Halo, megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
A Holdfenyves barlangban kupacokba volt halmozva a sok elvarázsolt vámpírszolga teteme, amiket az ikrek, egy kegyetlen csatában végeztek ki. Az összecsapás alatt hatalmas felfordulás keletkezett a már amúgy is rémes és poros barlangba épített lakásban. Sajnos, a kaland még nem ért véget, mert Nehéz és Cedric rémülten rohantak be a barlangba.
- Mi történt?! – Sam egyből a lényegre tért. – Hol van Gared?!
- Egy… vám… pír… jő… huh! – Nehézről csurgott a víz és úgy kapkodta a levegőt, mint aki mérföldeket futott volna.
- Most komolyan, - Cedric csalódottan nézett a kövér társára, aki majd összeesik a kimerültségtől. – alig futottunk 20 métert.
- B*szd… meg!
- És hol! Van! Gared?! – Sam egyre idegesebb lett, a lila szemei, szinte szikrákat szórtak.
- Nos, - Cedric öntelten kihúzta magát és okoskodó stílusban magyarázni kezdett. – mint azzal bárki más is tisztában van, a harctéri áldozatok, egy csatában teljes mértékben elke… - Sam csak dühösen megragadta a bőrvértje gallérjánál és a falhoz szorította.
- Hol! Van?! – Cedric majdnem összevizelte magát a rémülettől.
- Cedric ötlete volt, hogy hátrahagyjuk a vámpírnak! – Nehéz, miután újra erőre kapott, hezitálás nélkül bemártotta Cedric-et, pedig valójában, az egész az ő ötlete volt.
- Barmok! – Sam felpofozta Cedric-et és képen rúgta Nehézt, majd gondolkodás nélkül, előhúzva a kardját, a barlang kijárata felé kezdett rohanni.
Már látni lehetett a kinti napfényt, de a barlang kijáratánál állt egy sötét köpenyes és csuklyás alak. Sam megtorpant és erősen rámarkolt a kardjára és a karjára szerelt pajzsra.
- Mit kerestek a barlangomban? – Egy női hang szólalt meg.
- Mit csináltál Gared-el?! – Sam követelte a választ a női vámpírtól, aki csak elővette a saját, vékony, sötét pengéjű vívókardját, fekete, denevér formájú kardgombbal és Sam-re szegezte.
- Nem illik hívatlanul berontani más otthonába. – A vámpírnő kissé felháborodottnak tűnt.
- Ha kell, kiverem belőled! – Sam nem gondolkodott sokat, csak rárontott.
Sam a pajzsával próbálta fellökni, de a vámpír kitért előle és villámgyorsan szúrt Sam felé. Samet a reflexei nem hagyták cserben és a kardjával kivédte a szúrást.
A vámpírnő levetette a köpenyét és a csuklyáját, felfedve az éjfekete haját, amit elegánsán, ahogy egy nemes, déli hölgyhöz illően, hátul, fonatba kötve, ami csak a nyakáig ért. Ezenkívül a hajában volt egy lila tincs a homloka jobb oldalán. Holtsápadt, fehér bőre, vörös, világító szemei voltak és ahogy kinyitotta a száját, látni lehetett a hegyes szemfogait. A ruhája, annak ellenére fekete volt, mintha egy gyásszertartási öltözék lenne, elegáns volt, a szoknyája, a fűzője és a blúza is mind fekete volt, sötét drágakövekkel díszítve. A sötét tánccipője elegáns varrással volt elkészítve, ami kellemesen ki volt párnázva, szóval, nem lehetett hallani semmit sem, egyetlen lépésénél sem. Elég alacsony és vékony volt, hogy könnyen mozogjon.
A két nő egy darabig farkasszemet nézett egymással, majd Sam ismét támadásba lendült, a vámpírnő ügyesen, gyorsan és kecsesen kerülgette, illetve, védte ki a csapásokat. Idővel ellentámadásba lendült át, sikerült oldalba szúrnia Samet, de az acélpáncélja túl vastag volt, hogy megsebesítse. Sam oldalra csapott a kardjával, de a vámpírnő villámgyorsan kitért a csapás elől, Sam háta mögé került és újra megpróbálta leszúrni. Samnek ismét szerencséje volt, mert a vörös, ezüstszegélyes köpenyétől, nem lehetett látni, hol van a páncélja gyengepontja, így ismét a vértje mentette meg.
Egyértelmű volt, ez a vámpírnő gyorsabb volt Samnél, de Sam viszont erősebb volt nála, fizikálisan.
- Szerintetek, - Sammy kicsit aggódva nézte a húgát és a vámpírt, akivel harcolt. – segítenünk kéne?
- Dehogy is! – Cedric az életét féltve megbújt Nehéz és Sammy mögött. – Mármint, - Kicsit megpróbált nem rémültnek tűnni. – ez egyértelműen egy párbaj. A párbaj két fél között agresszív és erőszakos konfliktuskezelés. Ha most segítenénk Samnek, azzal morálisan és erkölcsileg sértenénk meg. Szóval, itt maradunk, figyelünk és szurkolunk Samnek.
- És ha meghal? – Sammy aggódva kérdezte Cedric-et.
- Hát… tudod, a hídon akkor kell átkelni, ha odaérsz.
- Én addig keresek valami harapnivalót. – Nehéz visszament a barlangba, ennivalót keresve.
A párbaj ez idő alatt nem ért véget, Sam és a vámpírnő egyenlő ellenfeleknek tűntek és egyikük sem volt képes a másik felé kerekedni.
- Találtál valamit? - Cedric érdeklődve nézte a kövér társát, ahogy egy halom étellel és egy üveg borral tért vissza.
- Hála az isteneknek, az éléskamrája tele van pakolva, - Odadobta a bort Cedric-nek. - ezt neked hoztam.
- Hű, ez egy vörös Chateauneuf-du pape trinite, 150 éves bor! - Cedric, amilyen érzékeny és alkalmatlan volt a harcban, az ínyenc borokat nagyon szerette. - Nem semmi. Nectaire Fermier sajt esetleg nincs? Az nagyon illik ehhez a fajta borhoz.
- Mit t'om én? - Válaszolta Nehéz, teli szájjal. - Szerinted, melyikük fog nyerni? - A két harcoló nőre biccentett.
- Azt kell mondjam, - Cedric egy korty bor és egy falat sajt után elgondolkodott. - Sam kimondottan jól teljesít kemény, elhúzódó csatákban, de ez a vámpír nőszemély…
- Én a vámpírra fogadok. - Nehéz lefáradtan félbeszakította.
- Én egyértelműen Samre! - Sammy a húgára fogadott.
- Nyilvánvalóan, személyes érzések miatt gondolhatjátok ezt, de ha logikusan végig gondoljátok… - Cedric próbált magyarázni, amikor a párbaj egy újabb fordulatot vett.
Sam és a vámpírnő egyáltalán nem engedett a másiknak.
