Halo, megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok
Nincs mesélő
Mire a hajnal első sugarai megérinthették volna a tábort, a Viharköpenyes katonáknak már hűlt helye volt. Csupán egy füstölgő hamukupac és néhány csizma és patanyom árulkodott arról, hogy itt bizony egy tábor állt.
A 4 Viharköpenyes katona már javában dél felé vágtatott, mire bárki arra járt volna. Ákos haladt elől, utána ment Veresszem, Sat hátul szeretett volna menni, de Sky ragaszkodott hozzá, hogy ő lehessen a hátvéd.
Sky kicsit tartott Sat-től, nem tudta, mire vélje a tegnap esti kilovaglását. Talán semmiség, hiszen régóta ismerte Sat-ot, de ha Sat valami olyat tesz ami veszélybe sodorja a küldetést, vagy a többieket, nem hagyhatja annyiban.
Miután látta, hogy Sat idegesen a zsebébe dugott valamit, amit nem szerette volna, hogy bárki megláthasson, Sky úgy döntött, megkérdezi.
- Hé, Sat! - A vörös hajú nord nő mellé lovagolt, de a férfi csak egy érdektelen biccentéssel jelezte, hogy hallgatja. - Van valami… amit el akarnál mondani? - Nem tudta, hogyan kezdhetne bele.
- Miről? - Sat várta a választ, de Sky csak nézett egy darabig, de inkább visszakozott.
- Semmiről. - Sky lelassította a lovát, hogy újra ő lehessen a hátvéd.
Veresszem észrevette a kis jelenetet és a lovát a barátja mellé irányította.
- Mi volt ez? - Veresszem egy kicsit szórakozottan kérdezett.
- Nem tudom. - Válaszolt Sat, közönyösen.
- Van amit el akarsz mondani? - Veresszem vigyorgott a sisakja alatt, de Sat csak idegesen megforgatta a szemeit, miután másodszor teszik fel neki ugyanezt a kérdést.
- Nincs. - Ennyivel lerázta a barátját és előre vágtatott, hogy átvegye a helyét, így Veresszem hátul maradt.
A nap már elég magasan járt, hogy nyugodtan arra lehessen következtetni, hogy már dél körül van az idő, mire megérkeztek az Elveszett Késrejtek barlanghoz. Legalább 500m-el arrébb álltak meg a lovakkal, nehogy kiszúrják őket.
Veresszem volt a legjobb íjász és felderítő, így ő ment körülnézni. A barlang egy patak mellett húzódott, aminek csak egy ki és bejárata volt, de Veresszem egy lelket sem látott, aki őrizné. Óvatosan lopakodott a bejárathoz, egy őrszem, vagy rejtett csapda után kutatva, de semmit sem talált. Megvonta a vállát és intett a társainak, hogy tiszta a terep.
A három nord katona, a sisakjuk miatt lehetetlenség lett volna megmondani, melyikük melyik, kivéve Sky-t, elég csendesen követték Veresszemet, aki előre ment, hogy felderítse a barlangot, a többiek tisztes távolságból követték.
A barlang belseje sötét és nyirkos volt és a kitaposott ösvény mellett, a sziklákon át egy kis patak csordogált, ami elnyomta a zajt, ha valaki bejönne. Ez kedvezett a lázadó katonáknak, akik annak ellenére, hogy nem a legjártasabbak a lopakodásban, minél hangtalanabbul próbáltak osonni.
Csendben és fegyelmezetten haladtak, néma kézmozdulatokkal kommunikálva. Veresszem felemelte a kezét, jelezve a csapatnak, hogy álljanak meg és előre mutatott. Egy tábortűz volt, ahol két férfi bandita iszogatott és beszélgetett egymással.
- … és akkor az a hülye k*rva megdöglött miközben b*sztam. - A barlang eléggé visszhangzott, hogy messziről is hallani lehessen, miről beszélnek.
- Aha. - A másik érdektelenül, már holt részegen hallgatta a társa mondanivalóját.
- Mármint, ettől még elélveztem, de most ez halottgyalázásnak számít?
Veresszem jelzett Sat-nek és Ákosnak, hogy maradjanak hátul, ő és Sky megoldják. Az alacsonyabb nord férfi elővett egy íjat, az idegre illesztette és felfeszítette. Rábiccentett a beszélő banditára, hogy azt tervezi lelőni és Sky egyből megértette, hogy neki kell a másik, részeget megölnie.
A nord nő olyan közel lopakodott, amennyire csak lehetett, majd Veresszem eleresztette az íjat és a bandita torkába fúródott, amitől hátra esett és gyorsan megfulladt a saját vérében. A részeg társa fel sem fogta, mi történt, amikor Sky előugrott és a baltáját a fejébe állította.
Senki sem hallotta meg őket, Sky jelzett a többieknek, hogy jöjjenek és folytatták az utat.
Egy hatalmas, nyílt terepre értek, ahol csak egy természetes, kőhíd vezetett át, egy nagy tó felett, amibe az eddig mellettük folyó patak, zuhatagként ért véget. Az átkelő közepén, egy hatalmas szikla oszlop volt, ahol egy kis, rozoga megfigyelő állás volt, ahol legalább 3 bandita volt.
Veresszem már indult is, hogy felderítse a helyet, de Sat gyorsan elkapta a vállát és megállította. Kíváncsian meredt a társára, aki csak felfelé biccentett egyet, a hatalmas barlang oldalára épített gyilokjáróra, ahonnan tökéletesen be lehet látni az egész átkelőt és legalább két bandita volt rajta. Talán nem voltak a legélesebb eszű, vagy készenlétben lévő őrök, de annyira nem voltak hülyék.
- Most mi legyen? - Érdeklődött Sky, hátha valamelyik társának van-e ötlete.
- Ha előre megyünk, kiszúrnak és lenyilaznak, mint az állatokat. - Magyarázta Sat.
- Talán kiiktathatnánk őket? - Kérdezte Veresszem, elő véve egy újabb nyílvesszőt.
- Nem jó ötlet, - Ákos megállította, mielőtt felfeszíthette volna. - messze van és ha elvéted, mindannyiunknak vége.
- Esetleg, - Sat-nek ötlete támadt és egy alacsonyabban lévő sziklát nézett. - egyikünk felmászhatna és elintézhetné az őrszemeket.
- Jól hangzik. - Ákos beleegyezett és Sat már mászott is, de Sky még odament hozzá.
- Esetleg, veled menjek? - Sat nem értette, minek jönne vele.
- Miért?
- Hogy… - Sky még mindig nem tudta, mire vélje Sat tegnap esti eltűnését. - fedezzelek.
- Megoldom. Segíts a többieknek. - Ennyivel le is rázta és már mászott is és Sky visszatért a két férfi társához.
- Ne aggódj, - Nyugtatta Ákos. - Sat rendben lesz.
Sky nem Sat biztonsága miatt aggódott, hanem, hogy nehogy bajt okozzon, de ezt nem osztotta meg a társaival.
