Halo, elérkezett a 30-ik fejezet! Kellemes olvasást kívánok. (1) Rhapsody of fire - March of the Swordmaster
Thrys
Sodrásd vármegyéje nagyon szép volt, barna és sárga színekbe öltözött erdő, ami arra utalt, hogy a nyár lassan a végéhez ér és lassan beköszönt az ősz. Szeretem az ősz színeit, gyerekként rengeteget hemperegtem lehullott falevelek kupacaiban, amin a tanítóim és nevelőim borzasztóan idegesek voltak.
Az út kellemes volt, én Marshal mögött ültem Ark-on és hátulról átölelve kapaszkodtam. Nem sokkal, miután Sodrásd városa már a láthatáron volt, eszembe jutott valami.
- Hé, Marshal! – Megszólítottam, mire egy biccentéssel jelezte, hogy figyel rám. – Még Helgen-ben hallottam, hogy eredetileg, Sodrásdból származol.
- Igen? – Kissé idegesnek tűnt, most hogy felhoztam.
- Akkor… te most hazamész? – Dühösen szorította meg Ark nyergét és céltudatosan előre nézett.
- Igen. – Válaszolta, hidegen és tömören.
- Milyen város? – Nem hagytam annyiban és tovább érdeklődtem, fel sem fogva, mennyire kellemetlen ez a téma a számára. - Hallottam, hogy egy kikötőváros, kiváló halászattal és egy jó mézfőzdével.
- Ez egy sz*r város. – Mondta, sötéten suttogva, mint aki egy régi sérelmére emlékszik. – Csak szenvedést okoz és nagyon remélem, a háborúban porig fogják rombolni.
- Oh, - Lassan kezdtem érteni, hogy nem szereti ezt a várost. – talán… valami rossz történt itt veled?
- Igen. – Ennyivel válaszolt, de én nem adtam fel.
- Esetleg, megosztanád velem?
- K*rvára nem és ne is kérdezz erről többet! – Dühösen leszögezte, hogy nem akar erről beszélni.
- Jól van. – Próbáltam másik témát keresni. – És mi a helyzet az itteni mézsörrel?
- A Feketehanga mézsör olyan, mint a város, ahol készítik. Sz*r! – Egyértelmű volt, hogy nem akar beszélni a múltjáról.
- Megérkeztünk. – Állapította meg Leila, miután ős és Karsk leszálltak a Galiard-ról és megpillantottuk Delphine-t, ahogy az istállónál várt ránk.
- Nem siettétek el. – Delphine egy nagyobb sziklán ült és várakozott.
- Nagy volt a forgalom. – Viccelődött Marshal, miután leszállt Ark-ról és engem is lesegített.
- Rossz híreim vannak, - Delphine kissé ideges volt. – a város tele van Feketehanga zsoldosokkal, akik úgy néznek ki, mintha várnának valamire.
- Egyértelműen, ránk. – Leila a kardjáért nyúlt. – Ideje átvágni magunkat…
- Egy egész városon? – Fejezte be Marshal. – Volt szerencsém néhányszor Feketehanga Maven-hez és tudd, ezt az egész, - Idegesen ökölbe szorította a várost. – sz*ros város a kezében van. Az egész város őrsége ellen nincs esélyünk, még egyesülve sem.
- Talán, ha mindannyian itt lennénk… - Leila még mindig az erőszakos megoldás mellett volt.
- Sajnos, nem vagyunk itt mindannyian és nincs időnk rá, hogy megvárjuk a többieket.
- Miről beszéltek?! – Kapcsolódtam a beszélgetésbe.
- Thrys, - Marshal most elém állt, megragadta a két karomat és mélyen a szemeimbe nézett. – most egy nagyon fontos feladatot bízok rád.
- Mire gondolsz? – Nem tetszett ez az egész.
- A Feketehanga zsoldosok én rám és Leilára várnak. És van közöttük valaki, akivel már egy régi ügyet szeretnék intézni.
- Kassady-re gondolsz? – Szólt közbe Leila, mire Marshal arca megkeményedett és összeszorította a szemeit. – Marshal, nem hagyhatod, hogy a személyes bosszúd a küldetés útjába álljon. – A nord férfi olyan arccal meredt a nord nőre, hogy az tett egy lépést visszafelé.
- Megnyugodhatsz, - Válaszolt Marshal, olyan nyugodt hangon, hogy azzal már engem is megijesztett. – csak azt ölöm meg, aki feltétlenül szükséges. – Ez nem nyugtatta meg Leilát.
- Veled maradok, Marshal. – Kiálltam mellette, megfogtam a kezét és rámosolyogtam, úgy tűnt, nagyra értékeli.
- Nem lehet. Neked Liz-el, Delphine-el és Karsk-al kell menned, hogy megkeresd Esbern-t.
- Hárman is elintézhetik, talán…
- Nem! – Marshal hallani sem akart róla, hogy vele menjek. – Thrys, lehet, meg fogok halni és akkor te leszel az utolsó sárkányszülött, aki legyőzheti a sárkányokat.
- Ami még fontosabb, - Szólt Delphine is. – Esbern-t talán győzködni kell és egyikőtök jelenléte, biztos jó esélyt jelent.
Idegesen a földre néztem. Nem akartam ezt. Nem akartam elválni Marshaltól.
- Mit szeretnétek, mit csináljunk? – Végül beadtam a derekam, mire Marshal, a páncélkesztyűs kezével végigsimított az arcomon.
