Halo, megérkezett a folytatás, kellemes olvasást kívánok.

- Na, afelől megbizonyosodhattok, hogy én ide nem megyek be! - Nehéz a lehető leghatározottabb módon keresztbe tette a karjait, amint a Holdfenyves barlang bejáratához értek. Sötét baljóslatú erő szunnyadt abban a barlangban. Több holttest karóra volt tűzve, némelyik alig pár napos lehetett. Több koponya volt ízlésesen elhelyezve a sziklákon és mintha most is figyelnének. A barlang tetején pedig csontvázak karjai lógtak le. - Ilyen jelek után komolyan elvárjátok hogy nyugodt szívvel lépjek be ide?!

- Elvégre, vámpírok élnek itt. - Tette hozzá Cedric, teljesen meg volt rémülve. - A harapásuk fertőző és téged is átváltoztatnak! Ezenkívül, képesek elbűvölni és a szolgájukká tenni!

- És az ízlésük is borzalmas! - Sammy csak undorodva nézte a fekete függönyt, ami a napfényt takarta. - Mármint, van más szín is a feketén kívül!

- Például, rózsaszín? - Viccelődött Nehéz.

- Már ezerszer elmondtam és most elmondom ezeregyedszerre is, EZ VILÁGOS PIROS ÉS NEM RÓZSASZÍN!

- Lehetne halkabban! - Suttogta oda Sam, aki egyértelműen a csapat vezére volt. - Az lenne a legokosabb, ha én és Sammy mennénk előre, a többiek maradjanak itt és csak később jöjjenek utánunk.

- Benne vagyok! - Nehéz, kapva a lehetőségen, hogy ne kelljen csinálnia semmit se, elfogadta.

- Ez egy valóban jó taktikai húzás, hogy az erősítést hagyni magad mögött. - Cedric, aki valójában csak rettegett, nehogy vámpírokkal kelljen hadakoznia.

- Én mehetek veletek?! - Gared izgatott volt és nem akarta hogy Sam egyedül menjen.

- Nem, - Sam lila szemei szigorúak, de egyértelmű volt, hogy szeretetből mondja. - itt maradsz, ahol biztonságosabb! - Gared letörve, de engedelmeskedett.

- Ugyan, - Sammy biztatta a gyermeket. - majd én megvédem Sam-et! - Gared erőteljesen megvolt győződve, hogy sokkal inkább fordítva lesz, de nem tette szóvá.

Sam és Sammy elővették a kardjaikat és bementek a barlangba. Hirtelen, mintha megszűnt volna a fény és teljes sötétség honolt. Lassan haladtak és némi fényt láttak a távolban, egy bőrvértes férfi volt, egy baltával a kezében járőrözött fel-alá, de hirtelen megállt és észrevette a két birodalmit.

Sammy kissé megtántorodott, de Sam azonnal nekiment és mellkason szúrta a férfit, felállt és jelzett a bátyjának, hogy haladjanak tovább.

Hátulról egy másik férfi jelent meg, igencsak ártó szándékkal, de Sammy gyorsan megpördült és kivédte a tőrét, jobbról, balról és ismét szemből, de rózsaszín páncélos védelme áttörhetetlen volt. Sam a pajzsát maga elé tartva neki rontott az ellenfelének, fellökve őt és segítve a fivérét.

Sammy, ha nem is szerette az erőszakot, de bevitte a végső csapást, ezzel végezve vele.

Ezzel nem volt vége, még három vámpírszolga jött elő a sötétségből, a két testvér a hátukat a másikénak vetette és így védve egymást, valamint harcolva az ellenfeleikkel.

Ezalatt, a barlang bejáratánál, Nehéz, Cedric és Gared azon tanakodtak, vajon az ikrek segítségére siessenek-e?.

- Menjünk? - Kérdezte Nehéz, teljesen érdektelen és nem törődő módon.

- Én biztosan nem fogok. - Cedric elhatározta.

- Szerintem, segítenünk kéne nekik! - Erősködött Gared.

- Jó, - Válaszolt Nehéz. - de te csak egy hülye gyerek vagy, akire senki sem hallgat.

Gared idegesen felvonta a szemöldökét, mire megfordult és észrevett valakit közeledni az erdőben. Egy fekete csuhás és csuklyás alakot, aki egyenesen feléjük tartott.

A barlangban Sam és Sammy nem álltak valami jól. Sammy ügyesen kerülgette a csapásokat, balett táncosként, gyorsan és kecsesen mozgott és könnyedén megtalálta az ellenfeleinek a gyenge pontját.

Sam keményen és erősen védekezett a pajzsa és a nehéz páncélja segítségével, amik felfogták a csapásokat és a szúrásokat és agresszívan támadott vissza. Nem ismert kegyelmet, akár egy bestia, úgy rontott előre és végzett az ellenfeleivel, egészen, amíg egy buzogány el nem találta a fejét, a földre esett és leesett a sisakja. A világos szőke haja kibomlott a fémsisakja alól és a hátára esett.

Az ellenfele megpróbálta kivégezni, de a fivére időben ott termett hogy kivédje a buzogány csapását és végezzen a tulajdonosával, megvédve Sam-et.

Nehéz, Cedric és Gared csak lélegzet visszafojtva bámulták a sötét csuklyás és köpenyes alakot. Miután jobban megfigyelték, egyértelmű volt, hogy egy nő volt az, a csuklya alól, amivel a naptól védte magát, épphogy kilátszott a holtsápadt bőre és néhány fekete hajtincse.

- Szerintetek, ez egy vámpír? - Érdeklődött Cedric, kis híján maga alá csinálva.

- Nagy valószínűséggel. - Nehéz majdnem szívinfarktust kapott a nő látványától.

- Mit csináljunk? - Suttogta Gared, aki a legbátrabb volt közülük.

- Van egy ötletem, - Suttogta Nehéz. - háromig számolok és megtámadjuk, vagy ő vagy mi. - Ez természetellenesen bátor volt Nehéztől.

- De… - Cedric megpróbált ellenkezni, de Nehéz súgott valamit a fülébe, amitől megnyugodott. - Jó, akkor csináljuk.

