Halo, elérkezett, talán az egyik leghosszabb fejezet. Kellemes olvasást kívánok. (1) Rhapsody of Fire - Agony is my name (2) Jeff Williams - Die, (3) Death Note OST - Mello Theme B, (4) Megas XLR OST - Ro Sham Bo (5) Megas XLR OST - Interpid
Nincs mesélő
A Patkányjárat legalsó részlege a Kotorék volt. Ide csak a váras legalja és legszegényebb tagjai élnek akiket még az istenek is elhagytak, nyomorékok és őrült alakok, nem mellékesen az olyanok akik rejtőzködni akarnak. Egy ilyen helyen, ha valaki megsérül vagy meghal, a kutya sem törődne vele. Tökéletes hely egy Esbern szintű menekült elrejtőzésére.
Mercer Frey jól ismerte ezt a helyet, ezért ő mutatta az utat az őt követő csoportnak, Thrys-nek, Liz-nek, Delphin-nek és Karsk-nak. Számítani számított rá, hogy a Thalmorok-ba fog ütközni, de nem volt olyan terve amivel észrevétlenül, ráadásul az egész csapat el tudott volna osonni mellettük. Legalábbis, ölés nélkül.
A Patkányjárat Kotorék részlege egy 2 szintes csatorna volt. A legfelső emelet, ahol a hőseink is álltak, egy középső járat és a földszint ami, Mercer állítása szerint, Esbernhez vezetett. Mindegyik részen Thalmor katonák járőröztek, biztosítva, hogy senki illetéktelen ne közelíthesse meg a járatot, ezzel zavarva meg a műveletüket.
Mercer óvatosan a legközelebbi katona mögé osont, egy nő volt és hátulról elvágta a torkát és a testét visszavonszolta a társaihoz.
- Vedd fel a páncélját. - Utasította Thrys-t.
- Miért én?! - Thrys kezdett belebetegedni hogy egyfolytában valaki más vértjét kell felvennie.
- Mert te vagy az egyetlen altmer a csapatban és a jelenlegi kopott vérteddel, kizárt, hogy átejtheted a többieket! - Mindenki türelmetlenül nézett rá, jelezve hogy nem érdekli őket a véleménye.
- Jó. - Thrys beadta a derekát, megszabadult a szintén mástól lopott, kopott Thalmor páncéljától, majd levetkőztette a halott nőt és felvette a páncélját. Thrys egy az egyben olyan volt mint egy igazi Thalmor katona. - És most?
- Menj előre és számold össze, hány katonával állunk szemben. - Thrys nem kedvelte Mercer-t, a Szervezet tagjaihoz hasonlóan, ugyanolyan könnyen gyilkolt és vette félvállról az ölést. Mind ezek ellenére, Thrys engedelmeskedett.
Thrys elvegyült az altmer fajtársai között és összeszámolta az őröket, akiket a földszintig állítottak.
- Még 9-en vannak akik közül az egyik egy mágus. A 8 katona közül 6 férfi és 2 nő van. - Mercer tudomásul vette és ki is talált egy tervet.
- Delphine, ugye? - A breton nő csak bólintott. - Te és én a Thalmorok mögé lopózunk és egyesével kivégezzük őket. Liz addig tompító mágiát bocsájt ránk, hogy kevésbé halljanak. Ti ketten, - Thrys-re és Karskra nézett. - maradjatok itt és várjatok.
A három breton elindult, Liz mindhármuk számára egy halvány kék varázslatot bocsájtott a lábukra amitől nem lehetett hallani a lépteiket és utánuk osont. El is érték az első két katonát, mindkettő férfi volt. Mercer a két dwemer kardját, Delphine a katanáját készítette elő.
Előbb Delphine mélyesztette a vékony, de hosszú pengéjét az elf mellkasába amitől a másik gyorsan reagálva megfordult, előhúzta a kardját hogy elintézze a társa gyilkosát, de nem volt elég gyors hogy kivédhesse Mercer halálos szúrását. 6 katona és egy mágus maradt.
A két breton kiválóan dolgozott együtt és szépen, lassan, egyesével elintézték a hegyesfülű, aranypáncélos ellenfeleiket.
- Jöhettek! - Kiáltott az emeletre Delphine. - Tiszta a terep!
Karsk és Thrys megindultak, de Karsk-nak volt egy megjegyzése.
- Thrys, szerintem nem túl tiszta a környék! - Végigmutatott a csatorna, ürülékkel és szennyvízzel borított falain és lefolyóin. - Ez senki számára nem tiszta! A takarítót évekkel ezelőtt elbocsájthatták, az, aki ennek a helynek a tisztaságáért lenne felelős, én élve elásatnám! Csak egy őrült mondaná, hogy ez egy tiszta hely!
- Karsk, ne most! – Csitította Thrys.
- Csak azt mondom, Delphine egy fogadót üzemeltet és ha szerinte, ez a hely tiszta, akkor komoly problémák lehetnek nála.
Amíg leértek, az elf lány kénytelen volt Karsk panaszkodását hallgatni a mocskos környezetről és a lehetséges, elkapható betegségek miatt.
Mercer, Liz és Delphine, egész jó csapatot alkotva, felderítették a soron következő ajtót, ami egy másik, bűzös, csatornába vezetett, még több Thalmor katonával.
- Thrys, - Ezúttal Delphine szólította meg. - tudod a dolgod. - Thrys csak megforgatta a szemeit, visszavette a sisakját és ismét elindult egy felderítő „őrjáratra".
Az alagút, ahova az ajtó vezetett egy rácsokkal lezárt alagútba vezetett és csak egyetlen kijárata volt ami alig pár méterre volt a bejárattól, ahol egy női tiszt őrködött.
- Jelenteni valód van, katona? - A kapitány, akinek előbb Marshal, majd Thrys törte be az orrát és hagyták megkötözve a raktárban volt az egyetlen aki a börtönben lévő összecsapást túlélte. Thrys felismerte az elgörbült, betört orráról, de Thrys lehajtotta a fejét miközben vele beszélt.
- Nem, asszonyom! - A kapitánynak ismerős lett a hangja.
- Nézzen a szemembe, miközben jelent, katona! - Méregette a kapitány, Thrys engedelmeskedett. - Te vagy az?! - Egyből felismerte. Mindketten előrántották a kardjukat és egy párbaj alakult ki kettőjük között. - Őrség! - Kiabált a Thalmor kapitány, az embereit hívva, ahelyett, hogy egy, a bosszúját kielégítő párbajjal kockáztassa a küldetést.
Abban a pillanatban, egy tucatnyi Thalmor katona vette körbe Thrys-t, aki egyedül volt. Visszavonult a társaihoz. A csapat rettenetesen meglepődött, hogy Thrys lebukott, de nem hagyták, hogy a meglepettség úrrá legyen rajtuk. Mercer és Delphine előhúzták a fegyvereiket, Liz a varázs erejét és Karsk a fakardját, hogy Thrys segítségére siessenek.
- Valami ötlet? - Tette fel a kérdést Thrys.
- Futás! - Kiáltott Mercer.
A csapat visszavonulót fújt, de a Thalmor katonák a nyomukba eredtek. Hőseink menekülést színlelve, elbújtak két kőoszlop mögött és rátámadtak az üldözőikre, Karsk kivételével mindannyian legalább 2-t öltek meg, de még maradtak 4-en a kapitánnyal együtt. 2 férfi és 2 nő.