Sat óvatosan közelítette meg a gyilokjárót a sziklán és meglátta az egyik banditát, ahogy az egyik lábát lógatva ült a szélén. Lassan a mögé jutott, elővette a kardját és elvágta a torkát. Elvette az íját és a nyilait. Az egyik nyilat az íj idegére illesztette és megcélozta vele a másik banditát, aki a gyilokjáró végén ült. Eleresztette a nyilat és el is találta a banditát, de csak a gyomrába, amitől hangosan felordított. Elég hangosan, hogy a hídon lévők és a gyilokjáró melletti barlangból meghallják a társai.
- A k*rva anyját. - Morogta Sat, eldobta az íjat és rohant, de nem a társaihoz, hanem a barlangba.
A hídon lévő banditák egyből elrohantak, hogy elkapják Sat-et, így megnyitva a három másik Viharköpenyes előtt az utat, amit nem voltak restek kihasználni.
- Ezt jól megcsinálta. - Sky csak megforgatta a szemeit a sisakja alatt.
- Csak hibázott, de nem hagyhatjuk, hogy az áldozata semmissé legyen. - Magyarázta Ákos és a többiekkel tovább ment.
Szerencsére, az őrszemek a szemben lévő korlátról is elmentek, hála Sat baklövésének, így könnyedén átjutottak a tavon, de a következő barlangban már újabb akadályok állták az útjukat.
Egy halom csont, elsősorban állati, volt egy kötélre kötve és függőlegesen felakasztva, hogy hangosan zörögjön, ha valaki meglöki őket.
Veresszem jelzett, hogy ő megy előre. Levette a hátáról az íjat és nyilakkal teli tegezét, majd átdobta oda, ahol biztonságban lesz. Óvatosan elindult, ügyesen kitért és átjutott a riasztókon, majd magához vette a fegyvereit.
Sky következett, aki magánál tartotta a kardját és a baltáját és ha kicsit nagyobb is volt mint Veresszem, de átjutott a csontokon.
Ákos nem különösebben és nyugodtabb tempóban haladtak volna tovább, de egy szakadás miatt megálltak. Sky a lábával elszakított egy botlókötelet, amit nem vettek észre. Dörömbölést és nyikorgást hallottak a fejük felől.
Egy halom szikla zuhant alá a mennyezet felől. Épp csak volt idejük félreugrani, anélkül, hogy bármelyikük meghalt vagy megsérült volna.
- Mindenki jól van?! - Kérdezte Ákos.
- Jelentkezzen, aki meghalt! - Viccelődött Veresszem.
- Szóval, itt vagytok! - Egy csapat bandita felfigyelt a rengésre és rajtakapta a Viharköpenyes katonákat.
Az íjászok, akik hárman voltak, tüzet nyitottak, de elvétették a lövéseket. A lázadó katonákat nem zavarta a túlerő, mert legalább 9 bandita támadt rájuk, de ők nem hátráltak meg.
Sat, miután elrohant a gyilokjáróról, egy rácsos ajtót talált, ami nyitva volt. Gyorsan berohant, rajta, de azonnal megtorpant, amint meglátta az égő fáklyákat, az ócskán, de tartósan, fából összetákolt falakat, valamint a nagy tér és a néző közönség, egy arénára emlékeztette.
- Nézzétek fiúk! - Az aréna legjobb ülőhelyén, egy nagydarab, tagbaszakadt nord férfi ült, több banditával körbe véve, akik egyértelműen, szórakoztatásra vártak. - Ulfric egyik Viharköpenyes bohóca jött el szórakoztatni minket! - A banditák többsége éltetni kezdte a főnöküket, míg néhányan hangosan kiabáltak, hogy vért akarnak. - Eresszétek be a farkasokat! - Felemelte a kardját, ami semmi olyasmi nem volt, amilyet Sat látott volna, erős, valami acélszerű anyagból készült, kissé vékony volt és görbe, de nem annyira mint egy redguard handzsára. Látszott, hogy már nagyon régi, így Sat egyértelműen arra gondolt, hogy az lesz Freydis hadúrnő kardja.
Nem volt sok ideje ezen gondolkodni, mert legalább 4 farkas vette körbe. Sat elővette a kardját és szembeszállt a bestiákkal. Az egyiknek a hátába szúrta a pengéjét, a másikat képen törölte a pajzsával, amikor az rávetette volna magát, a harmadikat félre rúgta, miközben hátba támadta.
A negyediknek ő támadt neki és egyetlen csapással félbevágta. A tömeg élvezte, ahogy Sat kivégezte ezeket a szerencsétlen farkasokat, amiket napok óta éheztettek.
- Egész jó vagy, - A főnök ismét felemelte a kardját. - egy istenverte Viharköpenyeshez képest! Lássuk, - Intett egyet, mire két hatalmas medve jött be a verembe. Sat előre aggódott, maga elé helyezte a pajzsát. - Azt mondják, a Viharköpenyesek medvékkel b*sznak! Nézzük, igaz-e!
Sat nem vette fel a sértést, de a harcot már annál inkább. Óvatosnak kellett lennie, egyetlen csapás az egyik medvétől és valamilye akár el is törhet. Óvatosan kerülgette a két fenevadat, az egyik a hátsó lábaira állt és üvöltött egyet. Sat-nek már volt szerencséje levadászni jó néhány medvét, de kettővel egyszerre, ráadásul, egyedül még nem kellett megütköznie.
A másik medve felé támadt, de Sat minden erejével a pajzsába vetette az erejét és úgy tűnt, sikerült kivédeni a támadást, majd gyorsan megpördült és az oldalába szúrta a kardját. A másik medve is támadásba lendült és képen törölte vele Sat-ot.
A nord a földre esett és leesett a sisakja, ami egyértelműen megmentette az életét. A kardja a kezében maradt és a pajzsa alapból a kezéhez volt illesztve. Gyorsan felállt és készen állt, akár halálig harcolni.
Ezúttal ő rohant az egyik bestia felé, ami ugyanígy tett, de Sat ravaszabb volt, az utolsó pillanatban kitért előle és a kardját a nyakába szúrta. A másik medve a háta mögé került, nem volt ideje kihúzni a kardját a halott állat nyakából, így eleresztette azt és oldalra vetődött a csapás elől.
A pajzsát maga elé tartva kerülgette a medvét, folyamatosan próbálva eljutni a halotthoz, hogy visszaszerezze a kardját. Amint ezt sikerült, már ő tartotta sakkban az ellenfelét, de az ismét felállt a két hátsó lábára, hogy ezzel félemlítse meg. Sat azonban nem ijedt meg, kapott az alkalmon, amíg a medve a hátsó lábain áll és felé rohant.
A bestia arra készült, hogy egyetlen csapással kivégezze az embert, de az lehajolt és egyáltalán nem a mellkasát, hanem a jobb hátsó lábába vágott bele. Sat, miután a medve a mellső lábaira ereszkedett fájdalmában, ráugrott a hátára és a kardjával átszúrta a koponyáját és élettelenül összeesett.
Érdekes módon, nem hallott semmit, arra számított, hogy a közönsége tapsolni fog és küldenek egy újabb bestiát amivel megküzdhet, de ehelyett, csatazajokat hallott.
Felvette a sisakját, majd ahhoz a járathoz ment, ahonnan az egyik medve jött és elért a végéhez. Egy ketrec ajtóhoz, amin keresztül látta, hogy a társai hátba támadták a banditákat és több holttestet fedezett fel, szerencsére, egyik társa sem volt közöttük.