- Egy, - Kezdte nehéz a számlálást, de Cedric félbeszakította.

- Várj! Háromra, vagy három után? - Egy rövid csend, majd ismét Nehéz szólalt meg.

- Háromra. Mindig jobb háromra. - Nehéz újrakezdte a számolást. - Egy, kettő…

Gared felkészült hogy amint meghallja a hármat, támadni fog, de nem hallotta.

- Na, nem jön a… - Megfordult és meglepetten vette tudomásul, hogy Nehéz és Cedric, őt hátrahagyva rohant be a barlangba. - Hé! - Egy hideg kéz érintette meg a hátát.

A vámpírnő volt az, akin még mindig csuklya volt, de felnézve rá, látta a vörös, világító szemeit és a hosszú, metszőfogait.

Thrys

- Mindig aggódok Marshallért amikor ezt csinálja. – Karsk aggódóan nézte Leilát, Liz-t és Gramb-ot miközben valamilyen transzban ültek a helyükön, olyan volt mintha meghaltak volna, nem reagáltak semmire. Marshal biztosított róla, hogy veszélytelen és így tesznek jelentést a vezetőjüknek, "Kíváncsi vagyok, milyen lehet ez a "vezér". Talán Marshal megengedi hogy találkozzak vele.".

- Szerintem, rendben lesznek. – Nyugtattam, nem voltam biztos benne, hogy igaz, de megbíztam Marshalban.

Szerencsére, egy darabig nem jött vissza senki sem a fogadóba, mert féltek a sárkányoktól, de így legalább tető alatt tudtunk aludni és volt elég élelmünk.

- Csináljunk valamit hogy teljen az idő? – Kérdezte, közömbösen.

- Mire gondolsz?

- Marshal kedvenc játékaira, amiket mindig együtt játszunk. – Felvontam az egyik szemöldököm és kíváncsian vártam a válaszra. – A bújócska, amiben nagyon jó vagyok, mert egyszer hat hónapig nem talált meg, habár a vége felé azt hittem elfelejtett, mert pont tél közepén szólt hogy játszani akar és azt mondta, próbáljak az északi, jeges hegyek között elbújni. Egyértelmű volt miért nem talált rám, - Már nekem is, Karsk-nál idegesítőbb emberrel még nem találkoztam. – azért mert nagyon jó rejtekhelyet találtam, tele volt minden több száz mérföldes szakadékokkal ahova ha beesel biztos meghalsz. Tökéletes rejtekhely a bújócskához.

- Karsk, te miért gondolod azt, hogy Marshallal legjobb barátok vagytok? – Egy darabig hallgatott, majd válaszolt.

- Azért gondolom, mert barátok is vagyunk! - Azt hitte, hogy szarkasztikus kérdés volt és csak vigyorogva megvonta a vállát. - Nem egyértelmű?

- Értem. – Fogalmam sem volt róla mit válaszoljak, kínos csend lépett fel és úgy éreztem, nincs beszédtémánk, de hirtelen, eszembe jutott valami. – Karsk, mit tudsz mondani Marshalról, Leiláról és a másik kettőről?

- A nevük Liz és Gramb! – Mondta lelkesen, mintha egy szörnyen nehéz kérdést válaszolt volna meg.

- Mármint a nevükön kívül. – Finoman megdörzsöltem a homlokom hogy türelmes lehessek, szegény bolonddal. – Esetleg…

- Karsk nem tud semmit sem rólunk. – Marshal időközben visszatért az ivászatról, majd Karsk vállára tette az egyik kezét, a másikban egy üveg erős bor volt amiből nem volt rest sokat és sokszor ledönteni. – Ne is kérdezz semmit! - Egyértelműen figyelmeztetően nézett rám.

Kicsit megrémültem tőlük, nem tudtam róluk szinte semmit, de segítettek legyőzni azt a sárkányt. Pár perccel később, Leila és a másik kettő, Liz és Gramb is visszatért a transzból, majd Leila magához hívta Marshalt.

- A vezérünk egy elég enyhe büntetést szabott ki rád. – Felelte Leila érzéketlen hangon, egyszerűen nem lehetett ki venni mire gondol, sem azt, mit gondol itt bárkiről.

- Hadd hallom. – A nord férfi egy újabb adag alkoholos italt húzott le, mire a nő megszólalt.

- Inkább négyszemközt. – Leila magával húzta Marshalt az egyik szobába hogy beszélhessenek.

Egyedül maradtam Liz-el, Karsk-al és Gramb-al. Karsk teljesen ártalmatlannak tűnt, de a másik kettő, Gramb megsérült ugyan, de a külseje így is félelmetes volt, az arcát, ha már nem lenne elég csúf, három heg csúfította, mint egy vadállat karmai és olyan hosszú hajfonata volt, hogy az alsó testét érintette.

A másik, Liz, igencsak apró termetű volt, de volt valami a nézésében, valami félelmetes, démoni, amitől ösztönösen rettegés fogott el. Akár egy kígyó, ami rátekeredik az áldozatára és megfojtja azt, mielőtt észbe kapna.

- Minden rendben, Thrys igaz? – Kérdezte az ork, a mély hangja és a hatalmas, félelmetes külseje ellenére, elképesztő udvariassággal és kedvességgel. Lehet hogy csúnyább, nagyobb és erősebb volt Marshalnál, de sokkal kedvesebb és megértőbb.

- Igen, csak elgondolkodtam.

- Valamire keresed a megoldást, jól sejtem? Ha engedélyezve van, válaszolhatok neked. – Talán választ kaphatok néhány kérdésre.

- Igen, kik vagytok ti? Te, Marshal, Leila, Liz és Karsk. – Az ork vetett egy pillantást a pici varázsló lányra, nem tudtam adott-e valami választ, de ha igen, én nem vettem észre.

- Úgy hívnak minket, a Szervezet, de csak a Birodalom és a Thalmorok hívnak így minket, nem mi választottuk a nevünket.

- Mi a célotok?

- Azt nem mondhatom meg.

- Ki a vezéretek?