Thrys a kapitánnyal küzdött, Delphine az egyik férfival, Mercer a női katonával és Liz a másik férfival. Karsk hátramaradt és keresett valamit ami segíthet a társainak.
- Itt a bosszú ideje, te kis k*rva! – A kapitány örült, hogy elégtételt vehet Thrys-en az őt ért megszégyenítésen, a neve bemocskolásáért és az orra betöréséért.
A bosszútól fűtve támadt Thrysre a kardjával, de a vörös hajú, fiatalabb elf lány két karddal harcolt és egyenlő ellenfele lett a kapitánynak.
Mercer sem ütközött komoly kihívásba, ő is két dwemer karddal harcolt, több évtizednyi tapasztalattal könnyedén elintézte az őt támadó elf nőt és átszúrta az egyik kardját a torkán. Delphine is hasonló kezelésben részesítette a fickót akivel harcolt és villámgyors reflexekkel hárította az előbb jobbról majd balról ismétlődő támadásokat, végül levágta a támadója kezét és a vékony katanáját beleszúrta a szájába és a tarkóján jött ki a hegye.
Liz az utolsó férfi katonát komolyabb erőfeszítés nélkül megölte amikor egy erős, sok mannát igénylő mennykőcsapással élve megsütötte a katonát, egy pillanat alatt.
Thrys még mindig a kapitánnyal küzdött és nem tudtak egymás felé kerekedni, amikor Thrys támadott, a kapitány időben reagált és védekezett. Thrys hátrányba került ahogy a tiszt kiütötte az egyik kezéből a kardot és sikeresen visszaszorította a sárkányszülöttet.
A Thalmor kapitány észrevette hogy az emberei mind meghaltak és magára maradt. Az ellenfelei bekerítették és nem volt számára menekvés.
- NÉZZÉTEK MIT TALÁLTAM! - Hirtelen, Karsk jelent meg a kezében egy lángoló ronggyal betömött olajos lámpást tartott. - EZ BIZTOS SEGÍTENI FOG RAJTATOK!
- NE, KARSK! - Késő volt, a félkegyelmű, fiatal nord elhajította a lámpást és egy pillanat alatt, a csatamező lángba borult. Thrys és a többiek időben félreugrottak és ez pontosan elég időt adott a kapitánynak, hogy elmeneküljön. Szerencsére a csatorna kőből volt és a holttesteken kívül nem volt semmi ami meggyulladhatott volna.
- Bocsánat, de legalább most nem öltem meg senkit sem. - Karsk, miután rájött hogy ezzel csak ártott mintsem segített, lehajtott a fejét és bocsánatot kért.
- Karsk, neked elment az eszed?! - Kiabált rá Thrys, pontosan úgy ahogy Marshal szokott ő rá, amikor hülyeséget csinál. - Meg is ölhettél volna minket!
- Azt hiszem egy kicsit túl reagálod a dolgokat, Thrys. - Karsk továbbra is agyhalott stílusban beszélt és még mindig érti a halál jelentőségét. - Én csak majdnem öltelek meg titeket, de ti megöltétek azokat a Thalmorokat és rendben van. Mi a különbség?
- Ő mindig ilyen? - Mercer, értelemszerűen, még nem ismerhette Karsk-ot, de a másik két breton, Liz és Delphine, akik már nagyon is járatosak voltak az esze járásában bólogattak.
- Elképzelni nem tudnád. - Ismerte be Delphine. - Thrys, később leszidhatod, most dolgunk van. - Thrys egy Marshalléhoz hasonló sóhajjal félbehagyta a Karsk-al való kiabálást és a többiek után ment.
A csapat óvatosan hatolt be a Patkányjárat zárkáiba ahol már veszélyesebb emberek laktak, elmebetegek akik rátámadnak akárkire akit meglátnak. Több csatornatöltelék holtteste hevert előttük akiket még a Thalmorok öltek meg. Az egyikük közül az egyik egy birodalmi katona volt, a páncélja feslett volt és régi, a kardja tompa és kicsorbult, de így is sikerült megölnie egy Thalmor katonát, de utána a többi elf végzett vele.
- Az az ő ajtaja. - Mercer a legjobban leláncolt és elbarikádozott ajtóra mutatott.
- Ott van Esbern?! - Delphine megörült hogy újra láthatja a régi barátját.
Thrys kopogott be az ajtaján, a lezárt ajtón volt egy kis kukucskáló ami kinyílt és egy idő férfi hang szólalt meg mögüle.
- Tűnj el! - Látva Thrys sárgás bőrét és hegyes füleit, nem csoda, hogy bezárta.
- Esbern, nyisd ki! Én vagyok az, Delphine! - A neve hallatára, Esbern ismét kinyitotta a kukucskálót.
- Delphine? - Teljesen ledöbbent. - Tényleg te vagy az?
- Igen. A Thalmor már itt liheg a nyakunkban! Most még sikerült visszavernünk őket, de bármelyik pillanatban visszatérhetnek, igyekeznünk kell! - Az öreg egy elégedett sóhajt eresztett.
- Még mindig nem adtad fel a harcot annyi év után? - Hirtelen észbe kapott. - Nem kéne kint maradnotok. Kinyitom az ajtót. - Több kattanás és lánccsörgés kíséretében elkezdte kinyitni az ajtót. - Egy pillanat.
- Mondtam már hogy utálom a mocsárrákokat? - Szólalt meg Karsk, de senki nem méltatta válaszra. - Nagyon bosszantók.
- Ez mindig beragad. - Egy kicsit idegeskedett Esbern aki még mindig az erőteljesen lezárt ajtóval próbálkozott.
- Tudjátok mi az, ami bonyolult? - Még mindig nem figyelt rá senki sem. - Igen, én is így gondolom, hogy én sem tudok rá mit mondani.
- Na, már csak egy pár van hátra. - Esbern már tényleg az ajtó kinyitásánál tartott.
- Szerintetek, mi az ami… - Hirtelen megállt.
- Micsoda? - Thrys volt az első aki hozzászólt.
- Micsoda?! - Karsk teljesen elbambult és elfelejtette hogy pár másodperce még beszélt. - Bocsi! Elfelejtettem. - Thrys csak lefáradtam meredt vissza a már kinyílt ajtóra. A helység, ahol lakott elég tágas volt ahhoz képest hogy a csatorna mélyén volt. A fal és a padló ütött-kopott és poros kő volt, több rozoga bútor volt megtalálható, több gyertya világított a sötétben, egy ócska ágy volt, amiben Esbern aludt, egy dolgozó asztal, tele könyvekkel és papírokkal. Nem egy nemes villája, de otthonos volt.
- Meg is van! - Esbern egy idős, nord létére alacsony, kopaszodó, őszes hajú és szakállas férfi volt, elsősorban mágus. Rongyos, szürke inget, feslett, fekete vászonnadrágot és kopott, fekete csizmát viselt. Delphine egyből odament hozzá és megölelte a rég nem látott barátját. - Megöregedtél, kölyök. - Régi barátként üdvözölték egymást. - Gyertek be, gyorsan! Beszélnünk kell! - Nem kellett kétszer mondani, a csapat már bent is volt és Esbern becsukta az ajtót, ezúttal nem vacakolt a zárakkal. - Azt hittem már rájöttél mennyire reménytelen a helyzet. - Leginkább Delphine-hez beszélt. - Próbáltalak figyelmeztetni, de te… - Delphine félbeszakította.
