Halo, egy ideje már nem töltöttem fel új részt, de most végre folytatódik. Kellemes olvasást kívánok.

Csapdába esve egy jeges gleccser belsejében, ami egy ősi dwemer romvárosba vezetett. Nem ez a legkellemesebb gondolat, ami bárki eszébe juthatna. A Thalmor és a Szervezet egy közös küldetés miatt jött Alftand-ba, méghozzá, hogy megszerezzék az Ősi Tekercset, aminek segítségével a két sárkányszülött, Marshal és Thrys legyőzhetik Alduin-t, a sárkányok urát. Érkezésükkor, egy dwemer gépsárkány megtámadta őket és beomlasztotta az egyetlen bejáratot, ami egy gleccser hasadék volt. Hogy megmentse Thrys életét, Marshal feláldozta magát és ráomlott egy nagy halom jég és szikla, ami maga alá temette a nord-ot.

Thrys, miután magához tért a sokkból, eszébe jutott, hogy Marshal meghalt, hogy őt megmentse. Körülnézett és a sötétséget hamarosan elűzte a fény, amit mindkét csapat mágusai hívtak elő az egyik kezükbe.

A jeges gleccser hamar véget ért és a helyét a szürke beton és a sárga fém vette át, azokon belül a több évezred után is működő fogaskerekek és gőzgépek, amik még mindig automatikusan működtek.

- Jól vagy?! – Joross gyorsan ott termett az unokahúga előtt és alaposan megvizsgálta.

- Nincs baj. – Biztosította Thrys.

- Erre nem jutunk ki. – Állapította meg Ilya, miután a beomlott barlang felé irányította a fényét.

- Az egyetlen út az előre. – Sanan mosolyogva mondta az egyértelműt, de élvezte látni a rémült döbbenetet Joross arcán.

- Azt akarjátok mondani, hogy itt ragadtunk ezekkel az őrültekkel?! – A Szervezet emberei felé nézett, akik nem vették jó néven a hallottakat.

- Ugye tudod, hogy mi is itt vagyunk? – A Vezér lépett előre közülük, kissé sértődötten.

- Ez volt a maga terve! Igaz?! – Joross elővette az egyik kardját és a Vezér maszkjának szegezte, mire az emberei egyből a védelmére keltek, de ő csak jelezte, hogy nincs szüksége védelemre.

- Mi okom lett volna erre? – A Vezér csak nyugodtan válaszolt, mintha észre sem venné a maszkjától csak centikre lévő kardot. – Mit gondolsz, Jorossin? – Előre lépett, el a kard mellett, Joross kardja, mintha megdermedt volna, nem bírt mozogni. – Mennyi esélyed lenne ellenem, - Mellé ért és a fülébe suttogott, vészjóslóan. – ha meg akarnálak ölni? – Joross még mindig nem tudott mozdulni. – Nincs sem időm, sem kedvem a te bizalmad elnyeréséhez. Alftand-ban olyan lények vertek tanyát, amiket ti képtelenek lennétek felfogni. Ha egymással marakodunk, megölnek minket és titeket is és az unokahúgod ereje a kezükbe kerül. – Thrys-re nézett, aki zavartan megrázta a fejét. – Ha ez megtörténik, az a világ végét jelentheti. Az én célom ugyanúgy Thrys védelme. Remélem, ennyi elég lesz, Jorossin. – A Vezér feloldotta a varázslatot és Joross újra képes volt mozogni.

- Maga… fél. – Joross megkönnyebbülten mozgott újra, de érezte, hogy a Vezér fél valamitől. – Mégis, mi van itt?

- Nincs idő elmagyarázni, de Thrys az egyik legfontosabb célpontja. – Ezzel hátat fordított nekik és elindult, az emberei követték.

- Nem tudom, miről beszél, - Thrys egyszerre volt rémült és zavart. – de jobb, ha azt tesszük, amit mondd. – A Thalmor-ok közül ő volt az első, aki a Szervezet emberei után ment.