- Amint belépünk a városba, - Kezdte. – ti azonnal lapuljatok meg. Bújjatok el, hogy senki se láthasson titeket, amíg Leila és én magunkra vonjuk a Feketehangák figyelmét. Amint biztonságos, induljatok el a Tolvaj Céh rejtekhelyére, Liz tudja, hol van és keressétek meg Mercer Freyt. Ha Esbern valóban ebben a városban van, ő az egyetlen, aki biztosan tudni fogja. Megértettétek? Karsk? – A féleszű társunk, aki eddig csendben volt, nagy erőfeszítések árán próbált gondolkodni.
- Hát… persze… - Nem volt valami meggyőző, de inkább magammal húztam, mielőtt még jobban felidegesíti Marshalt.
- Marshal. – Mielőtt még bementünk volna a városkapuján, még utoljára beszélni akartam vele.
- Mi az? – Kérdezte, mielőtt még felvette volna a sisakját.
- Aztán maradj nekem életben! – Utasítottam, mire csak elmosolyodott.
- Ne aggódj, - Azzal csókot váltottunk. – nem szabadulsz tőlem egykönnyen. – Azzal felvette a sisakját és bementünk a kapun.
Ezzel beértünk Sodrásdba, a városba, ahonnan Marshal is származott. Kellemes erdő és tó illat áradt a városban, az utcák elég üresek voltak, itt-ott egy-két őr járőrözött. Nem értettem, mi baja van Marshalnak ezzel a várossal, egy kellemes kikötőváros, ahova jönnek és ahonnan mennek az áruk hajóval.
Nem volt sok időm bámészkodni, mert Delphine megragadta a karomat és egyből egy halom faláda mögé húzott, Liz és Karsk hasonlóképpen tettek. Vártunk, ahogy a két fekete, ében páncélos nord-al történjen valami.
Első ránézésre, teljesen gyanútlannak tűntek, mintha a meglepetés és a felkészületlenség tökéletes példái lennének. A sisakjuk mögül semmit sem lehetett kiolvasni. Csak céltudatosan haladtak tovább a piac felé, ami egy nagy kút köré volt építve és ekkor, egy csapat íjász jelent meg az épületek tetőin. Mindegyik címer nélküli, acéllemez vértet viselt és az íjaikat a két fekete páncélos alakra szegezték.
Egyből rohanni akartam, hogy segítsek Marshalnak, de Delphine erősen fogott és visszahúzott a fedezékbe.
- Marshal tudja, mit csinál, de ha most odamész, elronthatsz mindent. – Suttogta, kellő szigorral. – Ha igazán segíteni akarsz neki, tedd amit mondott és keressük meg Esbern-t.
Nem szívesen, de engedelmeskedtem neki és csendben, sikátorokon át lopakodva, Liz-el és Karsk-al, próbáltunk eljutni a Tolvaj Céhhez. Liz-t követtük, aki minden egyes saroknál óvatosan nézett ki, de amint egy csapat zsoldos előttünk termett, egy nagyon erős álca illúziót varázsolt, amivel mindannyiunkat elrejtett.
Amint odébb álltak, megkönnyebbülve eresztette le az illúziót. Egészen a temetőik settenkedtünk, miközben a távolból hallottuk, hogy az egész városban akkora felfordulást hallottunk, mintha egy épp ostromolnák a várost.
- Remélem, Marshal jól van. – Aggódva néztem a felvert porra, amit a két nord miatt okoztak.
- Persze, hogy jól van! – Karsk elég felháborodottan válaszolt. – Az előbb beszéltünk vele!
- Csendesebben! – Csitított minket Delphine, mire jelzett, hogy kövessük Liz-t a temető közepén lévő kriptába.
Így is tettünk, Liz egy nagyon régi, díszes koporsón simította végig a pici, kesztyűs kezét és megnyomott egy rejtett gombot, ami egy feketeszegélyes rombusz közepén lévő kör volt.
A kripta padlója megnyílt és a falban távozott, felfedve előttünk egy lépcsőt, ami mélyre vezetett, de Liz volt olyan kedves és fény varázslattal megvilágította előttünk az utat. Leérve a lépcső aljára, egy csapóajtóhoz értünk, az maga egy létrát rejtett, ami még mélyebbre vezetett.
Liz ment elől, őt követte Delphine, én és Karsk. Arra számítottam, hogy egy újabb kriptába érünk, de nem. Liz eloltotta a fény varázsát, hiszen nem volt rá szükség, kellemes, barátságos fény áradt a velünk.
A terem, vagy inkább csarnok elég hatalmas volt, egy nagy vízgyűjtő volt, aminek a középpontjába négy egyenlő hosszú híd vezetett és a közepén egy nagy állvány volt ahova a nap besütött. A besütő nap fénye tükröződött a ciszterna vizén és aranyfénybe vonta az egész csarnokot.
Csak később vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül, legalább 2 tucatnyi bőrvértes, csuklyás alakok serénykedtek, volt aki papírokat böngészett, térképeket jelölt, pénzérméket számolt, a fegyvereit élesítette, vagy épp egy lakattal játszott.
Egy hosszú, vörös hajú és szakállas férfitől kértünk útba igazítást, aki egy másik, alacsonyabb, idősebb férfival beszélgetett valamit, egy asztalnál, tele volt fontosnak tűnő iratokkal, arannyal és más, értékesnek tűnő műtárggyal.
- Elnézést, - Delphine beszélt, de Liz úgy állt mellette, mintha ő irányítana minket. – egy bizonyos, Mercer Freyt keresünk.
