Halo, egy vadi új rész. Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
Elenwen gyakran rendez ünnepségeket amivel nem csak a saját és a Thalmor gazdagságát teszi szemügyre, de új szövetségesekre tehet szert egyetlen mulattság alkalmával. Ő maga imádta az ilyen ünnepségeket, a legszebb dekorációkkal töltötte meg a báltermet, festményekkel, szobrokkal és egy háborús hős páncéljával. A legfinomabb ételeket szolgálták fel és nagyon jó minőségű italokkal látták el a vendégeket, akik Tamriel leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai voltak.
Bárki gyanútlannak úgy tűnhet, akinek fogalma sincs róla, hogy a Thalmor csak a Birodalom iránti barátság jeleként rendezi ezt a fogadást, pedig valójában egy kígyóverem volt, tele alattomos, csúszó-mászó személyekkel, akik bármit hazudnának pénzért vagy hatalomért. A vendégek többsége hatalomra éhező élősködők voltak, akik csak egy csipetnyi előnyt próbáltak szerezni a Thalmor-tól. Önző emberek, akik a saját gyermeküket is elcserélnék minderre. Gonosz emberek, akiknek a lelke éppoly sötét mint Oblivion daedráinak.
Elenwen ilyenkor érezte magát elemében. Ebben a kígyóveremben, ő volt a főkígyó, aki néhány, mérgező sziszegéssel legjobb barátokat ugrasztott össze, néhány alattomos mozdulattal szövetségeseket szerez és néhány szemrebbentésével, több udvarlót intéz magának. A hazugság számára olyan volt mint a levegő, mások kijátszása könnyed szórakozás és az ebből eredendő szenvedés édes nektár volt a számára.
A bálterem máris megtelt, könnyed muzsika szólt és a nemes népek nem hezitálva belekóstoltak a Thalmor életvitelébe, hogy első ránézésre, gondtalanul mulassanak. Elenwen, miután több vendéget is személyesen köszöntött, kiszemelte az első prédáját. Jarl Siddgeir, Falkreath vármegye Jarl-ja, aki nemrégiben került hatalomra, miután a Birodalom nyomására, a nagybátyja lemondott.
Az a hír járja a fiatal Jarl-ról, hogy öntelt, nagyképű és bármit elhisz, kellő hízelgés után. Elenwen számára egy könnyed kis bemelegítőnek megteszi.
A kígyó számára csupán egy könnyű kis előétel.
Elenwen mielőtt beszélgetésbe elegyedett volna vele, hátrament a szolgák lakrészébe, egy olcsó, kapásborért, amit a szegények szoktak inni, hogy feledjék a bújukat. Fogott egy üres boros üveget, amiből drága ital elfogyott és teletöltötte az olcsó, számára ló húgy ízű löttyöt és odaadta az egyik felszolgálójának.
- Öhm… úrnőm, szabad megkérdeznem, mit is tervez ezzel az olcsó itallal? - A szolga rettegve kérdezte, ismerve Elenwen kegyetlen természetét.
- Csak egy ártatlan tréfa. - Elenwen kedvesen mosolygott a szolgára. - Most odamegyek Siddgeir Jarl-hoz. Ha jelzek, szolgálja fel Siddgeir Jarl-nak.
- Igenis. - A szolga továbbra sem értette mit akar az úrnője elérni, ha megtréfálja az egyik vendéget, de muszáj volt engedelmeskednie.
Elenwen megközelítette a fiatal Siddgeir-t, aki úgy csinált, mintha egy festményt tanulmányozna.
- Kérem, - Kezdte Elenwen a legmézes-mázosabb és édesebb hangján. - ifjú Siddgeir Jarl, hogy megzavarom az elmélkedésében.