- Elsősorban ki kell juttatnunk téged. A Thalmor bármikor visszatérhet! – Esbern-t nem hatotta meg a dolog.
- És akkor? - Ezen Delphine döbbent le a legjobban.
- Hogy érted hogy, „És akkor"?! Ők az esküdt ellenségeink! Nem hagyhatjuk, hogy végezzenek velünk!
- Előbb-utóbb, úgyis ugyanúgy meghalunk. Semmi értelme futni. Már öreg vagyok a meneküléshez, Delphine. Akárkik is a társaid, én nem segíthetek. Menj vissza, ahonnan jöttél és rejtőzz el minél jobban. Én itt maradok és ha a Thalmor megtalál és megöl, akkor elfogadom. - Delphine-t teljesen kiábrándította Esbern viselkedése.
- Mi történt veled, öreg? Megváltoztál és nem csak a kor miatt. - Végül Thrys szólalt meg.
- Öhm… hogy értette, hogy ugyanúgy meghalunk? - Az öreg Penge úgy nézett szét a csapaton mintha ő tudna valamit, amit senki más nem.
- Ti még nem jöttetek rá? Minek kell még történnie, hogy beismerjétek? - Leült egy székre és lefáradtan sóhajtott. - Alduin visszatért. Pont ahogy a prófécia megjövendölte. - Ez senkinek sem volt ismerős. - A sárkány az idők hajnaláról, aki elnyeli a holtak lelkét. Senki sem menekülhet az éhsége elől. - Úgy regélte, mint egy verset. - Sem itt, sem a túlvilágon. Alduin elemészt mindent és a világnak vége. Semmi sem állíthatja meg. - Újra Delphine-re nézett. - Próbáltalak figyelmeztetni titeket, de nem hallgattatok rám. Most nem tehetünk mást, mint ölbe tett kézzel várjuk a világvégét. - Teljesen reményvesztett volt.
- Alduin, - Kezdte Delphine. - az a sárkány amelyik feltámasztja a többit?
- Igen. Tudni tudjátok, de továbbra is visszautasítjátok a megértését. - Mielőtt bárki megszólalhatott volna, folytatta. - Oh, igen. Előre meg volt jövendölve. A vég elérkezett. Alduin visszatért. Csak egy sárkányszülött veheti fel a harcot a vele. De sajnos, az utolsó sárkányszülött 200 éve meghalt. Az istenek elpártoltak tőlünk. Sorsunkra hagytak minket. - Thrys magabiztosan lépett fel.
- Még nincs minden veszve, Esbern. Én egy sárkányszülött vagyok, ráadásul nem az egyetlen! - Úgy nézett Thrysre mint az utolsó reménysugárra.
- Mi?! Te… - Egyszerűen nem jutott szavakhoz. - … ez tényleg igaz? - Delphine adta meg a választ.
- Igen, magam láttam, hogy elnyelték egy sárkány lelkét. - Esbern eksztázisba esett a hír hallatán.
- Akkor… még van remény! - Erőt vett magán, Delphine felsegítette a székből. - Gyorsan, egy biztonságos helyre kell mennünk! - Most Liz lépett elő és mutogatott valamit a kezével, de Mercer volt az egyetlen, aki értette.
- Azt mondja, - Fordította Mercer. - „Gyere velünk a Szervezet rejtekhelyére. Ott a legbiztonságosabb.". - Liz magabiztosan bólintott, jelezve hogy pontos volt a fordítás.
- A Szervezet?! - Esbern meghökkent a rend nevének hallatán. - Ti nem a Thalmor-t segítettétek a Háborúban? - Liz ismét mutogatott valamit amit Mercer lefordított.
- „Elárultak minket, azóta ellenségek vagyunk. Akárcsak ti, Pengék. Az ellenségem ellensége a barátom." - Az öreg nem tehetett mást, el kellett fogadnia Liz ajánlatát.
- Akkor, más lehetőség híján, elfogadom az ajánlatot… - Egy kicsit gesztikulált, jelezve hogy érdekli a neve.
- A neve Liz és nem tud beszélni. - Válaszolta Thrys.
- Az előbbit köszönöm, az utóbbit kitaláltam. - Jegyezte meg szarkasztikusan. - Csak hadd pakoljam össze a jegyzeteimet. - Elkezdte összeszedni a papírjait. - Addig tartsátok szemmel a Thalmor-t.
- Hé, gyerekek! - Kiabált oda Karsk. - Megérkezett a Thalmor és az ijesztő hölgy is akit majdnem elégettem! Gondoljátok, haragszik rám amiatt vagy egy vicces emléknek tartja? - Ezen mindenki ledöbbent.
- Itt vannak a Thalmor-ok! – Kiáltotta Thrys.
- Köszönjük, Thrys az egyértelműt. - Felelt Delphine amire az elf lány egy kicsit lefáradtan görnyedt össze. Hirtelen kopogás hallatszott az ajtón.
- Kinyitni! - A kapitány visszatért, egy újabb csapat Thalmor katonával és Lilian-el az oldalán. - Az Aldmeri Domínium nevében! - Karsk visszanézett a többiekre.
- Öhm… akarjátok, hogy kinyissam?
- NEM! - Thrys és Mercer félrelökték Karsk-ot mert még tényleg kinyitja nekik az ajtót és együtt támasztották az ajtót.
- Ugye tudod hogy bejönnek ha igazán beakarnak? - Kérdezte Mercer miközben elkezdte visszacsatolni a zárakat.
- Van valami ötleted? - Mercer kikukucskált a kukucskálón.
- Ami azt illeti, igen. - A Tolvaj Céh mestere egy tervet talált ki. - Két tömbnyire van egy titkos feljáró a városban lévő házamba, ami tele van egy halom, nekem dolgozó zsoldossal. Csak át kéne verekedni magunkat az elfeken.
- Azt hiszem tudom is hogyan. - Thrys egyből tudta mit tegyen és magabiztosan elmosolyodott.
Közben, Karsk hátra ment hogy bemutatkozhasson Esbern-nek.
- Amúgy, Esbern úr, az én nevem, Karskonail B. Dodger, harmadik ezen a néven, de szólíthat Karsk-nak. - Nyújtotta a kezét.
- Öhm… kedves vagy, fiam. - Esbern elfogadta a gesztust. - De nem kell urazni. Hívj csak Esbernnek. - Karsk ezen, mintha idegsokkot kapott volna és Delphine-hez fordult.
- Hallottad mit mondott?! Esbern megengedte, hogy tegezzem! Ami azt jelenti, mostantól barátok vagyunk! - Esbern idegesen odasúgott Delphine-nek.
- Öhm… ő veszélyes? - Esbern szenttül meg volt győződve hogy Karsk egy őrült sorozatgyilkos. Delphine csak felnevetett ezen, hosszú ideje először bármin is.
- Nem, csak egy ostoba kölyök.
- Az vagyok! - Karsk úgy vigyorgott, mint egy elmebeteg, de csak az örömtől, hogy szerzett egy új barátot. Esbern ettől nem nyugodott meg.