- Erre sem válaszolhatok. Kérlek, ne kérdezz se a Szervezetről, se a vezérünkről. – Marshal azt mondta, nem tudja, talán ő sem. Talán megismerkedhetnék velük.

- Miért hordod ilyen hosszún a hajad? – Liz erre távolabb ment, mintha nem érdekelné a téma.

- Régen egy törzsben éltem. Mint a legtöbb ork.

- Egy fatörzsben? – Kérdezte Karsk. Én lefáradt nézést vetettem felé, Gramb türelmes maradt.

- Nem, Karsk. Az orkok mindig is kitaszított nép volt, sokan kisebb erődökben élnek, messze minden lakott területen, Tamriel szerte. Az én törzsemnek az volt a szokása, addig nem vágjuk le a hajunkat, amíg vereséget nem szenvedünk egy csatában. – Még sosem láttam ilyen hosszú hajú férfit, talán ember nincs a világon aki legyőzhetné.

- Akkor biztos nagy harcos lehetsz. – Egy darabig hallgatott, egy kicsit elcsuklott a hangja, de ugyanúgy folytatta.

- Egykor, talán az voltam. De már csak egy szörnyeteg vagyok. Liz is, Leila is és Marshal is. – Liz felé fordultam, aki eléggé rosszalló pillantást vetett rám.

- Mi a helyzet veled, Liz? Elég fiatalnak törékenynek tűnsz egy ilyen csoporthoz mint Gramb, Marshal és Leila. – Mindhárman nagyok, kemény testalkatúak voltak és csatákban igazi élharcosok, de Liz velük szemben mágus volt, apró és elég vézna, nem tudni mit keres közöttük. A kislány, csak egy haragos és gyanakvó nézéssel válaszolt. – Öhm… érti amit mondunk neki?

- Igen, érti és nem bolond. Csak óvatosan vele, nagyon veszélyes. – Az ork hangjában egyáltalán nem volt sem gúny, sem szarkazmus, komolyan gondolta amit mondott. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az apró leány legalább olyan halálos legyen mint Marshal. – De nem beszél senkivel.

- Milyen arrogáns! – Karsk egy kicsit felháborodott. – Csak azért mert okosabb egyeseknél nem hajlandó válaszra méltatni őket. – Mind zavartan néztük a nord kölyköt, de Gramb azonnal magyarázatot adott neki, a harag és a türelmetlenség legkisebb szikrájának a jele nélkül.

- Karsk, Liz nem azért nem beszél mert nem akar, hanem mert nem tud. – Karsk megnyugodott, de újra megszólalt.

- A szájával próbálta már? Én azzal szoktam. – Vettem egy mély levegőt, a vállára tettem a kezem.

- Karsk, maradj csendben és állj a sarokba. – Miután így tett, Gramb folytatta.

- Régen rabszolga volt egy bandita táborban és izzó fogóval vágták ki a nyelvét. – Liz kinyitotta a száját és megmutatta a csonkításának a nyomát. Ahol a nyelvének kellene lennie, nem volt semmi és a szája hátsó részében látható volt egy heg.

- Rettenetesen sajnálom. – Liz csak megrázta a fejét és megforgatta a felemás szemeit, nem kért senki részvétéből. Végül egy az egyik szobába ment hogy ott töltse el az éjszakát. – Rosszat mondtam?

- Nem, Liz nehezen mutat törődést bárki iránt, de megbízható társ, akire bármikor rábíznám az életem. Néha kicsit gyerekes tud lenni.

- De hát, ő nem egy gyerek? - Érdeklődve kérdeztem. Az ork mintha egy kicsit aggódott volna és fellélegezve nyugtázta, hogy Liz nincs a közelben.

- Ezt előtte ne hangoztasd. Nem szereti, ha a magasságával gúnyolódnak.

- Oh, bocsi.

- A kérdésedre válaszolva, Liz már 20 éves.

- Micsoda?! - Ez most meglepett, olyan kis töpörtyű, mint egy gyerek. - Liz már 20 éves?!

- Alacsony növésű, de ne tegyél megjegyzést a termetére, vagy nagyon megjárhatod.

- Értem. – Liz, biztosan nehéz eset és biztosan nem akarok kettesben maradni vele. – Esetleg Leiláról tudsz valamit mondani?

- Igen, ő itt született, Égkoszorún, egy igazi, kemény, északi nő. Ne akarj az útjába kerülni, könyörtelen és halálbiztos. – Eleget hallgattam mindháromból, még egy valakiről akartam tudni néhány dolgot.

- Mit tudsz mondani Marshalról?

- Ő egy kicsit más a legtöbbünknél. Sodrásdból jött, utcagyerek volt, 20 évesen, tíz éve szerveztük be. Egyszerűen sosem lehet kiismerni, nem tudni mikor mire gondol, lehet hogy néha csak egy részeges idiótának tűnik, de nála félelmetesebb ellenfelet ne kívánj magadnak. Hihetetlenül ravasz, erős, gyors és ahogy azt ma is láthattad, kiváló hadvezér, talán ő a legveszélyesebb közöttünk. – Ezen egy kicsit elnevettem magam, nem tudnám elképzelni, hogy Marshal esetleg egy hadsereget vezetne.

Leila és Marshal sokáig beszélgettek a szobában, nem jöttek ki még akkor sem amikor lefeküdtünk. Szerencsére elég nagy volt a fogadó, így mindenki kapott egy saját szobát. Amikor teljesen elnyomott az álom, hirtelen arra riadtam fel, hogy valaki beront a szobám ajtajába.

- Thrys muszáj… - Marshal volt az, teljesen részeg volt és megbotlott a saját lábában, amitől hasra esett, szerencsére a páncélja tompította az esést. - velem ke… kell j…j…jö… gyere velem!

- Most mit akarsz? Késő éjszaka van! – Nem válaszolt, csak felállt és felém dülöngélt.

- Majd kés…őbb elmo... - Böfögött egyet. - ...gyarázom. – Meg akart ragadni a lábamnál, de félreugrottam, le az ágyból és kitértem előle. - Cs…cs…cs… maradj csendben! Fontos… fela…datot kell megcsinálnom! A segítséged kell!

