Válaszolta Gramb, tökéletesen értve, mit mondott neki Liz. - Nem akartam megenni. - Liz értetlenül megvonta a vállát, mint aki nem érti, mi rosszat tett, ismét jelelt. - Semmi, - Gramb megrázta a fejét, megfordult és elindult. - menjünk.
Gramb az általuk hozott szekér felé vette az irányt, majd felszállt rá. A rakományát egy szürke ponyvával takarta le. Elsősorban, dwemer gépek, alkatrészekkel voltak megpakolva és legalább 3 fémhordónyi, narancsszínű, dwemer olaj volt rajta. Ezenkívül, számos kincs, rengeteg arany, drágakő és fegyver volt a szekéren, amit a vezérük számára visznek.
Liz-nek nem volt lova, mert egy harciménhez, de egy rendes lóhoz is, túl kicsi lenne. Csak egy pónin, vagy egy csikón tudott volna lovagolni, de azt túlságosan megalázónak gondolta, ezért, mindig egy társával együtt lovagolt. Ezesetben, Gramb szekerén.
A legutóbbi parancsuk, hogy menjenek Kyneberek felé, hogy segítsenek Marshalnak és Leilának a sárkányokkal.
A hegyi utak lábánál, egy fogadó fényeit vélték felfedezni, mire Liz megütögette Gramb sisakját, jelezve, hogy ő ott akar aludni.
- Kyneberek-be kell mennünk, ott is van fogadó. - Válaszolta Gramb, de Liz csak dühösen felpattant és az egyik lábával toporzékolni kezdett és erőteljesebben mutatott a fogadó felé. Az elmúlt két hetet egy földalatti romban töltötte, kőágyakon, vagy a földön aludt és csak szárított marhahúst evett, meg néhány almát, nehogy megülje a gyomrát. Puha ágyat akart, édességet és ezért hajlandó lett volna, a varázs erejét is bevetni. Gramb csak lefáradtan sóhajtott, nem akart sem megküzdeni Liz-el, sem feldühíteni. - Jól van, - Irányt váltott és a fogadó felé vették az irányt, mire Liz csak elmosolyodott és leült. - néha olyan vagy, mint egy gyerek. - Liz kedvét nem tudta elrontani a beszólás, csak az járt a fejében, vajon, milyen édességek lesznek a fogadóban.
Legalább 10 másik ló volt az istállóban, ami legalább 10 embert jelentett. Gramb látványától, a lovász szinte megtorpant, de miután bőkezűen fizetett neki, megnyugodott. Liz egy védőrúnát varázsolt a szekéren lévő ponyvára, ha valaki megpróbálná ellopni, majd gyorsan elszaladva Gramb mellett, a fogadóba ment.
Kinyitva az ajtót, a kellemes meleg, a zene, a finom sült illata és a kacagó emberek hangja szinte hívogató volt. A társaság már kevésbé, legalább 12, marcona, keménykötésű bandita volt, akik egy sikeres rajtaütés ünnepeltek éppen. Meglátták a töpörtyű breton lányt és sokaknak, igencsak mocskos fantázia jutott az eszébe.
Liz, mint aki nem is érzékeli a rá leső veszedelmet, beljebb került, az egyik férfi felállt és kissé részegen, megközelítette Liz-t, de mielőtt akárcsak megszólíthatta volna, Gramb felé tornyosulva, fenyegetően meredt rá.
A férfi nyelt egyet és még részegen is képes volt felfogni, hogy az a pici lány ennek a meláknak a védelme alatt áll.
Liz a pulthoz sietett, ahol felült az egyik székre, elég magas volt, szóval, inkább másznia kellett, mintsem ülnie.
- Mit adhatok? - Érdeklődött, de Liz lefáradtan megforgatta a szemeit, idegesen megfordult és jelzett Gramb-nak, hogy siessen.
- Jó estét. - Gramb nem vette le a sisakját, de illedelmesen meghajolt, ahogy egy lovagnak szokás. - Két szobát szeretnénk kivenni ma estére.