- Ez… nem válasz a kérdésre. - Miután Esbern összeszedett mindent amire a későbbiekben szükség lehet, felkészült az utazásra. - Kész vagyok! Indulhatunk
- Már csak egyetlen akadály van előttünk! - Állapította meg Mercer. A Thalmor katonák elkezdték betörni az ajtót. - Egy kisebb alakulatnyi, 2m-es hegyesfülű! - Thrys magabiztosan elmosolyodott.
- Csak nyisd ki az ajtót! - Mercer megdöbbent.
- Megőrültél?! - Egy kard szúródott át az ajtón, alig néhány centivel Mercer feje mellett. - Akkor legyen a te terved. - Odébb állt és az egyik Thalmor katona betörte az ajtót.
- FUS RO DAH! - A hatalmas szélvihar végig söpört az egész csatorna járaton és a Thalmor alakulat felét félresöpörte.
A maradék katona akik megmaradtak, megvoltak lepődve és ezt kihasználva, Mercer rohant előre, mutatva az utat, levágott egy katonát és az egyik csatorna átjárón berohant. Őt követte Thrys aki kardpárbajba kezdett két másik katonával, egy nővel és egy férfival. Karsk kislányosan sikítozva loholt végig a csatamezőn, reménykedve, hogy nem esik baja. Esbern volt soron, a varázs erejével megsütött két másik katonát, így már csak a Thrys által lelököttekkel kellett foglalkozni.
Mindenki biztonságosan elérte a feljárót, de a Thalmorok nem adták fel, a kapitány, akit Thrys lökött le még mindig életben volt és nem úgy nézett ki mint aki elengedi a prédáit. Delphine nem hagyhatta, hogy kövessék és kiment, hogy feltartsa az ellenséget, Liz vele tartott.
- Mit csináltok?! - Kiabált Thrys. - Gyertek vissza, azonnal!
- Nem követhetnek titeket! - Magyarázta Delphine. - Én és Liz feltartjuk őket.
- Akkor veletek maradok! - Thrys készen állt, hogy ő is hátramarad, de Delphine ráparancsolt.
- Nem! Te sárkányszülött vagy! Túl fontos, hogy itt meghalj! - Delphine felkészülve a halálra, előhúzta a katanáját és a túlerő ellen vetette magát.
Liz egy jégfalat emelt a járathoz, Esbern segített neki és ezzel elzárva magukat a meneküléstől. Liz és Delphine magukra maradtak a Thalmor-al. A többiek, Mercer vezetésével kijutottak.
A két breton szembe találta magát az elf támadókkal, Liz magabiztosan elmosolyodott és egy illúzió varázslattal láthatatlanná és hallhatatlanná tette magukat. Óvatosan kimentek a járatból, bevárták amíg a Thalmor katonák a társaik után mennek, de amint tudatosult bennük, hogy az utat egy tömör jégfal állja, azon voltak, hogy jelentést tegyenek a felettesüknek, de Liz-el találták szembe magukat, aki összeszedte az összes varázs erejét és a varázsbotjával egy hatalmas tűzviharral megölte az összes, szűk járatban lévő Thalmor-t.
A járat elég kicsit volt, sokan alig kaptak levegőt és aki kirohant volna, Delphine kardjául esett áldozatul.
- Ez egy kiváló teljesítmény volt! - A kapitány volt az és az oldalán ott volt Lilian is. Egyáltalán nem hatotta meg egyiküket sem a katonáik halála. - Már értem miért nem szabad egy Pengét vagy a Szervezet bármelyik tagját lebecsülni. - Ketten voltak kettő ellen. A tiszt elővette a kardját, Delphine felemelte a sajátját, Lilian és Liz a varázs erejüket készítették elő.
- Gyorsan intézzük el őket! - Utasította Lilian.
(1) A kapitány támadott, egyenesen Delphine-re, de a Penge kiválóan védekezett és visszaszorította a Thalmor-t.
Liz Teljes nyugalomban várta Lilian támadását aki a varázsbotjából egy tűzgolyót lőtt ki, de a töpörtyű lány könnyedén kivédte egy varázsfallal. Liz egyből ott termett Lili előtt és gyomron vágta az elfet amitől összegörnyedt, majd orrba térdelte és lelökte a lépcsőn.
Delphine visszaszorította a tisztet, elgáncsolta és készen állt hogy bevigye az elfnek a végső csapást, de egy hátra bukfenc segítségével kitért a katana hegye elől.
Liz Lili után ment, vigyorogva, óvatos, kimért léptekkel haladt lefelé a lépcsőn. A Thalmor varázsló lány felállt, Liz felé tornyosul, próbálva a fél méter magasságkülönbségével megfélemlíteni, sikertelenül, miközben a félelmét próbálta elfojtani és megőrizni a hidegvérét. Liz a nyakát is majdnem kitörte, hogy felemás szemeivel a Thalmor sárga szemeibe nézhessen és magabiztosan elmosolyodott, jelezvén hogy Lilian egyáltalán nem jelent kihívást neki. Alig várta, hogy a katonái sorsára juttassa.
Lili egy újabb varázslatot indított felé, egy jéglövedéket amit Liz egy újabb védőpajzzsal védett ki. A lövedék szilánkokra tört és mindkettőjük csizmája alatt ropogtak a törmelékek. Lilian kezdte érezni a különbséget a varázs erejük között, de nem adhatta fel, nem csak mert szégyent hozna a Domíniumra azzal, hogy egy nála fiatalabb, kisebb termetű és ráadásul ember legyőzi varázslásban, de csalódást okozna Ilyának is.
Liz elővette a háromágú, fekete varázsbotját és egy sunyi nézéssel provokálta, hogy támadjon. Lilian, ezúttal a kezéből lövellt jégtöviseket, de Liz, most nem használt varázslatot, egyszerűen csak kikerülte őket.
Amíg a legtöbb mágusok zöme csak a tudás elsajátítására törekszik, nem törődve a testükkel, addig Liz teste nagyon is képzett volt, kellően rugalmas és könnyedén ki tudta kerülni a tőle akár 5m-ről érkező lövedékeket is. Mindent a Szervezet vezérének köszönhetett és Marshalnak aki annyi megmentette, nem akart csalódást okozni egyiküknek sem.
A breton lány egy erős áramütéssel a padlóra küldte az elfet. Liz fölé állt és a csizmájával ki akarta törni a nyakát, de elgurult onnan, talpra állt és ezúttal ő is villámokat lövellt Liz felé. Azonban nem találta a célpontját, eltűnt.
Hirtelen, Liz megragadta a karját, hátra törte, térdhajlaton rúgta az ellenfelét amitől kiáltva, ismét a padlón találta magát. Az elf még mindig nem adta fel, a bal karjába egy tűzgolyót idézett, tudta hogy Liz most elég közel van és fizikai képtelenség hogy kitérjen előle. Ellőtte a tűzgolyót, de Liz ismét felemelte a varázspajzsát, ezzel sértetlenül vészelve át a támadást, de Lilian-ek sikerült meghátrálásra kényszerítenie és elkezdte gyógyítani magát.