- Ugyan, - Az ifjú Jarl még csak nem is sejtette, hogy a kígyó elkezdett a nyaka köré tekeredni és lassan fojtogatja. Csak nagyképűen, fennhordott orral fölényeskedett, mint aki olyan dolgokat tud, mint senki más. - én köszönöm, hogy meghívott. Miben lehetek a segítségére, Lady Elenwen.
- Bizonyára nehéz lehet az ön helyzetében, ilyen fiatalon egy egész vármegye felelőssége. A nagybátyja nehéz természetéről nem is beszélve… - A lehető legempatikusabb hangvételén folytatta, amitől bárkinek megolvadna a szíve.
- Igen, igen, - Siddgeir nem győzte fényezni a saját egóját, akár egy nagy veterán, aki a háborús hőstetteire gondol, holott a maga 20 esztendejével, még csak bele sem kóstolt az igazi harcba. - a nagybátyám elme állapota valóban alkalmatlanná tette Falkreath vármegye kormányzására. - Úgy beszélt a nagybátyjáról, mintha az ellensége lenne. - A vén bolond azt akarta elérni, hogy támogassuk Ulfric felkelését. - Saját magát, egyfajta nagy szónoknak képzelve, beszédet tartott. - Ostobaság a régi sérelmek miatt fegyvert ragadni, minden nord, aki Ulfric-ot támogatja, vagy bolond vagy a múltban él. A jövő a Birodalom és a Thalmor barátsága jelenti. Béke, a gazdaság fejlődése és színpompás ünnepségek.
- Ez a beszéd valóban megér egy pohárral, a Nyár-szigetek legjobb borából. - Elenwen jelzett a szolgájának, aki az ócska, kapásborral teli üveggel érkezett és töltött, mind Elenwen-nek és Siddgeir-nek egy kupával. - Ez a bor egy nemzeti kincsnek számít, a Rubint Kadabelle bor.
- Hallottam már róla, állítólag legalább 1500 éves bor. Megtiszteltetés. - Siddgeir nem is hezitált sokat, belekortyolt az ócska borba és úgy csinálva, mintha nagy szakértője lenne a dolognak, ízlelgetni kezdte. Miközben ezt csinálta, Elenwen gyorsan kiöntötte a kupája tartalmát egy cserepes növény földjére, amit gyorsan beivott a földje.
- Nos? - Elenwen, nem tudni hogyan állta meg rezzenéstelen arccal a látottat.
- Ez csodálatos, érezni, hogy egy teljesen másik világból származik. Minden egyes íz, akár egy ősi lehelet, ami egy régi történetet mesél az ízlelőbimbóimnak egy olyan korról, amikor még egyikünk sem létezett. Ez a bor megérdemli a nemzeti kincs elnevezést. Félek, miután ittam ebből az isteni nedűből, már minden másfajta bor, olcsó kapásbornak fog tűnni. Köszönöm, Lady Elenwen ezt a megtiszteltetést.
- Ugyan, enyém a megtiszteltetés, hogy egy ilyen intelligens és bölcs, ifjú elmével tölthetek némi időt, mint ön, Jarl Siddgeir. Ha már itt van, - Elenwen emelte a tétet, benyúlt a ruhája zsebébe és egy sárga kis fémhengert vett elő. - a mágusaink találtak egy ősi kirakóst, amit még a legbölcsebbjeink sem voltak képesek megfejteni. Reméltem, találkozok egy olyan bölcs valakivel, aki képes lenne megfejteni ezt a lehetetlen, ősi feladványt.
- Engedelmével, én megpróbálnám. - Siddgeir felajánlotta és Elenwen készségesen átnyújtotta a fémhengert. Valójában, egy egyszerű gyerekjáték volt, amivel a három évesek intelligenciáját mérik fel és a kirakása borzasztóan egyszerű, ami ha sikerül, egy maroknyi édesség várja a megfejtőt.