- Sajnálom, de az összes szobánk foglalt, - A fogadós az ünneplő banditák felé biccentett. - a Hószikla bandának ma jó napja volt és megölnének, ha megpróbálnám kipenderíteni őket. - Nem volt ritka, hogy a vadonban élő kocsmák és fogadók banditáktól kértek védelmet, mert a háború óta, a városok alig bírnak katonákat küldeni a messzi utakon lévő helyekre. Hogy védve legyenek, a fogadók kénytelenek voltak banditákat felbérelni, ellátást biztosítva a védelemért cserébe.
- Megértem. - Válaszolta Gramb. - Étellel és itallal azért tud szolgálni?
- Természetesen. - A fogadós Gramb-ról Liz-re nézett. - Mit adhatok önnek és a lányának? - Liz dühösen összehúzta a szemét, de mielőtt bármi is történhetett volna, Gramb a vállára tette a kezét.
- Egy kancsó forró vizet és valami édességet. - Liz megenyhült.
- Persze, van almáspiténk, édestekercsünk és egy kis karamellánk. - Liz-nek felcsillant a szeme és mutogatott Gramb-nak.
- Almás pitét. - Válaszolt Gramb, de Liz kissé felháborodva ütögette a páncélját. - Előbb edd meg, utána kapsz többet. - Liz dühösen, csücsörítve, oldalra húzta a száját.
- Nem túl beszédes? - Érdeklődött a fogadós.
- Nem. - Felelte Gramb, de Liz csak vigyorogva nézett rá és várta az édességét.
- Máris hozom.
Nem kellett sok idő, de Liz hamar megkapta a pitéjét és mint egy izgatott kisgyerek, úgy túrt bele és hamar tele lett a szája. Nem ez volt a legfinomabb almás pite amit valaha evett, de ízlett neki.
Gramb is megkapta a forró vizet amit rendelt, de ő felállt a pulttól a gőzölgő kancsót magával vitte, egy csendesebb sarokba, ahol senki sem láthatta az arcát és nyugodtan bele rakhatta a magával hozott, elsweyr-i tealeveleket a kancsóba és egy kupába öntve, lassan kortyolgatni kezdte, illedelmesen, a kisujját kinyújtva, mintha egy előkelő helyen lenne.
Telt-múlt az idő, a legtöbb bandita, egy darabig ügyet sem vetett a két átutazóra, voltak akik kidőltek az italtól, de voltak akik még ébren voltak, de épphogy.
Liz időközben befejezte a pitét, ami akkora volt mint a feje és Gramb-nak igaza volt, hogy nem kért többet, mert nem bírna többet enni. Teli pocakkal ugrott le a székéről, de a banditák vezére az útját állta.
- Hová-hová, kicsikém? - Nagydarab, zsíros hajú és gubancos szakállú volt, aki bűzlött a verejtéktől és az olcsó sörtől. - Mi lenne, ha csatlakoznál a mulatsághoz? - Egy undorító, részeg vigyort meresztett a breton lányra, aki csak idegesen meredt rá. - Szeretem a gyerekeket, olyan kis… ártatlanok. - A fickó megpróbálta megragadni Liz-t, de Gramb hatalmas keze időben megállította és elkapta a karját. Visszavette a sisakját.
- Ne merészelj hozzányúlni! - Figyelmeztette a férfit, aki az italtól nem volt képes felmérni az erőviszonyokat.
- Ugyan, ne csak te k*rogasd! Adj az édes kis p*nájából nekünk is. - Egy ütést mért Gramb felé, aki villámgyorsan elkapta az öklét. Az ébren lévő banditák ezt észrevették, elővették a fegyvereiket, készen állva, hogy a főnökük védelmére keljenek.
- Erre nincs semmi szükség. - Gramb próbált beszélni a részeg férfihoz, de nem volt hatása. Oldalra nézett és aggódva vette észre, hogy Liz a halálfejes varázsbotját vette elő, de mielőtt használhatta volna, gyorsan felkapta a férfit és elhajította. Intett a társának, hogy tegye el a varázsbotját. - Majd én elintézem őket.