Liz-nek eddig még nem kellett használnia a varázsbotját és visszatette a hátára, magabiztosan és Lilire vigyorgott és kitárta a karjait, jelezve, hogy nyugodtan megpróbálhatja megtámadni, hiszen eddig egy találatot sem vitt be neki. Lilian gondolkodott, Liz jobb volt nála varázslásban, gyorsaságban és az apró termete ellenére, fizikai erőben is. Veszedelmes ellenfél, aki megérdemelten került be a Szervezetbe. Egy darabig, óvatosan körözött Liz körül, keresve egy gyenge pontot, de nem talált.
Liz megunta a várakozást és úgy döntött, inkább ő támad. Ismét elgáncsolta Lilit, de ezúttal nem tudta orrba rúgni mert egy tűzcsóvával meggyújtotta Liz csizmáját, de egy jeges csóvával gyorsan eloltotta a tüzet, viszont Lilian-ek ez elég időt adott hogy az időközben oldalra vetődjön.
Az elf az utolsó kártyájával próbálkozott. Mindkét kezét összezárta, a két tenyerével tölcsért formált és egy lángoló, tüzes, robbanó lávakő jelent meg. Ez volt az ő legerősebb varázslata. Liz felé indította, aki már egy eddiginél sokkal erősebb varázspajzsot hozott létre, azzal, hogy ő is a két kezébe koncentrálta a varázserejét.
Ha csak egy pár másodpercre is, de Liz rákényszerült hogy a teljes varázs erejét védekezésre koncentrálja.
Lilian-ek teljesen elfogyott a varázs ereje, amíg Liz-nek maradt bőven. Lili jobb karjába, bal lábába a jobb combjába a bal kezébe és a jobb mellkasába lőtt egy-egy jégdárdát, ezzel harc és mozgásképtelenné téve őt.
Liz előhúzta a saját, fekete ében tőrét, Lilien felé állt, egy szadista vigyorral kimeresztette a fogait, hogy most elszórakozik vele.
Ezalatt, Delphine a kapitánnyal harcolt. Az elf már belefáradt hogy egyfolytában megfutamítják és megalázzák, elhatározta, ha belehal is, de végez a Pengével. Idegesen rá támadt Delphine-re, szemből, de könnyen elhárította, hátraugrott, az altmer nő utána vetette magát, de a breton ezt megtévesztésnek szánta. Futó helyzetbe helyezte magát és olyan gyorsan rohant az ellenfele elé, a kardja hegyével előre hogy az alig tudta kivédeni.
A Thalmor, ha csak egy másodperctöredékkel később reagált volna, Delphine vékony pengéje nem csak egy mély vágást hagyott volna a vértjén, de meg is ölte volna. A Penge gyorsan reagált és gyorsan elvetődött a tiszt fegyverének az útjából, de hamar ellentámadásba kezdett. A csapásai nem voltak olyan erősek, de piszok gyorsak és a kapitánynak minden figyelmét arra kellett használnia hogy a védekezésre koncentráljon.
Delphine egyre hátrébb szorította a tisztet, az nem figyelte merre megy és későn vette észre hogy elérte a csatorna emelvény peremének a legszélét, az ellenfele ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva, gyomron rúgta az elfet amitől lezuhant, egyenesen az arcával csapódott a kőpadlónak, az időközben Liz által legyőzött Lilian mellé. (1)
Liz azon volt hogy megkínozza Lilit amikor Delphine rászólt.
- Most nincs időnk! - Visszatette a katanáját. - Ki kell jutnunk és segíteni a többieknek.
Liz egy kissé bosszankodva, de bólintott, kivégezte mindkettőt, eltette a tőrét és Delphine-t követte. Otthagyták a két halott elfet a csatorna mocskában, ahonnan az élősködők fogják bekebelezni őket és a katonáikat.
Thrys
- Most hol vagyunk?! - Nem nyugtatott meg hogy otthagytuk Liz-t és Delphine-t a Thalmor-nak, de ráadásul az az idegen, Mercer, aki állítólag a Szervezettel dolgozik együtt egy ismeretlen helyre vitt minket.
- A neved Thrys, igaz? - Mercer úgy kérdezte mintha egy hatalmas őrültséget kérdeztem volna. - Pár perccel ezelőtt mondtam, hogy a házamba megyünk. Felmásztunk néhány csatorna emelvényen, majd egy létrán és átjöttünk egy csapóajtón. - Már egyértelmű volt számomra a szarkazmusa. - Nem mondtam semmi olyasmit, hogy „Ajjaj, rossz helyen vagyunk!", vagy „Azt hiszem elnéztem a helyet!". Szerinted, ezen ismereteket számításba véve, hol lehetünk? - Karsk izgatottan jelentkezett.
- Én! Én tudom! A házadban vagyunk, Mercer! - Mercer csak megforgatta a szemeit és előre ment.
Nem hasonlított házra, inkább egy földalatti csatornajáratra, olyan mint az előző hely, de tisztább, szárazabb és nem volt ürülék szaga. Az egész hely tele volt csapdákkal, de egyik sem aktiválódott, követtük Mercert aki egy faajtóhoz vezetett minket. Egy zsákutca volt, nem volt kijárata és sok minden sem volt benne. Egy dolgozó asztal volt középen, azon mindenféle papírok, egy tálca tele drágakövekkel és egy részletesen megmunkált mellszobor egy álarcos férfiról. Az asztal mellett egy vitrin volt amiben egy gyönyörű, tökéletesen megmunkált üvegpenge helyezkedett el.
- Most… - Nem tudtam meg merjem-e kérdezni. - hol vagyunk? - Mercer most nyugodtan válaszolt.
- A titkos dolgozószobámban. Ide rejtem a terveket, amiket nem akarok a Céh tudomására hozni. - Elkezdett kutatni a papírjai között.
- Most nincs időnk semmire! - Szólalt fel Esbern. - Ki kell jutnunk innen!
- Ez az én házam, öreg. - Mercer rá se hederített, csak tovább kutakodott. - Nélkülem azt sem tudnátok merre menjetek és a segítségem nélkül, a Domínium már megölt volna mindannyiótokat. Nem mellékesen, a Szervezet most tartozik nekem, amit be is akarok hajtani, mert a Céhben elkezdett forró lenni a talaj.
- Ezt hogy érted? - Nem tudtam elképzelni, hogy Marshal együtt működjön egy Tolvaj Céhvel. - Mégis, mi közöd van a Szervezethez?
- Miért izgat ez téged? - Nem úgy tűnt mintha megválaszolná. - Te nem tartozol közéjük és akár a Thalmor kémje is lehetsz, kincsem. - Erre nem tudtam mit felelni, nem bízott sem bennem, sem a többiekben sem, se senki másban.
- Nem vagyok kém!
- Akkor fogd be és tedd amit mondok! - Egy kulccsal kinyitotta a vitrint és eltette az üvegkardot. - Ez a legerősebb fegyverem, a Tépőfagy. Elviszem ezt és a terveimet, ahelyett hogy itt hagynám az asztalon.
- Igen, ez… értelmesen hangzik.
Nincs mesélő
Kassady felbukkanása váratlan fordulatot vetett fel, a Szervezet már rég halottnak hitte, de most hogy a Thalmor-t segíti, az csak súlyosbított a helyzeten. Marshalnak és Leilának Nem volt ideje ezen gondolkodni, a városon kívül belefutottak két igazságosztóba. Jorossin-ba és Ilya-ba.