A két férfi, félbeszakítva a beszélgetésüket, egy darabig csendben hallgattak, egymásra néztek, remélve, hogy választ kapnak a másikról. Miután ez nem történt meg, az alacsonyabb szólalt meg.
- Én vagyok. – Mercer egy alacsony breton férfi volt, az őszes, csapzott, fekete haja volt, enyhe, szürkés borostája és szigorú arca. Fekete bőrvértet és csizmát viselt. Az oldalán két, sárga dwemer kard lógott, amik több helyen is kopottnak tűntek, egyértelművé téve, hogy már sok harcot megéltek. – Kik vagytok? – Kérdezte kissé türelmetlenül. Mire Liz megmutatta a gyűrűjét, Mercer megszeppenve visszakozott. – Ti vagytok?
- Kik a barátaid, Mercer? – A vöröshajú férfi érdeklődve kérdezte, mire Mercer csak szigorú pillantást vetett rá.
- Semmi közöd hozzá, Brynjolf. – Ennyivel le is akarta rázni, de Brynjolf nem szándékozott visszakozni és ezt Mercer nagyon is érezte. – Ne kelljen emlékeztetnem itt senkit se, hogy ki is a főnök. – Brynjolf nem szólt semmit sem, csak sarkon fordult és magunkra hagyott minket. Mercer, miután megbizonyosodott, hogy hallótávon kívül van, felénk fordult. – Mit akartok? Átadhatjátok a vezéreteknek, a megállapodásunk töretlen és folyamatosan át küldöm a Céh vagyonát. – Liz-en kívül egyikünk sem tudta miről beszél, ő csak megrázta a fejét és a kezével mutogatott valamit amit Mercer megértett. - Nem az egyezségünk miatt vagytok itt? - Liz bólintott és ismét mutogatott. - Kerestek valakit? Egy öregembert? - Delphine úgy érezte ideje közbe szólni.
- Igen, egy Esbern nevű embert keresünk! - Mercer Liz-re nézett aki bólintott.
- A Patkányjkárat Kotorékban van egy ilyen nevű öregember. De a Thalmor is ott van és ugyanazt az embert keresik. Miért ilyen fontos? - Liz és Delphine összenéztek, Liz elismerően bólintott Delphine-nek hogy elmondhatja.
- Ő egy volt Penge ügynök és az egyetlen, aki tudja, hogy lehet legyőzni a sárkányokat. - Mercer ezen meglepődött.
- Legyőzni a sárkányokat? - Meglepődött. - Ez egyértelműen érdekelheti a Thalmort és a Szervezetet is. - Aljas vigyorra húzta a száját. - Mit kapok, ha segítek? - Liz összehúzta a felemás szemeit és csak megvonta a vállát, kérdezve, hogy mit akar. - Belebotlottam egy olyan problémába, ami felfedheti a köztem és a Szervezet között lévő kapcsolatot és elapaszthatja a folyamatos pénz forrásotokat. Csupán egy kis segítő kéz kellene, hogy megoldjam. - Liz ismét mutogatott valamit, nem tudom mi lett volna ha Mercer nem érti meg. - Megbeszélve, segítek biztos helyre juttatni Esbern-t és cserébe kisegítetek. – Liz-el kezet fogtak. - Kövessetek.
Mercer mutatta az utat egy másik, mélyebb csatorna járatba. A Patkányjárat Kotorékban azok az emberek élnek akik vagy elrejtőzni akarnak, vagy Sodrásd legalja akiknek nincs pénzük rendes életet élni.
Nincs mesélő
(1) Marshal és Leila ismét ketten maradva, kénytelenek voltak egyenesen belesétálni a csapdába, amit nagy valószínűséggel, a Thalmor állított nekik. Miután elváltak a csapat többi tagjától, nem kellett sokat sétálniuk, hogy egy halom, címer nélküli zsoldos célba vegye őket a tetőkről, valamint egy halom, lila vértes, Sodrásd címerét viselő, korrupt őr zárta közre őket.
A két nord elővette a fegyvereiket és ha nem kedvelték egymást, vált-válnak vetve figyelték egymás hátát. Egyikük sem mozgott, csak csendben figyelték az őket körülvevő katonákat, akik lassan, egyre közelebb értek.
Leila oldalra fordította a pallosát, a levegőbe vágott és egy vörös energia nyalábot, ami legalább 3 zsoldossal végzett. A zavart kihasználva, Marshal előre rontott és áttört az ellenfelein. Több nyíl lepattant a vértjéről, ami óriási szerencse volt, hiszen, ha csak egy is betalált volna, biztos meghalt volna. Leila követte a társát és végig rohantak az utcán, miközben a tetőkről nyilazták és hátulról üldözték őket.
Egy kereszteződéshez érve, ketté váltak, Leila a kikötő felé, Marshal a belvárosba csalta az üldözőket.
Marshal, ha rég járt a városban, még ismerte a járást, nem lassított le, folyamatosan menekült, rohant, aki az útjába állt, vagy félrelökte, vagy legázolta.
Jól tették, hogy felkészültek, mert ez nem közönséges támadás volt, hanem egy jól megszervezett rajtaütés. Hirtelen, a nyílzápor abbamaradt és az üldözők is megálltak. Marshal megpillanthatta a támadók vezetőjét.