- Még ne temessetek! - Kiáltotta, miután meglátta a kimerült, de győztes társait pihenve a banditák vezérének teteme felett.
- Sat, hol voltál?! - Sky inkább gyanakvó volt, mintsem megkönnyebbült.
- Állatokkal játszottam. Mi tartott ennyi ideig? - Válaszolta Sat, szórakozottan megvonva a vállát.
- Volt néhány, akiket el kellett intéznünk, - Magyarázta Ákos. - de amíg te elvontad a figyelmüket, könnyen hátba támadtuk őket.
- K*rvára örülök, hogy a lehetőségért. - Sat-től csak egy szarkasztikus megjegyzésre futotta és elkezdte átkutatni a banditák holttesteit, aranyért és más értékekért.
- Most komolyan? - Sky csak megvetően a csípőjére tette a kezét. - Mint egy varjú egy csatamezőn.
Sat nem mondott semmit, fogott egy üveg olcsó sört, amiből húzott egyet, de most elege volt ezekből a megjegyzésekből. Ákos és Veresszem csak kimerülten a banditák tábortüze mellé ült, pihenni, amíg a talált élelmet fogyasztották.
- Sky, - Kissé ingerülten felvett egy ócska, rozsdás fémkorsót a földről, ami több helyen lyukas volt és már évek óta használhatatlan és egy csillogó, sötét vörös drágakövet, amiről tudta, hogy nem rubint, hanem gránát és a női társának mutatta őket. - mondd meg, mik ezek? - Sky csak zavartan nézett, de megadta a választ.
- Egy rozsdás korsó és valamiféle drágakő. - Sat egy darabig hallgatott, majd válaszolt.
- Rossz válasz. Ezek tárgyak. - Eldobta a rozsdás korsót és Sky elé tartotta a drágakövet. - Az egyetlen különbség a két tárgy között, hogy ez sok pénzt ér. - Végül zsebre tette.
Kyneberek egy csendes kis falu volt, Széltetőtől délre, egy kedves kis fogadóval, alapjáraton csendes volt, de most olyan volt mint egy kripta, minden üres és kihalt. Olyan hóvihar keletkezett, hogy bárki eltévedhetett benne, mert az ember az orráig sem látott tőle. Amit sokan nem tudtak, a falutól keletre, egy dombon lévő szirten, amin még fű sem nőtt, ott volt eltemetve egy sárkány már ősidők óta, nem több egy halom csontnál.
Marshal és a többiek sikeresen megérkeztek erre a helyre, de a havazás olyannyira megnehezítette a dolgukat hogy kénytelenek voltak hátra hagyni a lovaikat és gyalog felkaptatni a meredek domboldalon.
Két útitárssal találkoztak ahogy haladtak felfelé, egy még Marshalnál is hatalmasabb termetű ork harcossal, fekete ében láncvértben és sisakban, valamint, egy apró termetű, fekete hajú és felemás szemű kis breton lányba, a hajával takarta el a bal szemét.
- Végre megérkeztetek. – Köszönt a nagydarab ork, a sisakját nem vette le és nem lehetett látni az arcát.
- Egy kicsit hosszú volt az út. – Marshal elmosolyodott a sisakja alatt és kezet rázott az orkkal. – Örülök hogy ti jöttetek segíteni, Gramb, Liz. – A lányra pillantott, aki csak gonoszul és sunyin mosolygott.
- Marshal, lennél szíves bemutatni? – Követelte Delphine, miközben a kardja markolatához készült nyúlni. Valami nyugtalanító volt ebben a kettőben.
- Igen. Ők itt a társaink. A kis, töpörtyű, nyeszlett kis ork, Gramb, - Az orkra mutatott és viccelődött, majd a lányra. – ő pedig Liz. Azért jöttek, hogy segítsenek. – Most az eddigi társait mutatta be. – Ő Thrys, a sárkányszülött, akiről Leila beszélt és Delphine aki állítólag tud egyet s mást a sárkányokról.
- Minél többen jönnek, annál jobb. – Thrys örömmel üdvözölte a két jövevényt. Gramb illedelmesen meghajolt, de Liztől csak biccentett, mint akit nem is érdekel.
Hirtelen, a hófúvás zajából, a beszélgetést megzavarva egy pár szárnysuhogás zaja. Csak egy dolgot jelenthetett.
- A sárkány megérkezett! – Kiáltotta Delphine.
- Nincs időnk beszélgetni, sietnünk kell! – Vetette fel Leila és a már 7 fős csapat felbaktatott a szirtre és a sárkány kripta már jól látható volt a számukra.
Azonban, egy hatalmas hörgést hallottak a fejük felől, majd a hang irányába fordultak és meglátták egy hatalmas fenevad alakját a távolból.
A sárkány láttán mindannyian fedezékbe bújtak egy hatalmas szikla mögött és figyeltek. Marshal és Thrys elméjébe azonnal a felismerés csapott be amikor meglátták a rémes fenevadat.
- Marshal, ez az a…
- Igen. - Marshal, ezúttal teljesen komoly volt. - Ugyanaz, amelyik elpusztította Helgent.
- Láttátok már azt a sárkányt?! – Kérdezte Leila, kissé idegesen.
- Igen, ott volt. Épphogy csak sikerült… - A történetet Delphine szakította félbe.
- Maradjatok csendben! Valamit mintha mondana. – Mindenki, még Karsk is csendben maradt.
Valóban így volt, a fekete sárkány a levegőben egy olyan nyelven kezdett el beszélni, amit senki sem értett a jelenlévők közül.
- Sahloknir, ziil gro dovah ulse! – (Sahloknir, a lelked hozzám van kötve az örökkévalóságig!). A hangja félelmetes volt és még Marshalt is átjárta a félelem, azután amit történt. – SLEN TIID VO! – Miután kimondta ezeket a szavakat, a föld megremegett, majd a szirtből, amin még fű sem nőtt, előbújt egy hatalmas csontváz sárkány, ami magától mozgott.
- Alduin, thuri! – (Alduin, nagyuram!). A csontvázsárkány, ami évezredek óta feküdt élettelenül a föld alatt, most könnyedén beszélt ugyanazon az ismeretlen nyelven mint a másik sárkány ami felette szállt egyhelyben. – Boaan tiid vokriiha suleyksejun kruziik? - (Eljött az ideje hogy feltámaszuk az ősi birodalmunkat?). Ahogy beszélt, a csontvázsárkány lángba borult és ahogy terjedtek rajta a lángok, a húsa, a bőre és a pikkelyei is vissza nőttek a testére.
- Geh, Sahloknir, Kaali mir. – (Igen, Sahloknir, bajnokom.) – Mindenki lélegzetvisszafojtva bámulta a két sárkány párbeszédét, annak ellenére hogy egy szót sem értettek az egészből. A fekete, az, amelyik feltámasztotta Sahloknirt, egy különös erőt érzett a közelben és a csapat felé nézett, akiket már a kezdettől fogva kiszúrt, de két olyan erőt érzett, amire hajlandó volt figyelmet szentelni. A két sárkányszülöttet. – Ful, losei Dovahkiin? Zuk uben, zein do hei? Zu'u koraav nid nol dov doh hi. – (Te vagy az, sárkányszülött? Ráadásul ketten? Nem látok semmi sárkányszerűséget bennetek.).