Liz elmosolyodott, eltette a varázsbotját, mutogatott valamit Gramb-nak, aminek a lényege, „Mutasd meg nekik, mit tudsz.", az ork ezt nyugtázta. Liz az egyik szoba felé vette az irányt, gondolva, a tulajának, nem lesz rá szüksége. Gramb egyedül maradt, legalább 12 banditával, de egyáltalán nem tűnt rémültnek.
Másnap reggel, Liz nyugodtan ébredt fel, felöltözött és kíváncsian ment ki a szobájából, remélve, lát néhány kitépett belsőséget és letépett végtagot. Amit látott, az borzasztóan kiábrándította.
Mind a 12 bandita életben volt és a többségük zokogott, vagy egymást vigasztalta.
- Az apám, - A főnökük, aki tegnap megpróbálta magáévá tenni Liz-t, most Gramb-ot ölelgetve zokogott, mint egy kislány. - amikor 10 éves voltam… olyat tett… - Rátört a sírás. - Azóta olyan… gyengének érzem magam!
- Én megértem, - Gramb megpaskolta a hátát, vigasztalón. - apád egy szörnyű ember volt, aki kihasznált téged, de ez nem határozhat meg téged. Ha más gyerekeket bántalmazol, nem nyersz semmit sem, csak olyanná válsz te is. Bizonyíts magadnak, hogy igenis, jobb ember vagy apádnál. - Gramb egy kendőt nyújtott át neki, amibe kifújhatta az orrát és feltörölhette a könnyeit.
Liz idegesen nézett egy másik bandita felé, aki ugyanúgy zokogott.
- Az apám folyamatosan erőltette a kardforgatást, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá! Én mindig is az anyámmal szerettem kötögetni!
- Engem folyamatosan megvertek a nagyobb gyerekek és megesküdtem, hogy egy napon visszakapják!
- Én virágokat akartam ültetni, de az apám hallani sem akart róla!
- Én verseket írni, de az apám kitagadott!
- Én furulyán játszani, de az apám kis f*sszopónak csúfolt!
- AZ APÁK, SEMMIT NEM ÉRTENEK MEG!
Liz lefáradtan forgatta meg a szemeit és megdörzsölte a homlokát, „Amikor azt mondtam Gramb-nak, mutassa meg mit tud, pontosabban kellett volna fogalmaznom.".
Gramb egész éjszaka ezeknek a banditáknak a lelki világát térképezte fel és segített nekik békére lelni. Többségüknek a kegyetlen apjukkal volt problémája, de ez a csúf és félelmetes ork, meghallgatta és tanácsot adott nekik.
- Én mostantól törvénytisztelő polgár leszek! - Kiabálta az egyik és eldobta a kardját.
- Soha többé nem bántok senkit sem! - Egy másik a baltáját dobta a földre.
- ÉN HAZA MEGYEK ÉS MEGMONDOM ANYÁMNAK, HOGY SZERETEM!
- Köszönjük, hogy megmutattad a helyes utat, Gramb! - A főnök abbahagyva a sírást, a társaihoz szólt. - Mostantól, soha nem bántunk senkit sem, csak azt, aki megérdemli! Ezennel, jók leszünk és segítünk a rászorulóknak! - A többi, volt bandita hangosan éljenzett. - Ha bármire szükségetek lenne, csak szóljatok!
- Emlékezni fogunk rá és örülök, hogy segíthettem. - Gramb, ismét, lovagiasan meghajolt és intett Liz-nek. - Nekünk most mennünk kell. Remélem, mostantól kihasználjátok az időt, ami adatott.
- ÍGY LESZ!
Gramb és Liz elhagyták a fogadót, a szekérhez mentek, ami ott volt, ahol hagyták. Gramb lova meg volt etetve, itatva és kipihenve, hogy folytathassa az utat. Liz felült Gramb mellé és mutogatott valamit.
- Nem lehet mindenre az erőszak a megoldás. - Liz ismét mutogatott. - Ezt nem tudhatod, egyetlen szikrányi jó cselekedet, hatalmas tüzet gyújthat. - Liz megforgatta a szemeit, majd mutogatni kezdett. - Senki sem láthat előre semmit. A vezérünk sem.
Liz csak megrázta a fejét, hátradőlt és élvezte az utat, egészen Kyneberek-ig.