- Hé, Marshal! Rég láttalak titeket! - Egy magas, szikár nord férfi volt az egyik tetőn, a Sötétség Testvérisége vörös és fekete könnyű vértjét viselte, vörös, őszes, szőkés haja, borostás, idős, kissé ráncos arca és zöld szeme volt és egy kalapot viselt, a bal szemét eltakarva és egy őrült szadista vigyort eresztett a fekete páncélosra. - Hogy szolgál a vezér egészsége?! - Előhúzta a Keserpengét, felemelte, jelezve az íjászoknak, hogy ismét tüzelhetnek.
Marshal felemelte a pajzsát, leguggolt, hogy minél jobban védve legyen a teste és teljesen kivédte a nyílzáport. A kalapos idegen leugrott a tetőről és az emberei élére állt.
- KASSADY! - Marshal előhúzta a kardját és egyenesen rárontott. A pajzsát a feje fölött tartotta hogy a nyilak ne öljék meg, ezért a kardjával támadott. A támadó, Kassady kivédte a támadást az Keserpengéjével, de Marshal kardját centikkel a feje mellett sikerült megállítania és a másik kezében lévő ében tőrrel azon volt hogy Marshalt torkon szúrja, de a Varázstörővel kivédte és kicsavarta az ébentőrt a kezéből.
- Mint mindig, - Vigyorgott Kassady. - forró fejű vagy, Marshal! – Néhány nyílvessző kis híján végzett Marshallal és két zsoldos oldalba támadta, így kénytelen volt menekülőre fogni, de csak addig, amíg egy olyan helyre ért, ahonnan az íjászok nem tudták célba venni, ekkor megölt két másik zsoldost és ismét szembe találta magát Kassady-vel, aki visszaszerezve az ébentőrét, újra támadott.
Kassady támadásai gyorsak voltak, de Marshal ismerte őket és időben tudott védekezni, de a folytonos erősítés és néhány íjász, követve a főnöküket, leugrott a tetőről, hogy célba tudja venni Marshalt, ezzel ismét meghátrálásra kényszerítve őt.
Marshal ismét futni kényszerült, de Kassady nem hagyott sok szünetet neki és folyamatosan hajtotta, akár egy vadász a prédáját, nem hagyta elmenekülni, de még csak lehetőséget sem arra, hogy visszatámadjon.
Kassady Marshal oldalába került és mindkét pengéjével a védtelen oldalát vette célba. Marshal megállt, megpördült, így visszaverte Kassady támadását, de ő pont erre számított és két zsoldos hátulról Marshalra támadt. Marshal gyorsabb lett amióta Kassady utoljára látta és egy ekkora emberhez képest, észvesztően gyorsan reagált és védekezett. „Kassady, most a Thalmorokat segíted?!", legszívesebben ezt kiabálta volna neki, de nem volt rá lehetősége, csak rohant az életéért.
Újabb íjászok jelentek meg a tetőn hogy lelőjék Marshalt és egy nyílvessző, beletalált két vállvértje közé és sebet ejtett Marshallon. A nord felszisszent, de nem lassított. Még több zsoldos várta az utca végén felfegyverezve, Marshalnak nem volt választása, használnia kellett a sárkányszülött erejét.
- WULD NAH KEST! - Marshal hatalmas sebességre kapcsolva, áttört a blokádon, egyenesen be a Feketehanga kocsmába ahol villámgyorsan a pult mögé rejtőzött.
- Fel vehetem a rendelését?! - A pultos férfi teljesen ledöbbent és reflex szerűen kérdezte.
- Ha kedves az életed, meg ne mondd hogy itt vagyok! - Marshal meglapult a pult mögött, remélve hogy Kassady nem látta hogy hova bújt, „Ha ez így megy tovább, a Thalmor fogságában találhatom magamat estére.". Kihúzta a nyílvesszőt a vállából, mindennemű nyögést visszafojtott, nem akarta megkockáztatni hogy Kassady meghallja.
Kassady egyedül jött be a fogadóba, bevágva az ajtót és akkora hangzavart keltett ami méltatlan egy orgyilkoshoz.
- Ejnye, egy nagydarab, koszos sivító bújt meg ebben a kocsmába! - Előhúzta mindkét tőrét és hangosan felordítva lengetni kezdte őket, mint valami hóbortos szájhős. - BÚJJ CSAK ELŐ ÉS KÜZDJ FÉRFIKÉNT! ADD ÁT MAGAD A DOMÍNIUMNAK! - Senki nem mert szólni egy szót sem, a munkások, nem figyeltek, az üzlet vezetőjét nem érdekelte, a vendégek, csak ültek teli szájjal és bámultak. Kassady, miután rájött, hogy nem veszi rá Marshalt hogy a büszkeségét védve jöjjön elő és harcoljon, elkezdte óvatosan keresni. - Marshal, ugye tudod, hogy egy sarokba bújt patkány, hiába küzd az utolsó leheletéig, előbb-utóbb agyon tapossák. Nem számít mekkora és milyen erős. - Kassady provokálta Marshalt hogy mutassa meg magát, de Marshal sokkal ravaszabb lett amióta utoljára látták egymást. Tudta hogy az épületet körbevették a zsoldosok, elsősorban íjászok és ha most megmutatja magát, vége a dalnak. - Csupán idő kérdése és megtalállak, végzek veled és visszaveszem a gyűrűdet. Miért nem könnyíted meg mindkettőnk dolgát és bújsz elő?
Marshal meglátott a pulton egy üveg bort, érte nyúlt, elfordította hogy a címke nélküli nézzen a közös helység felé hogy láthassa rajta Kassady-t miközben őt keresi.