A csendet végül Karsk törte meg.
- Én vagyok az egyetlen, aki ebből egy mukkot sem ért?
- Karsk, fogd be! – Préselte ki a szavakat Marshal a fogai közül, de mielőtt bárki válaszolhatott volna, a fekete sárkány ismét megszólalt.
- Még csak a nyelvünket sem beszélitek, ugye? – Ezúttal olyan nyelven beszélt amit mindenki értett. Minő arrogancia, hogy a sárkány nevet meritek egyáltalán viselni. – Ahogy beszélt, mindenkiben tudatosult a tény, hogy a sárkány, tud a jelenlétükről. – Sahloknir, krii daar joorre! – (Sahloknir, végezz ezekkel a halandókkal!).
A fekete sárkány kiadta a parancsot, majd elrepült, de a feltámasztottnak, a teste utolsó darabja is vissza nőtt a csontjaira. Tiszta szürke volt, narancsos barna szemekkel és valamivel kisebb a feketénél, de még így is rettenetes ereje volt.
- Én vagyok Sahloknir! Féljétek a hangom!
Sahloknir félelmetes üvöltését mérföldekre el lehetett hallani, a madarak több kilométerre is elmenekültek és a többi állat is az ösztöneire hallgatva követte őket hogy minél messzebb kerüljenek a sárkánytól.
Az önjelölt sárkányvadászok előbújtak a fedezékükből hogy végezzenek a szörnyeteggel.
- Támadjuk le! – Kiáltotta Leila, de Marshal megállította.
- Ne! - Megragadta a karját. Különös volt, hogy Marshal inti óvatosságra Leilát. - Láttam hogy mészárolt le egy halom katonát egy másik Fehérvágtánál! – Marshal és Thrys már végeztek egy sárkánnyal, de akkor több katona is volt velük és volt egy hatalmas torony is amihez Marsh oda tudta kötözni. Ezúttal egyik sem állt a rendelkezésére. – Ha lerohanjuk, biztos megöl!
Mielőtt bárki megkérdezhette volna, "Hogy akkor mit tegyünk?!", Sahloknir egy hatalmas tűzcsóvát zúdított a csapatra, ami elől sikerült félreugrani, de két felé kellett válniuk. Balra került Thrys, Karsk, Delphine és Leila, jobbra pedig, Marshal, Liz és Gramb. A legokosabb választás az lett volna ha íjakkal és nyilakkal tüzelnének rá a távolból, de a két sárkányszülött tudta jól hogy azzal semmit sem érnének el.
Leila bal oldalról egy erős tűz sugarat, Liz jobbról jégdárdákkal és Gramb, szintén jobbról, villámcsapást eresztett a sárkányra. Mindkét oldalról erős varázstámadások érték, de elég volt erősen megrebbenteni a szárnyait és gyakorlatilag elsöpörte a felé induló támadásokat.
Sahloknir ebben a pillanatban éledt fel és nem volt ereje teljében, több szárnycsapás kellett hogy a levegőbe ereszkedhessen és egy pillanatra úgy tűnt, le fog zuhanni, de a levegőben maradt ahol továbbra is lomha, kimerült mozgása volt, de így is félelmetes ellenfélnek bizonyult. A magasból zuhanórepülésbe kezdett, majd Marshallék felé vette az irányt, Gramb lélekszakadva kirohant a fedezékből és a másik fél felé vette az irányt, Sahloknir nem törődött vele, egy újabb tűzcsóvát indított Marshal és Liz felé. A kettőnek nem volt ideje elfutni, ezért Marsh, gyorsan az oltalmába vette a kis breton lányt és maguk elé tartotta a varázstörőt. Nem tudta hogy megvédi-e a sárkánytűztől, de nem volt más ötlete hogy túlélje és megvédje Lizt.
Mindketten túlélték és készek voltak visszavágni, Marshal átvágott a tűzön hogy újra egyesüljön a csapattal, Liz követte.
- Valami terv?! – Kérdezte Leila a nordtól.
- A földre kell kényszeríteni! Amíg a levegőben van, esélyünk sincs! – Ezt mondani könnyű volt, megoldani már nehezebb. Alattomosan elvigyorodott. – Van egy ötletem. – Aggódva felnézett a szörnyre ami épp elrepült és egy kicsit óvatosabb hangra váltott. – Csak egy lehetőségünk lesz. – Ezzel elkezdte megosztani a tervét a többiekkel.
Sahloknir ismét a levegőben volt és ugyanúgy mint Helgennél, most is sötét viharfellegek borították el a felhős eget, a hófúvás abbamaradt és tűzgolyók kezdtek hullani az égből. Marshal a pajzsával védekezett és maga mellé vette Thryst és Leilát, Liz a háromágú varázsbotjával egy erős védőpajzsot hozott létre hogy megvédje Grambot, Delphinet és Karskot.
Liz varázs ereje és Marshal pajzsa kitartott és a csapat sértetlenül megúszta. Tudták, az egyetlen lehetőség a sárkány legyőzésére, ha távol maradnak tőle és messziről nyitnak rá tüzet, de senkinek sem volt íja és csak Liz rendelkezett olyan erős varázslattal hogy komoly kárt tegyen a bestiában.
Amint az utolsó tűzgolyó is földet ért és a földet, hatalmas füstfátyol borította, a sárkányvadászok megbújtak néhány szikla, kiégett fa és bokor mögött. Sahloknir úgy gondolta, végzett mindegyikkel, ezért és a kimerültsége miatt, leszállt a földre hogy erőt gyűjtsön, de ezzel csak azt érte el, hogy az ellenségei, lesből támadjanak rá.
A csapat, minden oldalról körbe vette és egyszerre csaptak le rá. Sahloknir először azt sem tudta mit tegyen, de hamar észbe kapott és a szárnyaival, karmaival és a hatalmas állkapcsával kezdett védekezni.
Az egyik szárnyával Thrys, a másikkal Delphine, a farkával Marshal és a szájával Gramb foglalkozott. Gramb kitért a hatalmas fenevad harapása elől és a hatalmas, tüskés, szarvas halálfejes buzogányával, akkora erővel sújtott a sárkány fejére, amitől akármi ripityára törne, sajnos a sárkánypikkely, bőr és csont, nem tartozik az "akármi" közé és egy kisebb fejbeverésnél nem volt több Sahloknirnak. Mindenki meglepetésére, Gramb csapása, szinte meg sem sértette a sárkányt és félig bekapta az orkot.
Óriási szerencse, hogy Gramb fizikai ereje hatalmasabb még az orkok között is, mert a sárkány nem bírta összezárni az állkapcsát amit az ork, alul az egyik lábával, felül a két kezével és a felsőtestével támasztott ki.
Mindenki ledöbbenve nézte a jelenetet, Thrys és Delphine nem gondolták hogy létezik halandó, aki puszta kézzel képes kitartani egy sárkány szájában, Marshal és Leila még nem látták hogy Gramb így erőlködik valamin, talán ő volt a legerősebb ork Tamrielen és most mégis, szenved, gyötrődik hogy életben maradjon.