- Minden rendben? – Kérdezte Joross, de Thrys sokkos arca és könnyes szemei, megadták a választ. - Szeretted Marshalt. Ez egyértelmű. - Joross egyértelműen megvetette őt és a Szervezet összes tagját, de a tény, hogy az életét áldozta Thrys-ért, elgondolkodott rajta. - Úgy tűnik, ő is érzett valamit.

- Meghalt. - Ennyit mondott és majdnem elbőgte magát. - Miattam.

- Nézd, - Megfogta a vállát, hogy megnyugtassa. - tudom, mit érzel. Amikor anyád meghalt, én is ugyanúgy felelősnek éreztem magam, hogy nem tettem eleget, hogy megvédjem a nővéremet. - Nem segített sokat, alig hatott Thrys-re. - Apád azért halt meg, hogy megvédjen téged a Szervezet embereitől. - Erre gyorsan felkapta a fejét, a kíváncsiságtól. - Apád a Szervezet embere volt. Beleszeretett anyádba, aki viszont szerette. A Szervezet vezére tudomást szerzett erről és elküldte az embereit, hogy öljék meg őt, anyádat és téged. Apád feláldozta magát, hogy anyád és te, aki épp csak megszülettél, élhessenek. Én a közelben voltam, de túlságosan féltem segíteni neki. Gyáva voltam. Megígértem anyádnak, hogy vigyázni fogok rád, mielőtt a Szervezet végzett volna vele is.

- Mik voltak az utolsó szavai? - Joross ezen meglepődött.

- Hogy?

- Mik voltak, anyám, utolsó, hozzád intézett szavai?

- Hát… - Joross-nak egy kicsit kellemetlen volt visszaemlékezni. - akkor kért meg, hogy vigyázzak rád. „Vigyázz Thrysre.", ennyit mondott nekem.

- Nekem azt, „Találd meg apádat.". - Erre felfigyelt, értetlenül.

- Apád már meghalt. - Ez megdöbbentette Thrys-t. - Mit érthetett ezalatt?

- Miért küldött Égkoszorúba, ha tudta, hogy halott?

- Anyád nem csinált semmit sem ok nélkül és nem tenné kockára az életed a semmiért. - Meg volt győződve, a nővérének, valami terve volt. - Nem tudom, miért akarta, hogy fel gyere, ide, északra, de biztos jó oka volt rá. - Óvatosan átölelte az egyik karjával. - Talán a sárkányszülött erőd? - Thrys elmosolyodott és a könnyei máris elkezdtek felszáradni. - Ez biztos jelent valamit. Méghozzá, hogy különleges vagy és nem véletlenül rendelkezel ezzel az erővel. - Egy csókot lehelt a homlokára.

- Köszönöm, Joross bácsi. - Thrys már jobban érezte magát. Szembe találta magát valakivel, akinek ugyanannyira hiányzott Marshal mint ő neki. - Karsk, minden rendben? - Karsk szomorú, lehajtott fejjel sétált fel-alá az ősi, dwemer folyosón.

- Bús. - Felelt egyhangúan. - Szomorú. Depressziós.

- Hiányzik Marshal? - Egyértelmű volt.

- Ő a legjobb barátom és most elment. - Karsk egy jól ismert, fájó érzést érzett a mellkasában.

- Sajnálom.

- Mindig ez történik. - Szinte suttogta maga elé.

- Hogy érted?

- Mindig, amikor találkozok egy olyan férfival, akire felnézek, elhagy, meghal vagy mindkettő. Ez történt az apukámmal, Esbern-el és most Marshallal. - Egy darabig csak csendben nézett. - Gondolod, meg vagyok átkozva?

- Nem. Csak balszerencsés vagy. De Marshal azért halt meg, hogy megvédjen minket. - Karsk vett egy nagy levegőt, ahogy a felnőtteknek szokás.

- Marshal nem halt meg. Csak nincs itt. - Ezzel nyugtatta magát. - Hiszen, el sem búcsúztam tőle. A legjobb barátoknak illendő, hogy elbúcsúzzanak.

- Mik voltak Marshal utolsó szavai hozzád? - Karsk elgondolkodott ezen a kérdésen.