- Miért nem oldod meg egyedül? – Elkerekedtek a szemei és gyorsabban kezdte venni a levegőt, féltem tőle, mit fog csinálni és eszembe jutottak Gramb szavai, "Marshal teljesen kiszámíthatatlan.".

- G…gondolod… hogy a segítségedet kérném… ha m…meg bírnám oldani… egyed…ül?! – Megragadta a karomat és elkezdett húzni kifelé, de erősen megrántottam rajta és kiszabadultam.

- Ha olyan fontos legalább hagyj felöltözni! – Ezúttal egy kicsit a kezembe vettem az irányítást, de kétlem, hogy egy nemet elfogadott volna.

- J…jó, de… siess! Kint megvá…rok rád.

Mire kiment, megfordult a fejemben hogy visszaalszom, de féltem hogy rosszabb lenne, ezért összeszedtem a felszerelésem, a kardjaimat, felöltöttem a páncélom és kimentem a szobámból.

- Kész vagyok.

- E..e..ezt nem kapkodtad el! – Megragadott, ismét a karomnál és húzni kezdett, de erősebben.

- Engedj már el! Tudok menni magamtól is! – Hiába erőlködtem, nem tudtam kiszabadulni.

- Ezt ed…dig még…nem…bizonyítottad! I…inkább biztosra megyek! – Tovább rángatott, egyenesen ki a fogadóból, miután elengedett, felszállt Ark-ra. – Gy…gy…gyere már! Ne…nem érek rá egész…nap! – Kissé féltem mi lesz ha vele megyek, de kétlem hogy volt választásom. Vettem egy mély levegőt és óvatosan felültem mögé.

- Figyelj, Marshal. Nem ennél valamit vagy vennél egy hideg fürdőt, hogy egy kicsit kijózanodj?

- Nem…Thrys, ha… józan akarnék lenni,… hidd el, nem b*sztam volna be.

- Hova is megyünk pontosan? – Kérdeztem, miután a ló megindult alattunk egy kicsit gyorsabb tempóban. Erősen Marshalba kapaszkodtam, elég félelmetes volt, részegen elég könnyen eleshetett volna, vele együtt én is és jó eséllyel mindketten megnyomorodunk. Ark azonban ismerte a gazdáját és nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen részegen vágtázik rajta.

- Arra. – Felelt tömören, de nem mutatott semerre.

- Akkor azt kérdezem, mi az uticélunk? – Komolyan megerőltette az agyát hogy eszébe jusson.

- Az a… izé barlang. – "Fantasztikus, leszűkítettük több száz lehetséges barlangra Égkoszorún.".

- Milyen barlang?

- Amibe van… az az… izé.

- Értem. Nem akarnál holnap reggelig várni és akkor megkereshetnénk az "izédet"? – Dühösen visszafordult.

- Te… figyelsz rám egyáltalán?! – "Erőteljesen az ellenkezőjére törekszem.".

-Ho…holnap reggel tovább állunk és csak ma van rá időnk. Még napfelkelte előtt meg kell szereznünk!

- De veszélyes ilyen sötétben ilyen gyorsan vágtatni, főleg részegen! - Ark nagyon óvatos és biztos léptű volt, ügyesen kikerülte az akadályokat, teljesen önállóan, mintha Marshal józan esze a lóba szállt volna.

- E…erről van szó? Félsz az ismeretlentől? – Megállította Ark-ot és oltalmazón a vállamra tette a kezeit. – Figyelj, megértem ha egy kicsit ideges vagy az új és kissé félelmetes helyzetek miatt, de ha veszel egy nagy levegőt és bátran szembe szállsz velük, meglátod, olyan könnyű lesz hogy butaságnak fogod tartani azt hogy féltél.

Meglepett, mennyire összeszedett és komoly volt ezalatt a beszéd alatt, tényleg hittem a sikerünkben. Hirtelen egy különös rengést hallottam a közelből. Óvatosan körülnéztem hol is vagyunk és láttam a kialudt, hatalmas tábortűz maradványait, egy halom mamutcsontot és kőből meg fából fabrikált, ócska bunkókat. Egy óriás tábor kellős közepén álltunk. A zaj tulajdonosai is megjelentek, két hatalmas óriás, rozoga csontvértben, az egyiknek egy hatalmas csontbaltája volt, a másiknak egy nagy kőbuzogánya. Elég dühösnek tűntek.

- ISTENEK, FUTÁS! MEG FOGUNK HALNI! – Marshal korábbi magabiztossága egyszerűen elszállt és őrült vágtára fogta Ark-ot!

- Mit csináljunk?! – Nem tehettem mást, csak kapaszkodtam és reménykedtem hogy az óriások nem érnek utol minket, vagy azért hogy ne essünk el.

- NEM TUDOM MI LEGYEN! MÉG SOHA AZ ÉLETBEN NEM TÖRTÉNT VELEM SEMMI HASONLÓ! FOGALMAM SINCS MI LEGYEN! NEM AKAROK ÍGY MEGHALNI!

- Nem fog megtörténni! – Az óriás nem tágított, tovább rohant felénk, de Ark gyorsabb volt nála, még annak ellenére is hogy ketten ültünk rajta teljes páncélban.

- Jó, mert az a te hibád lesz! – Az üldözőink hörögtek valami idegen nyelven amit nem értettünk.

- Az én hibám?! - Ark átugrott egy kidőlt fát.

- Igen, a tiéd! Ha nem nyafogtál volna a küldetés miatt és nem kellett volna beszédet tartanom neked, már elértük volna azt a rohadt barlangot és megszereztük volna ami kell!

Miközben üldöztek minket egyfolytában veszekedtünk ami órákig tartott.

Végül elértünk egy barlangot ahol el tudtunk rejtőzni. Leszálltunk Ark-ról és csendben meglapultunk amíg az óriások odébb álltak.

- Azt hiszem leráztuk őket. – Állapította meg miután előmerészkedett. Az eltelt időtől és a félelemtől egy kicsit kijózanodott.

- Rendben, akkor merre megyünk tovább? – Már kíváncsi voltam mi az, ami miatt Marshal hajlandó volt az éjszaka közepén felverni és elrángatni hogy óriások elől meneküljek.