- Segítenünk kell! – Thrys gondolkodás nélkül az ork segítségére sietett, de Marshal erősen visszafogta. – Mit csinálsz?! A társad! A barátod! – Marshal arcát nem lehetett látni a sisakja miatt, ahogy Leiláét sem, de egyikük sem mozdult, hogy a társuk segítségére siessen, Delphine is megértette a helyzetet és Karsk egyszerűen túl hülye volt hogy megértse a helyzetet. Csak egy árokban szorongatta a fakardját és reménykedett, hogy nem ő öl meg senkit, véletlenül. Marshal egyenesen megparancsolta neki, hogy maradjon ott és ne csináljon semmit.
- Nem, Thrys. – Marsh nyugodtan, de mégis, határozottan válaszolt.
- Gramb tudja, mit kell tennie és hajlandó az életét is feláldozni érte. – Leila folytatta.
Thrys nem fogadta el és továbbra is megpróbált kiszabadulni, de a nord férfi nem engedte.
- Ha most odamész, mindannyiunkat megöletsz! – Hátra szorította a karját és térdre kényszerítette, majd halkan a fülébe suttogott. – Megöletheted magad, ha akarod, - Marshal most olyan félelmetesen beszélt hozzá, amitől kisgyereknek érezve magát, muszáj volt engedelmeskednie. - de ha a küldetést, vagy a társaim értelmetlen halálát teszed kockára, nem csak a sárkánytól kell félned. – Thrys lenyugodott, abbahagyta a fészkelődést és tovább figyelt.
Gramb fekete láncvértje, fekete tüzet kezdett kibocsájtani magából ami még a sárkány száját is égették, a páncélja is egy daedrikus ereklye, Boethiah ében láncvértje, ő az egyetlen akinek két ereklyéje van. Sahloknir nem bírta összeroppantani az orkot, inkább kiköpte, olyan erővel ért földet, hogy az is kérdéses hogy életben maradt-e.
Amíg a sárkány újra a levegőbe ereszkedett, Liz, a semmiből, hirtelen megjelent, miután feloldotta magáról a láthatatlanság varázslatát és megütögette Marshal karját.
- Sikerült? – Liz nem tudott beszéli, így csak magabiztosan elmosolyodott és bólintott, "Első lépés.", gondolta Marshal, a sisakja alatt egy kárörvendő vigyorral. – Leila, Delphine, ti jöttök! Thrys, te is állj készenlétben. – "Most ezen múlik minden."
Sahloknirnak nem volt elég ereje hogy egy újabb tűzesőt zúdítson az ellenfeleire, de nem fogyott ki a trükkökből, körbe-körbe körözött a csatatér körül és megpróbálta egy hatalmas tűzkarikába zárni az ellenfeleit, de nem sikerült, mindannyian vagy az egyik, vagy a másik irányba futottak, és ez a terve füstbe ment.
A sárkány már nem bírt hosszasan a levegőben maradni és kénytelen volt ismét földre szállni, de ezúttal egy hegy alatti dombon, nehogy ismét rajta üssenek.
- Gyerünk! Itt az idő! – Üvöltötte Marshal, felemelve a kardját és a csapat, egyenesen rárontott a fenevadra.
Sahloknir egy hatalmas csóva tűzzel próbált védekezni, de a támadói gyorsabbak voltak és ismét körbevették. Leila és Thrys az egyik oldalról, Marshal és Delphine a másik oldalról támadtak rá. A sárkány még kimerülve is gyors volt és mivel egy dombon szállt le, könnyebben tudott védekezni.
A szárnyával félrelökte Thryst, majd elkezdett csapkodni, mintha fel akarna szállni, de tudta, hogy nincs hozzá elég ereje. Nem is az volt a célja, Marshal és Leila felé tornyosult, a földet érésével keltett rengéstől, Marshal elesett és legurult a dombról. Leila nem volt ilyen szerencsés, ő félig leguggolt a rengéstől, de amint felemelte a fejét, a sárkány bekapta. Leila feje és lábai a sárkány szájának a két szélén lógott ki és tehetetlenül kényszerült várni a véget ami néhány másodperccel azután jött el, hogy a sárkány, a fekete ébenvértje ellenére, összeroppantotta a csontjait és nem mozgott többet.
Rögtön ezután, észrevette hogy Delphine újból támadni próbál, de ismét gyorsan reagált, kiköpte a nord nő testét, amivel csak eltakarta az újabb adag tüzet, amivel a breton nőt készült felgyújtani. Delphine későn vette észre és csak egy másodperc töredéke állt rendelkezésére.
- FUS RO DAH! – Delphinet egy hatalmas lökéshullám, kis híján a sziklafalhoz vágta, de túlélte és megúszta a tüzes poklot. Thrys mentette meg, de Leila, összeégett és elszenesedett teste előtte csapódott be. Érezte az égő hús bűzét és kis híján felfordult tőle a gyomra.
A sárkány most az elf lányt vette célba, de ő nem volt elég gyors hogy kitérjen és Delphine megmentése miatt, nem tudta használni a kiáltását.
- WULD NAH KEST! – Hirtelen, egy sötét árny ragadta el a tűz útjából. Amikor felpillantott, ismerős, sötét páncélos alakot látott meg.
- Marshal?! Ezt hogy csináltad?!
- Később! Előbb öljük meg! – "Második lépés."
Sahloknir elég erőt gyűjtött hogy újra a levegőbe emelkedjen, de a hegyről, aminek az aljába szállt le, egy sötét alak ugrott a hátára amitől elkezdett összevissza rángatózni, hogy lerázza a hívatlan utasát. Leila volt az, elővette a hatalmas, kétkezes, vörös pengéjű pallosát, majd óvatosan, egyensúlyozva megindult a szárnya felé.
A sárkány már majd egyszáz méterre volt a levegőben, mire a megpördült hogy lerázza magáról a nord nőt, akiről úgy tudta, meghalt, de a gondolkodás miatt, ha csak egy pillanatra is, lelassult és ez pontosan annyi időt adott Leilának, hogy beleszúrja a hatalmas, vörös pengét a sárkány szárnyának a közepébe.
Sahloknir felordított a fájdalomtól és akkora erővel csapkodott, amekkorával csak bírt, hogy lerázza az ellenfelét magáról, de ezzel csak maga alatt vágta a fát. Leila a balkezével a kardja markolatába, a jobbal a sárkány szárnyába kapaszkodott, nehogy a hirtelen erőváltások miatt eltörje valamijét.
Minél többet csapdosott, a penge annál lejjebb és lejjebb vágott a szárnyában és egyre közelebb került a földhöz. Amint a penge elég mélyre és a sárkány elég közel került a földhöz, Leila elengedte a kardot és a szárnyat egyszerre és a nehéz vértje ellenére, vetődve ért földet, akár egy akrobata.
- Leila?! De te az előbb haltál meg?! – Thryst egymás után érték a meglepetések, már szinte fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. – Mégis, mi folyik itt?! Marshal! – A nord csak egy magabiztos vigyort eresztett az arcára, "Harmadik lépés és ezzel meg is volnánk."