- Értem már, ez tényleg borzasztóan bonyolult. Jól tette, hogy hozzám fordult. - Az öntelt fiatal Jarl tovább dolgozott rajta, de egyszerűen képtelen volt megfejteni. - Ki tudja, hány évszázadig bajlódnának vele, az én hozzáértésem nélkül? - Forgatta és állítgatta, de sehogy sem sikerült kiraknia. - Egyértelmű, hogyha sikerül kirakni, akkor ezt az egészet ki lehet nyitni. Nyilvánvalóan, valami ősi tudást, vagy mágikus hatalmat rejt.
Elenwen otthagyta az ifjú Siddgeir-t, a kirakósával, amibe teljesen belemélyedve, képtelen volt kirakni.
Ha Elenwen egy kígyó lenne, Siddgeir csak egy kis rágcsáló, ami előételként szolgálna a számára, az orránál fogva vezetve szerencsétlent, nehézség nélkül a szájába irányította, hogy a gyomrában végezze és fel sem tűnt neki.
A bemelegítés megvolt, közben több vendég is érkezett, akik közül volt néhány kiszemeltje, hogy kiket kéne tőrbe csalnia. A következő vendéget személyesen fogadta, de nagyon elrontotta a kedvét a személye. Egy idős nord férfi volt, kora ellenére, erős, szikár teste volt, a kék szemei az abszolút gonoszságot és gátlástalanságot tükröztek, az őszhaját elegánsan, hátrafésülve hordta. Ugyan, tele volt ránccal az arca, de kedvesen mosolygott, amitől a ráncok természetellenesen kisimultak az arcán és az illemhez illően, meghajolt Elenwen előtt, majd megcsókolta a kezét.
- Lady Elenwen, igazi kiváltság és megtiszteltetés a jelenléte. Nagyon boldoggá tett egy öregembert. - Az öreg nemes nem volt rest hízelegni, illemből, de Elenwen simán átlátott rajta.
- Enyém a megtiszteltetés, hogy a Birodalom Pénzmestere és a leggazdagabb polgára szakított rám időt, - Elenwen pukedlizett. - Lord Karskonail B. Dodger, első ezen a néven.
- Hm, az ilyen ünnepségen rengeteg jó baráttal és kiváló társasággal találkozik az ember. - Az öreg Karsk és Elenwen egy darabig gonoszul szemeztek egymással, megpróbálva kiismerni egymást, végül elváltak egymástól.
Lord Karsk nem örült, hogy Elenwen előtt kell intéznie az ügyeit, ügyelve, nehogy kéretlen fülekbe kerüljön a mondandója. Szerencsére, az előkelő népek között, hamar megtalálta azt akit keresett. Egy nála jelentősen magasabb, jóképű altmer férfit, a sötétszőke haját egy lófarokba hordva élvezte az ünnepséget. Az öltözéke fekete volt arannyal díszítve, egyértelművé téve, hogy a Thalmor embere.
- Ondolemar, - A két férfi kezet fogott egymással és barátként üdvözölték egymást, pedig a szeretetnek egy szikráját sem lehetett megtalálni közöttük. - jó látni egy régi barátot. Mi hír itt fenn, északon? - Karsk továbbra is mosolygott, de egy sokkal sunyibb és szigorúbb arckifejezéssel, amitől tucatnyi ránc alakult az arcán, ami már sokkal természetesebben látvány volt rajta.
- Szintúgy, Karsk. - Ondolemar is hasonlóképpen viselkedett és barátságot színlelt mások szeme előtt és úgy tűnhetett a bámészkodóknak, hogy két jó barát, akik rég nem látták egymást, a régi szép időket akarja felidézni. - El nem tudnád képzelni, de sárkányok jelentek meg és kis híján végeztek Lady Elenwen-el.
- Roppant nagy szerencse, hogy életben maradt. Azonban, - Karsk itt suttogni kezdett, hogy véletlenül se hallják meg őket. - másra lettem figyelmes.
- Mégis, mire? - Ondolemar is halkan suttogott.