Az Alvó Óriás fogadóban már mindenki aludt, az éjszaka sötét árnya vetült Égkoszorú földjére. Egy neszt sem lehetett hallani, a fogadó közepén lévő kandalló tüzéből már alig maradt valamicske parázs és hamu. Az összes szobában már aludtak. Marshal és Leila osztozott egy szobán, Karsk meg Thryssel.
A sötétségben csupán egy lélek volt ébren, csendben lopakodva, nehogy bárki meghallhassa és meggátolhassa a tervét.
Karsk, egy éles késsel settenkedett be Marshal és Leila szobájába.
Semmi sem tarthatta vissza a céljától. A bőrcsizmájában olyan halkan és lassan lépdesett, hogy egy mukkot sem hallatott, sem magából, sem a fapadlóból. Egy orgyilkos is megirigyelhette volna.
Még Leilát sem verte fel az álmából aki az ágyban aludt, amíg Marshal a földön helyezkedett el mert csak egy ágy volt a szobájukban és Leila nem engedte hogy külön aludjanak. Marshal a páncélja nélkül aludt, semmi sem védte a testét. A sebhelyes felsőteste csupaszon volt miközben az egyik izmos karját átvetette rajta. Az aranyszőke, kócos haja rendezetlenül terült szét néhány összegyűrt ruhadarabon, amit párnának használt.
"Tökéletes.", gondolta Karsk.
Hogy megnézze, milyen éles is a kezében a kés, végig húzta a jobb hüvelykujját rajta és ahogy a vörös vére elkezdett belőle folyni, tudta hogy kiválóan meg fog felelni a feladatnak. A bal kezében egy vödör, testhőmérsékletű vizet hozott amiben egy szappan és egy mosó rongy volt.
Csendben leguggolt Marshal arca mellé, fogta a nedves rongyot és bevizezte vele az idősebbik nord, enyhén borostás arcát. Nem ébredt fel és még csak nem is reagált. Lassan és óvatosan, törölgetni kezdte amíg elég nedves nem lett, utána, a szappant kellően bevizezte és vastag rétegben felkente Marshal borostájára.
Amikor ezzel is megvolt, elővette a kést, a torkához szegezte majd lassan és óvatosan, húzogatni kezdte a pengét, eltávolítva a nemkívánt, apró szőrszálakat.
Mire végzett, Marshal arca olyan volt akár a baba popsija, sima és puha, végezetül, letörölte a maradék habot az arcáról. Utoljára még levágta a kissé hosszúra nőtt körmeit a kezéről és a lábáról is, amint megvolt, elhagyta a szobát és nyugovóra tért.
Hetente egyszer, mindig megcsinálta, a fekete páncélját elvitte a folyóhoz és addig sikálta amíg olyan tiszta nem lett mint az éjszakai égbolt, a csillagok, ha egy kicsit is, de tükröződtek a sötét lemezvérteken, ugyanúgy igaz a kardjára és a pajzsára is. Minden ruhát, amit levett, kimosta és olyan illatot árasztottak akár egy csokor, hajnali harmatos rózsa.
Ezúttal nehéz dolga volt, két dolog miatt. Az első, hogy Leila ott volt és sokkal óvatosabbnak kellett lennie, nehogy észrevegye, a másik, hogy ezúttal józan volt és nem csak azt kellett megvárnia, hogy elaludjon, hanem hogy a rémálmai is véget érjenek. Tudta, hogy Marshal álmait mindig rémképek gyötrik, ezért iszik annyit, de ő ismerte, talán a legjobban és tudta, hogy az elméje, idővel elfárad, majd végleg kikapcsol.
Thrys volt az oka, hogy Marshal nem itta le magát, ez a buta elf lány teljesen megnehezíti Karsk életét és kissé úgy érzi, el akarja lopni a legjobb barátját.
Ha sokat is kellett rá várni, de elérkezett az idő és sikeresen végrehajtotta a tervét. Valamiért úgy érezte, Marshallal legjobb barátok és mindent megtett, hogy a kedvében járhasson, de törekvései hiábavalónak bizonyultak, hiszen Marshal mindent megtett, hogy lerázza magáról a nord kölyköt.