- Hé, Kassady! - Kiáltott fel Marshal, az üvegen át látta hogy Kassady most az ő rejtekhelyére figyel és megállt az egyik ablak előtt. - Ebben a kocsmában találkoztunk először! Akkor még a Szervezet hűséges embere voltál! Hogy kerültél a Thalmor szolgálatába? Amikor legutóbb megkérdeztelek hogy nem-e akarod szolgálni a Domíniumot, azt felelted, „előbb kötöznék a meztelen testemre több mázsa nyers húst és ugranék bele egy raj mészároshal közé mintsem egy hegyes fülű parancsaira ugráljak."! - Kassady csak elvigyorodott hogy ennyi év után is emlékszik erre a párbeszédére.
- A dolgok változnak. Ez csupán munka. És én a munkámért, bárkit megölök. Habár, ez tudod jól milyen, igaz? - Kassady egyre közelebb került a pulthoz, felkészülve hogy Marshal a kardjával előugrik és rátámad, de nem így történt.
- Igen. - Marshal valóban előugrott, de nem tartotta felé a kardját hanem kiáltott. - FUS RO DAH! - Egy hatalmas széllökéssel, Marshal kilökte Kassady-t az ablakon keresztül.
Az íjászok fel voltak készülve hogy lelövik az első célpontot aki kijön a fogadóból. Kassady kirepült az ablakon és egyből célra fogták.
- Állj! - Az egyik zsoldos parancsnok leállította az osztagot. - Ez Kassady!
Egy újabb célpont ugrott ki egy másik ablakon és az íjászok azonnal lelőtté amitől hangos koppanással ért földet.
- Ez csak egy asztal! - Kiabálták, Marshal ugrott következőnek.
- YOL TOOR SHUL! - Marshal a szájából egy hatalmas tűzcsóvát lőtt a tetőn lévő zsoldosok felé, akik a páncéljaikban égtek halálra. Azok, akik az utcán várakoztak, a meglepődöttségüket kihasználva, Marshal villámgyorsan levágta őket és elmenekült, ki a városból, „Sajnálom, Thrys, de most nélkülem kell helyt állnod.".
Leila ezalatt ugyanúgy menekült, de nem hagyta magát tőrbe csalni. Az egyik levágott, korrupt őr hulláját használva pajzsként a nyilak áradata elől menekült. Újabb zsoldosok állták útját, kénytelen volt elhajítani a frissen szerzett „pajzsát", előrántani a kétkezes kardját és végezni velük. A nord nő tudta ugyan, merre van a Tolvaj Céh bejárata, de ostoba ötlet lett volna odamenni, miközben ekkora erőkkel üldözik. Ki kellett menekülnie a városból.
Az üldözői között, egy árnyként bujkálva, lapult meg egy nő, aki Kassady-hez hasonló vörös és fekete bőrvértet viselt, aminek a csuklyájával és a maszkjával takarta el az arcát. Astrid, a Sötét Testvériségének a vezére.
Astrid továbbra is a nyomában volt és nem vesztette szem elől. Leila kirohant a kikötőhöz, hogy a mólón folytassa a menekülést. Lelassított és néhány zsoldos utolérte, Astrid tudta, hogy csapda, kiabált hogy ne közelítsék meg, de már késő volt, Leila kivégezte őket.
Leila megállt a móló végén, a víz túl mély volt és ha beleesik a vízbe, a páncélja, több mázsás kőként fogja lehúzni a víz alá ahol megfullad. Kivont karddal az őt üldöző zsoldosok és az orgyilkos nő felé fordult.
Három zsoldos támadott a nord nőre, ketten támadtak két oldalról, de Leila piszok gyors mozdulatokkal és csapásokkal hárítva, visszaverte őket és a harmadik, aki eredetileg szemből támadott miközben a másik kettővel foglalkozott, akkor pont védtelen volt és készült lecsapni, de Leila egy erős, a vért gyenge pontjára irányított rúgással meggyőzte az ellenkezőjéről. Az első két zsoldost a víz alá küldte akik a páncéljaik miatt megfulladtak, a harmadiknak átszúrta a vértjét és meghalt.
Még két zsoldos és Astrid is támadott, a zsoldosok nem voltak erősebbek, de az orgyilkos már annál gyorsabb volt. Ha egyedül lett volna, Leila nehézség nélkül legyőzte volna, de a másik kettő erősen szorította a nord nőt miközben az árnyharcos villámgyors szúrásokkal és vágásokkal terhelte le a védekezését.
Leila egyre hátrébb szorult és a csizmája sarka elérte a móló végét, érezte, ha nem tesz valamit, akkor meg fog halni. Olyat tett amire nem szokás számítani, a földre vetette magát, hassal, eldobva a vörös pengét, a két kezébe tűzcsóvákat idézett és felgyújtotta a két zsoldos lábát amitől félelmükben beleestek a vízbe és ugyanúgy meghaltak mint a társaik.
Az orgyilkos nő magára maradt, de Leila hassal feküdt a földön, kapva az alkalmon, lesújtott Leilára, de időben felemelte a karját hogy kivédje a nő Keserpengéjének a csapását és a lábával kigáncsolta volna, de Astrid számított erre és hátra bukfencezve kitért a támadás elől. Ez elég időt adott Leilának hogy felálljon, de a kardját még mindig nem tudta felvenni.