- Arra, hogy Elenwen azoknak a nyomára bukkant, akik 30 éve szabotálták a kis világmeghódító hadjáratotokat. - Karsk úgy mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, pedig jól tudja, hogy szigorúan tilos róla beszélnie.
- A Szervezet?! - Ondolemar idegesen felkapta a fejét.
- Ssshh! Csendesen, vagy mindketten a fejünk nélkül hagyjuk itt az ünnepséget! - Karsk rendre intette a Thalmor tisztet. - Amiért találkozni akartam veled, hogy közöljem, lehetőséget kínálok neked, hogy feljebb lépj a ranglétrán és sokkal magasabb pozícióba kerülj a Thalmor soraiban, mintsem Elenwen kis patkányfogója. - Ondolemar sértett büszkesége nem tűrte az ilyesfajta szavakat.
- Jól figyelj, Karsk, lehet hogy te lettél a Birodalom Pénzmestere, de nem tűröm el, hogy így beszélj velem! Én a Thalmor Igazságosztók vezére vagyok Égkoszorúban, akik az eretnekekre vadásznak!
- Oh, akkor bocsáss meg, - Karsk hamisan szabadkozott és egy tálca friss, kockákra vágott ananászt, amit Ondolemar, egy kicsit hezitálva elfogadott. - te vagy Elenwen Fő Patkányfogója. Nem gondoltam volna, hogy beéred ennyivel.
- Mit ajánlasz? - Érdeklődött Ondolemar, miután néhány falat ananásztól lenyugodott. A mondás szerint, "Adj egy kis ananászt a leggonoszabb altmer-nek és kezes bárány lesz.". Az altmer-ek szeretik az ananászt.
- Amint azt te is tudod, a Szervezet emberei házasságban élnek a gyűrűikkel. - Karsk, összekulcsolta a kezét és belekezdett.
- Igen, és? - Ondolemar egy újabb ananászt vett a szájába.
- És, Elenwen-nek sikerült megszereznie az egyiket és jelenleg, itt van a követségen. - Folytatta Karsk, teljesen nyugodt stílusban, miközben Ondolemar csak felvonta a szemöldökét.
- El akarod lopni? - Kérdezte.
- Hova képzelsz? - Karsk sértődöttséget színlelve válaszolt. - Te képes volnál erre?
- Pf, miért, mi tart vissza?
- Először is, nem szándékozom ilyen mélyre süllyedni. Ellopni egy nemes hölgytől egy ékszert, akár egy mocskos patkány, aki lopakodva settenkedik be pár falatka ennivalóért és elbújni, nehogy agyon tapossák. Másodszor, ha megneszelnék, hogy nálam van, a Szervezet Vezére gondolkodás nélkül utánam küldené a vérebeit. Magyaráznom sem kell, hogy ezt nem akarom.
- Azért nem lenne olyan mocskos, hiszen a követség patyolat tiszta. - Tréfálkozott Ondolemar, mire Karsk csak megforgatta a szemeit.
- Ti Thalmor-ok annyira büszkék vagytok az eleganciátokra és a tisztaságotokra, de te még mindig ilyen közönséges, piszkos módszert használnál. Nem lenne szebb, ha a ti Igazságosztóitok, vagy birodalmi légiósok koboznák el egy csapatnyi bűnözőtől és hoznák oda neked és kapnál érte busás jutalmat?
- Miféle jutalomról beszélsz?! - Ondolemar kissé felháborodott és dühösen Elenwen irányába nézett. - Lady Elenwen nem adta át a gyűrűt a királynak! - Karsk csak sunyin elmosolyodott.
- Jól is teszi. Használja csak egészséggel. A Szervezet, a sárkányok és Viharköpenyes Ulfric lázadása, engem amúgy is csak egy homokszemnyit izgatnak. Én kisebb és biztonságosabb dolgokkal játszom.
