Halo, ezt a fejezetet elfelejtettem feltölteni, nem is értem, hogyan, de megtörtént. Kellemes olvasást kívánok.
Thrys
Leilának hirtelen kipattantak a szemei és gyorsan kezdett kapkodni levegőért.
- Meghaltam odabent! – Nem volt rajta sérülés, az égési nyomok, amiket Potema-tól kapott, akkor is rajta voltak amikor bementek. – Hol van Marshal?!
- Még nem jött ki! – Válaszoltam.
- Akkor ez azt jelenti…
Hirtelen Marshal szemei is kipattantak és ő is lihegve tért magához.
- Sikerült! Legyőztem! – Marshal is ugyanúgy mint Leila, sokkot kapva tért magához. Diadalittasan felemelte a jobb öklét és mutatta a gyűrűjét aminek a vörös ékköve világított.
- Akkor, - Kérdeztem reménykedve. – Potema már nem jelent fenyegetést? – A Szervezet embereire néztem, akik éppoly tanácstalanok voltak mint én.
- Ez egy jó kérdés. – Leila nagy nehezen feltápászkodott és felsegítette Marshalt. – Meg kell kérdeznünk a vezérünket. – Mutatta a saját gyűrűjét. – Ne menj sehova. – Utasított.
Leila, Liz és Marshal leültek néhány rozoga székre vagy poros betontömbre és aktiválták a gyűrűiket amiktől eszméletlen állapotba kerültek.
Marshal
Nem tudtam mi történt a gyűrűmmel, de meg kellett kérdeznem a vezérünket róla. Mind a 9-en megjelentünk a tanácsdimenzióban és a vezetőnk jelentést várt.
- Hogy sikerült a szellemvadászat? - Csak ennyit kérdezett, de én, Leila és Liz ledöbbentünk. Kíváncsian néztünk egymásra, gondolkodva melyikünk árulkodhatott, de Leila határozottan megrázta a fejét, Liz mit sem tudóan vállat vont.
- Sikerült… - Nem tudtam mit mondjak. - legyőznünk Potema-t Karsk fejében és… azt hiszem, - Felmutattam a gyűrűm. – visszakerült a gyűrűbe.
- Kiváló, ha a fejében győzik le, akkor automatikusan visszakerül a testébe ami jelen pillanatban Marshal gyűrűje. - Most, még mindig nem láttam az arcát, de fenyegető tekintettel nézett rám. - És amíg nem veszíted el még egyszer, nem fog egyikőtökben sem kárt tenni! - Ez megnyugtató volt, de a vezér kesztyűs kezében valamilyen fehér mágikus erő gyülemlett. - Nem mutatnád meg végre magad, Potema?! - Mindenki ledöbbent amikor a szellemhölgy, alig volt nagyobb néhány centinél, de magabiztos volt és bosszús a veresége miatt.
- Mégis kik vagytok – Dühösen és kíváncsian nézett végig rajtunk. - és mit akartok tőlem? Miért hoztatok vissza?! - Követelte a választ. A vezérünk szigorúan folytatta.
- Legyen elég annyi, hogy kaptál tőlünk egy második esélyt az életre. Nem téged választottunk. Véletlenszerű sorrendben haladunk és te vagy eddig az első, de cserébe minket kell szolgálnod. - Potema eléggé felháborodott ezen.
- Még hogy szolgáljalak titeket?! – Bedühödött és az apró, fehér, átlátszó teste, elkezdett vörös árnyalatot felvenni és növekedett az ereje. - Nevetséges! – Kihívóan meredt a vezérünkre, a maszkján lévő lyukakon, a szemébe nézett, félelem nélkül. - Tiber Septim leszármazottja vagyok, egy császár lánya, III-ik Uriel császár anyja és az ismert világ legerősebb nekromantája! – A teste növekedni kezdett, amíg akkora nem lett mint mi még Karsk fejében. A két kezében sötétlila varázserőt gyűjtött, rengeteg ereje maradt a veresége után is. - Én nem szolgálok senkit! - A vezér a fehér varázs ereje kapcsolatban állt a gyűrűmmel, majd elkezdett fehéren szikrázni és Potema átlátszó testét fehér villámok lepték el ami rettenetesen fájt neki, a probléma az hogy nekem is.