Leila pusztakézzel állt szemben a Keserpengével rendelkező nő ellen. Astrid támadott, a pengével a jobbkezében amit Leila elkapott, de egy másodperc töredékkel előtte feldobta a fegyvert a levegőbe és elkapta a másik kezével és belevágott Leila nyakába. Vagyis, csak bele akart vágni, csupán egy centivel vétette el mert a sisakja felfogta a szúrást, de nem kapott még egy esélyt mert Leila, megpördülve a tengelye körül, gyomron rúgta, akkora erővel, amitől ő is követte az embereit a vízi sírba.
Habár a nőnek könnyű vértje volt, így nem merült le az embereihez, inkább csak elmenekült.
Leila felvette és eltette a kardját és elmenekült a városból, mielőtt megérkezne az erősítés. (1)
A háború kitörése óta, az ifjaknak sem volt kivétel a háborúban való részvét kivétele. Természetesen, a gyermekek nem vettek részt csatában vagy más veszélyes feladatban, de a leltározásban, a fegyverek karbantartásában, a lovak gondozásában és az ételek elkészítésében és kiszállításában a katonák számára.
A többségük elárvult gyermek volt, akiknek nem volt hova menniük, ezért kénytelenek, fedél és étel reményében a hadseregnél próbálkozniuk. Széltetőben már nagyon fiatal kortól kezdték a gyermekek kiképzését is emellett, hogy legalább valamilyen támogatást képesek legyenek nyújtani a fronton harcolók számára.
A mai egy szerencsés nap volt, mert egy csapatnyi leendő újonc lehetőséget kapott, hogy elkezdhesse a gyakorlatait, Ulfric jobb keze, Sziklaököl Galmar felügyelete alatt, ami miatt nagyon izgatottak voltak.
- Van fogalmatok róla, mit jelent ez?! – Kérdezte az egyik fiú, hosszú, szőke hajjal. – Hamarosan, mi is Viharköpenyes katonák leszünk!
- Segítünk kiszorítani a Birodalmat Égkoszorúból! – Lelkendezett egy másik, nagydarab és kicsit idősebb volt a többieknél és rövid, fekete haja volt.
- Előbb talán a cipődet kéne bekötnöd. – Gúnyolódott az egyik lány, világos barna haja volt és a nagydarab fiú kikötözött cipőjére mutatott, nehogy felessen benne.
- Te… - Morgolódott a nagyobb fiú.
- Hé, - A szőke az egyik újonc fiúra nézett, aki sokkal csendesebbnek és távolságtartónak tűnt. – új vagy? Még nem láttalak? – A fiú, a többiekhez hasonló, bélelt barna inget, sötét nadrágot és csizmát viselt, de eléggé mogorvának és csendesnek tűnt.
- Igen, - Válaszolta végül. – Hajnalcsillagból jöttem.
- Messzire eljöttél otthonról. – Vonta keresztbe a karját a szőke, mire a nagydarab úgy tornyosult mellette, mintha a testőre lenne. – Jobb ha óvatos leszel, mert nem tudhatod, kikkel akadsz össze. – Fenyegetően folytatta, mire a másik csak összehúzta a szemeit.
- Te is. – Felelte hűvösen, mire a szőke csak meglepődött és felkészült arra, hogy megverje, természetesen, a nagydarab barátja támogatásával.
- Sorakozó! – Egy mély, karizmatikus és félelmet keltő férfihang parancsolt rendet az újoncok soraiban. – Azonnal!
Sziklaököl Galmar, aki 10-szer akkora volt bármelyik újoncnál, rendre utasította a gyerekeket, akik vigyázzban állva, sorba álltak előtte. Nem szólt semmit, csak végig sétált előttük, miközben alaposan szemügyre vette őket. Amint elért a sor végére, megállt és megszólalt.
- Tudjátok, mit látok, amikor rátok nézek? – Kérdezte, de senki nem válaszolt és folytatta, miközben újra elindult, visszafelé. – Katonákat. Égkoszorú jövendőbeli fiait és lányait, akik meg fogják védeni otthonunkat mind a Birodalomtól, mind a Thalmor kártevőitől, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy kiszipolyozzák észak erejét, ezzel növelve a romlott hatalmukat! Azonban, nem mindenki lehet igaz szívű Viharköpenyes! Hogy valaki észak igaz fia vagy lánya legyen, méltó pajzsfivér vagy nővér, semmilyen kiképzéssel nem lehet elérni! Erre születni kell! Az eljövendő hónapokban kiderül, ki az, aki méltó arra, hogy Égkoszorú igaz gyermekének nevezhesse magát! Nem számít, milyen nemesi családból származol, milyen erős a karod, milyen gyors a lábad, vagy milyen éles az eszed, egy dolgot jegyezzetek meg! Arkay minden sarkon ott leselkedik ránk és amikor úgy dönt, elérkezett az időd, két lehetőséged lesz! Szembenézel vele és hősként halsz meg! Vagy beijedsz és gyáván mented a rongy életed! Erre a pillanatra, lehetetlenség felkészülni és soha nem tudhatjuk, mikor jön el! A mai napon három próbát kell kiállnotok, hogy elkezdődhessen a kiképzésetek. 3-ból kettőt teljesítenetek kell, hogy alkalmas lehetsz-e pajzsfivérnek vagy nővérnek! Most kövessetek!
A hosszú beszéde után, Galmar egy gyakorlótérre vezette az újoncokat, ahol több, felnőtt Viharköpenyes katona felügyelete alatt fognak gyakorlatokat végezni, majd otthagyta őket.