- Mit csináltok?! - Gared volt az, aki egy zsákkal tért vissza. Ez a lehető legrosszabbkor zavarta meg Samet, a pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva a vámpírnőnek sikerült elgáncsolnia és a földre terítenie, majd a hegyes vívókarjának a hegyét a torkához szegeznie. - Ugye, nem fogod megölni? - Gared aggódva kérdezte a vámpírnőt.
- Megtámadott és egyértelműen, meg akart ölni, betört az otthonomba, megölte a szolgáimat és volt képe megvádolni, hogy bántottalak téged! Miért ne tegyem? - A vámpír sorolta a vádakat.
- Azt hittem, elrabolt. - Sam még mindig a földön feküdt, de a vámpír engedte felállni.
- Dehogy rabolt el, - Gared lerakta a zsákot amit hozott és egy halom, fehéres kék növény volt benne. - mivel megöltétek az összes szolgáját, megkért, hogy szerezzek neki némi nirngyökeret, amiből egy olyan főzetet készít, ami megvédi a naptól.
- És a többi vámpírral mi a helyzet? - Érdeklődött Sammy. - Csak szolgákat találtunk bent.
- Állítólag, több vámpírt is láttak erre. - Mondta Sam.
- Ők vendégek voltak, mert egy ünnepséget tartottam, de már hazamentek. - Válaszolta a vámpírnő, miközben eltette a kardját.
- Egyáltalán, mi a neved? - Kérdezte Gared.
- A nevem, Penelope Antoniette Jacquline Madeleine. - Mindannyian zavartan próbálták, eléggé sikertelenül megjegyezni a bonyolult nevét. - De hívjatok csak Penny-nek. - Ezt egyszerűbb volt kiejteni.
- Mármint, - Cedric volt az egyetlen, aki megtudta jegyezni a nevét. - a Madeleine család sarja vagy?!
- Igen.
- Az a Madeleine családé, akik először varrták meg a Birodalom címeréül szolgáló aranysárkányt?! - Cedric, ahelyett hogy rettegett volna a vámpírtól, inkább izgatott volt.
- Igen. Elképesztő. - Csak megrázta a fejét.
- Ugye?!
- Nem, az az elképesztő, hogy te mit tartasz elképesztőnek.
- Inkább arra felelj, - Sam továbbra sem bízott meg benne. - mit keresel ezen a környéken?!
- Itt lakok. Már vagy 100 éve, háborítatlanul.
- Oh, - Sammy egy kicsit kellemetlenül érezte magát. - esetleg, tehetünk valamit, amivel kárpótolhatunk? - Penny szétnézett a barlangjában, látva a felfordulást és a halott szolgáit. - kezdetben, feltakaríthatnátok magatok után és, - Gared-re nézett. - segíthetnétek a főzetem elkészítésében.
- Szerintem, - Sam egyértelműen nem kedvelte Penny-t. - ez elfogadható, de rajtad tartom a szemem.
- Csak nyugodtan. - Penny huncut módon elmosolyodott. - Majd ismét padlóra küldelek. - Sam idegesen felvonta a szemöldökét.
- Meg voltam zavarva, anélkül legyőztelek volna! - Sammy csak a húga vállára tette a kezét.
- Hát persze hogy le, inkább segíts a hullák kicipelésével. Ha ő hívja ránk az őrséget, az már több mint kínos.
És így telt a délelőtt hátralevő része, a halott vámpírszolgák kivonszolásával, amiket aztán az erdőben elégettek, majd Penny barlangjának rendberakásával. Az eltört vázák, üvegek és törött bútorok eltávolításával. A sok por és pókháló szerencsére maradhatott, Penny elmondása szerint, a kriptákat díszítette fel, az ünnepség alkalmából, de ő szerinte jól mutatnak. A koponyák és a csontok szintén dekorációt képeztek, ami kellemes hangulatot idézett elő a vendégeknek. Aminek Penny örült, hogy a kedvenc, elátkozott ékszerei, véres hordói és az ajándékba kapott koponyái, amiket pohárnak használt, épségben maradtak.
Gared-nek egyszerűbb dolga volt, mert Penny-nek segített a főzete elkészítésében. Penny közben elárulta, hogy ő egy nagyon ritkafajta vámpír, egy Cyrodiil-i, amik a rejtőzködés és az álcázás nagymesterei és még a tapasztalt vámpírvadászok sem képesek megtalálni. A fajtája többi tagja városokban él és az ott élők otthonaiba lopóznak be, hogy a vérüket igyák. Ő azonban, jobb szeret a természet csendjében élni, ahol nincs akkora nyüzsgés mint egy városban.
- Elkészült. - Egy sötétvörös folyadékkal teli üvegcse lett a végeredmény. - Köszönöm a segítséget, Gared. - Megitta a sötétvörös italt, amitől a bőre megtelt színnel, a hegyes fogai normálisak lettek és a szemei pedig tengerkékké változtak. - Mit gondolsz?
- Sokkal jobban nézel így ki. - Gared-nek így sokkal jobban tetszett Penny, aki csak kacéran elmosolydva, megsimogatta és összeborzolta a haját.
- Hm, ha 500 évvel idősebb lennél, megengedném, hogy udvarolj nekem.
- Az nem fog megtörténni! - Sam végezve a feladatával, visszatért és megragadta Gared kezét. - Ideje visszamennünk Magányvárába! Egyedül! - Penny és Sam egy darabig ismét farkasszemet néztek.
- Hála az isteneknek, - A csendet Nehéz törte meg, aki holtfáradtan vetődött le egy heverőre. - végeztünk! Annyira kimerültem!
- Ha gondolod, - Penny-t kissé ingerelte, hogy ezek a katonák túlságosan is otthon érzik magukat. - foglalj helyet.
- Pontosan, mitől is merültél ki?! - Cedric tért vissza. - Én és Sammy csináltunk mindent!
- Te csak meggyújtottad a halottakat, miután én és Sam kivonszoltuk őket! - Sammy kissé felháborodva jött vissza.
- Azzal akár meg is égethettem volna magamat! - Mentegetőzött Cedric.
- Én már attól kimerültem, hogy néztelek titeket. - Nehéz kivonta magát a munka alól.
- Esetleg, veletek tarthatnék?! - Penny izgatottan ajánlotta fel az ötletet!
- Kizárt! - Sam egyből ellentmondott.
- De én örülnék neki! - Gared eléggé megkedvelte Penny-t.
- Én is szimpatikusnak találnám a társaságát! - Cedric egyetértett.
- Kellemes társaságnak tűnik. - Sammy is a húga ellen volt.
- Nekem mindegy. - Nehéz pártatlan volt, de inkább a többséggel volt.
- Akkor szavazunk! - Ajánlotta Sam.
- Szerintem, már megtettétek. - Penny eléggé önelégült volt, ahogy Sam reménytelenül vívta a szélmalom harcát a többség ellen.
Sammy, Gared, Cedric és Nehéz támogatták, hogy Penny velük menjen Magányvárába, Sam egyedül volt.
- Van egy olyan érzésem, - Sam megadóan sóhajtott. - a Viharköpenyeseknek nem kell ilyen hülyeségekkel foglalkozniuk.