A Szervezet két tagja egyből felismerte a két igazságosztót, ők sokkal veszedelmesebbek mint akikkel eddig találkoztak.
Ilya, az elegáns, úri hölgy, a Thalmor-ok fekete és arannyal szegélyzet mágus köntösében, a másik, Jorossin egy kopott, viharvert arany páncélban lévő, eléggé öntörvényű férfi volt. Jorossin, már évek óta a Szervezet nyomában loholt és információkat keresett róluk. A nő, Ilya és a Thalmor-ok legtehetségesebb csatamágusa.
Agresszívan egymásra meredtek, a fegyvereiket a másiknak szegezték és vártak ki teszi meg az első támadó lépést.
- Jorossin, - Marshal szólalt meg. - hosszú ideje koslatsz a nyomunkban. - Az elf férfi nem vette fel a gúnyolódást, okosabb volt annál. - Hosszú ideje kergeted a halálod, de most elérkezett.
- Fizetni fogtok azért, amit a nővéremmel tettetek! - Ő is előhúzta a két kardját.
(2) Leila is előhúzta a saját, kétkezes kardját és a másik igazságosztó, a varázsbotját vette elő, a földbe szúrta és hatalmas mágikus energiát idézve elő, a levegő egyre hűvösebb és hűvösebb lett. Jeget idézett, amik alakot öltöttek, egy hatalmas jéggólemét. Mágusként megidézett egy teremtményt, ami helyette harcol.
Marshal, személy szerint, Jorossin-t vette kezelésbe, akinek a támadásai gyorsak voltak, közepesen erősek, de valahonnan ismerősek voltak Marshal számára, mintha már látta volna a technikáját korábban. Még nem harcoltak egymással, de előre látta, hogy előbb a bal, ügyetlenebb kezében lévő fegyverrel támad, elterelésképp, majd a jobb fegyverével próbál lesújtani.
Gyorsan, mint aki előre látja, Marshal hátra ütötte az elf bal fegyverét és gyorsan kivédte a jobbat, „Eddig csak egyvalakitől láttam ezt a harcstílust!".
Leila sem boldogult rosszul a fagygólemmel, a monstrumot az elf nő irányította, a hatalmas ütések elől könnyen kitért és a pengéje varázs csapásaival pillanatok alatt semlegesítette a megidézett familiárist, előbb a karjait, majd a lábait vágta le, végül úgy összekaszabolta hogy nem maradt több egy kupac jégdaránál. Leila ezután Ilyára rontott, de varázsló létére kiváló volt fegyverforgatásban is és a varázsbotjával védte ki a felé irányuló csapásokat.
Marshal is megszenvedett Jorossin-al, egy csapást mért a jobb oldalára, egyet a baloldalára, de kiválóan védekezett, hiába, a nord egyre hátrébb és hátrébb szorította. Az igazságosztót meglepte, hogy mennyire ismeri a harcstílusát. Amikor Marshal szándékosan hagyott egy sebezhető pontot a jobb oldalán, ő ráharapott és a bal lábával elgáncsolta és fejbe verte a dwemer címer pajzsával.
Ennyi nem volt elég neki, Marshal épp arra készült hogy levágja a fejét, de egy gyors hátra bukfenccel kitért a támadás elől és újra talpon volt, harcra készen. Ez idő alatt, Ilya is egyre többet szenvedett a nord nőtől, akinek a támadásai nem csak erősebbek, de gyorsabbak és precízebbek is voltak. Esélye nem volt közelharcban, legalábbis hosszútávon.
A két igazságosztó össze nézett és biccentettek egymásnak. Ilya növelte Leilától a távolságot, a varázsbotjával egy erős villámot készített elő, amit Leila felé lőtt. A nord nő kitért a lövedék elől, de nem Leila volt a célpontja, hanem Marshal.
A villám, ami eltalálta erős volt, de nem halálos, teljesen lebénította a testét. Nem bírt mozogni, csak egy nehézpáncélos bábuként eldőlt és tehetetlenül figyelte a kibontakozó küzdelmet. (2)
(3) Jorossin gyorsan Ilya megsegítésére igyekezett és gondolkodás nélkül nekirontott a fekete páncélos nőnek, akit sikerült meglepnie és elejtette a kétkezes kardját, de ő is eldobta a saját két kardját. Az elf rátérdelt Leila jobb, páncélos karjára amitől nem bírta mozgatni a kezét, elővette a finom kovácsolású, aranyszínű tőrét és felkészült hogy kioltja Leila életét.
Időközben, Marshal kezdte érezni hogy a varázslat hatása kezd elmúlni, de baj volt az egész testével, nem közönséges villámmal lőtte meg az elf boszorkány, ahogyan ő mondaná, megbűvölte. Megpróbálta a jobbkarjával feltolni magát és felállni, de helyette a feje mozgott, a jobb lába helyett a bal karja, a bal karja helyett az arcizmai, az arcizmai helyett a jobb tenyere és így tovább.
Fogalma sem volt pontosan mi is történt, de egyértelműen megkavarta az idegrendszeréből érkező parancsok végállomását.
- Potema… - A szája zsibbadt volt, alig bírta kiejteni a szellemhölgy nevét. – se... segíts… - Nem kapott választ, csak valami bizsergést érzett a testében, ami a jobb gyűrűs ujjából indult.
„Maradj nyugton.", Potema hangját hallotta a fejében. „Elképesztő, micsoda precizitás, ráadásul csatában. Összekeverte az idegrendszered mozgáskoordinációját. Ez még egy számomra is nagyon nehéz átok."
- Csak… szüntesd meg…!
Leila elkapta a balkarjával Jorossin tőrének a pengéjét, de felvágta a tenyerét. Az elf a teljes testsúlyával ránehezedett és Leila, egyetlen kézzel nem bírta tartani. A penge belevágott a nyakába, pont egy páncélozatlan részre, átszakítva a sötét aláöltözéket, a bőrt és a húsba is belement.
Ilya a nord nő felé állt, rászegezte a varázsbotját és egy erős villámmal készült kivégezni.
- WULD NAH KEST! - Marshal, hatalmas gyötrődések és koncentráció árán felállt, megcélozta Ilyát és mivel járni nem bírt, a sárkányszülöttségét használta a társa megsegítésére sietett. (3)
(4) Az elf nőnek hirtelen ütközött neki a nehéz, fekete páncélos férfi, beverte a fejét és sisak híján, felszakadt a homloka ami erősen vérzett és belefolyt a bal szemébe. A nagydarab nord férfi még mindig nem tudott rendesen mozogni, de a hatalmas, jobb kezét a vékony nyaka köré tudta tekerni és hajszál híján sikerült is összeroppantania, de Ilya a kezeit rátette Marshal mellvértjére és egy újabb adag villámmal kínálta meg ami a fém páncélja miatt, az egész testére szétterjedt és hátra lökte.
„Szóltam, hogy ne mozogj!", idegeskedett Potema, Marshal fejében.
„Leila meghalt volna, ha nem segítek neki!", Válaszolt fejben Marshal.