Mindkettőnket megbüntetett, a villámok olyan fájdalmasok voltak, főleg nehéz fém páncélban hogy teljesen térdre kényszerített mindkettőnket és tehetetlenül ott gyötrődtünk. A többiek nem tehettek semmit, csak néztek.
- Én megértem, - Nem állt le, tovább kínzott minket a fehér villámaival. - hogy a büszkeséged okozta arroganciád és a tudatlanságod okozta ellenszegülésed miatt, majdnem meghalt 3 emberem! – Végül abbahagyta a büntetésünket és örültünk, hogy vége van. - Ha még egyszer ellenszegülsz, lecsendesítelek. - Szögezte le a vezérem. Épphogy fel tudtam állni a rettenetes büntetés után és Potema is elég meggyötörtnek tűnt.
- Mi… értelme… - Potema újra kicsi és fehér lett. - volt úgy visszahozni… hogy meg van a szabad akaratom? Miért nem csendesítettél le korábban? – Gonoszul vigyorgott, mint aki megfogja az ellenfelét. - Azért mert azzal valami nincs rendben, igaz?! - A vezér egy ideig hallgatott, de megszólalt.
- Ha lecsendesítelek, nem csak az akaratodat, de az erőd egy jó részét is elveszíted, a tapasztalataid és az emlékeid. Sokkal gyengébb leszel és örökre elveszel. – Nem tudom, vajon emberségből, vagy szükségből nem tette meg Potema-val, de volt értelme annak, amit mondott. - Gondolom, ezt nem akarod, - Felemelte a jobb kezét és ismét a fehér varázslatot idézte elő, amitől mindketten megrémültünk. - vagy egy újabb villámló büntetést szabok ki, - Most rám vetette a sötét tekintetét a maszkja mögül. - mindkettőtökre. Szolgálsz, vagy lecsendesítelek. Nincs más lehetőség. - A szellemhölgy gondolkodott egy kicsit, dühösen és legyőzve, de meg lett a válasza.
- Szolgállak. - Nem tudott mit tenni.
- Ne feledd, ha egyikőtök hibázik, mindkettőtök viselni fogja a következményét. - Újra rám, Leilára és Liz-re bámult, fenyegetően. - Folytassátok a küldetéseteket Sodrásd felé és találjátok meg azt az Esbern nevű embert különben megöllek, mindhármatokat, - Még külön figyelmeztetett engem. – és nem érdekel, ha te vagy a sárkányszülött! Keressétek fel Mercer Freyt, a Tolvaj Céh mesterét, aki sokkal tartozik nekünk és az adóssága törlesztése érdekében, segíteni fog! - Ez volt a vég szava és eltűnt, mindannyian féltünk tőle amikor dühös az emelvényéről, mindannyian követtük a példáját.
Újra a testünkbe kerültünk, Potema is velünk tartott.
Amint kipattant a szemem, felálltam, a lányokkal együtt és a többiek már türelmetlenül várták a fejleményeket. Thrys azonnal előhúzta a fegyverei és, Karsk a fakardját amint meglátták Potema szellemét.
- Nyugalom, megbeszéltük és most már velünk utazik! - Kezdtem a lenyugtatást, de továbbra is a szellemre szegezték a fegyvereikre. - A vezér parancsa, hogy együtt maradjunk. - Megdörzsöltem a homlokom, "Jobb szerettem a gyűrűmet amikor még csendes volt.", gondoltam magamban.
- Nem kell félnetek, - Jött a válasz Potema-tól. - egy darabig nem bántalak titeket. - Gonoszul vigyorgott mindannyiunkra és kacsintott egyet ami elég félelmetes volt tőle. Nem vagyok az a fajta aki könnyen megijed és a csapatból senki sem, de ez a szellemhölgy mindannyiunkra a frászt hozza.
- Leila, - A társamnak feltettem a kérdést, ami mindhármunkat érdekelt. – honnan tudta a vezérünk, hogy Potema megszökött?
- Nem tudom. – Felelte, teljesen őszintén. – Csak mi hárman, Karsk és Thrys tudott róla. – Mindketten Liz-re szegeztük a tekintetünket. – Liz? – Mindketten ránéztünk, de a kis breton lány bátran és magabiztosan állta a tekintetünk.