- Most aztán alaposan eltévedtünk. Valószínűleg órákig fog tartani mire megtaláljuk a… - Hirtelen megállt és a barlangot nézte amiben elbújtunk. – Ez az a hely. Az Őscsillantó szentély.

- Miért jöttünk ide?

- Útközben elmagyarázom. - Ark-ot a barlang előtt hagyva, bementünk.

A barlang belsejében egy kisebb erdő húzódott meg, nem hittem hogy lehetséges, a tetőn keresztül besütött a holdsugár amitől csodás, halvány ezüstös fénybe borította a kis természeti csodát. Az erdőt egy patak szelte át aminek a vize olyan tiszta volt hogy tökéletesen lehetett látni az alját és a holdfénye visszatükröződött róla. Az átvezető egy kis tölgyfahíd volt ami egy nagy emelkedő felé vezetett. Az erdőben szerte lehetett látni mindenféle virágot, vöröset, kéket, lilát és még sárgát is, amik körül sárgán világító potrohú bogarak és apró, ezüstös színű, átlátszó szárnyú lepkék köröztek kisebb-nagyobb rajokban. Egy természeti csoda volt.

- Na, ez azért nem mindennapi látván, ugye? Felteszem még soha az életben nem láthattál ehhez hasonlót, a vezérem szerint, ez a kis erdő meghaladja az általunk ismert tudomány törvényeit! – Marshal bizonygatta hogy eddig milyen csodás a kaland.

- Igen, nagyon szép. – Jegyeztem meg kissé érdektelenül, valahogy nem hatott meg. – Elárulod végre, miért jöttünk ide?

- Egy kicsit legyél türelmes. Gondolod, ha otthon maradtál volna, lett volna esélyed felfedezni ezt a helyet. Szívj egy nagy levegőt és megérted mitől ilyen csodás ez a hely. – Amióta megérkeztem Égkoszorúba, a rettentő hideg mellett a levegő is tisztább volt mint bárhol máshol délen. Azonban ebben a kis, földalatti erdőben minden egyes lélegzetvételnek csodás íze volt, mintha kitisztult volna a fejem.

- Ez mind szép és jó, de nem térnél végre a lényegre. – Egyre kevésbé voltam türelmes.

- Jól van, ha annyira tudni akarod, egy különleges fa van ebben az erdőben aminek a neve, Őscsillantó. A fa egyidős a világgal és hatalmas mágikus ereje van és…

- Ki akarod vágni? – Találgattam.

- Megőrültél?! Egész Tamrielen engem üldöznének ha ezt megtenném!

- Akkor mit akarsz vele?

- Már tudnád ha nem szakítanál folyamatosan félbe.

- Jól van, folytasd.

- Tehát, a fán egy különleges gyümölcs terem ezer évente egyszer és csak egy darab ami állítólag óriási hatalmat ad annak aki megeszi. Erről csak kevesen tudnak.

- Meg akarod enni? – Ingerülten vett egy levegőt, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna.

- Nem, a vezéremnek kell valamilyen fontos dologhoz, nem árulta el mire kell neki.

- Értem. Ugye nem tervezel semmi gonosz dolgot a maggal?

- A vezéremnek fogom odaadni. Hogy ő mit csinál vele, az nem az én bajom.

Végre felértünk a domb tetejére és megtaláltuk a fát amiről beszélt. Hatalmas, fehér törzse volt és gyönyörű, rózsaszín levelei voltak, de nem volt rajta sem virág, sem gyümölcs.

- Csak keressük tovább. Itt kell lennie.

- Ha olyan kevesen tudnak róla, te hogy szereztél erről tudomást?

- A vezérem mondta, egyértelműen.

- Ő honnan tudja? - Lefáradtan összegörnyedt.

- Mit tudom én! Csak mondja mit csináljunk és megtesszük! Hajlamosak vagyunk keveset kérdezni, ha parancsot ad!

Keresés közben hallottunk egy csapatnyi embert a domb másik alján, csendben odalopakodtunk hogy megnézzük mi okozta. Egy csapatnyi aranypáncélos nemes elfet láttunk.

- A Thalmorok megelőztek. - Szóltam Marshalnak.

- Igen, én is látom, visszakell szereznünk a gyümölcsöt, feltéve ha náluk van.

Ismét csendben maradtunk, elbújtunk az erdőben és figyeltük, nem voltak sokan, alig egy tucatnyian, de így is, egyedül nem tudtunk volna megütközni velük. Legalább három őr volt, a többi a sátraiban tartózkodott. A nagyobbik sátorból egy sötétköpenyes férfi jött elő, kezében egy szívformájú, fehér, szinte átlátszó gyümölccsel.

- Az lesz az. Meg kell szereznünk. – Elindult lefelé a lejtőn, elővette a kardját, de nem tudom mit tervezett.

- Marshal, mielőtt bármi történne, elmondanád milyen kapcsolatban vagy a Thalmorral?

- Nincs idő a teljes háttértörténetre, régen egyoldalon voltunk, de tőrbe csalták a volt társaimat és most vadásznak mindannyiunkra. – Nem túl részletes, ha hazatérek, kikérdezem róla a nagybátyámat.

- Mégis miért?

- Nem tudom. Uralni akarják a világot és ezzel nem értünk egyet. Vagy valamilyen paranoiás tévképzetük volt, vagy erre verik a f*szukat! Honnan a p*csömből tudjam?! Te valami mindent tudónak hiszel engem?! – Visszafordult és ismét a tábor felé vette az irányt. – Elég a fecsegésből, fontosabb dolgaink vannak.

- Mi a terv? – Suttogtam, az egyik őrtől nem messze lapultunk egy bokorban. – Biztos számítanak egy besurranóra és egy másik őr figyeli ennek a hátát, kizárt hogy mögé lopakodjunk.

- Igen, - Marshalon arcán egy magabiztos mosoly ült ki, vagy még mindig részeg és nem fogja fel a helyzetet, vagy van egy terve. - de erre biztos nem számítanak.

- Mire?

