Halo, elérkezett a következő rész, bár egy kicsit rövidre sikerült. Kellemes olvasást kívánok
Nincs mesélő
Mindenki ledöbbenve bámulta Esbern élettelen testét, ahogy arccal a földön, a koponyája egy nyílvesszővel volt átlőve és a vérébe fagyva feküdt. A Szervezet összes tagja megdöbbenve figyelte a jelenetet. A támadó csoport vezetője Jorossin igazságosztó volt, aki haraggal és bosszúvággyal eresztette el a vesszőt az íja idegéről. Nagyon hosszú idő után, ez volt az első dolog, amivel komolyan árthatott a rendnek.
- TÁMADÁS! - Üvöltötte Joross, mire a Thalmorok a hegyek és az Ellenállók leharcolt sátraikból ugrottak elő és a Szervezetre támadtak.
- Ezért megfizettek! – Delphine volt az első, aki elővette a katanáját, de Marshal, meg sem fordulva, kinyújtotta a karját és a pajzsával megállásra utasította.
- Állj le, Delphine! – Marshal és Joross csak bámultak egymásra egy darabig. Marshal is előhúzta a kardját és a Szervezet emberei is hasonlóképpen tettek. – Kedves, hogy a Thalmor egy saját kísérettel jött köszönteni minket.
Joross még csak szóra sem méltatta a nordot, csak utasította az embereit, hogy támadjanak.
Legalább egy tucat altmer katona vette körbe a sötét rend embereit, akik alig voltak 9-en, Delphine-el együtt, így a túlerő a Thalmor-oknak kedvezett.
Ilya és a 3 mágus egyesítették az erejüket, egyetlen nagy villám mágia erejére, amit a védekező állást felvevő Szervezetre irányítottak.
BUMM
Egy hatalmas robbanás, egy vakító fény és mindent elemésztett a becsapódástól keletkezett füst. Legalább egy percig tartott, mire a füst leszállt, de a Szervezet embereinek nyomát sem lehetett találni. Eltűntek.
- Meghaltak? – Kérdezte az egyik mágus.
- Kizárt. – Joross biztos volt abban, amit állít. – Ezeknek több kell, hogy meghaljanak.
Joross szavai azonnal igazolva lettek, amint az egyik mágus egy fekete nyílvesszőt kapott a fejébe, egy katonának Junal elvágta a torkát, két katonát Gramb tarolt le a buzogányával. Az egyiket akkora erővel verte mellbe, hogy átszakította az aranyszínű mellvértjét és a szegycsontját is, a másiknak egyetlen ütéssel leverte a fejét és a hegy lábánál lévő folyóban landolt.
Mira alattomosabb támadásokat intézett, az üvegpajzsával védekezett, majd a kardjával az ellenség páncéljának a sebezhető részeit támadta, több fájdalmat okozott nekik, mint amennyit kellene. A kardja másodpercek töredékei alatt pattogtak fegyverről, pajzsra és páncélra. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírták eltalálni.
- Csak ennyit bírtok?! - Gúnyolódott az ellenségen. - Ilyen lassúak vagytok?!
Leila ügyesen és gyorsan védekezett, a pallosát tökéletesen forgatta, hogy mindkét célra megfelelő legyen. Lesújtott ahol a védelem gyenge volt, kikerülte amikor erősnek bizonyult, védekezés után azonnal ellentámadásba lendült. Egy katonának látott egy aprócska rést a mellvértjén, a sisakján keresztül. Elé ugrott, a térdeit valamelyest behajlította, félig guggolt, félig széles terpeszbe állt, ügyelve az egyensúlyára, a kardját vízszintesen tartotta, a markolatot a mellkasa jobb oldalához tartotta és szúrt. Egyenesen át a katona mellvértjén, bele a testébe, át a szívén, ki a hátán, majd átszúrva a páncélt is.
A Szervezet többi embere is kivette a részét a csatában, amikor Joross számára egyértelmű volt, hogy őrültség volt megtámadni a Szervezetet, miközben együtt vannak. Nem gondolkodhatott sokáig, mert Marshal rontott neki a pajzsával, de egy gyors pördüléssel kitért a nord elől és az egyik kardjával hátba vágta, de hiába, mert a páncélja felfogta a csapást és Marshal megfordult.
Ilya Leilát vette célba, emlékezve a Sodrásdban történt összecsapásukra. A nord nő a kardjával megpördült és ahogy vágott a kardjával, egy vörös energia sugarat indított az elf varázslónő felé. Ilya felemelt egy varázspajzsot, ami megvédte.