Thrys
Napnyugtára sikerült visszatérnünk Folyamfenyvesre és reménykedtünk, hogy Delphine kitalált valamit amivel információt szerezhetünk a sárkányokról. Összesen öten voltunk, én, Marshal, Karsk, Leila és Liz, a nagydarab ork, Gramb visszavitte azt a varázsgyümölcsöt a Szervezet vezérének. A helyi istállóba helyeztük a lovainkat és betértünk az Alvó Óriás fogadóba.
A fogadó majdnem üres volt, alig néhány részeges alak iszogatott magába és egy bárd aki a semminek énekelgetett. Delphine épp befejezte a padló felsöprését amikor meglátta hogy megérkeztünk.
- Nem követett senki sem? – Kérdezte, inkább Leilától mert egyértelműen ő a csapatunk vezetője.
- Minden tiszta, nem kell aggódni. – Válaszolta.
- Kövessetek. - Levezetett minket a titkos pincébe ahol nyugodtan beszélgethettünk. – Kitaláltam hogyan juttathatnálak be néhányatokat a Thalmor Nagykövetségre.
- Te nem jössz velünk? – Kérdeztem.
- Az rossz ötlet lenne. A Thalmor engem már üldöz egy ideje és ismerik a kinézetem.
- Akkor mi a helyzet veletek? – Marshallék felé fordultam. – Nem azt mondtad hogy titeket is üldöz a Thalmor?
- De igen, csak a kinézetünket nem ismerik. – Magyarázta a nord férfi. - Azok a Thalmorok akik valaha is találkoztak valamelyikünkkel, mind halottak. Velünk nem lesz gond. – Reménykedtem benne hogy velem sem lesz ilyen gond, de kétlem hogy felismernének. Odahaza gyakran elfelejtették hogy egyáltalán létezem és meg sem lennék lepődve ha észre sem vették volna hogy eljöttem.
- Akkor, mi a terv? – Tért vissza a lényegre Leila, Delphine pedig eleget tett a kérésnek.
- A Thalmor nagykövet, Elenwen, rendszeresen tart fogadásokat és ünnepségeket ahol a gazdagok és nemesek megpróbálnak kapcsolatot ápolni a Thalmorral, ő pedig információkat szerezni a Birodalomról. Betudlak juttatni a holnap esti összejövetelre, legalábbis kettőtöket. Amint bejutottatok, el kell jutnotok Elenwen irodájába és megkeresni a titkos irataikat.
- Ez jó tervnek hangzik. – Marshal megkönnyebbülten felsóhajtott. – Talán ott megtalálhatom a varázsgyűrűmet és az Ősi tekercset.
- Meg sem kérdezem mit akartok csinálni egy Ősi tekerccsel. – Tette hozzá Delphine.
- Azt jól teszed. – Jegyezte meg Marshal.
- Mi az az Ősi tekercs. – Kérdeztem, kíváncsi voltam mi olyan fontos hogy Marshal és Leila ennyit kockáztat.
- Az Ősi tekercs egy nagyon fontos ereklye. – Kezdte Marshal, de egyértelműen ő sem tudta. – Elég értékes és hatalmas erővel rendelkezik.
- És mire való?
- Hát… öhm… Liz, nem magyaráznád el neki? – A néma kislány csak értetlenül felvonta a szemöldökét. – Jah, igaz, nem tudsz beszélni. Leila, elmagyarázod neki? – A nord nő, vett egy lefáradt levegőt és elkezdte.
- Az Ősi tekercsek olyan ereklyék amikkel bizonyos személyek képesek a bele látni a múltba, jelenbe és a jövőbe. Hogy a vezérünk mit akar vele, az számunkra is rejtély. És most folytassuk ahol abbahagytuk. – Delphine tovább magyarázta a tervét.
- Van egy kapcsolatom a Nagykövetségnél. Nem az a fajta aki alkalmas lenne egy ilyen magas szintű és veszélyes feladat végrehajtásához, de képes segíteni nekünk. A neve Malborn, erdőelf és gyűlöli a Thalmorokat ami azt jelenti hogy megbízhatunk benne. Üzenek neki hogy találkozzon kettőtökkel a Magányvárában lévő Kacsintó Sivító fogadóban. Amíg elintézitek ezt, elintézem hogy legyen egy igaz meghívótok Elenwen fogadására. Találkozzunk a városon kívüli istállónál. Kérdés?
- Ki ez a kapcsolatod? Megbízható? – Kérdezte Leila.
- Ne aggódjatok miatta. Közel sem olyan veszélyes mint ti, de legalább annyira gyűlöli a Thalmorokat mint én magam. Mint mondtam, ő egy erdei elf és a Thalmor kiirtotta a családját az egyik nagy tisztogatásuk alkalmával amikről nem tudhat senki sem. Nem tudják ki ő, különben azon nyomban kivégeznék.
- Hogy is jutunk be a Nagykövetségre? – Kérdeztem, de Marshal, Leila és Liz olyan nézést vetettek rám miatta mintha egy őrültséget kérdeztem volna és későn jutott az eszembe hogy már elmagyarázta.
- Már mondtam hogy elintézem. Igazi meghívótok lesz, ne aggódj annyit. Amíg jól játszod a Thalmor talpnyalót, nem lesz semmi baj.
- Ha bejutottunk, hogyan tovább? Meg kell keresnünk az információt a sárkányokról, visszaszerezni a gyűrűmet, az Ősi tekercset és kijutni. Bármi ötlet hol tárolhatják?
- Hm, kétlem hogy Elenwen csak úgy otthagyná az asztalán, minden bizonnyal elrejtette és meg kell találnotok. Ahhoz hogy egyáltalán eljussatok odáig, el kell osonnod az ünnepségről anélkül hogy felhívnátok magatokra a figyelmet. Talán Malborn majd tud segíteni, de hiszek a kreativitásotokban. – Ha valakinek, akkor Marshalnak végtelen a kreativitása.
- Akkor este, a magányvári istállónál. – Végül Leila összefoglalta a találkozási pontot.
- Jól hangzik. Legyetek óvatosak.
Még az estét ott töltöttük, az éjszaka csendben és eseménytelenül telt, Marshal, szokásához híven, lerészegedett, Karsk a fegyvereinket tisztogatta és tartotta karban, valamint, a lovakat gondozta. Liz a fogadóban lévő alkímia asztalnál kotyvasztott néhány főzetet, nem úgy tűnt mint akinek segítségre vagy társaságra lenne szüksége. Leila a szobájában, az ágyon ült és egy könyvet olvasott. Megpróbáltam összebarátkozni vele.
- Mit akarsz? – Vetette oda, teljesen érzéketlenül.
- Csak egy kicsit beszélgetni. – Próbálkoztam, bátortalanul, nem olyan mint Marshal, pedig együtt dolgoznak már valószínűleg egy ideje.
- Miről? – Rám sem nézett, csak a könyvébe meredt.
- Hát,… mit olvasol? – Nem úgy tűnt mint aki társaságra vágyik, legalábbis nem az enyémre.