- Ez a sárkány, máris halott. – A kis, breton lány felé nézett, aki csupán vigyorgott mint a vadalma. - Liz, most! – Egy újabbat bólintott, majd minden varázs erejét a két kesztyűs kezébe összpontosította, amiket összeolvasztott és egy gyengébb, mágikus hullám söpört végig a környéken, de olyan gyenge, hogy szinte alig lehetett érezni, de pontosan elegendő, egy, vagy netán több, csapdarúna aktiválásához. – MINDENKI FEDEZÉKBE!
A sárkány teljes alsó teste, egyik pillanatban fehér fényben úszott, a másikban robbanások tömkelege rázta fel az egész környéket, mintha egy földrengés jött volna létre. Sahloknir alsótestén, Liz legalább egy tucat robbanó varázsrúnát helyezett el, amit azért egy sárkány is megérez.
Amint a rázkódások véget értek, mindenki előbújt a rejtekéből hogy megnézzék, hatott-e Liz varázslata.
A sárkány kiterülve feküdt, ironikus módon, ugyanabba a gödörben ahol, talán egy órája sincs hogy feléledt és lángok borították a testét, majd a bőre és a húsa, egyszerűen elégett, majd Thrys és Marshal egyszerre nyeltek el belőle egy különös erőt amit már mindketten tudnak hogy a lelke.
- Szóval ketten vagytok, sárkányszülöttek. – Delphine szólalt meg előbb. – Nem hibáztatlak amiért nem árultátok el.
Marshal
- Ez elképesztő volt, Marshal! - Thrys izgatottan a vállamra tette az egyik kezét és elismerően mosolygott rám. - Hogy csináltátok?! Olyan volt, mintha olvastatok volna egymás gondolataiban! És hogyan élte túl Leila?! - A zavarodott tekintete egyértelművé tette, hogy semmit sem fogott fel.
- Hm, - Kissé öntelten keresztbe tettem a karjaimat. - jó, elmagyarázom, mi is történt pontosan. Amikor újra egyesültünk, már kész volt a tervem, két dolgot kellett elintézni, tartósan a földre kényszeríteni a sárkányt, vagyis elvágni a szárnyát és időt adni Liz-nek hogy megfelelő mennyiségű csapdarúnát helyezzen el a testén.
- A robbanások? - Thrys egy kicsit zavart volt.
- Igen, a robbanások. - Folytattam. - A terv első lépése, a rúnák elhelyezése volt és ehhez mi, de legfőképpen Gramb volt a kulcsfigura, mert neki volt közülünk a legnagyobb testi ereje. A legjobb mód az elterelésre, ha a nagyember beugrik a szörny szájába, anélkül hogy gyanút fogna, ezért úgy kellett csinálnia, mintha azt hinné, hogy egy fejre mért, erős csapással végezhet vele, de ő is és én tudtuk hogy nem fog működni ami után meglepett arcot kellett vágnia és reménytelenül küszködőnek amikor a fenevad bekapta.
- Hihetetlenül erős a társad! - Szinte csodálkozva nézett Gramb-ra, akinek kutya baja volt, miután a sárkány kiköpte.
- Az igazság, sem én, sem ő nem tudtuk hogy ki tud tartani a sárkány állkapcsával szemben, ezért azzal a tudattal vállalta el, hogy akár meg is halhat. - Gramb mindig bátor és önfeláldozó volt közülünk és mindig önként jelentkezett az öngyilkos feladatokra és ismert engem is, tudta hogy gyakran vakmerő terveim vannak, de célravezetők. - Amíg Gramb elterelte a figyelmét, Liz kihasználta a lehetőséget és a varázs ereje egy részével, robbanó rúnákat helyezett el a sárkányon. A terv majdnem tönkrement amikor oda akartál rohanni hogy segíts neki.
- Oh, - Thrys megértően lehajtotta a fejét. - sajnálom. De elmondhattad volna nekem! Beavathattatok volna.
- Csak jobban akadályoztál volna. Nem lettél volna hajlandó belemenni, hogy Gramb az életét tegye kockára. Magad jelentkeztél volna, amivel többet vesztettünk volna.
- Hát… - Thrys teljesen ledöbbent, mennyire kiismertem, ilyen rövid idő alatt.
- A második, - Folytattam a tervem részletezését. - elhitetni a sárkánnyal hogy ő került fölénybe és mi már a vereség küszöbén vagyunk. Több reménytelen támadást indítottunk ellene amiket könnyedén kivédett, de csak azt akartuk elérni hogy elbízza magát. Egy kicsit veszélyes volt és Delphine majdnem meghalt, de pont időben reagáltál. - Elismerő mosolyt sugalltam felé, ami egy kicsit jobb kedvre derítette. Szépen mosolygott. - Megmentetted Delphine-t, én meg téged. - Megsimogattam a fejét, amit egyszerre tartott kellemesnek és kicsit zavarba ejtőnek.
- Szerencsés véletlen volt az egész.
- A harmadik és egyben utolsó fázisa a tervnek, a földre kényszerítés volt amelyik mind közül a legkényesebb is, mert ha a sárkánynak feltűnik hogy Leila csak egy illúzió a szájában, vagy Liz kifogy a mannából, meghaltunk volna. - Egy pillanatra megborzongtam, amikor a vezérünkre gondoltam. Mindig olyan intelligens és előrelátó volt, mintha látnoki képességei lennének. - A vezérünk nem véletlenül Lizt választotta erre a küldetésre mert még egy sárkányt is be tudott csapni. Amikor egy hamis Leilával végzett, az igazi felmászott a sárkány mögött lévő hegyre ahova eredetileg csalogattuk és várt a megfelelő alkalomra, hogy lecsapjon és elvágja az egyik szárnyát. Azért kellett mindenképp a földre vinni, mert Liz egy mágikus hullámmal tudta csak aktiválni a rúnákat ami nem érte volna el ha a sárkány a levegőben van.
- Hát… - Thrys csak tátott szájjal hallgatta az eseményeket. - hihetetlen! De… hogy működtök együtt ilyen jól?
- Sokat gyakoroltunk és szolgáltunk együtt. Van egyfajta dinamikánk. Az összes társunkkal. - Delphine felé néztem.
- Azt hiszem tartozom némi magyarázattal. – Delphine a csata után felkészült hogy elmondjon mindent magáról és a céljairól.
- Ne itt beszéljünk. – Vágott közbe Leila. – Itt bárki megláthat minket.
- Igazad van, hamarosan ellepik a helyet a bámészkodók. – Mondtam és elkezdtem egy megfelelő helyet keresni. – A fogadó ott szerintem üres.
Összeszedtük magunkat, a hó ismét elkezdett hullani, de ezúttal nyugodtabb ütemben, nem abban az őrült, rohanásban ami bárkit elvakítana, inkább abban a titokzatos stílusban, ami elrejtett mindannyiunkat és az örök rejtélybe burkolta a kérdésre a választ, „Vajon ki intézte el a sárkányt?".
Végül igazam lett, a fogadó üres volt, a sárkány mindenkit elijesztett a környékről, kizárt hogy bárki hallgatózott volna.