Leila nem vesztegette az időt és egyből megközelítette, hogy lesújtson az ellenfelére, de Ilya gyorsabb volt és a botjával fejbe verte az ellenfelét, de hiába, mert a sisakja megvédte. Mielőtt Leila ellentámadásba lendült volna, Ilya tüzet lőtt a botja végével, lehetőséget sem adva, hogy az ellenfele védekezhessen.
Csalódnia kellett, amikor Mira az utolsó pillanatban a tűz és Leila közé ugrott és a pajzsával megvédte.
- Kell segítség? – Kérdezte a cyrodiil-i nő, önelégülten eresztve le a pajzsát.
- Csak ne állj az utamba. – Leila csak közönyösen elment mellette, hogy Ilya-ra támadhasson.
Ilya nem a túlerőtől rémült meg, hanem sokkal inkább attól, hogy ez a két nő milyen jól dolgozik együtt és halálos kombinációval támadott rá. Alig volt ideje bármire, csak védekezni tudott és elég volt egy kis hiba, hogy Mira és Leila tökéletesen kombinált támadásának az áldozata legyen. A háromágú varázsbotja erős, de nem hosszú, nehéz harcokra lett tervezve.
Kénytelen volt visszavonulni és körbevenni magát pusztító rúnákkal körbevenni magát, magabiztosan kifújta magát, tudva, hogy csak egy őrült merne rálépni egy robbanó rúnára.
Ilya rettenetesen megdöbbent, amikor a rúnái felrobbantak maguktól.
- Meg kell hagyni, kiváló rúnavetést alkalmazott, Igazságosztó. – Wynns a saját varázsbotjával robbantotta fel őket és tette Ilya-t védtelenné. – De eléggé átlátszó.
Ilya belátva, hogy semmi esélye a Szervezet emberei ellen, egy hatalmas tűzfalat emelt maga elé és szégyenszemre, elmenekült a csatából.
Joross nem úszta meg ilyen könnyen, Marshal elég keményen tartotta, de miután Gramb, Junal, Delphine és Liz is becsatlakoztak a csatába, elég egyértelművé vált, hogy súlyos vereséget szenvedtek.
Sellin két nyilat is belé eresztett, Marshal fellökte a pajzsával, Delphine egy vágást ejtett az arcán, Liz egy kis tűzbombával hátba lőtte és végezetül, Gramb a fejénél fogva, felemelte az elfet egy szakadék felé.
Joross sisakja elkezdett behorpadni, miközben az ork elkezdte összeszorítani az ökleit, azzal a szándékkal, hogy szétloccsantsa a fejét. Abban és lepergett az élete a szeme előtt.
A túlélő ösztöne nem hagyta cserben, kihúzta az egyik nyílvesszőt az oldalából és beleszúrta Gramb karjába, ahol látott egy rést a páncélján.
Az ork megdöbbent és eleresztette Joross-t, aki tehetetlenül lebukfencezett a hegyoldalon.
- Utána menjek? – Kérdezte Junal.
- Ne. – Válaszolta Gramb. – Valószínűleg, már meghalt. Felesleges tovább időt pocsékolnunk.
Ilya, aki elmenekült és Joross kivételével, aki eszméletlenül bukfencezett le a hegyoldalon, az összes Thalmor holtan hevert és a Szervezet azon volt, hogy távozzon.
Delphine Esbern holtteste mellett térdelt, kihúzta a nyilat a koponyájából, a hátára fordította és a homlokára tette a páncélkesztyűs kezét.
- Sajnálom, hogy ez történt veled, öreg barátom. – A másik kezét ökölbe szorította a haragtól.
- Delphine, - Marshal jött oda hozzá, de a Szervezet többi embere már előre ment. – részvétem Esbern miatt, de… - Nem volt mit mondani. – tovább kell mennünk. Esbern azt akarná, hogy folytasd a harcot és segíts megállítani a sárkányokat.
- Ez volt a legfőbb célja. – Delphine még mindig nem állt fel, csak Esbern hideg, halott kezét fogta. – Segítenél?
- Miben? – Delphine visszanézett a Karth-csúcson található barlangra.
- Visszavinni a testét az Égmenedék templomba. Az ősi Akaviri szövegek és képek közé. Nagyon szerette és órákig tudott volna regélni róluk. Biztos örülne, ha otthagynánk, Alduin falánál.