- ZUL MEY GUT!

- Hé, hegyes fül! – Marshal hangja volt, valahonnan messziről, de nem tudtam megállapítani honnan. Még mindig hihetetlen volt számomra hogy ő is sárkányszülött lett, de ez egy teljesen más kiáltás, a hang kivetítés, ez a kiáltás kivetíti a hangját, de lehetetlenség bemérni a forrását, az őrökkel pont ez történt.

- Ki van ott?! – Mindhárom őr kijött és megpróbált megkeresni minket.

Marsh magával húzott, a páncélja nehéz volt, de ennek ellenére könnyen és gyorsan mozgott benne és a sötét színe könnyen elrejtette az árnyak között. A Thalmorok páncélja aranysárga volt és csillogott a kristálytiszta patakból tükröződő holdak és csillagok fényétől, gyerekjáték volt megállapítani melyik hol van.

- Maradj itt. – Utasított. – Elintézem őket. – Úgy tettem ahogy mondta, csendben meglapultam és vártam. Marshal elővett egy fekete ébentőrt, ott hagyta a pajzsát és a kardját hogy vigyázzak rájuk és szinte eltűnt a sötétben.

Marshalt sehol sem láttam, de az őrök a fényes páncéljaikban olyanok voltak mint halványfényű fáklyák, az egyetlen tájékozódási lehetőségek.

Az egyikből elfojtott nyögés hallatszott majd összeesett, nem tudom mit tett vele Marshal, "Talán csak leütötte.". A második meghallotta a nyögést, a hang forrásához ment, de egy puffanás után ő is a földre került. A harmadik követte a két elődjét és ő is a kupacban végezte. Miután mindhárom őr biztosítva volt, egy füttyentést hallottam Marshaltól, de nem tudtam mit jelenthet. Vártam egy kicsit, újra füttyentett, "Vajon azt akarja hogy oda menjek?", a harmadiknál már megindultam, de hamar megálltam és vártam tovább.

- Thrys, gyere már! – Suttogott, de egyértelmű volt hogy egy kicsit ingerült.

- Miért vagy ilyen ideges? – Én is halkan beszéltem.

- Mert háromszor füttyentettem hogy "Gyere már", de mintha egy idiótának fütyültem volna!

- Nem tudtam miért fütyülsz! Igazán megbeszélhettük volna mit jelen!

- Szerintem elég egyértelmű hogy "Tiszta a terep".

- És ha nem lett volna tiszta a terep?

- Akkor csendben maradok és megtisztítom a terepet! Komolyan, mi mást jelenthetett volna? – Miután kifogytam az ötletekből, inkább csendben maradtam és visszaadtam neki a felszerelését. – Én is így gondoltam. Gyerünk tovább.

Lassan, hang nélkül besurrantunk a táborba, szerencsére nem pont őrségváltásnál történt, így nem ért minket balszerencse amikor a parancsnoki sátorba mentünk be. Nem találtunk senkit, de a varázsgyümölcs egy éjjeli szekrényen pihent és csak arra várt hogy elvegyük.

- Heh, egyszerűbb mint babát lopni a cukortól. – Érezni lehetett hogy Marshal magabiztosan vigyorog a sisakja alatt.

- Szerintem az a mondás fordítva van. – Mielőtt elvette volna a gyümölcsöt, zavartan felém fordult.

- Ennek nem lenne semmi értelme. Tudod te hogy védi egy baba a cukrát, mint egy koldus az ételét és ha elveszed tőle úgy visít mint egy szerencsétlen fickó akit egy őrült szadista keresztre feszített és épp kiheréli. Ellenben fordítva, a cukor nem csinál semmit ha elveszed mellőle a babát.- Csak ledöbbenve figyeltem.

- Ez aztán egy jól kidolgozott hasonlat. – "Kíváncsi vagyok, vajon ezt így, sebtében rakta össze a fejében?".

- Térjünk vissza a lényegre. – Marshal elvette a fehér gyümölcsöt a szekrényről, de rögtön ezután, valaki hátulról a torkom alá szegezett egy kést és megragadta a hajamat majd több fáklya is gyúlt a sötétben, egy halom Thalmor katona csapdát állított nekünk. – Hű, ez aztán a meglepetés, egy rajtaütés. – Ha Marshal a leghalványabb mértékben is meglepődött, semmi jelét nem láttam, de erre az is közrejátszott hogy a sisakja miatt egyáltalán nem lehetett látni az arcát, de a hangja erősen lefáradt és szarkasztikus volt.

- Az informátorunknak igaza volt, a Szervezet két tagja eljött ide. A gyümölcs tökéletes csali volt igen, elképesztően ravasz voltam. – A férfi aki hátulról elfogott beszélt és úgy tűnt ő a főnökük. Egy pillanatra láttam, altmer lévén magas, de nem sokkal magasabb nálam, tokás, kopaszodó és ritkás hajú fickó, ocsmány varangyszerű arccal. – Én elkaptalak és igen, olyan jutalmat kapok értetek hogy főúri rangra emelnek majd.

- Látom maga aztán szereti a hangját. – Marshal hangjában nem volt félelem, igaza volt, a parancsnok megállás nélkül szeretett beszélni. – Mondja, azután is szövegelni fog ha kiverem az összes fogát? – A fogva tartóm csak elvigyorodott és magabiztosan Marshalra nézett.

- Azt hiszed megtéveszthetsz engem, nem, nem fogsz engem átejteni. Sok figyelmeztetést kaptam miszerint mindegyikőtök rendkívül ravasz és képzett harcos, de nem vagytok többek közönséges haramiáknál akik nem tudják hol a helyük. Én most aztán móresre tanítalak titeket, igen, csak a hírnevetek miatt értek el bizonyos sikereket, de ha egy hozzám hasonló elit ügynökkel kerültök szembe fület farkatokat behúzva kellene menekülnötök. – Vele együtt tízen voltak, három nő és még hat férfi tetőtől talpig felfegyverezve.