- Talán kedved támadt árulkodni? – Mosolyogva kérdeztem, de egyértelműen dühös voltam. Liz egy sunyi kis kígyó, aki biztos beköpne a vezérnek, hogy ő feljebb kerülhessen az 5-ik helyről. Mérgesen összehúzta a szemeit, de csak a jobb volt látható, mert a balt eltakarta a hajával. Mutogatni kezdett valamit a kezeivel, amit nem értettem.
- Azt mondja, ha továbbra is ujjal mutogatsz rá, letépi az egyik ujjad és feldugja a… tudod hova. – Fordította Leila, mire csak nevettem egyet és fenyegetően Liz felé tornyosultam.
- Nagy szavak ezek, egy olyan kis hölgynek, aki ki se tudja mondani őket. – Liz tekintete, a sunyi kis vigyorból, átváltott dühösbe és elővette a háromágú varázsbotját. Elkezdett körözni vele a levegőbe, én felkészülve, magam elé tartottam a Varázstörőt, hogy kivédhessem a varázstámadását, de meglepetésemre, nem következett be. Egyszerűen, csak sisakon kólintott a botjával. – Azt hiszed, vicces vagy?
Leeresztettem a pajzsom, egy szempillantás alatt előhúztam a kardom, hogy ketté vágjam a keskeny kis derekánál, de elpárolgott. Csak egy illúzió volt. A hátam mögött jelent meg, nesztelenül, hogy egy jégdárdával lőjön hátba, de számítottam erre és a hátam mögé emeltem a pajzsomat és a jégdárdája ezernyi szilánkra tört. Megfordultam, magam elé szegezve a pajzsomat, a kardomat előre tartva, lassan indultam felé. Liz a másik varázsbotját vette elő, a halálfejeset, aminek a szemgödreiben vörös fény jelent meg.
- Elég! – A párbajunkat egy vörös energianyaláb szakította félbe, Leila kardjából. – A küldetésünk túl fontos ahhoz, hogy ostoba sértődöttség miatt egymásnak essetek! – Mindketten leeresztettük a fegyvereinket. – Nem számít, honnan tudta meg a vezérünk, hiszen bölcs és hatalmas, aki sok mindent tud! Ami számít, - Eltette a pallosát. – hogy folytatnunk kell az utunkat Sodrásdba.
- Jól van, - Eltettem a kardom. – ne haragudj, Liz, csak… ideges voltam, mert a vezérünk… tudod miért. – Liz kicsit gyanakodva húzta fel a szemöldökét, de végül eltette a varázsbotjait és mutogatott valamit. – Hadd találjam ki, - Leállítottam Leilát, mielőtt fordíthatta volna. – azt mondta, „Bocsánat, Marshal, teljes mértékben az én hibám volt, te nagy farkú, hőslovag". – Csak lefáradtan néztek rám, egyértelművé téve, hogy nem ezt mondta.
Thrys
Amíg Marshal, Leila és Liz összevesztek, addig én és Karsk Potema-val beszélgettünk.
- Mondd, Potema, - Karsk elkezdte feltenni a kérdését, de olyan gyermeki és ártatlan stílusban hogy bárkinek megesett volna rajta a szíve. - miért vagy…
- Életben? - Fejezte be a mondatot a Farkaskirálynő. - Azt hiszem az istenek olyannyira pártfogoltak engem, hogy titeket felhasználva sikeresen kaptam egy új lehetőséget hogy a sötét mágiám segítségével meghódítsam Tamriel-t. - Karsk csak nézett rá egy darabig, zavarodottan.
- Azt akartam kérdezni, miért vagy ilyen pici?
- Ez engem is érdekel! – Szóltam közbe. Karsk-nak igaza volt, olyan apró volt a szellem teste, hogy elfért a markomban. Ő erre zavartan nézett végig rajtunk.
- Hát… így tudok a legkisebb erőfeszítés nélkül megjelenni. - Erről ő sem volt meggyőződve és mi sem.
- Egy kicsit fura, nem gondolod? - Kérdezte Karsk. - Amikor a fejemben voltál, amúgy, remélem nem hagytál felfordulást magad után, nagyobbnak tűntél.