- Hm, ez nem látszik, - Ondolemar a Karsk nyakában lévő díszes amulettre nézett. - a Vének tanácsának tagja lettél és te vagy a Pénzmester. Elárulnád, mivel dolgozol?
- Neked? Hogy aztán hanyat-homlok rohanj a királyodhoz pletykálni? Jó, elmondom, de holnap reggel már meztelenül, egy kínpadon fogsz ébredni, miközben egy szadista őrült szép lassan, darabokra szaggat. Majd meglátogatom a családodat, meghívom őket minden nap ebédelni és a darabjaidat az ételükbe süttettem hogy megegyék. A feleséged és a gyerekeid a tudtuk nélkül fognak elfogyasztani téged. - Karsk kedvesen és barátságosan mosolyogva magyarázta, mintha ez mindennapos dolog lenne.
- Jó, jó! - Ondolemar védekezőn feltartotta a kezeit. - Csak mondd el mit akarsz?!
- Nos, a fiam, aki a Birodalom egyik legnagyobb hadvezére, felvette a kapcsolatot a Szervezet egy korábbi tagjával, akinek tudomása van róla, hogy hol található a Szervezet rejtekhelye és nagyon sok más dologról, amiket ha megsúgsz a királyodnak, garantáltan nagy jutalomban fog részesíteni.
- Ez eddig nagyon jó, Karsk, de te mit nyersz ezzel? - Ondolemar figyelni próbált a részletekre is.
- Azt inkább nem mondom meg, de nézz csak oda, kik jöttek. - Karsk a bejárat felé biccentett, mire Ondolemar óvatosan odanézett, amerre az öreg nord mondta.
- Mi a… - Az elf szavai teljesen elálltak, amikor meglátta Marshal-t és Thrys-t, ahogy beléptek az ajtón, de Elenwen úgy köszöntötte őket, mint bármelyik másik vendéget. - Ezek mit keresnek itt?!
- Nyílván a gyűrűt akarják visszaszerezni, amit az úrnőd elvett tőlük. - Magyarázta Karsk, mintha egy gyereket oktatna.
- Nem értem, Elenwen miért nem öli meg, vagy fogja el őket?!
- Mert veled ellentétben, Elenwen tovább lát az orránál és akárcsak én, ő is nagyobb vadat szemelt ki, mint a Szervezet egyetlen tagja.
- Ezt nem értem! Ha Elenwen nem is, te miért nem kapod el őket?
- Hm, - Karsk csak sunyin elmosolyodott. - először is, a lány, a vörös hajú, 152-ben egy hozzá hasonló vörös hajú némber miatt végeztem majdnem az akasztófán.
- Hogyhogy?
- Hosszú történet és semmi köze a jelenlegi helyzethez. Ami lényegyes, hogy ők engem egy fikarcnyit sem érdekelnek. Ami viszont nagyon is érdekel, az a bájos hölgy, ott a sarokban. - A Karsk által mutatott nő egy sötétlila és arannyal díszített elegáns estélyit viselt, hosszú, hollófekete haját lágyan fésülve az arca köré omlott, keretezve a szép arcát, baljós sárga szemeit és elképesztően sápadt bőrét. - Ha nem tudnád ki ő, drága, hegyes fülű barátom, ő Feketehanga Maven.
- Tudom ki ő, Égkoszorú legnagyobb üzletasszonya és a Feketehanga mézsör alkotója. Mit akarsz vele?
- Egy kis ötletért nem megyünk a szomszédba. - Karsk egy kis tréfás utalást tett, mind a saját, mind Maven nord származására. - Maven nem egy egyszerű üzletasszony, ő tartja a kezében Égkoszorú alvilági bűnözőit, köztük a Sodrásdi Tolvaj Céhet és egy kisebb magánhadsereg áll a rendelkezésére. Nem idegen számára az emberrablás, gyilkosság, mérgezés, lopás és egyéb nyalánkságok. - Karsk úgy tűnt befejezte és Ondolemar számára még mindig nem állt össze a kép.