- Egy könyvet és szeretném folytatni anélkül hogy zavarnál. – Elég egyértelmű jeleket küldött, de nem adtam fel.
- Miről szól? – Egy újabb szemtelen elutasításra számítottam, de Leila meglepett és elkezdte magyarázni.
- Egy szerelmes párról akik egy háborúban, az ellentétes oldalon állnak és ők egymásba szeretnek, de mindkettőjüknek kötelességük van és választaniuk kell a szerelmük és a népük iránti kötelesség között.
- Jól hangzik, elolvastad már?
- Igen, elég sokszor, ez a kedvencem.
- Beteljesül a szerelmük? – Reménykedtem hogy lehetőségem lesz közelebb kerülni Leilához, de elég nehéz kiismerni.
- Nem kell barátnak lennünk ahhoz hogy teljesítsük a feladatunkat. Marshal és én ki nem állhatjuk egymást, de a vezérünk parancsára együtt dolgozunk. Nem keresek barátokat, holnap reggel elindulunk Magányvárába és jobb ha pihensz addig. – Egyszerűen nem értem, miért ilyen goromba velem, csak barátkozni próbáltam.
- Kérdezhetek valami mást? – Az arca nem mutatott semmilyen jelet hogy ideges lenne, de egyértelmű volt hogy bosszantom, de ezt mindenképp tudni akartam.
- Mi az?
- Marshal miért iszik annyit? Mármint Liz, Gramb, te és ő nagyjából egy szinten vagytok, de ti teljesen normálisnak vagytok. – Leila a rideg szemeivel végre megtisztelt hogy felém néz.
- Hogy „normális"? Azt hiszed ismered Marshalt? Én már több éve dolgozom együtt vele és jobb ha tudod, többet vesztett mint gondolnád. Az ok amiért olyan sokat iszik, mert többféle traumát élt át és krónikus depresszióban szenved. Az ital segít enyhíteni a szenvedését. – Erről nem is tudtam.
- Marshal semmilyen jelét nem adta hogy szomorú lenne.
- Azért mert kiválóan el tudja rejteni az érzéseit. – Visszameredt a könyvébe. - Ha nincs más amivel idegesíthetsz, hagyj magamra.
Miután elhagytam Leila szobáját, Liz jött oda hozzám, az átható, ijesztő és felemás szemei lefáradtan meredtek rám.
- Minden rendben, Liz? – Kérdeztem és egy csomagot adott nekem, tele alkímiai italokkal. – Köszönöm, de miért kapom ezeket? – Csak felvonta a szemöldökét, jelezve hogy "te hülye, nem tudok beszélni". – Ja, tényleg, de mire… - Mielőtt befejezhettem volna, kiemelte az egyik üvegcsét és "Láthatatlanság" volt ráírva, volt "Gyógy főzet", "Energia főzet" és még néhány másfajta főzet.
Rájöttem hogy reménytelen beszélgetni a Szervezet többi tagjával, nyugovóra tértem és meglepetésemre, Marshal nem ébresztett fel az éjszaka közepén, hullarészegen. Nyugodtan aludtam amíg fel nem kelt a nap és magamtól is felébredtem.
Marshal
Amikor felébredtem, rettentő másnaposság gyötört, a fejem félbe akart hasadni, hányinger kerülgetett, a reggelit kihagytam, de helyettesítettem három üveg alto borral, az megtette reggelinek, de még ebédnek is. A legfurcsább hogy megint frissen meg lettem borotválva és rejtélyes módon, a páncélom és a fegyvereim is fényesre lettek pucolva.
Néha egy kicsit aggódok miért nem nő a szakállam és a hajam, de nem szokott igazán érdekelni a harmadik üveg után.
A fejem ide-oda kóválygott és egyszerűen képtelen voltam egyenesen tartani a lovam az utazás alatt, de ha legutolsóként is, tartani tudtam a többiekkel az iramot. Leila és Thrys ment elől, Karsk és Liz középen, én mentem leghátul, senki sem mert velem jönni mert féltek hogy elesek vagy lehányom őket és okosan is tették.
Miután megérkeztünk Égkoszorú fővárosába, leszálltunk és azonnal egy bokrot kellett keresnem amit összehányhatok.
- Mondd, Marshal, az ott Magányvára? – Thrys a főváros felé mutatott.
- Igen és a Birodalom központja, Égkoszorúban. – A hangom rekedt és gyenge volt.
- A Viharköpenyes felkelés miatt, igaz? – Thrys az egyértelműt kérdezte, de túlságosan rosszul voltam hogy leszidjam érte, így csak bólogattam. - Beszélsz egy kicsit róla? – Semmi kedvem sem volt mesedélutánt tartani, de ez legalább elvonta a figyelmemet a rosszullétről.
- Magányvára egy hatalmas város egy hatalmas tenger feletti szirten ahova csak egyetlen úton juthatsz és a kastély a város legvégén található, - Thrys érdeklődve hallgatta a szenvedéssel előkapart tudásomat. - tele van a város jól védhető pozíciókkal, széles utcákkal a lovasságnak, magas épületek az íjászoknak, szűk sikátorok és feljárók a lándzsásoknak. Ha a Viharköpenyesek valaha is eljutnának ide, egyedül, amit kétlek, rettentően nehéz dolguk lenne.
- Magányvára egy jó sereggel bevehetetlen? – Fájdalmasan megdörzsöltem az arcom hogy erőt merítsek.
- Nem, minden erődnek vannak gyenge pontjai és a legerősebb páncélon is vannak rések. Ha jól emlékszem a vezér útbaigazítására, a várost és Égkoszorú a Birodalomhoz hű részét, Jarl Elisif, Torygg király özvegye, vezeti, aki erős, magabiztos, sok támogatója van és a nép körében igencsak népszerű, de vannak hibái. Fiatal, naiv, tapasztalatlan és ebben a háborúban teljes mértékben Tulius tábornoktól függ aki a Birodalom kihelyezett embere.
- Hogy érted hogy tőle függ? – Vettem egy mély levegőt, nehogy megint elhányjam magam.
- Elisifnek semmilyen tudása nincsen sem politikai, sem katonai téren, csak a Birodalom bábja akit csak ürügyként használnak arra hogy a Birodalom provinciaként tarthassa meg Égkoszorút. Ulfric megölte a férjét, Égkoszorú előző királyát, gondolhatod hogy ez nem tett jót Ulfric és Elisif kapcsolatának, és az Ulfric iránt érzett gyűlöletét használják ki hogy Égkoszorút a Birodalom mellett tarthassák. Mennyit értettél ebből? – Ahogy kinyitottam a szemem, Thrys értetlen és zavarodott arcát láttam, miközben a fejét vakarta, aranyos volt amikor így gondolkodott valamin.
- Akkor, jog szerint ki lenne Égkoszorú uralkodója? – Most megpróbáltam rövid lenni.
- Ulfric igazságos párbajban végzett Toryggal és a hagyományok szerint, őt illeti meg a trón, de már említettem hogy a Birodalom mit akar Elisiffel.