Delphine és Leila átkutattak minden egyes szobát hogy meggyőződjenek róla, tényleg egyedül vagyunk. Leilát megértettem, de nem tudtam elképzelni, ki lehet Delphine amiért ennyire paranoiás és jó harcos egyszerre.
Gramb leült egy asztalhoz, magán tartva a sisakját és a kandalló tüzét kezdte begyújtani, amiben már csak pislákolt némi parázs. Liz az éléskamrát kezdte átkutatni édesség után.
Thrys és Karsk leültek egy padra, Thrys csak lecsatolta a vértjét és kinyújtóztatta a fáradt tagjait, a verejték több patakban csorgott a homlokáról, keresztül az arcáig, a vörös haja tincsekben ragadt a feje felső részéhez és alig bírt volna felállni, de valamiért így csak jobban felizgatott.
- Miért nézel, Marshal? – Észrevette, hogy őt figyelem, szerencsére sisak volt rajtam, így nem láthatta hogy zavarba jöttem.
- Öhm… semmit, csak fáradt vagyok és kéne egy kis ital. – Miután megfordultam, levettem a sötét fejfedőmet és a pult mögött több üveg bort találtam amik talán segítenek elfojtani a különös érzést Thrys iránt. Amint kinyitottam az egyiket, Leila azonnal megpróbálta kikapni a kezemből, de nem engedtem.
- Marshal, megbeszéltünk valamit. – Emlékeztetett, de dühös, gyilkos nézést vetettem rá, amit tudomásul vett, de nem ijedt meg tőle.
- Most öltünk meg egy kib*szott sárkányt, ráadásul az én tervem szerint és már napok óta józan vagyok, mindennek tetejében még Karsk is visszajött hogy halálra idegesítsen. Légy szíves, hadd iszogassak egy kicsit! – Nem érdekelt mi lesz ezután, de ha Leila továbbra is makacskodik, komoly következményei lesznek. Szerencsére, értett a szóból.
- Aztán nehogy túlzásba vidd. – Azzal elengedett és ő is leült egy padra, nem ismerte volna be, de ő is holtfáradt volt.
- Marshal, - A társam, Gramb megszólított. – ha most is nekem kell majd visszacipelnem téged, részegen, meztelenül miközben azt kiabálod, "Rá pisáltam egy madárfészekre!", nagyon mérges leszek.
- Erre nem is emlékszem! – Feleltem felháborodottan, mire sokan megvető pillantást vetettek rám.
- Ez azt jelenti, - Törte meg a csendet Karsk. – hogy van valóságalapja.
- Nem segítesz! - Kiabáltam rá.
- Folytathatnánk ahol félbehagytuk? – Delphine végre a lényegre tért.
- Itt nincs senki, - Állapította meg Leila. – azt hiszem, kezdheted.
- Jól sejtem, hogy mindketten sárkányszülöttek vagytok? – Felém és Thrys felé nézett.
- Nem akartam volna hogy megtudd, - Vallottam be és kitártam a kezeimet. – de ahol emberek vannak, ott nincs tökéletes terv.
- Nekem sem árultad volna el? – Thrys egy kicsit megsértődött.
- A vezérem parancsa volt. – Olcsó kifogás, de igaz. Csak azt nem tudom, megérti-e.
- Akkor tartozom némi magyarázattal. – Delphine leült egy másik padra hogy kifújja magát a kimerítő csata után. – Csak nyugodtan. Kérdezzetek amit akartok.
- Mennyi a nap súlya?! - Szólalt meg Karsk, de csak finoman a vállára tettem a kezem, jelezve, hogy fáradtak vagyunk és tényleg nem vagyunk vevők rá.
- Kezdhetnéd azzal, ki is vagy valójában? – Kérdeztem.
- Én vagyok, talán az utolsó tagja a Pengéknek. – A császár elit testőrei, akikre a Domínium vadászik. Nem csoda, hogy ilyen paranoiás és ilyen jól harcol. – Még nagyon régen, a Pengék sárkányölők voltak, - Máris tudtam hogy hasznos szövetségesünk lesz. – és a sárkányszülöttet szolgálták aki a legnagyobb sárkányölő volt. – Eddig jól hangzik. Szomorúan sóhajtott. – Az elmúlt 200 évben, amióta az utolsó sárkányszülött császár meghalt, a Pengék egy új célt kerestek. – Az a cél, lehetne a Szervezet szolgálata is, kiváló újonc lehetne belőle. – Most hogy a sárkányok visszatérnek, a célunk tiszta és egyértelmű. Meg kell állítanunk őket.
- Akkor tekinthetsz ránk szövetségesként. – Felelte Leila. – A célunk közös.
- Tudsz valamit a sárkányok visszatértéről? – Én tettem fel a kérdést.
- Az égvilágon semmit. – Nem erre a válaszra számítottunk. – Én is ugyanúgy meglepődtem amikor megláttam azt a fekete sárkányt előbb a fogadóm felett, most meg itt. – Thrys hirtelen közbevágott.
- Marshallal már láttuk azt a fekete sárkányt korábban! – Most kivételesen nem néztem rá dühösen amiért jártatja a száját, mert én is meg akartam mondani.
- Valóban?! Hol?
- Az támadta meg és gyújtotta fel Helgent amikor a Birodalom ki akarta végezni Viharköpenyes Ulfricot, de ennek hála, megmenekültünk. – Most Thrys magyarázott.
- Hm, érdekes. – Delphine elgondolkodott. – Ugyanaz a sárkány… Fenébe! – Akármi is járt a fejében, rögtön elvetette. – Csak sötétben tapogatózunk! Ki kell találnunk ki áll e mögött! – Mindannyian egyetértettünk.
- Amúgy, kik azok a Pengék? – Thrys váltott témát.
- A hosszú vagy a rövid változatot szeretnétek?
- Én az egyszerűt szeretném. – Kérte Karsk, de Delphine inkább maga választott.
- Már szinte senki sem emlékszik ránk. Egykor Tamriel szerte úgy ismertek minket, mint a Septim császárok védelmezői. Azok a napok már elmúltak. Az Oblivion válság megakadályozása érdekében, az utolsó ismert sárkányszülött császár, Martin Septim feláldozta magát hogy megmentse Tamrielt, a Pengék egy új sárkányszülöttet kerestek hogy vigyázhassák és vezethessék ahogy egykor felesküdtünk. De sosem találtunk egyet sem. Egészen eddig és most már ketten vagytok.
- Valami ötlet? – Kérdeztem. – Mi legyen a következő lépésünk?
- A legfontosabb, rá kell jönnünk ki áll a sárkányok visszatérése mögött. – A vezérünknek sem volt semmi ötlete, csak néhány elmélete.
- Kétlem hogy sok erő létezik ami képes feléleszteni, akár egyetlen sárkányt is. – Leila magyarázta. – Mire vagy kire gyanakszol?
- A Thalmorokra. Ha nincsenek is benne, biztos tudnak valamit.
- Miből gondolod hogy ők csinálják, vagy hogy egyáltalán tudnak róla valamit?! – Thrys egy kissé zavartan kérdezett. – Amikor Helgenbe vittek minket, volt ott néhány Thalmor. Úgy tűnt jóban vannak a Birodalommal.