- Jól van. – Marshal felemelte Esbern holttestét és Delphine-el együtt, visszamentek a templomba.
- Tudod… kezdek belefáradni ebbe. – Delphine a múltba révedt.
- Mibe?
- Hogy a Thalmor állandóan megöli a szeretteimet. Az apám a háborúban halt meg, a fivérem… az ő feje azok között volt, amit a Thalmor a császárnak mutatott be, miután visszautasította a Fehérarany szerződést. – A katanája markolatára fogott. – Ez a kard az egyetlen, ami a családomból maradt. A bátyámnak szánták, de ő már meghalt. A családom évszázadok óta szolgálta az uralkodó családot, még a Septim-ek idejében is. A háborúban, az apám az életét áldozta, hogy megmentse a császár életét és hálából, törvényen kívülinek bélyegeztek és közönséges bűnözőként kezdtek minket kezelni.
- Gondolom, a Birodalom és a Thalmor nem a szíved csücske.
- Remélem, a Thalmor porig rombolja a Birodalmat és… talán hagyhatánk, hogy a sárkányok elpusztítsák a Thalmor-t.
- Sajnos, a Nyár-szigetek messze van Égkoszorútól. Valószínűleg, őket hagynák utoljára.
- Csak egy gondolat volt. Ne aggódj, teljesm értékben veletek vagyok.
Végül visszatértek az Égmenedék templomba és Marshal letette Esbern-t Alduin fala elé és Delphine alig bírva visszatartani a könnyeit, elbúcsúzott tőle.
- Itt már nyugodtan tanulmányozhatod az Akavir-i képeket és szövegeket. Senki sem fog háborgatni. – Kicsit szipogott. – Szinte… már arra számítok, hogy felébred és elkezd regélni. – Kissé elmosolyodott. – Le se lehetett lőni, annyit szövegelt. Folyton azt kívántam, bárcsak befogná egy percre. Most…
- Bármit megadnál, hogy hallhasd a hangját és tovább traktáljon a locsogásával.
- Igen. Áruld el, Marshal, vesztettél már el valakit, aki nagyon fontos volt a számodra? – Marshal csak hallgatott egy darabig, majd megszólalt.
- Igen. Vesztettem. Tudom, milyen érzés. – Marshal Delphine vállára tette a kezét, jelezve, hogy ideje indulniuk. – Gyere, még itt hagynak minket.
- Rendben. – Még utoljára visszafordult Esbern-hez. – Most elmegyek… ég veled, öreg barátom.
A hatalmas sárkány még egy utolsó üvöltésével egy hatalmas tűzsugarat lőtt Thrys felé, de az elf lány fel volt rá készülve és a saját jégleheletével válaszolt.
- FO KRAH DIIN! – Thrys jege erősebbnek bizonyult a sárkány tüzénél és a félelmetes bestia, ami már ezer sebből vérzett nem bírta tovább és holtan terült el a szirten.
- Sikerült… - Thrys kimerülve rogyott össze, de büszke volt magára, mert a Thalmor katonák segítségével, sikerült végeznie a fenevaddal.
- Kiváló munka. – Elenwen pontosan azt kapta, amire számított.
- Szóval, hogyan nyeled el a lelkét? – Sanan is közbelépett és várta, mit fog Thrys csinálni.
- Csak… várjanak. – Intette türelemre őket Thrys.
A sárkány teste elkezdett lángolni és szemmel látható volt, hogy egy sárga erősugár kezd el áramlani Thrys-be. Alig egy percig tartott, de a sárkány bőre és húsa teljesen leégett és csak a csontjai maradtak meg és az erő, ami Thrys-be áramlott olyan volt, amit még Sanan, de még Elenwen sem látott eddig.
- Ezt, hogy csináltad? – Kérdezte a mágus.
- Nem tudom. – Thrys csak megvonta a vállát és felállt. – Egyszerűen… megtörténik.
- Ez nem válasz! – Sanan kissé türelmetlen volt. – Olyan nincs, hogy csak „megtörténik"!
- Ez az igazság! – Thrys kiállt az állítása mellett. – A Szürkeszakállúak azt mondták, hogy ez az erő velem született.
- Akkor amíg a Nyár-szigeteken éltél, miért nem használtad?! – Sanan egyre türelmetlenebb és kétkedőbb lett. – És miket titkolsz még?!
- Tessék?! – Thrys felháborodni kezdett. – Nem titkolok semmit sem! Egészen addig nem is tudtam erről az erőről, az első sárkány haláláig!