- Hé, - A lány odament a magányos fiúhoz. – remélem, nem ijesztettek rád nagyon Vid és Stom. Vid mindig csak a száját jártatja, Stom pedig, a testőreként viselkedik.
- Nem gond, megoldom. – Felelte röviden a fiú.
- Fjers vagyok. – A lány nem adta fel. – És te? – Egy darabig gondolkodott, miközben mogorván nézett rá.
- Gared és nem barátkozni jöttem. – Megpróbálta lehagyni Fjers-t, de a lány kitartott.
- Ugye tudod, hogy egy csapat vagyunk és együtt kell dolgoznunk!
- Igen, persze. – Válaszolta Gared, nem is figyelve arra, amit mond.
A kadétok ismét megálltak, amikor két Viharköpenyes katona állította meg őket.
- Ti vagytok az újoncok? – Szólalt meg az egyik és mindketten levették a sisakjukat, amitől Gared megismerte az egyiküket és dühösen ökölbe szorította az öklét. – Én Ralof vagyok, ő pedig Sat és mi fogjuk felügyelni a képzéseteket és kiderül, melyikőtök válhat igazi Viharköpenyessé.
- Ahogy mondja. – Sat kevésbé volt ilyen lelkes és egyértelmű volt, hogy egyetlen porcikája sem kíván itt lenni. – A három feladat, íjászat, súlycipelés és fegyverforgatás. – Mindenki arra számított, hogy folytatja, de csendben maradt és inkább Ralof vette át a szót, aki lelkesebbnek tűnt.
- Ezek a próbák megmutatják, miben vagytok tehetségesek. Napnyugtáig teljesítenetek kell legalább kettőt, ha felvételt akartok nyerni, a seregbe.
Ez volt a vég szava és jelezte a fiataloknak, hogy el is kezdhetik, bármelyik próbával. Fjers az íjászati próbával kezdte és maga után húzta Gared-et is. Egy halom, ócska, szakadt, légiós vértbe öltöztetett szalmabábuval gyakoroltak.
- Jól van, - Veresszem volt az, aki ezt a próbát felügyelte. – az íj használata nagyon egyszerű. – Minden kadét kapott egy kisméretű, gyakorló íjat, egy tucatnyi tompa vesszőjű nyílvesszővel. – Ráhelyezed az idegre a vesszőt, felfeszíted és lősz. Fontos, hogy ne tartsátok sokáig, mert… - Meg sem várva az útmutatást, Gared idegesen el is eresztette és a vessző egyenesen az egyik bábu fejébe állt. – Türelmetlenek vagyunk? – Veresszem felfigyelt Gared teljesítményére. – Szerencsés lövés. Most egy másiknak! – Utasította és Gared ismét betalált. – Az igen! – Veresszem meglepődött, meghúzott egy kart, amitől az egyik bábu elkezdett jobbra-balra lebegni. – Lássuk, hogy boldogulsz egy mozgó célponttal. – Gared felfeszítette az íját és el is eresztve, megint betalált a bábu fejébe. – Na ne! Ilyen nincs!
- Teljesítettem a próbát? – Kérdezte Gared, felkészülve, hogy még egy lövést leadjon, bár, ahogy Sat és Ralof felé nézett, akik szintén felfigyeltek a tehetségére, azon gondolkodott, hogy milyen jó lenne az egyikük fejébe ereszteni egy vesszőt.
- Igen. Kiváló felderítő leszel.
Ezzel letette az íjat és a nyilakat is.
- Nagyon jó vagy! – Fjers és a többi újonc is elámult Gared-től, de őt ez nem érdekelte, csak egy szó nélkül ment tovább.
Gared-nek a következő próbát egy őrtorony lábánál kellett végre hajtania. A felügyelő tiszt egy halom hordóval várta őket, amik fele akkorák voltak mint a kadétok többsége.
- Jól van, kölykök, - A tiszt elkezdte magyarázni. – ez a próba az erőnléteteket és a kitartásotokat teszi próbára. Ezek a hordók félig vannak gyúlékony szurokkal, amiket arra használnak az őrszemek, hogy ne fagyjanak meg az éjszakában. Minden valamire való katonának fel kell tudnia cipelni egy egész hordóval, de mivel még gyerekek vagytok, csak egy felet kell felcipelnetek, természetesen, pihenés nélkül.
Azzal el is kezdték, Gared kissé megtorpant, de amikor látta, hogy Stomp könnyen felkap egyet és az első sorban megy fel a kőlépcsőn, megjött a bátorsága. Megragadta a súlyos hordót, felkapta és Stomp után ment.
Az első néhány lépcsőfok még könnyen ment, de ahogy egyre magasabbra ért és egyre tovább kellett cipelnie a hordót, elkezdett lelassulni és a teste könyörögni kezdett, hogy álljon meg pihenni. Az sem segített, hogy Stomp visszafelé jövet, szándékosan meglökte és majdnem elejtette a hordót. Gared kitartott és a harag elegendő erőt adott neki, hogy felérjen a torony tetejére.
Amint fent volt, egy tűzrakó helyet pillantott meg a kőtorony tetejében, amiben lobogott a tűz és 2 íjász figyelte, vagy a haladásukat, vagy a fehérfolyót.
Kellemesen fújtatva jött le a toronyból és a tiszt jelezte, hogy mind ő és Stomp is kiállták ezt a próbát. Gared legszívesebben megverte volna Stomp-ot, amiért meglökte, de a nagydarab fiú már a barátjával, Vid-el a fegyverforgatást gyakorolták.