- Csak így tudok kivetülni, törődjetek bele. - Ezzel el is tűnt, visszabújt Marshal gyűrűjébe.
- Röviden, - Összegeztem. - van egy új, igazán veszélyes útitársunk. Hogyan tovább? - Fordultam a Szervezet emberei felé, akik egy kicsit összeverekedtek. Leila, egyértelműen ő volt a csoport vezetője, leállította Liz-t és Marshal-t.
- Egy kicsit pihenünk, de hamar indulnunk kell, - Utasított mindannyiunkat. – értékes időt vesztegettünk. – Leült és neki támaszkodott egy kőoszlopnak.
Liz keresztbe tett lábakkal leült az erőd falára, ahonnan beláthatta az egész barlangrendszert, Karsk pedig, kényelmesen helyet foglalt egy rozoga széken. Semmit nem hallottunk Potema felől, csak csendben el volt Marshal gyűrűjében. Egész biztosan, ő is kimerült.
Marshal hirtelen mellém jött.
- Leülhetek melléd? - Egy kicsit zavarban volt.
- Persze. - Kissé idegesen, de megengedtem neki. - Szerinted megbízhatunk benne? – Törtem meg a kínos csendet.
- Potema-ban? – Felemelte a világító gyűrűjét. - Nem azért van most velünk mert élvezzük a társaságát, hanem mert a vezérünk ezt parancsolta.
- Miért hoztátok vissza az életbe? Mitől olyan különleges?
- Nem tudom. – Csak megvonta a vállát. - A vezér csak nagyon ritkán avat be minket a terveibe.
- Miért?
- Hogyha elfognak minket nem adhatunk ki olyan információkat, amikről nincs tudomásunk.
- Értem. – Látta, hogy vacogok a hidegben, ezért átkarolta az egyik vállam és elkezdett dörzsölni hogy átmelegedjen.
- Jobb? – Sajnos, a fekete sisakja még rajta volt, ezért nem láthattam, milyen arcot vág.
- Egy kicsit. – Éreztem, hogy elpirultam, rajtam nem volt sisak, elvesztettem a draugr bajnokkal vívott csatámban. A vörös, izzadt hajtincseim hozzátapadtak a homlokomhoz, amiket a páncélkesztyűs kezével félresöpört.
- Jó kis nap volt? - Levette a sisakját és felfedte a kissé nedves, szőkésbarna haját, a fáradt, meggyötört kék szemét, eddig észre sem vettem hogy a nézése szomorú. Mindig vidámnak és élettelinek tűnt aki nagyon jól érzi magát a bőrében, most először látom a keserűséget a szemében. Az arcán elkezdett valami szakállszerűség nőni. Eddig valamilyen megmagyarázhatatlan okból, mindig sima volt az arca, jobban tetszik amikor nincs szakálla, főleg amikor nem a szokásos, őrült vigyorát mutatja hanem ezzel a szelíd és kedves mosollyal.
Sikerült teljesen zavarba hoznia. Ahogy megérintette a homlokom, olyan hevesen kezdett verni a szívem hogy majdnem kiugrott a helyéről. Ezúttal más volt, mint kint a vadonban, ezúttal nem azért kerültünk közel mert a fagyhalál fenyegetett, hanem mert jól esett egymás közelsége.
Hirtelen a kezemre tette a saját páncélkesztyűs kezét amitől teljesen elöntött a forróság, ő is teljesen elvörösödött és ijedten egymás szemébe néztünk. A keze feljebb hatolt a karomon, egészen a másik vállamig. Finoman magához húzott és megcsókolt.
Idegeskedtem, verejtékeztem és már úgy elvörösödtem hogy a fejem biztos olyan volt, a vörös hajam miatt mint egy gránátalma. Fogalmam sem volt mitévő legyek most.
Ügyetlenül viszonoztam a csókot miközben a karjaimmal átöleltem és hozzábújtam. Vele váltottam életem első csókját. Amint véget ért, megnyugodtam és újra a szemébe néztem, gyengéden rám mosolygott és a két kezével a mellkasához szorította a fejem. A hideg, fekete páncélján keresztül is hallottam a szíve verését és átöleltem.