- Nincs kőbe vésve. Mégis, az ösztöneim azt súgják, nem lehet más. – Elég egyértelmű volt. – A Birodalomnak sikerült elfognia Ulfricot. Ezzel a polgárháború gyakorlatilag véget ért mielőtt elkezdődhetett volna, Ulfric megmenekül és a háború folytatódik. – Tökéletesen átlátta a helyzetet. – Majd a sárkányok válogatás nélkül rátámadnak mindenkire Égkoszorún, a Birodalomra és a Viharköpenyesekre egyaránt. Égkoszorú és a Birodalom is legyengült. A Thalmorokon kívül ki nyerne? A legjobb lehetőség megbizonyosodni róla, ha elmennénk az égkoszorúi Thalmor nagykövetségre információt gyűjteni.
- Ha tudnak is valamit a sárkányokról, kizárt hogy csak úgy megosztanák velünk, - Vetettem fel. – nem csak ti, Pengék vagytok az egyetlen célpontjai, mi, a Szervezet sem vagyunk jóban velük. Hasonlóképpen vadásznak ránk mint rátok. Hogyan jussunk be? – Kiváló lehetőség volt, egyszerre szerzünk információt a sárkányokról és szerezzük vissza a gyűrűmet és az Ősi tekercset.
- Ez már keményebb dió. Jobban őrzik mint egy zsugori a garasait. – Egy kicsit, ironikusan elmosolyodott. – Taníthatnának nekem egyet s mást a paranoiáról.
- Akkor elakadtunk? – "Ne már, hölgyem! Te vagy az egyetlen esélyem!".
- Nem biztos. Van néhány ötletem. – Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. – De szükségem van némi időre, hogy összerendezhessem a dolgokat. Találkozzunk Folyamfenyvesben, a fogadómban, két nap múlva és addigra kész leszek egy épkézláb tervvel.
- Ott leszünk. – Szögezte le Leila.
Későre járt, kezdett sötétedni, de a hóesés abbamaradt és az éjszakai égbolt tiszta volt.
- Előre megyek. – Mondta Delphine. – Egyedül és éjszaka könnyebben és gyorsabban mozgok. Hajnalra már odaérek.
- Ne hajtsd túl magad. – Figyelmeztettem. – Rajtad áll most minden.
Egy biccentéssel jelezte hogy megértette, kiment az ajtón, elvitte az egyik lovat és elvágtatott vele az éjszakában.
Elyna
Marshal nem volt ott a Szervezet legutóbbi megbeszélésükön, először egy kicsit aggódtam hogy meghalt és nem én végeztem vele, de Leila beszámolt hogy csak elvesztette a gyűrűjét. Megtudtam hogy egy Kyneberek nevű faluba tart.
Elhatároztam hogy előbb érek oda és csapdát állítok neki.
Az első sikerült, Kyneberek egy csendes, kis falucska volt Keletvégen, Széltetőtől délre, kevés lakossal. Amíg várakoztam, felültem egy magas fára és onnan figyeltem az utakat, hátha kiszúrom valamelyiken Marshalt.
A nyugati úton, két alak közeledett, egy szekéren, egy hatalmas ork, ében vértben és egy apró termetű fiatal lány, sötét köpenyben. Megismertem őket, Liz és Gramb, a Szervezet két tagja, de Marshalt sehol sem láttam.
Hirtelen elkezdett havazni, olyan erősen hogy szinte semmit sem láttam, a hó teljesen elvakított és szárnycsapásokra lettem figyelmes. Egy sárkány volt az és nem is akármelyik. Hatalmas, fekete pikkelyes és vörös szemű, ugyanaz amelyik Helgenben meghiúsította hogy megöljem Marshalt, "Ez a sárkány engem követ és azért létezik hogy bosszanthasson?!".
Lemásztam a fáról és a sárkány után mentem, hátha Marshal felbukkan a közelében. Így is lett, az erdőből figyeltem az eseményeket és láttam a Szervezet tagjait, Lizt, Grambot, Leilát és Marshalt egy szikla mögött bújkálni, de velük volt, az elf lány Helgenből és három másik olyan valakit, akiket nem ismertem, összesen heten voltak, kizárt, hogy lenne esélyem ellenük.
Csak meglapultam és figyeltem.
Figyeltem, ahogy a feketepikkelyes sárkány feltámasztja az ősidők óta halott társát, majd egy különös nyelven beszélgettek, amit nem értettem, de végül Marshallék felé fordult.
- Még csak a nyelvünket sem beszélitek? – Ezúttal érthető nyelven beszélt. - Minő arrogancia, hogy a sárkány nevet meritek viselni.
Ismét a feltámasztott sárkányhoz fordult és parancsot mondott neki, ami után a feltámasztott sárkány Marshallékra támadt, "Talán megölik mindannyiukat!", reméltem. Azonban a fekete pikkelyes elrepült, "Hová mész! Gyere vissza és öld meg őket!". Kár volt ábrándozni, nem jött vissza, "Egy sárkány is elég lesz, talán.".
Eltávolodtam a csatamezőről és vártam, vártam, amíg véget nem ér a küzdelem, de mire visszatértem, a sárkány kiterülve feküdt a sírban, ahonnan feléledt. Kár volt reménykedni.
A tetem lángba borult és ahogy leégett róla a bőr és a hús, majd csak a csont maradt belőle, egy különös erő áramlott Marshalba és abba az elf lányba. Csendben odaosontam, szerencsére annyira a sárkány holttestére koncentráltak hogy nem vettek észre.
- Szóval ketten vagytok, sárkányszülöttek. Nem hibáztatlak amiért nem árultátok el. – Az idegen nő, sárkányszülöttnek hívta Marshalt és az elf lányt. Egy korábbi tárgyalás során, a vezérük elmagyarázta, a sárkányszülött egy olyan halandó, aki nem csak a sárkányok erejével rendelkezik, de képes elnyelni a lelküket.
Végig hallgattam a beszélgetésüket, addig amíg Leila nem javasolta hogy menjenek egy olyan helyre ahol nyugodtan beszélhetnek, óvatosan követtem őket és változatlanul hallgattam.
- Kezdhetnéd azzal, ki is vagy valójában?
Az idegen nő elmagyarázott mindent magáról, ő egyike az utolsó Pengéknek, apám elmagyarázta, hogy ők egykor a császár első számú emberei voltak, de a Nagy háború után, amit a Birodalom épphogy csak túlélt, a Thalmorok könnyedén folytathatták volna, de megkímélték a Birodalmat a Fehérarany-egyezménnyel, aminek az egyik feltétele, a Penge ügynökök kivégzése.
Ez a nő a Pengék egyike és a Szervezetet segíti, "Kár hogy a Thalmorok nem voltak elég alaposak.".
A tervei szerint, a Thalmorok vannak a sárkányok visszatérte mögött és be kell surranniuk a Nagykövetségre.
Nem tehettem mást, amíg itt vannak, kizárt hogy végezhessek Marshallal, tudom, hova fog menni és ismét ott fogok rá várni. Reménykedtem, hogy az a fekete sárkány nem fog ismét felbukkanni, mintha Marshal védelmezője lenne.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.