Nem adta fel és nem hagyta magát levakarni, amikor a "legjobb barátja" elhagyta, mindig visszatalált, azzal motiválva magát, hogy csak bújócskáznak és neki meg kell találnia, vagy fordítva, várni kell, amíg megtalálja. "Marshal nem halt meg, csak nincs itt.".
Marshal
Érdekes volt úgy ébredni hogy nem voltam másnapos, éjszakánként gyakran álmodok azokról akik egykor fontosak voltak nekem, de elvesztettem őket, meghaltak, vagy annyira meggyűlöltek hogy megakarnak ölni, általában, mindkettő, de olyan is volt akit a vezérem parancsára öltem meg. Emiatt, egy kicsit fáradtan és nyúzottan ébredtem fel, amikor Leila vállon rúgott hogy kelljek fel.
- Mi van már? – Mordultam rá, álmosan.
- Ideje felébredni. – Szólt rám, a tőle megszokott, szigorú és karizmatikus hanglejtéssel. Még nem volt rajta a páncélja, csak a sötét, bélelt öltözete volt rajta, ő sem olyan rég ébredt.
- Jól van, jól van. – Intettem neki hogy rajta vagyok az ügyön, de eszem ágában sem volt és megpróbáltam visszaaludni. Hiba volt, és erre akkor jöttem rá amikor a csupasz talpával fejbe rúgott, amitől gyorsan felébredtem.
- B*SZD MEG! – Rohadt erős volt, a halántékomon éreztem, hogy ennek a rúgásnak nyoma fog maradni. Ezt nagyon utáltam benne, merev és rugalmatlan, de mindig megtalálja, mivel bőszíthet fel.
- Most. Vagy legközelebb az ében csizmámmal rúglak meg. – "Rabszolga hajcsár.", gondoltam. Meg sem várta, amíg válaszolok, elkezdte felcsatolni a fekete lemezvértjeit, a csizmáját, a páncél kesztyűjét és a vörös kétkezes pallosát is felcsatolta a hátára. Piszok gyors volt.
Követtem a példáját, a halántékomat simogatva keltem fel, de amikor megdörzsöltem az arcomat, észrevettem, hogy valami nincs rendben. A múlt éjszaka, egy kissé szúrós borostám volt, de most mintha valaki megborotvált volna és a körmeimet is levágták. Zavarni nem zavart a dolog, mert mindkettőnek ideje volt. Gyakran megtörtént, de nem tudtam elképzelni ki és miért csinálja. Nem törődtem vele túl sokat, így én is elkezdtem felöltözni, de a bélelt, sötét öltözetem, mint amilyen Leilának is volt, majd a fekete lemezvértjeim.
Az öltözékem tiszta volt és virágillatot árasztott, a vértjeim, a pajzsom és a kardom olyan tisztára voltak csiszolva, hogy a tükörképem is látszott bennük. Nem tudom, mitől.
Mire végeztünk és kimentünk a közös helységbe, a házigazdánk, Delphine már készenlétben várt minket, de nem a tegnapesti, kocsmáros öltözetében, hanem egy minőségi bőrvértben, ami nem ad olyan jó védelmet, mint amit a mi fekete vértjeink, de sokkal könnyebben mozoghatott benne. Az oldalán egy különös, hosszú, vékony pengéjű, kissé görbe kard lógott, "Még sosem láttam ilyen fegyvert.". Delphine elmondta, hogy katanának hívják, sosem láttam, de valahonnan ismerős volt, mintha forgattam volna valamikor.
- Készen álltok? – Kérdezte.
- Mi igen. – Válaszolta Leila.
- A másik kettő? – Delphine, Thrys és Karsk szobája felé nézett.
- Még nincsenek fenn?! Ezért vertél fel ilyen korán?! – Később tudtam meg, de reggel 6 órakor rugdosott ki az ágyból.
- Ébreszd fel őket. – Utasított. Nem örültem neki, nem voltam hozzászokva hogy ugráltatnak, de most a markában tartott, nem hagyta, hogy elfelejthessem, most ki csinál kinek szívességet.