Jorossin-nak egy pillanatra kihagyott a figyelme és ez pontosan annyi idő ami Leilának kellett hogy kiszabadítsa a jobb karját az elf férfi térde alól, kicsavarja a támadója kezéből a fegyvert és a páncélos öklével orrba verje, majd még egyszer, de a harmadiknál, Jorossin eleresztette a tőrét és mindkét kezére szüksége volt hogy elkapja a nő öklét. Leila csak erre várt, a bal, felsérült kezével megtalálta az eldobott tőrt és az elf jobb oldalába szúrta aki fájdalmasan felkiáltott, felállt Leiláról, de a nő még utoljára gyomron rúgta.
Ilya a földön fekvő Marshal felé állt, rászegezte a varázsbotját és lőtt. Marshal egy szempillantás alatt felugrott és a pajzsával kivédte a varázscsapást. Megtalálta az elejtett kardját és a pajzs mögül, az elf nőre szegezte.
- A kis bűbájodnak vége! - Kiabálta Marshal.
„Az utolsó pillanatban.", Tette hozzá Potema.
- A testem újra normálisan működik! - Ilya teljesen megrémült és elsápadt. - Az utolsó szó jogán?
- Oh, b*szdmeg! - Inkább csak suttogás volt, de Ilya, a háború után az első alkalommal nem törődött az illemmel és káromkodott.
- Bölcsen szólottál.
Marshal, továbbra is az arca elé szegezte a pajzsát és nekirontott az elf varázslónőnek, akinek nem maradt kitérni, vagy védekezni.
Leila felvette a kardját és az előle menekülő Jorossin felé tornyosult. Felemelte a hatalmas, vöröspengéjű kardját és lesújtott, de Jorossin a tőrével, épphogy csak kivédte a támadást. Leila ismét támadott, de az elf újból a tőrrel védekezett, ezúttal a vékony penge kirepült a kezéből és mélyen belevágott a jobb vállába amit nem bírt mozgatni utána. A rettenetes nord nő harmadszor is felemelte a hatalmas kardját, de Jorossin ezúttal, több sebtől is szenvedve, félreugrott és felvette az egyik eldobott kardját.
Ilya ösztönszerűen előhívott egy varázsfalat hogy megvédje Marshal rohamától, de hiába, a nord pajzsa hatástalanít minden mágiát, így védelem nélkül csapódott az arcának a tömör fémpajzs amitől gyakorlatilag végig repült a mezőn ahol küzdöttek. Az elf nő háttal nekicsapódott Jorossin-nak, így szó szerint vállt vállnak vetve álltak a két fekete páncélos nord-al szemben.
- Mondtam hogy nem kellett volna az összes katonánkat a csatornába küldeni. - Jött az utólagos előrelátás Jorossin-tól. - Nem vagyunk nekik ellenfelek.
- Ennek nagyon nincs itt az ideje! - Kiabált Ilya.
- Van valami utolsó terved?
- Csak egy. - Ilya egy utolsó mágikus támadást próbált előidézni azzal hogy összeszorította a két kesztyűs kezét és a mágiájával két egyre növekvő, izzó, koponya formájú lávakövet idézett elő. - MOST VÉGETEK! - Amint elég nagyra nőttek, kitárta mindkét kezét és a két nordra lőtt, egyet-egyet.
Marshal a pajzsát tartotta előre, de Ilya tanult a korábbi hibáiból és a becsapódás előtt felrobbantotta az izzó koponyát. Leila a kardja, vörös, mágikus sugarával próbálta félbevágni a koponyát, ami sikerült, de ugyanúgy mint Marshalnál, felrobbant, hatalmas füstfüggönyt hagyva maguk után. (4)
- Azt hiszem ezt jól csináltad. - Lélegzett fel Jorossin.
- Élve kellett volna elkapnunk őket. - Ilya is megnyugodott és a földre térdelt. - Ez volt a parancs.
- Szerintem az, hogy élve ússzuk meg fontosabb. - Jorossin eddig el is felejtette a mély sebet a vállán és a fogai közt szűrte ki a levegőt a fájdalomtól. - De a mágusaink már régóta vágynak rá hogy megvizsgálhassák a Szervezet egyik gyűrűjét. - Ilya, a maradék varázs erejével elkezdte begyógyítani a társa sérülését. Jorossin sebe alig csak félig forrott össze, de Ilya kifogyott a mannából.
- Akkor álmodozzatok tovább! - A füst elkezdett alábbhagyni és a két elf rettegve bámulta a két, fekete páncélos alakot.
Marshal páncélja a sok füsttől és koromtól szürkés színű lett, de ezen kívül egy karcolás nélkül megúszta a rettenetes robbanást. Leila már jobban megjárta, a páncélja ugyanúgy szürkés lett a rárakódott koromtól, a jobb vállvértje leszakadt, a vállán lévő sötét öltözete átégett és a bőre is megégett, a mellkasán a vért behorpadt és a jobb combján lévő lemezvért fele letört, de ezek közül egyik sem volt komoly sérülés Leila számára.
(5) - Valami… - Jorossin-ban megfagyott a vér és Ilyának és a torkában dobogott a szíve. – utolsó-utolsó ötlet?
- Kik… - Ilya nem hitt a szemének, a legerősebb, személyre szóló varázs támadását indította a két nordra, de úgy jöttek feléjük mintha meg se kottyant volna nekik. - Mik ezek?!
- Szörnyetegek!
A két Thalmor elvesztette az utolsó reménysugarat is, de Jorossin Marshalra, Ilya Leilára támadott. Leila a kardjával szétvágta Ilya varázsbotját és egy ökölcsapással a földre küldte. Jorossin-ak nem jött rendbe a jobb válla, így csak a bal karjával tudott fegyvert forgatni. Marshal már csak játszadozott az ellenfelével, kiröhögte Jorossin reménytelen próbálkozásait és amikor megunta, egyszerűen kiütötte a kardot a kezéből és a pajzsával a földre lökte.
- Itt ér véget az utazásotok! - Marshal Jorossin felé tornyosult és a kardjával épp a végső csapást vitte volna be, de egy másik kard a pengéje útját állta. - Thrys?! - A nord zavartan nézett az elf lányra, arra akit szeretett és belé helyezte a bizalmát, akit szeretett. - Mit csi…
- Ne bántsd a nagybátyámat! (5)
Gared-ben még a mai napig élt Helgen emléke, az emberek kiabálása és a szaguk, miután elégtek, a sárkány tüzének a melege, az anyja kezének a szorítása, ahogy próbálta kimenekíteni ebből a tüzes pokolból. Nem emlékezett, hogyan is futottak össze a Viharköpenyesekkel, de az anyja segítséget próbált kérni az egyiküktől, mire az megfordult és egyenesen a fejébe állította a fejét.
Jól látta a férfi arcát, 30-as év körül lehetett, hosszú, szőke haja aminek az egyik oldalán egy vékony copf lógott és borostás arca. Most a kiképzésen kiderült, hogy Ralof-nak hívják.
- Figyelsz rám?! – Kiabálta Sat, miközben a büntető munkájuk részleteit magyarázta. Sat elvitte őt és Vid-et egy raktárba, előbb a Szürke-negyeden, majd kivitte őket a kikötőbe, ahol hamarosan egy raktárban találták magukat.
- Igen, uram! – Vid kihúzta magát, Gared is.
- Jó, rohadtul nincs kedvem titeket dajkálni, szóval, Survaris alatt fogtok dolgozni és megmondja, mit kell tennetek! – Egy középkorú, sötét elf nő jött hozzájuk, a vörös szemei szigorúak voltak, ahogy a két gyerekre nézett.