- Szerinted melyik fél fog nyerni?
- Én a Birodalomra tenném a pénzem.
Végre, elértük a Magányvári istállót ahol Delphine-el kellett találkoznunk és ő maga is várt ránk.
- Megjöttetek. – Egyáltalán nem vesztegette az időt, felesleges köszönéssel és értelmetlen beszédtémával, ezt kedveltem benne, ígéretes újoncnak tűnik. - Örülök neki, már elintéztem mindent, csak keressétek meg Malbornt, szóljatok neki hogy minden készen áll és csak rá várunk.
- Marshal, - Leila azonnal utasított. – te, Thrys és Karsk keressétek meg, én és Liz itt maradunk Delphine-el.
Persze hogy engem ugráltatott, ha nem sikerül visszaszerezni a gyűrűmet és az Ősi Tekercset, a vezérem nagyon megtorolja rajtam. A fővárosba jöttek és mentek a beáramló kereskedők az árukkal amiket külföldről importáltak, emellett sok katona és városlakó volt az utcákon akik egy bizonyos esemény felé tartottak. Az őrök még csak meg sem állítottak minket.
Karsk egy kicsit eltűnt a nagy sürgés-forgásban, de nem nagyon érdekelt.
- Mi folyik itt? - Az elf lányt érdekelte a nagy tömeg jelenléte, nem tudta elképzelni hogy miért gyűlt össze ez a sok ember ahogyan én sem.
- Nem tudom. Derítsük ki. - Vetettem fel az ötletet amivel egyet értett.
Elég könnyen a sor elejére kerültünk, én átfurakodtam az embereken és húztam magam után Thryst és megtudtuk hogy amit az emberek néznek az egy kivégzés. A tömeg egyik fele arról suttogott hogy a fogoly aki az ítélet végrehajtására vár valójában ártatlan aki Égkoszorú igaz Nagykirályát segítette, a másik fele pedig hogy egy aljas áruló aki szabadon engedett egy veszélyes lázadó vezért.
- Roggvir. - Az emelvényen, egy vörös páncélos katona tiszt sorolta a vádakat. - Segítetted Viharköpenyes Ulfricot a szökésben miután meggyilkolta a Nagy királyt, Toryggot. - A hangja egy kicsit agresszívabbá vált egy pillanatra, de érezni lehetett az elfojtott dühöt a hangjában. - Azzal hogy kinyitottad azt az kaput Ulfricnak, elárultad Magányvára népét.
- ÁRULÓ! - Voltak akik nem bírtak parancsolni a saját indulataiknak és dühösen kiabálni kezdtek. - MEGÉRDEMLI A HALÁLT!
Amíg a tömeg átkozta az elítéltet, Karsk visszatért egy nagy görögdinnyével a kezében.
- Marshal, ha szépen megkérem a hóhért, félbevágja nekem ezt a dinnyét? – Kérdezte, teljesen ártatlanul.
- Karsk, - Thrys válaszolt helyettem. – szerintem a hóhérnak nem azért van az a nagy bárdja hogy a dinnyédet félbevágja.
- Nem gyilkosság volt! - Fogoly nem tűrte tovább ahogy beszélnek róla. - Ulfric kihívta Toryggot! Igazságos csatában győzte le a Nagy királyt!
- HAZUG! - Hiába, a szavai láthatóan nem győztek meg senkit.
- Ez a hagyomány! - Tovább próbálta meggyőzni a dühös tömeget akik megvetően bámultak rá, hiába, de nem volt már mit veszítenie és ezzel tisztában volt. Nem az életét próbálta meg menteni hanem a népét akarta meggyőzni arról hogy amit csinálnak az nem helyes. - Ez Égkoszorú ősi egyénisége és minden északié!
- BÚÚÚÚÚÚÚ! - Az emberek tovább gúnyolódtak rajta, senkit sem hatott meg a beszéde.
- Szerintetek most kérjem meg a hóhért vagy várjak az előadás végére? – Karsk nem szállt le a dinnyéről.
- Karsk, már mondtam hogy…
- Igen, tudom, de van ott egy fickó egy ládányi almával és nem szeretném ha beelőzne. – Egy elf ládaszállító férfira nézett gyilkos tekintettel ami az üzente hogy "Én leszek az első", a fickó egyértelműen nem értette.
Ezalatt, a vörös páncélos katona a fogoly mögé állt, de nem kellett sokat csinálnia, a fogoly magától letérdelt és a fejét önként a hóhér baltája alá tette.
- A mai napon... - A hangjában nem volt félelem, csak büszkeség és megnyugvás. - ... Sovngarde-ba jutok.
Becsukta a szemeit, a végrehajtó felemelte a hatalmas, nehéz kivégző bárdját, aminek a pengéjét már számtalan kivégzett fogoly vére festett olyan vörösre mint a birodalom címerét. Egyetlen, tiszta vágással levágta a fejét ami a csapás után legurult a vesztőhelyről, a rajta lévő szemek továbbra is csukva voltak, de a nyakából ömlött a vér és a a teste többet nem mozgott. Ugyanúgy mint a fejből, a nyakból is folyt a vörös folyadék ami az egész vesztőhely környékét eláztatta. Végül a katona tiszt lerúgta a testet a bitóról és a véres földre esett.
Több százan voltak a téren, de a hely olyan néma volt mint egy kripta, csak a madarak csiripelését lehetett hallani és a bogarak zajait. Az emberek akik néhány másodperce teljes tüdőjükből átkozták az áruló foglyot most teljes némaságba burkolóztak, talán egyszerűen csak nem hitték el hogy tényleg meghalt és nincs többé.
Karsk egy kissé félénken, de megközelítette a vesztőhelyet, vitte a dinnyét is, megvárta amíg a hóhér lepucolja a vért a bárdjáról és csak aztán szólította meg.
- Elnézést, ha szépen megkérem, lenne szíves félbevágni? – Olyan kedvesen és ártatlanul kérdezte, hogy sokaknak meglágyulna tőle a szíve. A végrehajtó egy kicsit zavart nézést vetett a kölyökre, de egy szó nélkül felkapta a gyümölcsöt és a hatalmas fegyverével, tökéletesen félbevágta. – Köszönöm! – Azzal elvette a két felet és boldog ártatlansággal követte Marshalt és Thryst, mintha a szülei lennének.
- Boldog vagy? – Kérdeztem, érdektelenül.
- Hát persze! Ketten meg ehetjük, közösen. – Csak megforgattam a szemem, azt mondják van értelme élned amíg legalább egy valaki szeret és törődik veled, de ő az egyetlen a világon aki hajlandó lenne rosszul érezni magát ha meghalnék. Megérthetitek ha egy kicsit kételkedek ebben a mondásban.
- Velem nem osztod meg? – Thrys egy kicsit megsértődött, de nem komolyan.
- Bocsi, de Marshal az én legjobb barátom és nem te. – Mellém állt és úgy kezelte Thryst mintha az ellensége lenne.