- Jó. – Kicsit morgolódtam, mire gyilkos tekintetet vetett rám, de utána, tettem, amit kért tőlem.
Jól sejtették, a két álomszuszék még aludt, külön ágyakban, "A miénkben bezzeg csak egy volt és persze hogy nekem kellett a földön aludnom!", ez nem az én napom volt, mennyire irigyeltem őket. Előbb Karskhoz mentem, a párnáját úgy ölelte át, mintha az anyja lenne. Megpaskoltam a fejét hogy felébredjen, félig sikerült.
- Anyu? Te vagy az? – Kérdezte, félálomban.
- Igen. Én vagyok az. – Feleltem, cinikusan. – Na, ébresztő!
- Miért?
- Megyünk sárkányt ölni.
- Nem várhat?
- Delphine és Leila utálnak aludni, ezért nekik olyan mintha késő délután lenne. Ébresztő!
- Jól van.
Egy meg volt, már csak az elf lányt kellett felébreszteni. Aranyosan aludt, összegömbölyödve a takaró alatt, a vörös, narancsszínű haja össze-vissza volt a homlokán és a párnáján, a szája sarkán egy kicsikét nyáladzott és alig hallhatóan szuszogott. Szinte utáltam magam, amiért fel kell zavarnom, de nem volt más lehetőségem.
- Hé, ideje ébredni. – Egy kicsit megráztam a vállát ami úgy tűnt, működött.
- Hm? – Csak ennyire futotta az erejéből. - Mi az?
- Kelni kell. Az a sárkány nem öli meg magát. Szerintem túl jó kedvű ahhoz.
- Miért kell ilyen korán kelni? – Kérdezte, nyafogva, oldalra fordult és a fejére húzta a takaróját. – Szerintem még a sárkányok is alszanak.
- Tudom, én is aludnék még, - "Vagy bebújnék melléd, aranyos vagy amikor alszol." - de Leila a főnök és szerinte most kell mennünk. Ki az ágyból!
- Rendben, rendben. – Rebegte, erőtlenül, de a szemei továbbra is csukva maradtak.
Megtettem amit kértek tőlem, de mielőtt megérinthettem volna a kijárat kilincsét, megtorpantam, "Elment az eszem?". Visszafordultam és az ébredés és a gyötrődés legkisebb jele nélkül, továbbra is aludtak.
Szeretném leszögezni, alig tudtam aludni valamit az éjszaka, ami miatt folyamatos rémképek zavarták az álmom és csak akkor tudtam valamicskét aludni, amikor az elmém teljesen elfáradt és nem bírt tovább agyalni. Ezenkívül, a Thalmorok elvették a gyűrűmet amit ha nem szerzek vissza, a vezérem szíjat hasít a hátamból. Ugye megértitek, ha egy kicsit ingerült voltam?
Vettem egy mély levegőt és Karskot a hajánál, Thryst a lábánál fogva rángattam ki az ágyból.
- KELJETEK MÁR FEL!
Mindketten, szitkozódva és nyafogva, de felkeltek, azért végig ott maradtam, nehogy megpróbáljanak harmadszorra is visszaaludni.
- Nem mennél ki? Fel tudunk öltözni egyedül is. – Thrys megpróbált kizavarni, de nem hatott rám.
- Igen, már nem vagyok 15 éves hogy segítség kelljen az öltözködéshez! – Talán csak Karsk miatt maradtam felügyelni.
- Eljátszottátok a bizalmam, itt maradok.
Mire végeztek, végre elhagytuk a szobát, reggeli után azonnal összekaptuk magunkat, lóhátra ültünk és Elindultunk Kyneberek felé.
Egy kicsit nehézkes volt az indulás, mert öten voltunk, de csak három ló állt a rendelkezésünkre, Ark, Galliard és Delphine lova. Leila nem volt hajlandó Karskkal utazni és Delphine ragaszkodott hogy Thrys, mivel legjobb tudása szerint, ő az egyetlen sárkányszülött közöttünk, nem gondoltam hogy érdemes lenne felfedni a titkomat. Az egyetlen megoldás, én utaztam Karskkal.