- Ők a rendbontók, Sat? – Kérdezte a nő, miközben egy papírt nézett át.
- Igen, Suv, bizonyosodj meg róla, hogy elmenjen a kedvük a verekedéstől. – A nő idegesen összehúzta a szemeit a beceneve hallatán, de mielőtt visszaszólhatott volna, Sat már ott is hagyta őket.
- Na, jól van, kölykök, - Egy halom ládához irányította őket. – fontos feladatom van a számotokra. Ezek az áruk most érkeztek Sodrásdból. Nézzétek át őket és ha igazán jó és értékes dolgot találtok, - Egy üres ládára mutatott. – azt tegyétek oda.
- Igenis! – Vid azonnal neki látott, de Gared, ahelyett, hogy segített volna neki, inkább Survaris után ment, mondva, hogy valami fontost kell mondania neki, ami nem is volt hazugság.
- Elmondtam, mi a feladatod. – A dunmer nő csak szigorúan meredt rá, egyértelművé téve, hogy nem tűri az engedetlenséget. – Mit akarsz?
- A maga neve teljes neve, Surveris Atheron? – A nő csak összehúzta a félelmetes, vörös szemeit.
- Igen. Mit izgat ez téged? – Suv-nak kezdett elfogyni a türelme, de Gared átnyújtotta neki a Birodalom pecsétjével lezárt levelet, ami egyértelműen, megdöbbentette a nőt. – Ez…
- A Birodalom kémjének kell odaadnia. – Gared ennyit mondott, olyan határozottsággal, amitől sokkal idősebbnek tűnt, mint amilyen.
- Hű… - Suv feltörte a pecsétet és olvasni kezdte az üzenetet.
- Mi áll benne és ki a kém? – Gared kíváncsian kérdezte, de Suv újra felvette a szigorú tekintetét.
- Ez már nem rád tartozik. – Eltette a levelet. – Menj vissza és segíts a barátodnak. – Utasította.
Gared visszatért, a nagyban pakoló Vid-hez, akivel egy halom értékesnek tűnő árut, díszes vázákat, selymet, borokat, sajtokat és egy doboznyi, nagyon ritkafajta kagylót raktak Suv ládájába. A nap már lenyugvóban volt, amikor jelentették, hogy végeztek. 100 láda volt és az ebből érkező értékes árukkal 12 ládát pakoltak tele Suv-nak.
- Meg van minden? – Suv egy listát böngészve, egy tálca édes tekerccsel jött vissza. – Helyes, egyetek egy kicsit, majd hordjátok a ládákat az Új-Gnisis-be.
A két fiú ezen megdöbbent.
- Nem a Palotába kéne vinnünk, Ulfric királynak? – Kérdezte Vid.
- Hogy annak a rasszista majomnak?! – Suv ezen meglepődött. – Dehogy, az értékes árukat eladjuk, ami jó pénzt hoz a konyhára. – Suv még kivett egy üveg drága bort. – Áh, jó kis cyrodiil-i brandy, jó évjárat. Kár lenne annak a tökfej királyutánzatra pocsékolni.
- Maga egy tolvaj! – Kiáltotta Vid. – Gared-el mindent elmondunk az őrségnek! – Megragadta Gared-et, de mielőtt kimehettek volna a raktárból, Sat jött rajta vissza.
- Mit mondtok el az őrségnek? – Tette keresztbe a karjait Sat, egyértelműen elállva a kijáratot. Vid összeszedte a bátorságát és megmutatta Sat-nek a csempészáruvá vált drága italt.
- Surveris asszony el akarja lopni az összes brandyt és egy csomó mindent! – Sat a kezébe vette az italt, majd a dunmer nőre nézett, bár az arcát nem lehetett látni a sisakjától.
- Suv, - Sat csalódottan megrázta a fejét. – úgy volt, hogy kapok egy brandyt a részem mellé. – Vid megdöbbent, bár Gared már gyanította, hogy a tiszt is benne van.
- Biztosan csak elkeveredett. – Suv átadott Sat-nak egy erszénynyi aranyat.
- Fiúk, tegyétek amit Suv mondott és vigyétek az Új-Gnisis-be a ládákat. – Mondta a két fiúnak. Gared nem bánta, ha az ellenségtől lop, de Vid megállította.
- De hát ez hazaárulás, uram!
- Azt mondtad, nem fognak bajt okozni! – Suv egy kicsit felháborodottan nézett a nord férfira.
- Nyugi, csak el kell magyarázni nekik a helyzetet. – Sat megragadta Vid-et a vállánál. – Figyelj, fiam…
- Majd én! – Suv, akár egy félelmetes bestia, ott termett Vid fölött, a vörös szemével mélyen fiú szemébe nézett. – Jól figyelj rám… Hogy hívnak?
- Vid.
- Vid, most két lehetőséged van. – Kedvesen megsimogatta, lehajolt, hogy megragadja az egyik kezét. - Az egyik, - Halkan suttogni kezdte, ami sokkal inkább egy kígyó sziszegésére emlékeztette a fiút. - hogy most mész és egy taknyos kis árulkodó leszel, akinek valószínűleg nem is fognak hinni és egy napon, talán már holnap egy sötét koporsóba zárva fogod magadat találni, amit gonosz emberek elásnak a föld alá. Bepánikolsz, segítségért kiabálsz, de senki sem fog hallani, olyan mélyen leszel a föld alatt. Megpróbálsz kiszabadulni, de a koporsód nem fog engedni, a gyenge kis kezeddel még csak kárt sem tehetsz a börtönöd falába. A bezártság érzet, a tény, hogy egy csapdába esett állattá változtál, hogy elvettek tőled mindent, amid csak volt, teljesen megszakad a szíved és elkezdesz zokogni, de senkit sem fog érdekelni. Keresni sem fognak, mert a hozzád hasonló árvákkal senki sem törődik. Elkezd fogyni a levegőd, újra bepánikolsz, sírsz, imádkozol, hogy valaki mentsen meg, hogy újra fényt láthass, hogy friss levegővel tölthesd meg a tüdődet, de nem fog megtörténni. Senki sem jön érted. Kiszáradsz, szédülsz, hallucinálsz, hányingered lesz, a tested lebénul, nem bírsz mozogni, lepereg a szemed előtt a rövid kis életed, majd elájulsz és meghalsz. A testedre talán soha az életben nem fognak rátalálni és a csontjaid örök időkre a földben fognak heverni. – Vid falfehérre sápadt, Gared-nek elkerekedtek a szemei, még Sat is meghökkent a sisakja alatt. – A másik lehetőség, - Suv felállt, elvett egy süteményt a tálcáról. – csendben maradsz. Nem beszélsz erről senkinek és kapsz egy csomó finom édestekercset a kemény munkádért.
Vid sokkos állapotban vette el a sütit és miután megette, sokkos állapotban kezdte hordani a csempészárut. Gared is csatlakozott hozzá.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit durva volt? – Sat a nő mögé lépett.
- Annyi lehettem mint ők, amikor nekem is előadták. – Suv úgy tűnt, mintha büszke lenne magára, amiért így ráijesztett a két gyerekre. – Amúgy Sat, valamiről még beszélnünk kell.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.