- Majd egy tucatnyi felfegyverzett katona és egy fogoly kellett ahhoz hogy elhitesd magaddal – Már alább hagyott a tiszteletteljes beszéddel és gúnyos stílusra váltott át. - hogy elfogtál egyetlen embert, békafej? – A parancsnok ezen felháborodott és felfújta magát mint egy varangy.

- Hogy merészelsz sértegetni! Én egy kitüntetett Thalmor ügynök vagyok és egy igazi Igazságosztó szolgálatában állok! Teljesen körbevettünk, túszt ejtettünk, a markomban van az életed, te bandita és ennek ellenére van merszed gúnyolódni rajtam?!

- Hm, egy kitüntetett Thalmor ügynök, mondja csak, a többi Thalmor ügynök tehetségesebb nálad?

- Viccelsz?! Én vagyok a legjobbak legjobbika. Nálam nincs ravaszabb katona az egész Aldmeri Domíniumban! – Egyszerűen imádta magát dicsőíteni. Marshal csak hallgatott egy darabig. – Úgy tűnik beláttad hogy nincs értelme ellenállni nekem, nem, én egyetlen parancsot sem szegek meg, elkaptalak mindkettőtöket. Utoljára mondom, add meg magad. – Marshal lecsatolta a pajzsát és a földre dobta. – Látom megjött az eszed. Folytasd, vagy megölöm a kis lotyót! – Marshal elővette a gyümölcsöt és azt is a földre dobta, a következő a kardja volt, de azt nem engedte.

- Egy dolgot mondhatnék?

- Mégis mit?

- TIID KLO UL! – Egy újabb kiáltást használt, hirtelen minden lelassult, de Marshal olyan gyorsan mozgott hogy alig bírtam követni a mozgását.

A kardjával villámgyorsan lekaszabolt két férfit, egy nőt félrelökött és kicsavarta a tőrt a parancsnok kezéből, ezzel megmentett. Szerencsére ez a bolond nem vette el a fegyvereimet, ezért előhúztam a két kardom és Marshallal együtt, vállat-vállnak vetve fedeztük egymás hátát.

Még hat őr volt hátra, a parancsnok gyáván megfutamodott és hátulról üvöltötte és visítozta a parancsokat. Három katona jutott mindegyikünkre, egy nő és két férfi.

Marshal könnyedén elintézte a sajátjait, az egyik férfi támadott először egy egykezes buzogánnyal, de Marsh gyorsabb volt, kicsavarta a kezéből, a balkarjába helyezve a kardját, a jobba a buzogányt, a kardot a nő gyomrába szúrta, a harmadiknak a Thalmor buzogányával loccsantotta szét a fejét, az elsőnek akit lefegyverzett, egyszerűen levágta a fejét a kardjával. A harc után felvette a pajzsát és a segítségemre sietett.

Én ezzel szemben sokkal rosszabbul álltam, sikerült levágnom az egyik férfit, de a másik kettő sarokba szorított, kiütötték az egyik kardot a kezemből, de hirtelen eszembe jutott valami, "Várjunk csak, sárkányszülött vagyok!".

- IIZ SLEN NUS! – A számból hirtelen jeges szél süvített elő ami megfagyasztotta a női katonát és egy jégszobor lett belőle.

A férfi ezután nekem támadt, neki is kardja volt és egyenlő félként küzdöttünk meg, balról, jobbról, megint jobbról támadott, a kardjaink csattogtak, de már fáradt és közel volt a győzelmem, de hirtelen egy fekete penge fúródott át a tarkóján keresztül a száján át és összeesett. Marshal vitte be a végső csapást és lefejezte a megfagyott nőt, a teste ezután eldőlt és addig taposta a fekete fémcsizmájával amíg millió darabra nem tört.

- Azt hiszem mi nyertünk. – Marshal hangja olyan volt mintha jól végezte volna a dolgát és büszke lett volna magára.

- Szokás szerint, megint mocskosan harcolsz. – Megvetően bámultam rá.

- Hé, mit akarsz? Szépen harcolni vagy nyerni? A kettő nem megy egyszerre.

Már csak a parancsnokról kellett gondoskodni és a gyümölcsöt megszerezni.

- Azt hiszitek nyertetek?! – Kellett őket emlegetni, a parancsnok volt az, kezében a varázsgyümölccsel. – Ez gyümölcs, bárkinek a varázs erejét képes megsokszorozni és az enyém lesz a hatalma! – Elkezdte falni, a gyümölcs fehér leve szétfolyt a szája szélén és a fehér húsa darabkákban potyogott a szájából. A gyümölcs felét felfalta mire eldobta és felnevetett. – Most már apró férgek vagytok a végtelen hatalmammal szemben. – A kezébe hívta a varázs erejét, az egyikbe villámot, a másikba tüzet és mindkettővel felénk lőtt, de Marshal a pajzsával elhárította. – Azt hiszed a szánalmas pajzsod megment a hatalmamtól és le… - Hirtelen köhögni kezdett és szaporán venni a levegőt. – legyőz… - A köhögése egyre erőteljesebb volt és lihegett mint aki kilométereket futott volna. – Mi tör… - Már egyáltalán nem kapott levegőt, a feje előbb vörösre, lilára és feketére váltott, a földre esett, vergődött mint egy partra vetett hal és a torkát kezdte kaparni. A kesztyűs kezével megpróbálta feltépni a saját torkát hogy levegőhöz jusson, de hiába, csak a vére serkent ki, nem csak a tokás torkából, az orrából is vér folyt, a szájából is némi nyállal és epével egyetemben.

- Segítenünk kéne neki? – Kérdeztem. Marshal nem törődve felvette ami megmaradt a gyümölcsből és az erszényébe tette.

- Nem szükséges. Így is úgyis meghal. Ez gyáva féreg ennél többet érdemel, de nincs se kedvem se érdekem mást csinálni. Csak menjünk.

- De hát… - Lehet hogy csapdába csalt és meg akart ölni, ilyen szörnyű halált senki sem érdemel. – Meg állítasz ha megölném kegyelemből? – Felkészültem arra hogy meg küzdök vele, de nem így lett.