Marshal
Fogalmam sem volt miért lettem ilyen ideges, sok nővel többet és szégyentelenebb dolgokat is tettem az idegesség és félelem legkisebb szikrája nélkül miközben annyi hazugságot összehordtam neki amit én magam sem tudtam nyomon követni. De Thrys-nek nem adtam be semmilyen hazugságot, pontosan tudta milyen ember is vagyok, de ennek ellenére visszacsókolt, átölelt és hozzám bújt. Ez valamiért megrémített.
A mellvértemre fektette a fejét, mintha hallgatna valamit, fogalmam sem volt mi az amit hallgat, de nem akartam hogy abba hagyja.
Mondanám, hogy úgy éreztem magam, mint amikor először voltam nővel, de ez még annál is ijesztőbb, mégis kellemesebb.
Thrys közelsége olyan jó volt, soha nem éreztem ilyen kellemes melegséget a mellkasomban, „Csak… a testhőmérsékletét szívja fel a páncélom.", gondoltam magamban. Hirtelen abbahagyta az ölelést, felállt és a kezét nyújtotta.
- Mi lenne ha egy kicsit távolabb mennénk a többiektől és járnánk egyet odakint? - A fülébe súgtam.
Óvatosan lépkedtünk a lépcsőkön és kikerültük a lekaszabolt draugok tetemeit. Az utolsó lépcsőfoknál megragadtam a derekánál és felemeltem hogy megpördüljek vele együtt a poros, hullákkal teli folyosón. Romantikusabb volt mint amilyennek hangzik, de a súlya a páncéllal együtt nagyon nehéz volt, nem egy pehelysúlyú hercegnő. Ezt persze nem mondtam neki.
Ahogy a levegőben tartottam egy újabb csókot leheltünk egymás ajkaira. Miután letettem tovább haladtunk az erőd kijárata felé. A csontokkal teleszórt udvaron kéz a kézben sétáltunk, a páncél csizmáink alatt recsegtek az általunk leölt élőholtak maradványai, de egyáltalán nem törődtünk velük, csak egymás szemeibe néztünk, ölelgettük és csókolgattuk egymást.
Elhagytuk az erődbe vezető hidat és a vaksötét barlangrendszer felé vettük az irányt ahol egyáltalán nem kellett fény hogy tájékozódjunk. Bíztunk egymásban, vagyis én bíztam teljes szívemből benne és nem vezettük tévútra a másikat. Gond nélkül elhagytuk a barlangot és amint megpillantottuk a frissen hullott, fehér havat tudtuk hogy kiértünk.
A nap már a csúcson volt, jelezve, hogy már dél elmúlt. Nem volt felhő az égen és erősen sütött a nap. Amíg az én fekete páncélom elnyelte a nap sugarait és a meleget, Thrys kopott, aranyszínű vértje visszaverte azt. Szélcsend volt, a nap fényei erősen vissza lettek verve a tiszta havon amik eléggé vakítók voltak.
Ismét átöleltük egymást és egy újabb szenvedélyes csókot váltottunk.
- Szeretlek. - Össze kellett szednem minden erőmet hogy kimondjam, de sikerült.
Ekkor jöttem rá, amikor egy férfi bevallja egy nőnek az érzéseit, gondolatok milliói rohannak át az agyán néhány másodperc alatt.
Itt az egyik:
- Szeretlek. - Gyöngéden elmosolyodott, hirtelen egy másodperc töredéke alatt elővett egy kést és a torkomba szúrta. Őrülten elkezdett vihogni és élvezettel nézte végig ahogy a fehér havat vörösre festi a torkomból kifolyó vér miközben utolsó erőmmel tehetetlenül próbálok levegőért kapkodni, de hiába, a saját véremben megfulladva elért a halál.
Egy másik:
- Szeretlek. - Kedvesen elmosolyodott, hirtelen a feje helyén egy hatalmas, csápos szörnyetek szája jelent meg legalább 100, borotvaéles foggal és egy pillanat alatt leharapta a fejem. A hullám tehetetlen rongybabaként esett össze, miközben a hó betakarta a maradványaim.
Egy harmadik:
- Szeretlek. - Gonoszul elvigyorodott amitől egy kicsit megrémültem, mert a szemei vörösen kezdtek világítani, megláttam a két hegyes szemfogát a szájában amikkel azonnal a torkomnak vetette magát. A rémülettől nem tudtam elég gyorsan reagálni és néhány másodperc után kiszívta az összes véremet. Az elsápadt hullámat otthagyta a ragadozóknak.