- Ez nagyon izgalmas lesz, Marshal! – Máris megbántam amint elindultunk. Delphine és Thrys haladtak elől, mert ő mutatta az utat, Leila hátul, mert neki nem volt utasa akire vigyáznia kellene, ezért könnyen előre mehet felderíteni, ezenkívül ő jobb lovas volt nálam. Én és Karsk középen helyezkedtünk el, ha megtámadják Leilát vagy Delphinet, könnyedén tudjak előre vagy hátra rohamozni. – Csak mi ketten, férfiak, legjobb barátok. Most hogy jobban belegondolok, érdekes hogy csak hölgyekkel utazunk. – Egyszerűen be nem áll a szája az ilyen utazások alatt. – Leila egy kicsit ijesztő, Delphine folyton csak hajt minket, Thrys meg olyan buta. Vajon lesz lehetőségünk, kevésbé bosszantó, épeszű nőkkel is kalandozni?
- Karsk, mit mondtam én neked az épeszű nőkről? – Gyakran beszélgettünk ehhez hasonló témákról, csak azért állok le vele beszélgetni, mert nincs más akivel beszélhetek.
- Hogy nem léteznek?
- Igen. – Észre sem vettem, de Leila beért mögém.
- Ha befejeznétek a csacsogást, haladhatnánk. – Valószínűleg hallotta a beszélgetésünket, de nem láttam semmi jelét, hogy megsértődött volna, főleg, mert sisak volt rajta.
Folytattuk az utunkat, egyszerűen csak száguldottunk Égkoszorú, hideg földjén. A nyár miatt a déli területeken még nem havazott, én, Leila és Karsk egyáltalán nem fáztunk, de Thrysnek és Delphine-nek muszáj volt melegen öltözni, ha nem akartak megfagyni.
Egy soros vonalban haladtunk az úton, a lovaink patája csak úgy dobogott a kemény, hideg földúton és még csak hátra sem néztünk. Mire a nap már feljebb volt, elértünk egy folyóhoz aminek mindkét oldalán egy-egy régi, romos őrtoronyhoz, amiket egy régi, de biztos tartású kőhíd kapcsolt össze.
- Óvatosan, - Figyelmeztetett minket Delphine ahogy egyre közelebb kerültünk a kettős őrtoronyhoz. – Ezek itt a Valtheim Őrtornyok, egykor régen talán dicső, északi hadvezérek otthona volt és sok csatát nyertek meg miattuk, de ma már a banditák rejtekhelyeként szolgál. Veszélyes, de ez a leggyorsabb út Kyneberekbe.
Akárki építette a tornyokat, okosan tette, a folyó ezen része felől érkezőket, akár sereg, akár átutazók, könnyű célpontot jelenthetnek az egyik torony tetején és a hídon megbúvó íjászok számára. Eltorlaszolják a torony bejáratát és addig nyilaznak amíg az ellenség meg nem hal, vagy ha elfogy a nyílvessző, könnyen kereket oldhatnak. Egy sereggel csak komoly veszteségekkel lehetne bevenni a Valtheim őrtornyokat, ha jól lenne védve, azon csodálkozom, miért nem foglalta el egyik fél sem. Igazából ez még Fehérvágta vármegye és Balgruuf használhatná hogy a Viharköpenyes csapatok csak nehezen jussanak át a határon, vagy a Viharköpenyesek hogy ne csak az embereik visszavonulását fedezze, de ezzel éreztetni a Fehérvágta jarljával hogy érdemes komolyan venni az ügyüket.
Az elmélkedésből egy a fejem mellett elsuhanó nyílvessző térített ki.
- Nincs vesztegetni való időnk! – Leila és Delphine is gyors vágtára fogták a lovaikat, így tettem én is. Karsk csak "éljenzett" és a levegőbe dobálta a karját. Legalább ő jól érezte magát.
- Siessünk!
Leila előrerontott, elővette a vöröspengéjű kardját és az egyik útonállónak levágta vágta közben a fejét. Egy másik félreugrott Delphine lova elől, de végül én, Ark-al legázoltam amitől kitört a nyaka.