- „A Feketehanga mézsör sz*r.". - Elkezdett zokogni és a könnyeit sem bírta visszafojtani. - Azért, - Átölelte Thrys-t. - mert én nem vettem neki rendes, északi mézsört, ezáltal rákényszerítve, hogy azt igya, utolsónak, ami nem ízlik neki! Borzalmas barát vagyok!

- Dehogy, - Próbálta nyugtatni és finoman simogatni a hátát. - nálad odaadóbb és hűségesebb barátot nem kívánhat senki sem.

- Köszönöm. - Abbahagyta a sírást. - Ez sokat segít. - Kibújt Thrys öleléséből. - Neked mit mondott utoljára? - Ezen egy kicsit zavarba jött.

„Amikor utoljára beszéltem Marshallal, megkérdeztem, együtt maradunk-e, miután legyőztük Alduin-t. Nem válaszolt. Arra se vette a fáradtságot, hogy hazudjon valamit. Akármilyen rosszak voltak ezek, utolsó szavaknak, nem akarom megosztani senkivel sem. Ez a mi utolsó magánbeszélgetésünk volt, ami nem tartozik senkire sem."

- Marshal utolsó, hozzám intézett szavai, „Csak a hülyék olvasnak.". – Hazudta.

- Igen. Azt tényleg utálta. – Thrys szeme átvándorolt Potema testére, ami üres tekintettel követte Karsk-ot, csak azért, mert fogta a kezét.

- Vele mi lett?

- Hogy ő? Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, Potema szelleme is visszament, Marshallal együtt, ezért a teste most csak egy üres báb, amit nekem kell húznom magam után.

- „Vissza"?! Hova vissza? – Érdeklődött Thrys.

- Azt nem mondta a Vezér, csak annyit, hogy akárhol van most Marshal, Potema vele lesz.

- Ezt… jó tudni. – Thrys ezen elgondolkodott, de nem tudta összerakni a darabokat, hogy mi lett Potema-val és Marshallal, de az is lehet, hogy Karsk csak megint kitalált valamit.

Nem tudni, hány óráig rótták a sötét folyosókat, de mindenki úgy érezte, mintha láthatatlan szemek figyelnék őket. A Vezér, mint aki már járt itt, tudta merre kell menni, így ő haladt elől és a többiek követték, de hirtelen megállt.

Egy nagyobb csarnok közepén voltak, ahonnan 7 folyosó vezetett más és más irányba, a bejáratival együtt, de az egyiket egy hatalmas és masszív kapu zárta el, amin 5 különböző kulcslyuk volt.

- Miért álltunk meg? – Kérdezte Joross a Vezért.

- Most szét kell válnunk. – Válaszolta.

- Hogyan?! – Se Joross-nak, se a többi Thalmor-nak nem tetszett.

- Ehhez a kapuhoz összesen 5 kulcs kell, hogy ki lehessen nyitni és a többi kulcs ezeknek a folyosóknak a végén lesz. – Magyarázta. – Én itt maradok és megvárlak titeket, addig 2-esével elindultok egy folyosóra és megszereztek egy kulcsot.

- Miért maga marad itt? – Joross nem örült, hogy a Vezér velük végezteti el a piszkos munkát.

- Mert én tudom merre kell menni és amíg itt vagyok, addig semmi sem lephet meg minket. Válasszatok partnert és igyekezzetek! Nem tudom, mennyi időnk maradt, amíg meg nem találnak minket.

- De kik?! – Joross-nál elszakadt a cérna. – Kik találnak meg minket?! Elegem van már abból, hogy ön állandóan rébuszokban beszél! Adjon már egy értelmes választ, hogy kik a f*szom találnak meg minket?!

- Ha nem siettek, hamarosan megtudjátok. – Ennyivel le is rázta, majd a Vezér leült a csarnok közepére és meditálni kezdett.

- Ti miért is követitek őt? – Ilya sem volt megelégedve a válasszal és a Szervezet embereihez szegezte a kérdést, de választ nem kapott.

- Ha nem számoljuk a Vezérünket és Potema üres testét, - Kezdte Leila. – 6-an vagyunk, ti 5-en. Párokban kell dolgoznunk, egy valaki tőlünk és egy valaki tőletek megy egy folyosóba.

- Megengedjük, hogy ti válasszatok partnert. – Felelte Gramb.