- A Nyár-szigeteken nem élnek sárkányok, fő mágus. – Elenwen próbálta csitítani a helyzetet.
- Jól van, - Sanan megnyugodott, de továbbra sem kedvelte meg Thrys-t. – mi mást mondtak még a Szürkeszakállúak?
- Hát… valami olyasmit, hogy a Kiáltásokat félelmetesen gyorsan tanulom, mert egy átlagos embernek, 50-60 évbe is beletelhet, de én egy hét alatt megtanultam őket.
- Értem. – Elenwen arcálól semmit sem lehetett leolvasni, de Sanan egyértelműen felháborodott ezen.
- Hogyhogy egy hét alatt?! Nem az van, hogy ez az erő veled született?!
- Az, hogy elnyelem a sárkányok lelkét, igen, de a Hatalom Szavakat meg kellett tanulnom.
- Fő mágus, - Elenwen leállította Sanan-t, mielőtt még jobban elfajulhatott volna a helyzet. – vegyen vissza! Beathrys, te menj és pihenj le, biztosan kimerült lehetsz.
- Köszönöm, Nagykövet. – Thrys visszament a táborba, ahol a többi Thalmor katona vert sátrat és folyamatosan figyelniük kellett, de örült, hogy lepihenhet egy kimerítő csata után.
- Elenwen, én azt mondom, fel kéne boncolnunk a lányt és megvizsgálni a testét. Biztos vagyok benne, hogy képes lennék megszerezni az ereje titkát.
- Ezt teljesmértékben megtiltom! – Elenwen arca olyan szigort öltött, hogy a fő mágus is megrémült tőle.
- Mégis miért, talán egy hét alatt megfejteném a titkát és talán több mágusunk lenne, akik rendelkeznek, ezzel a „vele született adománnyal"!
- Nem tetszik az a „talán". – Elenwen szigorú arca nem engedett. – Jelenleg, ez a lány pótolhatatlan és az egyetlen fegyverünk a sárkányok ellen. Ha lenne más mód, hogy legyőzzük őket, azt mondanám, megér egy próbát, de jelenleg róla és a Szervezet katonája, Marshal rendelkezik ezzel az erővel. Nem engedélyezem, hogy a te kísérleti nyulad legyen.
- Ahogy óhajtja, Nagykövet, de legalább… - Sanan felvetett volna egy másik ötletet, de Elenwen nem hagyta ennyiben.
- Csak hogy tisztázzuk, egy kicsit babonás vagyok Beathrys-el kapcsolatban. Ha történik valami ezzel a lánnyal, ha leesik a lováról és kitörik a nyaka, megmérgezik az ételét, egy elborult agyú, nord vadállat baltát állít a fejébe, vagy leszúrva és holtan találják a szobájában, vagy csak simán belecsap a villám, én azt fogom feltételezni, hogy a te kezed van a dologban és akkor garantálom, hogy soha többet nem látod a napfényt. A legsötétebb és legmélyebb tömlöcbe vetlek és személyesen, addig foglak kínozni, amíg az elméd össze nem omlik, mert meghalni biztos nem hagylak. – Sanan rémülten nyelt egyet. – Azonban, ha sikerül a megölése vagy a kínzása nélkül rájönnöd az ereje titkára, én megesküszöm neked, hogy nem marad el a jutalmad.
- Csak annyit szeretnék kérni, - Sanan már alig merte ajánlani, de úgy gondolta, nem olyan nagy dolog. – hogy egy kis vért vennék tőle, amit megvizsgálnék.
- Rendben, ennyi még belefér.
A rettenetes hóviharban, az északi fagyos partvidéken semmit sem lehetett látni, Kynareth olyan erővel zúdította a tájra a szelet, hogy az ember az orráig sem láthatott. A tomboló havas szélviharból csak egy sárkány, haldokló üvöltését lehetett hallani, ahogy egy rettenetes, egyoldalú küzdelmet veszített el, ahol ő bizonyult a gyengébbnek.
A kiömlő, forró vére gőzölgött a rettenetes fagyban és teljesen megolvasztotta maga alatt a havat. A teremtmény, élete utolsó perceiben olyan félelmet érzett, amilyent korábban még nem tapasztalt. Utolsó erejével, még egyszer szemügyre vette a teremtményeket, amik megölték őt.