A rablók nem jöttek utánunk, gondolom elég volt rájuk ijeszteni és máris futva rohantak. Egy darabig még vágtattunk, de amikor elértük a folyó azon részét ahol egy vízesés mosta lefelé az árat és mindent amit magával hordott, lelassítottuk a hátasainkat és nyugodtabb tempót diktáltunk.
Egy darabig még utaztunk a folyó mellett amíg nem találtunk egy gázlót ahol át tudtunk haladni.
- Átkelünk a folyón, délnek fordulunk és Kyneberek már nem lesz messze.
Az út egy kicsit rögös volt, de senki sem támadt ránk. Talán ez volt Égkoszorú legmelegebb helye, mindenfelé gejzírek löveltek ki a sekély, bokáig érő, meleg vízből.
- Figyeljetek, - Kiértünk az útra, de Delphine még mondani akart valamit. – örülök hogy megbíztok bennem. Tudom, nem a legjobb módon mutatkoztam be, csupán… régi szokások.
- Szó sincs róla hogy megbíznánk benned. – Válaszolta Leila. – Csak parancsot teljesítünk. Meg kell állítanunk a sárkányokat és te, képes vagy segíteni benne.
- Legalább a sárkányszülött a ti oldalatokon áll. – Thryst nem zavarta hogy úgy beszélnek mintha ott sem lenne, csak nézelődött a környéken. Úgy tűnt, Égkoszorú elnyerte a tetszését.
Én mindig is gyűlöltem Égkoszorú földjét, hideg, kemény, ahol csak az erős él túl és bármilyen erős is vagy, elég egy pillanatnyi tévedés, hogy elvegyen tőled mindent, ami kedves a számodra.
Végre, egy félnapos vágta után, elértünk Kyneberek-be. A kis falu teljesen üres volt, nem voltak tetemek, így nem biztos hogy elkéstünk és a sárkány mindenkit megölt volna, de azért gyanús volt hogy nem volt ott senki.
Sem emberek, sem állatok, de több holmi el volt dobálva, egy szekér, felborítva, amiről a dobozok és a zsákok teljesen kiszóródtak, több szerszám hevert mindenfelé, de egy teremtett lélek sem volt sehol.
- A sárkány itt járt, de nem gyújtott fel semmit. – Thrys állapította meg az egyértelműt.
- Nem mondod?! – Tetetett meglepettséggel válaszoltam. – Íme, a sárkányszülött képessége, meg tudja mondani, amit az ember a saját szemével is lát!
Thrys szó nélkül hagyta a megjegyzésem, de csak morcosan oldalra húzta a száját. Tovább lovagoltunk, de néhány rémült falusi még maradt a faluban, de ők is menekülőben voltak.
- Egy sárkány! Megtámadta Kynebereket!
Hallottuk a fenevad üvöltését egy magasabb domb szirtje felől.
- Innen gyalog kell menjünk. – Delphine leszállt a lováról, őt követte Thrys, Leila, én és Karsk.
A lovaink érezve a veszélyt, azonnal menekülőre fogták, Ark megrémült, ritkán láttam félni ezt az aljas kancát. Leila lova, Galliard azért a gazdájával maradt és csak azután fogta ő is menekülőre, miután Leila megsimogatta és intett neki, hogy kövesse a többieket.
- Szerintem Thrys képessége működik. – Karsk is fel lett világosulva a helyzetről, de jobb később mint soha. Nem értettem hogy egy ilyen ostoba kölyök, hogy húzhatja ennyi ideig Égkoszorúban, miközben velem kalandozik. Különös módon, ő volt az egyike azon kevés állandók közül az életemben. – Valaki emlékeztetne, miért is jöttünk ide? – Nem lepett meg az emlékezet kiesése, őt ismerve, kész csoda hogy a mai nap, oly sok mindent megjegyzett.
- Csak fogd be, Karsk! – Ez volt minden amit mondtam neki. Őt is Thrysnek köszönhetem. Reméltem hogy leráztam magamról, mondtam neki hogy bújjon el amíg meg nem találom, de Thrysnek persze hogy meg kellett találnia és ismét a nyakamra hozta.
„Legközelebb élve elásom."
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.