Az utolsó:
- Szeretlek. - Gúnyosan elnevette magát, letolta a nadrágját és megláttam a péniszét.
"Na jó, elég! Thrys nem egy szörnyeteg és végképp nem férfi női testben!"
Amit igaziból mondott, jobban megrémített mint az előző lehetőségek egyszerre.
- Én is szeretlek. - Megint átölelt, a nyakamba ugrott, ledöntött és a friss hóba estünk egy megfagyott hóbogyó bokorba. Nevettünk egymáson, elkezdtük a havat egymásra söpörni mint két kisgyerek.
Több tucat hógolyó dobáltunk egymás felé amiből rengeteg célba talált, de egyikünk sem adta fel. Nekem az előnyöm hogy jobban bírom a hideget és sötét páncélom volt ami a fák között teljesen elrejtett és vacsorára hógolyókkal etettem meg.
Már elkezdett belebetegedni hogy folyton le kell törölnie a havat az arcáról és dühösen egy hatalmas hógolyót markolt a két kezével. Mögé kerültem és a meglepettségtől elejtette a nagy hógolyót ami mindkettőnk nyakába hullott, de csak nevettünk és újra a földön találtuk magunkat, én voltam felül és egy szenvedélyes csókot adtam a szájára és a nyelvemmel behatoltam a szájába és felfedezte a száját.
Az egyik kezemmel beletúrtam a vörös, havas hajába, a másikkal az egyik kezét fogtam és a hüvelykujjammal simogattam a kézfejét.
Felültünk a hóból és most ő ölelt át engem, egy újabb nyelves csókot váltottunk, de most ő dugta be a nyelvét az én számba ami egy kicsit meglepett, de jól esett.
A csók végeztével, egymás szemébe néztünk és csak bámultuk a másikat. A romantikus éjszakának a tüsszentése vetett véget és egy halom takony ami az arcomban landolt.
- Bocsánat! - Teljesen megrémült és most mutatta először a jelét annak hogy fázik. Vacogott és a hóna alá dugta a két kezét hogy melegen tartsa, de tudtam hogy ez nem elég.
- Menjünk vissza mielőtt megfázol. - A páncélozott kesztyűmmel végig simítottam az arcán és felkaptam a két kezembe. Most nehezebb volt mint az előbb, de nem panaszkodhattam.
- Tudok járni! - Teljesen ideges lett ahogy felemelten.
- Nem érdekel, így viszlek. - Határoztam el. - Piszok hideg van, nem is értem miért jöttünk ki.
- Talán nem élvezted? - Egy viccelődő mosollyal kérdezte.
- Nem volt rossz. - Igazából jobban élveztem, mint eddig bármit, de nem akartam hogy túl magabiztos legyen. - De menjünk be a hidegről.
- Jól van, nem vagyok jégcsap. - Mindketten nevettünk majd magamhoz szorítottam miközben ő hozzám bújt.
Bementünk a barlangba, de a lépcsőn már nem akartam felcipelni, így leraktam.
- Thrys? - A szívem, már ha volt nekem olyanom nagyon erősen vert.
- Hm? – Érdekelten felém fordult.
- Tényleg szeretsz? - Erre felemelte a fejét és komolyan a szemembe nézett.
- Igen. Biztonságban érzem magam veled, melletted erősnek érzem magam olyannyira hogy képes lennék átküzdeni magam akár száz veszélyen át. - A szavaitól szinte teljesen megolvadt a jég a szívembe, a páncélba zárkózott lelkem mintha levetette volna magáról a súlyos nehezéket és szabadon kezdett szárnyalni.
Sajnos, a boldogságunk nem tartott sokáig, mert Leila és a többiek már tovább is akartak indulni.
- Ideje indulnunk. – Leila utasított minket.
- Sodrásdba? – Kérdezte Thrys.
- Igen. – Elment mellettünk, ki a barlangból. Őt követte Liz és Karsk.
Követtük őket Thrys-el, a barlangból kiérve, a lovainkra szálltunk fel. Thrys velem utazott Ark-on, Leila fel szállt, magával vitte Liz-t és Karsk-ot és így vettük az irányt Sodrásd felé.