- Jól van, akkor én megyek Karsk-al és… - Thrys egyből a féleszűt választotta, de Joross nem engedte.

- Nem! Ki tudja, mire akarnak rávenni minket! Menj az ork-al! – Ez összezavarta Thrys-t.

- Miért?

- Ha a Vezérnek igaza van és meg akarnak védeni téged, akkor ők ketten lesznek és megtudnak védeni.

- Nem kell aggódnia, igazságosztó, - Gramb végig hallotta az egészet és illedelmesen, akár egy lovag, meghajolt és a mellkasára helyezte az öklét. – meg fogom védeni és Cephourus is.

- Ajánlom is.

Az első csapat, Thrys, Gramb és Cephourus volt.

- Ki legyen a következő? – Érdeklődött Leila.

- Én örülnék valamelyik mágusnak. - Wynns lépett elő, Ilya és Sanan között őrlődött.

- Veled megyek én. – Sanan ajánlkozott. – Ha minden igaz, amit rólad hallottam, Wynns, mi nagyon jól el leszünk.

- Hm, legalább nem egy ostoba bakát kapok. – Csak öntelten kihúzta magát.

- Én szívesen megyek Leilával. – Ilya gonoszul elmosolyodott, egyértelműen revansot tervez a lovagnővel szemben, aki már 2-szer is helyben hagyta.

- Csak ne csináljatok semmi hülyeséget. – Figyelmeztette őket Joross.

- Én örülnék, ha a III-ik Karsk-al mehetnék. – Ser Laren a féleszű mellé állt. – Kellemesnek találom a jelenlétét.

- Oh, ez nagyon kedves. – Karsk örült és remélte, hogy találhat az együgyű lovagban egy új barátot.

- És nekem maradt… - Joross a Szervezet utolsó emberére nézett.

- Én. – Delphine maradt.

- Na ez nagyon jó lesz. – Joross mintha előre érezte volna, hogy ez a kaland valamennyiük számára az utolsó utazás lesz.

Az első járatban Thrys, Gramb és Cephourus ment, hogy megkeressék a kapu kulcsát. Thrys végignézett a két férfin, akik Marshalhoz hasonlóan, fekete ébenpáncélt viseltek, bár Gramb-é valahogy más volt, ugyanis, az övé egy egyedi tervezésű láncvért volt. Ezzel szemben, Cephourus páncélja kiköpötten olyan volt, mint Marshalnak.

- Mi az? – Érdeklődött Cephourus a sisakja mögül, miután Thrys egy darabig, elmerengve bámulta.

- Semmi… csak… ebben páncélban hasonlítasz Marshalra. Alig állom meg, hogy ne szólítsalak a nevén.

- Értem. – Cephourus nem tudta, mit mondhatna.

- Úgy érzed, a szíved egy része eltört és mintha egy sebhely lenne a mellkasodban a hiányával? – Gramb tökéletesen leírta, mit érez Thrys.

- I…gen.

- Pontosan tudom, milyen érzés, amikor elveszted az az egy valakit, aki a világot jelentette számodra, aki mellett biztonságban érezted magad. Akinek a karjaiban megnyugvásra találsz, békére és úgy érzed, mindent odaadnál, hogy csak egy percre, de újra láthasd és elmondhasd neki, mennyire szereted és az életed milyen üres és sivár lett a hiányával. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.

Thrys és Cephourus csak tátott szájjal bámultak, hogy ez a nagy és ijesztő ork milyen jól bánik a szavakkal. Hirtelen egy hátborzongató sziszegést hallottak az alagút távolabbi részéből, mire mindannyian elővették a fegyvereiket.

- A gyermekek játszani jöttek. – Egy hátborzongató hangot hallottak és egy gonosz kuncogást.

Csend lett, az évezredek óta kihunyt lámpások felkapcsolódtak, amitől fénybe borult a folyosó, de nem láttak semmit sem. Csak azt hallották, hogy valami feléjük gurul. Egy ökölnagyságú kristálygömb, ami vörösen világított.

Miután meggyőződtek, hogy semmi sem közeledik feléjük, Thrys felvette az kristálygömböt. Belenézett és egy látomást látott.