- Jó, és?
- És, ő rejtegeti a Szervezet renegátját, akivel a fiam már nyélbe ütötte az üzletet. Maven-t azonban még be kell vonni ebbe a kis játékba és ha összejön, akkor mindketten nyerünk egy értékes szövetségest.
- Értem, és Maven mit tud a dologról?
- Még semmit. - Ez meglepte Ondolemar-t.
- Mi van?! Akkor most…
- Akkor most, odamész hozzá, majd óvatosan, köntörfalazva, előadod neki, amit most én előadtam neked, hogyha átadja nekünk a Szervezet volt emberét, egy nagyon erős szövetségbe léphet be.
Ondolemar-nak nagyon nem tetszett az ötlet, hogy egy ember parancsára kell ugrálnia, de tudta, Karsk nem egy olyan ember, akit nyugodtan vissza lehet utasítani.
- Oh, és Lem, - Karsk ezt a becenevet adta neki. - ez a szövetség, vagy nagyon jó lesz mindhármunk számára, vagy nagyon végzetes lesz a számodra.
A baljós ködben könnyedén eltévedhet akárki, aki nem ismeri az utat, de Gramb már számtalanszor tette meg ezt az utat a veszélyes hegyvidéken és tudta, merre kell kitérőt tennie és az is, hogy nem mehet a rejtekhely bejáratához egyenesen, mert könnyedén egy szakadék mélyén végezheti, a szekérnyi rakománnyal együtt, amit a Szervezetnek szállít.
A vezére megparancsolta, hogy a birtokában lévő gyümölcsöt a leghamarabb szállítsa el a számára. Végül, egy sötét barlangba vezette a lovát és ahogy beljebb ért, egy masszív, dwemer kapuval találta szembe magát, amit egy kombinációs zár védett. Gramb tudta, hol van a zár és a kombinációval is tisztában volt, miután megadta a megfejtést, a hatalmas dwemer kapu kinyílt és egy lámpásokkal megvilágított csarnokkal találta szemben magát.
A csarnok elején, a Vezér várta. Nem lehetett látni semmit sem rajta, csak azt, hogy nagyon türelmetlenül vár.
- Vezérem… - Mielőtt Gramb akár belekezdhetett volna, a Vezér csak a kezét felemelve, elhallgattatta a nála 5-ször nagyobb orkot.
- Elhoztad?! - Habár érezni lehetett a hangján, hogy ideges és feszült, de mégis, gyenge volt és rekedtes.
- Természetesen! - Gramb tudta, miről beszél az úrnője, az övén logó erszényben lévő, hófehér gyümölcs, amit az élete árán is meg kellett védelmeznie. Átadta a Vezérnek.
- Végre! - A Vezér úgy tartotta a gyenge, remegő kezeiben, mintha az élete múlna rajta. Megfordult és a szobája felé vette az irányt, de egy utolsó pillantást vetett az orkra. - Gramb, most nagyon fontos, hogy ne zavarjatok meg.
- Igenis, úrnőm! - Csak illedelmesen meghajolt és esze ágában nem volt kérdőre vonni a Vezért.
A Vezérnek minden erejére szüksége volt, hogy amíg eléri a szobáját, erősnek és magabiztosnak tűnjön, pedig az ereje már a végét járta és amint belépett a szobába és megbizonyosodott, hogy a mágikus erőtér újra aktiválódott, összerogyott és a földre esett. A maszkja leesett és a gyümölcs is elgurult a földön. Egy tincs szürke, őszes, hosszú haj lógott ki a csuklyájából. Összeszedte az erejét és talpra állt.
Az egész testében nyilalló fájdalmat érzett, mintha az egész teste szét akarna esni. A hosszú évezredek, mintha egyszerre terhelnék az egész lényét, megannyi ránc és májfolt jelent meg rajta, a háta meggörnyedt és a végtagjai véznák és szikkadtak lettek. A lehajlás, hogy felvegye a gyümölcsöt, mintha villámcsapott volna a hátába, de elfojtotta a kiáltást és megpróbált kiegyenesedni.