A két próba már meg is volt, de Gared bizonyítani akart és a harmadik próbának is nekiállt.
- Hm, - Ralof büszkén nézett Gared-re. – gyorsan kiállt két próbát, de ennek ellenére, megpróbálkozik a harmadikkal.
- Kit izgat? – Sat rá se nézett, csak ült egy kövön, miközben a sárkánycsonttőrével egy fadarabot faragott.
- Minek is jöttél el? – Kérdezte Ralof megvetően.
- Nem volt választásom. – Sat csak megvonta a vállát.
Ralof megrázta a fejét és figyelte az újoncokat.
A fegyverforgató felügyelő Sky volt, aki a többi tiszthez hasonlóan, elmagyarázta a szabályokat.
- Mint látjátok, a fegyverek, amiket használunk, igaziak, de nem kell aggódnotok, mindegyik tompa és életlen. – Gared és a többi újonc a fegyvertárolóban lévő, rozsdaette fegyverekre nézett. – De a súlyuk és a használatuk ugyanaz, mint egy élesnek. Válasszatok egy fegyvert, majd álljatok párokba, az egyikőtök csak támadjon, a másik védekezzen.
Az újoncok így tettek, Gared egy tompa, rozsdafoltos kardot választott. Stomp-ot akarta párnak, hogy bosszút állhasson rajta, de egy másik, ismeretlen fiút kapott. Gared egy darabig csak védekezett, mire Sky szólt, hogy cseréljenek és ő támadott.
- Jól van! – Sky ismét leállította őket. – Most párbajozzatok, de csak óvatosan! Nem szeretném, ha sérülés lenne a vége!
Gared és a társa párbajozni kezdtek, de ő játszi könnyedséggel kicselezte a partnerét és lefegyverezte, majd a torkának szegezve a kardját, rákényszerítette, hogy feladja.
Sky jelezte neki, hogy átment a harmadik próbán is, de Gared egyáltalán nem érezte különösen megerőltetőnek és szívesen párbajozott volna még. Gyűlölettel teli tekintete Ralof-ra és Sat-ra összpontosult, Ralof lenyűgözve nézte, amíg Sat rá se bagózott, csak a szobrát faragta.
Visszatette a rozsdafoltos kardot a helyére, de egy kisebb csetepatéra lett figyelmes a pálya szélén.
- Ti még csak meg sem próbáltátok! – Fjers szólt a két fiónak, ahogy Stomp és Vid közrefogták.
- Az íj a gyávák fegyvere! – Vid dühösen vágott vissza.
- Akkor neked tökéletesen alkalmas lenne. – Kacagott Fjers, amit Vid egyáltalán nem nézett jó szemmel. Biccentett Stomp-nak, hogy fogja le, amit a nagyobb fiú meg is tett. – Hé, mit csinálsz?!
- Megtanítalak, hogy ne gúnyolódj velem! Persze, ha bocsánatot kérsz… - Be sem fejezhette, mert Fjers már meg is rúgta és próbált kiszabadulni Stomp szorításából. – Ezért megfizetsz! – Vid azon volt, hogy megverje a lányt, de valaki egyből neki ment és a földre teperte.
Gared volt az és mindkét öklével verni kezdte Vid fejét, aki nem hagyva magát, orrba verte, amitől elkábult és sikerült lelöknie magáról a támadót, de ő nem hagyta magát és a két fiú komoly verekedésbe kezdett.
- Hé, egy harc!
- Bunyó! – A többi kadét csak kántálta, de hamar véget vetett neki Ralof és Sat.
- Elég legyen! – Sat szétválasztotta a két verekedő fiút, amíg Ralof Stomp és Fjers párosát állította le. – Mi a f*szt csináltok, hülye kölykök?!
- Nekem jött! – Kiabálta Vid, miközben a belilult szemét fogta.
- Bántottad Fjers-t! – Gared a vérző orrát szorította.
- K*rvára nem érdekel! – Sat rákiabált a két fiúra. – Nem verekszünk a pajzsfivérekkel!
- Sat, - Ralof rászólt a társára. – szerintem, nem úszhatják meg büntetés nélkül.
- Egyetértek. – Gared-re és Vid-re nézett, akik egyértelműen gyűlölték egymást. – Ti ketten velem jöttök büntető munkára! Ralof, te azt a nagy mamlaszt és a nagypofájú kis szukát vedd kezelésbe! Ti ketten, gyertek!
Azzal megragadta Gared karját és Vid-et is, de a fiú makacskodva kirántotta a kezét a felnőtt szorításából.
- Eresszen el!
Sat nem pocsékolt egy elvesztegetett nyálköpetet sem, hogy még egyszer megkérje, csak az öklével képen verte, amitől a földre esett.
- Ezt próbáld meg még egyszer és letöröm az egyik karod! – Gared-et továbbra is rángatta, de Vid magától követte, lehorgasztott fejjel.
Gared nem örült annak, hogy megbüntetik, főleg Vid-el együtt, de az, hogy Sat a Szürke-negyed felé vitte a őket, közben eleresztette a karját, annál jobb volt. A zsebében lévő levél, amit Rikke legátus írt, hogy juttassa el a kémüknek, remek lehetőséget adott.
Ő volt a legkevésbé gyanús, aki eljuttathatja a levelet Survaris Atheron-t, akinek kézbesítenie kell a levelet.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.