- Tegyél amit akarsz. Engem nem érdekel mi lesz vele. – Gyorsan felvettem a másik kardomat és a fuldokoló szívébe szúrtam és azonnal meghalt tőle, nem szenvedett többet. – Most nagynak érzed magad? Könyörületesnek és nemesnek? Egy hősnek?

- Csak azt tettem ami a helyes! – A sisakjától még mindig nem láttam az arcát, de éreztem belőle a megvetést.

- Thrys, nincs olyan hogy helyes vagy helytelen. Ezek csak kitalált fogalmak amik elhitetik velünk hogy van értelme annak amit teszünk. Csak mások által helyesnek vagy helytelennek vélt dolgok léteznek mert a társadalomban ez számít normálisnak és aki ezt tudja azt megvetik és őrültnek hiszik. Csak a gyerekek vagy a bolondok veszik komolyan. Te melyik vagy?

Marshal

Thrys már megint megharagudott rám, csak egy becsületes kis bolond aki nem képes elfogadni hogy a világ milyen sötét és kegyetlen.

- Marshal, - Nem tudtam mit akarhat, de ha megint ki akar oktatni arról hogy "helytelenül" cselekedtem, komoly következményei lesznek. – köszönöm. – Erre aztán nem számítottam.

- Micsodát?

- Hogy megmentettél. Nem gondoltam volna hogy megteszed. – Halványan elmosolyodott, aranyos volt amikor elmosolyodott és egy kicsit zavarba jöttem tőle. Szerencsére a sisakom miatt ezt nem láthatta.

- Természetes hogy megvédtelek, te buta. - A vállára tettem a kezét. - Szükségem van rád. – Ő is zavarba jött és egy kicsit elvörösödött, habár a vörös haja és a sárgás bőre miatt a feje ilyenkor egy gránátalmára hasonlított, de ezt nem tettem szóvá. - Te is sárkányszülött vagy. Segíted a küldetésem. – Az arca újra normális és kissé felháborodott lett.

- De te nem…

- "Nem" mit?

- Azért mentettél meg mert törődsz velem?

- Természetesen érdekel a hogyléteddel. Ha meghalnál, az megnehezítené a küldetésem.

- A küldetésed?

- Meg kell állítanom a sárkányokat és ez nélküled nehezebben fog menni. – Elmerengett és ismét megszólalt.

- De nem én érdekellek hanem a képességeim! Csak egy tárgyként tekintesz rám! – Megállítottam, levettem a sisakom és mélyen a szemébe néztem.

- Ebben nagyon is tévedsz, Thrys. Egy értékes és pótolhatatlan tárgyként tekintek rád. Ez azért jobb?

- Egyáltalán nem! Nincs különbség köztem és a páncélod között amit viselsz! Vagy a pajzsodnál és a kardodnál! Ennél a gyilkos gyümölcsnél! – Érdekes hasonlatok voltak és egy kicsit meggondolatlanok.

- Miről beszélsz? A gyümölcsön kívül helyettesíteni tudok mindent, de te a gyümölcsnél is értékesebb vagy mert ez a gyümölcs nem szívja el a sárkányok lelkét, legalábbis szerintem. Örülj hogy szükségem van rád, kevés embernek adatik meg a lehetőség hogy ilyen sokáig utazhasson a Szervezettel.

Lehet hogy egy kicsit kegyetlennek hangzik, de ez az igazság és egy nap majd megérti.

A visszaúton feszült csend volt, egyikünk sem beszélt, de mire visszatértem a fogadóhoz, azt már ellepték a visszatérő falusiak akik újra beköltöztek az otthonaikba. Mi idegenek voltunk a számukra, ezért nem is törődtek velünk, de nem tudtuk hogy merre vannak a többiek.

Hirtelen a nagy kavarodásban, egy apró, fekete varázsló öltözékes kislány jött oda hozzánk.

- Liz, merre vannak a többiek? – Kérdeztem, de mivel nem tudott beszélni, csak mutatta hogy kövessük.

Kivezetett minket a faluból és elvezetett minket az erdőbe, egy nagy fa és egy rakás bokor rejtekébe ahol szinte senki sem láthatott minket. A rejtekben megtaláltuk a két ében páncélos társamat, Leilát és Grambot, mindkettőjükön sisak volt. Végezetül Karsk is hátulról rám ugrott és átölelt.

- Marshal! Nagyon hiányoztál!

- Szállj le rólam vagy esküszöm hogy kicserélem a jobb és balkarod! – Figyelmeztettem halkan és fenyegetően. Erre csak felsóhajtott mintha csak viccelődnék.

- Jaj, te mindig humorodnál vagy!

- Megszerezted? – Kérdezte Leila, közömbösen. Elővettem a félig megrágott gyümölcsöt és odaadtam neki. – Megkérdezzem?

- A Thalmor megelőzött minket. Hajszálhíján elemelték előlünk, de a parancsnokuk nagyobbat harapott mint amekkorát le tudott nyelni és megpróbált engem is elfogni. Alá becsült és megfizetett érte.

- Helyes. - Leila, szokásához híven, semmilyen érzelmet nem mutatott. - Máris jelentünk a vezérnek. Őrködj! – Utasított, ő és a többiek leültek a fa tövébe, transzba estek és a lelkük elhagyta a testüket. Néhány perccel később tértek vissza.

- Nos?

- A vezér meg van elégedve, de a gyümölcsre feltétlenül szüksége van. – Odaadta Grambnak a gyümölcsöt. – A húsa egy halálos méreg ami megfojtja azt aki eszik belőle, könyörtelen méreg. A mag, ezzel szemben egy rendkívül ritka folyadékot tartalmaz, amire a vezérünknek hatalmas szüksége van, méghozzá minél gyorsabban. Gramb elviszi a magot a rejtekhelyre, mi folytatjuk a küldetésünket. Ellenvetés? – Senkitől sem jött. – Jó.

Gramb eltéve a gyümölcsöt, felszállt a dwemer felszerelésekkel és kincsekkel megpakolt szekerére és egyedül indult a rejtekhelyünk felé. Elhagytuk Keletvéget hogy visszatérjünk a Folyamfenyvesbe, az Alvó Óriás fogadóba. Remélhetőleg Delphine már kitalált valamit.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.