A gyümölcsről lefejtette a húsát és csak az aranyszínű magját hagyta rajta. Letette az alkimista asztalára, majd egy fiókot nyitott ki az egyik asztalon, kivett belőle 3 mágikus tekercset, majd becsukta a fiókot. A könyvespolchoz érve, elvett két könyvet, ami ismeretlen nyelven íródott.
A két könyvet kinyitotta egy-egy adott oldalon és a három varázstekercset háromszög formában letette a földre. A gyümölcs magját a közepére helyezte, végül levette a fekete kesztyűjét és a megvénült kezén felvágta az egyik ujját és a vérét a magra csepegtette. A varázserejével egy szempillantás alatt meggyógyította az ujját és visszavette a kesztyűjét, bár egy picit nagynak érezte, ahogy az egész öltözetét is, nagynak és egyre nehezebbnek hatott. Igyekeznie kell, mielőtt teljesen összeesik.
Egy daedra szívet vett elő, ami még a testből eltávolítva is meleg volt és lüktetett. Összeszorította, mint egy szivacsot és a forró vér ömleni kezdett egy lombikba és felfestett vele egy ismeretlen szimbólumot a mag köré, óvatosan, hogy nehogy hozzáérjen, sem a maghoz, sem a tekercsekhez.
Hátrált néhány lépést, összeszedte a varázserejét, majd sötétvörös, kígyószerű fénycsóvák keltek ki a tekercsekből, akár a tojásokból, majd az egész szobát bejárva, baljós aurát keltettek. A Vezér elővett 3 fekete lélekkövet, amik magába szívták a vörös kígyókat és erőteljesen lüktetni kezdtek.
Fogta az elsőt és egyenesen a földre festett szimbólumra engedte ki. A szimbólum vörösen kezdett világítani, de miután beleengedte a másodikat és a harmadikat is, vakítóan káprázni és szikrázni kezdett, mint egy kitörni vágyó vulkán. Ismét a varázserejével kellett kontroll alatt tartania, mert egyetlen rossz mozdulat és ez a sötét mágia őt emészti el. Egy varázsteret hozott létre, ami bezárva tartotta az egyre csak növekvő erőt, még akkor is, amikor az felrobbant, de a robbanás erejének összes szikráját bent tartotta és bele irányította a meg belsejébe.
A mag maga egy szent, isteni ereklye volt, ami Kynareth ajándéka a természetnek, de a Vezér démoni és másfajta sötét mágiával képes volt megrontani, amitől a színe koromfekete lett. Leeresztette a védőpajzsot, felvette a fekete magot, amit aztán könnyen kinyitott és a belsejében lévő, takony zöld masszát az utolsó cseppig megette.
Ezután, a teste drasztikus változáson ment keresztül, érezte, ahogy visszatér az ereje, a bőre kisimult és letisztult, háta kiegyenesedett, az izmai visszanőttek és a haja újra hófehér és selymes lett. Egy tükörbe nézve, látta, hogy visszanyerte a fiatalságát és az erejét, elmosolyodott.
A földről felvette a maszkját, a kilógó, hófehér haját visszadugta a csuklyája alá és a maszkjával újra eltakarta az arcát.
- Sikerült. - Magában beszélt ismét. - Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az utolsó évezredem, akár sikerül, akár nem. - Nem szólt hozzá senki, de ismét megszólalt. - Marshal hamarosan visszatér és mindent megtud amit kell. - Ismét csend volt. - Úgy értem, hogy onnan fog visszatérni! Miért kell mindent elmagyaráznom?!
Ezután, a Vezér nem szólalt meg, csak várakozott, mint aki előre tudja, mi fog történni.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.