Hárman voltak, két férfi és egy nő, de egyik Tamrieli halandó fajra sem hasonlítottak. Legalább 2,5m magasak voltak, nem voltak lábaik és az alsó testük inkább a kígyókéra hasonlított, a felső testük emberi, meztelen volt, szőrtelen és kigyúrt. 4 izmos karral rendelkeztek, a fegyvereik, mindegyik nehéz kétkezes volt egy normális ember számára, de ők kettőt használtak, az egyik alsó és felső kezükkel forgattak egyet.
Az arcuk, kicsit hasonlított az emberekére, de mégis különbözött tőlük. A szájuk groteszkül széles, benne végig hegyes fogakkal, mint a bestiáknak, a bőrük halványzöld és a szemük gyönyörű, ragyogó sárga. Az egyik férfi haja, hosszú tiszta fekete volt, kiengedve lógott a felső izmos vállaira, a másik férfinak hamuszőke, szinte fehér, ugyanolyan stílusban, mint a társának. A nőnek, szintén fehéres, hamuszőke haja volt, hosszú, kicsit takarta a meztelen kebleit, ami nem zavarta.
A fehér hajú férfi jobb gyűrűs ujján egy narancsszínű gyűrű volt, egy láthatatlan, makulátlan és áttetsző ékkővel és Shilixan-Shaei volt bele vésve. A nőnek ugyan olyan, csak Shilna-Shaei volt bele vésve. A fekete hajúnak nem volt gyűrűje.
Egyikük sem viselt semmilyen ruhát és ennek ellenére, nem adták jelét hogy fáznának. A fehér hajú férfi közelebb csúszkált a haldokló sárkányhoz, egyértelművé téve, hogy hármójuk közül ő a domináns. Kiöltötte a hosszú villás nyelvét, hangosan sziszegett és a jobb felső és aló kezében, a sárkánycsontból kovácsolt nehéz kardjával átszúrta a sárkány koponyáját, ezzel megölve azt.
A fegyvert, amint kihúzta a sárkány koponyájából, a földbe szúrta, kimeresztette a hatalmas, ragadozó fogait, amivel beleharapott a halott sárkány nyakába, átszakítva a kemény és vastag pikkelyeit, belemélyesztette a fogait a húsába, majd a forró hús megrágása közben, a vére kiömlött a szája szélén, égetve azt, gonosz vigyorra húzta a széles száját.
- Igen. - Önelégülten vigyorgott. - Ez egy igazi, élő dovah. - A két társa is gonoszul felnevetett, de megvárták amíg a vezetőjük végez a prédája elfogyasztásával, egy fajta ösztönből, ők ketten meg hozzá láttak a sárkány maradék testének a felfalásához.
A hatalmas teremtményből nem maradt más csak a csontjai, a húsával együtt, a lelkét is elfogyasztották.
- A dovah-k visszatértek. - Állapította meg a nő. - A régi jóslatunk beteljesedett.
- A szemeink végig itt voltak. - Jelentette ki a fekete hajú férfi. - Amióta a dovahkiin császár trónra ült…
- Amit, - A fehér hajú közbevágott. - hitvány unokaöcsémtől ragadott el.
- Igen, Oblivion kapui, az általunk megjósolt szekta segítségével megnyíltak és a veszély elhárult, de nem maradt több dovahkiin.
- Legalábbis, tudtunkkal. - Tette hozzá a nő. - Azok az ostoba shisnok, saját maguknak köszönhetik hogy most visszatértek a dovah-k.
- Akárhogy is, a tervünk, most hogy megérkeztünk, végre folytatódhat. - A vezetőjük, a fehér hajú férfi izgatottan csúszott előre és nagyot szippantott a jeges levegőbe. - Olyan rég jártam már Tamrielen. Kellemes ez a jeges éghajlat.
- Akkor, kit keressünk meg előbb? - Kérdezte a fekete hajú.
- Nerevarin-t vagy a Dovahkiin-t? - A nő ezt a két lehetőséget vetette fel, a fehér hajú csak izgatottan fordult vissza feléjük.
- És mi lesz Alduin-al? – Kérdezte a fekete hajú férfi.
- A jóslat szerint, a Dovahkiin-nek kell legyőznie. – Felelte a fehér hajú. – Nem számítanak a régi sérelmeink. Nerevarin-t, vagy a Dovahkiin-t kell megkeresnünk.
- Mindkettő tű egy hatalmas szénakazalban. Ha Nerevarinnak egy csepp esze is van, nem merne kiállni ellenem és messziről elkerülne minket. - A nő közvetlenül mögé csúszott és gyöngéden átölelte a fehér hajút.