- Kösz, - Odaadtam a részemet Thrys-nek, nekem nem volt étvágyam. – edd csak meg. Csak kihánynám.
- De… - Karsk sértődötten ledöbbent. – mindig együtt esszük meg.
- Finom! – Thrys az orrát is beledugva kezdte falni, de Karsk csak eldobta a sajátját és mérgesen súgott Thrys fülébe.
- Utállak. – Thrys két pofára zabált, de csak zavartan nézett az idiótára.
- Hm?
- Légy szíves, maradjatok csendben mert rohadtul fáj a fejem. – Szóltam rájuk.
A hóhér és a katona egy szót sem szólt a tömeghez, egyikőjük sem tartott beszédet arról hogy "Ez történik az árulókkal", "Így jár mindenki aki szembe száll a birodalommal", inkább mint egy csapat szégyellős kisgyerek akiket az anyjuk leszidott miután elrontottak valamit, elmentek.
- Hiszen csak azt tette amit helyesnek gondolt. – Thrys lenyelte a dinnyét és újra a vesztőhelyre bámult, ahol az egész cselekmény lezajlott előtte. - Annyira szomorú. Miért kellett ennek így végződnie? - Tőlem kérdezte.
- Csak egy naiv bolond volt akit beetettek egy hősi szöveggel, de engem nem különösebben érdekel a dolog. - Erre felkapta a fejét és dühösen nézett rám.
- Hogy mondhatsz ilyet?! - Felháborodott.
- Rengeteg sz*rságot láttam és éltem már át. Egy kicsit megkeményedett a szívem.
- Te is északi vagy. Nem érzel rokonszenvet azok iránt akik Égkoszorúért harcolnak?
- Nem.
- Magadon kívül nem szeretsz senki mást? – Nem tudtam hogy jó ötlet lenne elárulni neki amit érzek, de kétlem hogy ez lenne a megfelelő pillanat.
- Nem. - Undorral kevert megvetés ült ki az arcára.
- Minek neveztél engem? Naiv kis bolondnak?
- Mire akarsz célozni?
- Örülök hogy az vagyok, - Csak magabiztosan elmosolyodott. - mert így elmondhatom hogy nem hasonlítok rád. – És még egy ok hogy ne mondjam el hogyan érzek iránta.
Dühösen előre ment, de miután rájött hogy nem tudja merre kell menni, visszajött hozzám. Még több megvető nézés után rájöttem ha nem lenne rám most szüksége, rég itt hagyott volna.
- Erre gyertek. – Mutattam nekik az utat és végül betértünk a Kacsintó Sivító fogadóba. Egyetlen probléma volt. - Hogy érti hogy Malborn még nem érkezett meg?! - Ideges lettem a fogadósra, "Mostanában semmi sem jön össze.".
- Ma még nem láttam, talán kérdezzétek meg a feleségét, Angrant. Itt lakik a szomszédban. - "Valahonnan ismerősen hangzik.", nem volt mit tenni, elhagytuk a fogadót és az utasítást követve, a bekopogtam a szomszédos ház ajtaján.
- Csak hagyd hogy én beszéljek. - Utasítottam, ha ez az egész félre sikerül és nem szerzem vissza a gyűrűmet, nem csak én, de Leila és Liz is nagy bajba kerül, miattam.
- Rendben. – Thrys és Karsk nem ellenkezett, csak hátrébb állt.
Az ajtó kinyílt és egy kis növésű, aranyos kis erdei elf lány nyitotta ki, rövid, világos barna haja volt amit egy hátrakötött cofban hordott. Amint meglátott és felismerte az arcomat, úgy sikoltott mintha szellemet látott volna, Karsk ugyanígy tett és ő is sikoltozni kezdett, majd ránk csapta az ajtót. Karsk rémülten elrohant.
- Ez mégis mi volt? - Thrys jogosan tette fel a kérdést, rájöttem hogy a múltam egyik szörnyű tettével kell most szembe néznem ha visszaakarom szerezni a gyűrűmet.
- Ez egy nagyon hosszú és kellemetlen történet. – A homlokomat dörzsöltem.
8 évvel korábban
Már két éve voltam tagja a Szervezetnek és minden rendben ment, megvolt még a gyűrűm is és nem kellett azon gondolkoznom hogy hogyan állítsam meg a sárkányokat. Én és a Szervezet többi tagja Magányvárába jöttünk az éves Tűztáplálás ünnepére, egy olyan ünnep amit a Bárdok egyetemének az udvarán tartanak meg. A pontos történetét meg nem tudnám mondani, de állítólag egy gonosz és hazug király képmását égetik el azon a napon.
Nem volt semmilyen küldetésünk, csak a vezérünk engedélyezett nekünk némi szabadidőt és kikapcsolódást.
Betértem a fogadóba ahol egy halom, tagbaszakadt és veszélyesnek tűnő bandita és útonálló ünnepelt valamit. Nem értettem mit kereshetnek ezek a söpredékek a fővárosban, de legalább senkinek sem volt problémája velem amikor bementem. Rögtön a pulthoz mentem és rendeltem egy italt.
- Egy alto bor lesz. - Mielőtt a pultos kiadta volna egy formás, zsoldos lány aki azóta le sem vette rólam a szemét hogy beléptem, közbeszólt.
- Legyen kettő. Meghívlak. - Angran volt az, a bőrből készült vértje tökéletesen kiemelte az apró termete ellenére dús és mutatós kebleit, egy acélt tőr lógott az oldalán és a hátán lévő tegezében egy tucatnyi nyílvessző sorakozott. Azt a benyomást keltette hogy nem érdemes ujjat húzni ezzel a kis elffel. - Csodálatos páncél. Ében? - Bólintottam majd én kérdeztem.
- Mit keres egy magadfajta kislány egy ilyen csürhe bandával? - Sunyin elvigyorodott.
- Mit érdekel az téged? Inkább arra felelj, egy ilyen jóképű férfi mit keres egy ilyen kis szánalmasan nyugalmas kis fogadóban. - Ez a fajta viselkedése nagyon felizgatott és elhatároztam hogy megszerzem egy éjszakára.
- Egy huncut és vad p*ncit kezdetnek. - Megfogtam a karját hogy megcsókoljam, de kitért előle és a fülembe suttogott.
- Akarsz k*rni egyet? - Nagyon is akartam.
Egy kicsit nagyon sok ital után, nem emlékszem hogyan, de egy ágyban találtuk magunkat. Ő kibújt a könnyű bőrvértjéből, én kicsatoltam a nehéz, ében páncélom és leültem az ágyra. Ő meztelenül elém jött, a két cs*cse az arcom előtt volt, olyan volt mint egy álom, mielőtt az ikrek után nyúlhattam volna egy huncut mozdulattal a csupasz mellkasomhoz ért és hirtelen hátra lökött amitől elterültem az ágyon, majd rám vetette magát és szenvedélyesen elkezdett csókolgatni. Nem hagyott sok nyugtot, azelőtt még sosem voltam alul, de elég törékenynek tűnt és nem akartam tisztességtelen előnnyel felül lenni és ezenkívül, nem volt olyan rossz.