Nincs mesélő
Hadvar előtt egy borzasztó feladat állt, visszamenni Széltetőre, megkeresni az összekötőt, aki elviszi Rikke parancsait az egyik barátjának, hogy segítsen elárulni a többi barátját. Habár lelkileg is nehéz, de mind az odajutás, a bejutás és a hazajutás, olyan dolgok, amikre egyedül nem lesz képes.
- Te ugye át akarsz vágni minket a palánkon, Hadvar? – Nehéz volt az első, aki őrültségnek tartotta a tervét. Ismét együtt ültek az őrtoronyban, ahonnan az egész északi tenger be lehetett látni és egy-egy padon, körben ültek.
- H… h… hogy mi… - Cedric pánikrohamot kapott. – az ellenség… - Két ujját szopogatva a földre esett a rémülettől és reszketni kezdett.
- Cedric-nek igaza van, - Sam vette át a szót. – Behatolni az ellenség főhadiszállására, ráadásul úgy, hogy ismernek is? Öngyilkosság.
- Én mehetek?! – Gared izgatottan állt fel.
- Nem! – Sam egyszerűen megtiltotta, amitől Gared csalódottan visszaült.
- Nem örülnék, ha bajod esne, - Sammy gyengéden Hadvar térdére tette a kezét. – én veled tartok.
- Nagyszerű! – Hadvar egyértelműen félreértette Sammy közeledését. – Akkor? Csak ketten megyünk, Sammy-vel?
- Én örülnék neki, - Sammy elkezdett fantáziálni. – két, fess, fiatal kalandor, együtt az utakon. Egy-egy szép és nagy karddal az oldalukon, együtt, éjszakákon a tábornál, nem találunk elég tűzifát és kénytelenek leszünk egymást átkarolva, összebújva aludni és reggelre egy újabb, izgalmas lovaglásra ébredni. – Sam, Cedric és Nehéz zavartan és undorodva hallgatták, Gared, mivel túl fiatal volt, nem nagyon értette, de biztos volt, hogy nem tetszett neki amit hallott.
- Öhm… igen. – Hadvar egyszerűen nem fogta fel, ha valaki közeledik felé és egyszerű baráti közeledésként fogta fel, hogy Sammy miről is fantáziál. – Valaki más? – Körbenézett a barátain, Sam végül, beadta a derekát.
- Jó, én is megyek. – Melléjük állt, Gared izgatottan követni akarta. – Te itt maradsz… - Amint ezt kimondta, eszébe jutott, hogy Nehézre és Cedric-re kellene bíznia. Esetleg megkérhetné Penny-t, hogy vigyázhatna rá. Nem tudta melyik a rosszabb. – Jó, de mellettem kell maradnod és pontosan azt tenned, amit én mondok.
- Megértettem! – Gared örült hogy mehetett.
- Akkor, csak mi négyen? – Hadvar örült, hogy legalább az ikrek és Gared elkísérik.
- Bocs, - Nehéz még közbe szólt. – mennék én szívesen, de nincs kedvem meghalni.
- Megértjük, ez egy veszélyes küldetés, amivel sokat kockáztatunk. – Hadvar és a többiek már mentek is le a lépcsőn, amikor még egy utolsó pillantást vetett a két itthon maradóra.
- Nem fogom meggondolni magam. – Szögezte le Nehéz.
- Ahogy akarjátok. – Ezzel sarkon fordulva, végleg otthagyta őket.
- Nem gondolod, hogy mehettünk volna velük? – Cedric-et, utólag, de utolérte a bűntudata.
- Dehogy! Jól elleszünk magunk is.
Mielőtt tényleg elkezdhették volna élvezni a magányos idejüket, Sam még visszajött.
- Hé, fiúk! – Gonoszul vigyorgott, mint aki valami sunyiságra készül. – Csak hogy ne unatkozzatok, mi lenne, ha segítenétek, - Hátranézett és egy ismerős hölgy jött fel a lépcsőn. – Pennynek új szolgákat szerezni?
- Biztosra veszem, - A vámpírnő vigyorgott, kivillantva a tűhegyes fogait és ijesztően vigyorgott a két katonára, amitől eléggé megrémültek. – hogy jól fogunk mulatni.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.