- Nerevarin azóta sokkal erősebb lehet, - Figyelmeztette őket a fekete hajú. - mióta ellopta a Dovahkiin Aedrikus lélektárolót és rejtőzködve él Tamriel-en. A jelenlegi ereje a Sárkányőrség tagjaival vetekedhet.
- Nekünk esélyünk sincs Nerevarin ellen. – A nő egy csókot lehelt a férfi nyakára. - De te könnyedén legyőzheted. - A férfi végig simított a fehér haján, végig az arcán és vágyakozón, ismét kidugta a hegyes nyelvét, végig nyalva a nő, sima, tiszta arcán, majd szenvedélyes csókot váltottak.
- Csak azért mondod, hogy ágyba vigyél. - A nő egy kicsit felnevetett mielőtt megszólalt.
- A kérdés, beválik? - A nő, a ragyogó, sárga szemeivel a férfiéba nézett, megpróbálva elbűvölni őt, de a fekete hajú, aki egy kicsit feszélyezve érezte magát a szerelmespár jelenlétében, közbe szólt.
- Érdemes lenne shisno alakot öltenünk, ha nem akarunk felesleges feltűnést kelteni. - A két fehér hajú, kiábrándulva és idegesen hagyták abba a csókolózást.
- Ezzel teljesen lelomboztad a hangulatot. - A nő undorodva szólalt fel. - Olyan ocsmányok ezek a shisnok.
- Küldetéssel jöttünk ide, - A férfi, a hatalmas, karmos kezeivel, finoman és gyengéden megemelte a nő állát és ugyanúgy, a ragyogó szemeivel, nyugodtan bámult rá. - szerelmem. Talán csak egy pár hónapig kell elviselned.
- Ne vond be cukormázzal. - Ellökte magát a párjától és fehér mágiát idézett a kezeibe.
Teljesen beborította magát a fehér varázslattal, emberi külsővel jött ki belőle, a kígyó alsó teste két lábbá változott, 1m-t összezsugorodott. A két alsó karja, akár egy kígyó egy szűk lyukba, becsúszott a felső testébe, a rövidebb lett, a ragadozó fogai is átalakultak, normális, emberi fehér gyöngyfogazattá, aranyos kis pisze orra lett, a szeméből eltűnt a ragyogás és a bőre is kifakult, emberi, sápadt lett.
Kénytelen volt öltözetet viselni, ezért azt is varázsolt magára, tetőtől talpig, világos szürke, sárkánycsont vértet, ami alatt egy bézs színű, a testéhez simuló és az alakját kellően kiemelő aláöltözetet idézett. Az oldalára egy vékony, hosszú, kissé görbe sárkánycsontból készült kardot, amit katanának hívtak. A fejére egy vastag, sárkánycsontból készült, szarvas sisakot, ami teljesen elfedte az egész arcát.
- Kész vagyok. Gyűlölöm ezt a formát. - A másik két férfi is hasonló átalakuláson ment keresztül, ugyanolyan sárkánypáncélt idéztek magukra és katanát az oldalukra mint a nőstény társuk. Egyedül a fehér hajú férfi nem varázsolt magára sisakot. - Légy szíves, egy sisakot vegyél már fel! - A nő alig bírt ránézni a párjára az átalakulás után.
1,86m-esre zsugorodott, markáns, szögletes álla lett, emberi, de még így is, félelmetes mosolya, a szemei, amik már nem ragyogtak, továbbra is félelmet kelthetnének bármely halandó szívében. A fehér haja, kissé tépetten ölelte körbe a fejét.
- Ugyan, ne mondd már, hogy nem tartod egy kicsit izgalmasnak a shisno formát! - Úgy festett jól szórakozott, de a nőről, még a sisak alatt is lehetett érezni, hogy nem mulattatja a dolog. - Jó, jó! - Egy fehér varázslattal, egy dimenzió kaput nyitott ki, amiből egy a társaiéhoz hasonló, szarvas sisak jött ki, amit felvett. - Jobb?
- Nem sokkal, de megteszi. - A fehérhajú elindult, ezúttal a lábain és nem csúszkálva, a társai követték őt.
- Akkor, - Lenézett egy havas dombról, egyenesen Égkoszorú fagyos földjére, ami tele van veszélyekkel, de náluk veszedelmesebb teremténnyel, aligha találkozhatnának. - kerítsük elő a Dovahkiin-t. Ő azt sem tudja, kik vagyunk.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.