Kényelmesen belé helyeztem a farkam és finoman fel-le mozgattam. Amikor hallottam a kielégült nyögését, tudtam hogy sikerült kielégítenem, de nekem még nem volt elég, megadta magát és hagyta hogy a hátára fordítsam. Már nem voltam olyan gyöngéd mint az elején és erősebb és határozott döféseket vittem be a kis virágcsokrába, végül azért én is kielégültem és fáradtan leszálltam róla, a hátamra feküdtem és elaludtam.
A reggel nagyon-nagyon korán eljött. Angran elhúzta a függönyt az ablak elől és a nap sugarai egyenesen az arcomba sütöttek ami egy kellemetlen ébredéshez vezetett.
- Ébresztő lustaság! Mindjárt dél lesz. - Körülnéztem és mintha egy kislány babaházában ébredtem volna. Minden csupa rózsaszín és fehér volt, a falak színe kislányos rózsaszín volt, fehér szívecskékkel, lovacskákkal és virág mintákkal díszítve. Az éjjeli szekrényen egy rakás női kence volt amiknek a feléről azt sem tudtam hogy micsoda, "Mennyit ittam az éjjel?". - Csodás napra ébredtünk, igaz? - Kislányos izgatottsággal a nyakamba ugrott és félénken elkezdte simogatni a mellkasom, nyoma sem volt a tegnap esti huncut, csalóka és sunyi nőnek akivel tegnap este ágyba bújtam, ezeket felváltotta a kislányos ragaszkodás és az önbizalom hiány. - Elképesztő volt a tegnap éjszaka, ugye?!
- Mi van? - Ennyit tudtam kipréselni a számon mert rettenetesen ki voltam száradva, a fejem lüktetett és szédültem, de a legrosszabb az hogy fogalmam sem volt róla hogy hol lehetek.
- Mit szólnál ha elmennénk egyet sétálni az erdőbe, vagy babázhatnánk! - Különösebbnél különösebb elfoglaltságokat talált ki amiket még sosem csináltam, de nem is akartam.
- Mi van? - Csak ismételtem önmagam.
- Igazad van! Mi lenne ha elmennék egy hangversenyre! - Most végképp elvesztettem a fonalat.
- Egy mire?! - Csak felnevetett, azt hitte tréfálok.
Miután sikerült egy kicsit összeszednem magam, kérdőre vontam, elmagyarázta hogy valójában színésznő volt és tegnap este egy előadásban szerepelt és nagyon jól beleélte magát a szerepébe. Röviden, azt hittem hogy sikerült befognom egy igazi vad kancát, de kiderült hogy csak egy pónit. Az első lehetséges alkalommal el akartam tűnni, de miután elmagyarázta hogy egy halom férfi volt az életében akik csúnyán megbántották és elhagyták, nem akartam én is ilyen érzéketlen lenni, szóval vele maradtam.
Miután elég erőt éreztem magamban hogy felébredjek és felöltsem a sötét páncélomat hátulról átölelt és rögtön az első programjára próbált elrángatni.
- Elmegyünk sétálni az erdőbe?! - Olyan lelkes volt hogy egyszerűen nem lehetett nemet mondani neki. Két gyengém volt, az ital és a gyenge, törékeny nők érzései és ő valahogy képes volt olyan szintű szánalmat kelteni bennem hogy nem bírtam ott hagyni.
- Öhm... rendben. Miért ne? - Felugrott örömében, megragadta a karom és mint egy kisgyerek az apját, elkezdett húzni maga után. - Most rögtön?! - Megint abban a hitben élve hogy vicceltem, felnevetett.
Azon a napon megtudtam hogy milyen nehéz és embert próbáló a nehéz hegyi ösvényeken menetelni nehéz fémpáncélban. Mindig a nehezebb és meredekebb utat választotta, egy-két óráig még jól bírtam, de az ötödik órában már én is a végkimerülés határára kerültem, ezzel szemben ő nagyon jól bírta. Amikor megállt hogy megcsodáljon egy csokornyi virágot, hálát adtam az isteneknek.
- Nézd csak, egy csokornyi ... - Fogalmam sincs hogy mi volt a növény neve, de hálát adtam neki a kis pihenőért. - Nagyon ritka. - Nem akartam némán, szájtátva állni mint egy bolond, ezért a mellette lévő bűzlő kupacra mutattam.
- Nézd csak mekkora kupac sz*r van mellette. - Ismét nevetett, minden negatív megjegyzésemnél azt hitte hogy csak tréfálok.
- Gyerünk tovább. - "Istenek segítsetek!".
Még öt órára magával rángatott, talán az egyik legnehezebb kihívás volt az életemben, de végre egy folyónál megálltunk pihenni.
- Nagyon jól érzem magam veled, Marshal. Mit szólnál ha ennénk valamit? - "Végre az én nyelvemen beszél!", az erőm egy része visszatért az étel hírére és izgatottan vártam hogy milyen finomsággal készült a mai nap után. - Biztosan szeretni fogod. Zöldség leves és hideg forrás víz egy fűcsomóval ízesítve. - Az erő ami visszatért belém ismét elhagyott és komoly düh borította el az elmémet, de uralkodtam magamon és megpróbáltam értelmesen megoldani.
- Nem ennénk inkább sózott disznóhúst és egy kis sört? - Olyan hangosan nevetett hogy már a hasát fogta.
- Olyan vicces vagy! Egyáltalán nem eszek hús és alkoholt is évente csak egyszer iszom. Egészséges életmódot folytatok. - "Ha nem hagyom el most azonnal még meg fog ölni, vagy én őt!".
A rémes ebéd után, kitalálta hogy szeretné ha a házában lévő kicsi rongybabákkal játszanánk. A mai napig nem értettem a lényegét, egy halom kislány babát összeültetett egy asztalhoz és egy aprócska teáskannát rakott az asztalra, a babáknak pedig egy-egy csészét adott majd úgy csinált mintha teát öntött volna beléjük és udvarias gesztusokkal karöltve úgy csinált mintha a babák beszélnének egymással.
- Kér még egy kis teát Lady 1-es baba? - Nem tudom hogyan hívta őket, csak számoztam. - Nem kérek, köszönöm, Lady 2-es baba. Na és ön, Lady 3-as baba? Természetesen, egy kis cukorral. - Felém fordult. - Lady 4-es baba? - "Azt hiszem ez én vagyok."
- Persze, jöhet. 1-es baba. - Most tényleg 1-es babát mondtam és a hegyes fülű lány, szokásához híven, felnevetett, "Nem tudom meddig bírom még, de azonnal el kell hagynom!".
- Te jó ég! Nagyon elszaladt az idő! Mindjárt kezdődik a hangverseny!
- A micsoda?! - Felugrott és ugyanúgy mint reggel, most húzott maga után.
- Nagyon jó lesz!
Már nagyon fáradt voltam, késő este volt, de mind ezek után, neki még rengeteg energiája maradt. A Bárdok egyetemén egy nagyobb nemesekből álló csoport ült várva az előadást amire én most jöttem először. Egy kicsit kívülállónak éreztem magam, hiszen a többség elegánsan öltözött és jól tudta hogy miről fog szólni az előadás amíg én a koszos és testszagot árasztó páncélomban azt sem tudván hogy eszik vagy isszák ezt az egészet. A legelső sor középső részén talált magunknak helyet és izgatottan leült, én követtem a példáját, majd hozzám bújt. Pár perc múlva a zenekar elkezdett játszani valami lassú és unalmas altató zenét amitől már nem csak a testem merült le, de az elmém is felmondta a szolgálatot. Utolsó mentsvárként megkérdeztem Angrant a lényegről.
- Figyelj, - Suttogtam, ő felnézett rám és kíváncsian várta a kérdésemet. – új vagyok ebben, mi ennek az egésznek a lényege?
- Te kis butus, ők zenélnek és mi hallgatjuk. - "Ennyi?!"
- És mit nézzek?
- Ha becsukod a szemed akkor jobb.
Megpróbáltam, de hiába, elaludtam, nem mennyi ideig voltam eszméletlen, de egy tapsvihar ébresztett fel és Angran még mindig a karomhoz bújt.
- Ugye milyen jó volt?! - "Nem épp ezeket a szavakat használnám."
- Öhm... igen?
Amint visszamentünk a házába, nem érdekelt a rózsaszín ágy amiben leginkább a kislányok alszanak, rögtön levetettem magam és elaludtam, még a páncélomat sem vettem le, "Istenek, ez még csak az első nap volt!".
Másnap reggel ugyanígy ébresztett és egyszerűen nem bírtam tovább. Az illem azt diktálta hogy egy hétig együtt kell lennünk mielőtt elhagynám, de hat nap alatt az elmém megbomlott volna, ezért egy zseniális tervet találtam ki hogyan rázhatnám le anélkül hogy megbántanám.
Amikor a szokásához híven felébresztett és elrángatott volna az erdei túrára, kerestem egy kifogást amivel el tudok szökni egy időre. Lefizettem egy hajléktalant hogy segítsen, vettem neki egy üveg sört és némi húst, előlegben hogy tegyen meg nekem valamit.
Az utca egyik végéből figyeltem a jelenetet.
Az emberem bekopogott az ajtón, kezében a sisakommal. Angran, mit sem sejtve kinyitotta.
- Marshal meghalt. A tengerbe veszett és csak ennyi maradt belőle. – Jó nehéz volt megtanítani neki ezeket a szavakat, ráadásul a megfelelő sorrendben, de csak összejött. Odaadta neki a sisakot, majd hozzám jött és kifizettem némi arannyal.
Ezzel meg lett oldva a probléma.
Most
- …és ez a helyzet.
Thrys végig hallgatta a történteket és nem tudtam eldönteni hogy hogyan érzett.
- Amit tettél az nem volt valami becsületes. Meg kellett volna mondanod hogy rosszul érezted magad mellette.
- Nem akartam megbántani! Előttem már nagyon sokan megbántották.
- De a halálodat hazudni sem volt a megoldás.
- Lényegtelen, most szükségünk van a segítségére.
Ismét bekopogtunk és miután sikerült megnyugtatnunk eléggé ahhoz hogy ne kiabáljon, leült a díványra ami még mindig rózsaszín volt és dühösen nézett rám.
- Marshal, hónapokig gyászoltalak.
- Sajnálom...
- Csináltam rólad egy babát. - Elővett egy fekete rongyokból készített babát aminek volt egy pici, bádogból készült fekete sisakja és lelehetett venni, a feje világos volt a fején pedig szalmából készült haj volt. Elég zavaró volt.
- Aranyos. - Nem tudtam mit mondhatnék.
- A sisakodat még mindig őrzöm. - Oldalra nézett és az egyik ablak mellett egy emelvényen, rózsaszín virág szirmok voltak köré szórva és egy Arkay amulett lógott rajta. Furcsán nézett ki a sötét ében sisak a virág díszítéssel. Nem izgatott mit érzett vagy hogy megbocsájtott-e, de szükségem volt rá, meg kellett békülnöm vele.
- A bocsánatodat kérem amiért egy szó nélkül elhagytalak. – Próbáltam azt mondani amitől egy nő biztos örülne.
- Miért nem mondtál semmit?! - Eszembe jutott az az általános szöveg amit minden volt szeretőmnek előadok.
- Úgy éreztem nem vagyok elég jó hozzád. – Hazudtam.
- Micsoda?! - Bevált.
- Te olyan csodálatos voltál hogy egyszerűen nem érdemeltelek meg. Mintha egyszerűen visszatartanálak. - "Ennek mindenki bedől."
- Meg kellett volna mondanod hogy ezt érzed! – A szemei elkezdtek könnyezni.
- De most a segítségedre van szükségünk. - Thrys végre közbeszólt.
- Hogy érted?
- Malbornnak segítenie kell hogy bejussunk a Thalmor nagykövetségre.
Mielőtt válaszolhatott volna a bejárati ajtó kinyílt és megjött az akit kerestünk.
- Bocsánat a késésért drágám, de egy kicsit feltartottak a visszaúton. - Amint meglátott minket a legrosszabbra gondolt. - Kirabolnak minket?
- Nem, ő Marshal az egyik férfi a múltamból.
- Amelyik egy kikötői szajháért hagyott el?
- Nem, a halott aki a tengerbe veszett.
- Akinek a sisakja az ablak mellett van?
- Igen.
- Mit keresel itt? - Végre a lényegre térhettünk.
- Delphine küldött. Be kéne juttatni minket a nagykövetségre. - Az ő arca is megkomolyodott. Beinvitált minket a hálószobájukba hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Igen, már informált arról amiről kellett. A legfontosabb hogy adjátok ide azt amire szükségetek lesz odabent és én becsempészem nektek.
- Hogy érted hogy amire szükségünk lesz? - Thrys értetlenkedett.
- A fogadásra nem vihettek magatokkal fegyvert, de miután "meglógtok" a bálról én a birtokotokba tudom juttatni őket utána is.
- És mit vigyünk magunkkal? - Kérdezte Thrys. A homlokomra csaptam
- Most ez komoly? Delphine azt mondta hogy olyanok vagytok akik értik a dolgukat. - Egy kicsit gúnyolódott, de utána adott egy kiinduló pontot. - Valami olyasmit amivel könnyen és halkan tudtok gyilkolni. - Ez nem az én stílusom volt, jobban szerettem a nyílt küzdelmet mint a besurranást és az orvul gyilkolást.
- Akkor ezeket visszük. - Átadtam a kardomat, egy ében tőrt és néhány főzetet amit Liztől kaptam, Thrys csak egy kardot vitt magával és ő is magával vitte a főzeteit.
- Liz neked is készített italokat?
- Én kértem hogy csináljon neked is. Nagyon jól ért hozzá.
Miután átadtunk mindent, már csak vissza kellett mennünk a többiekhez és indulhattunk is a fogadásra.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.