A sötétben egy csoportnyi falmer állt lesben, nesztelenül lopakodva, hogy lecsapjanak a prédáikra. Az egyik felfeszítette az íját és eleresztette.

Thrys újra fényben találta magát, megrázta a fejét, hogy megbizonyosodjon, nem álmodik.

- Jól vagy? – Gramb érdeklődött iránta.

- Egy pillanatra ledermedtél. – Cephourus elmagyarázta, mi is történt.

- Láttam… valamit. – Thris megdörzsölte a homlokát.

- Egy látomást, egy lehetséges jövőről. – Gramb magyarázta.

- Igen, ebben a… - Az kristálygömbből eltűnt a vörös fény és apró szilánkokra tört.

- Vörös volt, vagyis egy veszélyre figyelmeztetett. – Gramb ismerte.

- Egy csapat falmer-t láttam lesben állva. – Felnézett az alagút tetejére, de nem látott semmit sem.

- Talán egy másik helyen lesz. – Gramb eltette a fegyverét és tovább ment, őt követték a többiek.

- Hé, Gramb, - Cephourus egy valamire volt kíváncsi. – honnan tudtad, mi volt az a gömb? – Erre a kérdésre, Gramb idegesen felkapta a fejét.

- A… Vezér tanította. – Ennyit mondott, de egyértelmű, hogy valamit elhallgatott.

Delphine és Joross is egy hasonló folyosón találták magukat. Habár Delphine feszélyezve érezte magát Joross társaságában, addig Joross inkább csak a feladatára koncentrált. Idegesen érezte magát, hogy el kellett hagynia az unokahúgát, de tudta jól, hogy ez volt az egyetlen megoldás, hogy a Szervezet nehogy tőrbe csalja őket.

Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy mindenki előtt megtalálja az Ősi tekercset.

- Mit gondolsz, mit találunk itt? – Delphine törte meg a csendet.

- Remélem, a kulcsot, amivel tovább tudunk jutni. – Adta meg a választ Joross.

- Elárulnád, milyen érzés volt? – Delphine megismerte Joross-t.

- Micsoda?

- Hogy olyan sok ártatlan embert öltél meg? Rihad Réme. – Joross jól ismerte ezt a becenevet.

- Szóval, tudod ki vagyok? – Delphine erre elővette a katanáját és Joross torkának szegezte.

- Tudod te, hány barátom halt meg abban a táborban?! - Joross nem keresett mentséget. - Azt beszélték, egy földalatti, zárt csarnokba gyűjtöttétek össze, legalább 500 embert és mérgező gázzal öltétek meg őket. Hogy halálra dolgoztatjátok a szerencsétleneket, hogy fegyvereket készítsenek és javítsanak azért, hogy a saját hazájuk ellen fordítsátok őket. Hogy kivégeztetek olyan embereket, akiknek az volt a bűnük, hogy tanultak voltak.

- A királyom kitüntetett a hatékonyságomért. - Joross nem tűnt bűnbánónak.

- Tudod, mi volt a legborzalmasabb emlékem abból a háborúból? - Joross csak védekezőn felemelte a kezeit, nem mert a kardjáért nyúlni, mert Delphin azonnal átszúrná a torkát. - Amikor a követségetek eljött a fővárosba. Egyenesen a Rubin Trónhoz, aznap én voltam a császár egyik testőre. Emlékszem az arcodra, ott voltál te is. Te voltál az, aki lehúzta a ponyvát arról az átkozott kordéról, megpakolva a társaim, köztük az apám és a bátyám fejével. - A hangja elcsuklott, egy régi, fájó seb szakadt fel a szívében ezalatt a beszélgetés alatt. - Van fogalmad róla, mit éreztem?! Hogy mit vettetek el tőlem?!

- Én csak parancsot teljesítettem. Ha nem tettem volna, megölnek és valaki mást küldtek volna.

- Ha azt hiszed, ezzel kivághatod magad…

- Nem mentséget vagy megbocsátást akarok! A családomért tettem! Most is azt teszem! Ez az erő, amivel Thrys rendelkezik, teljesen összezavart mindent! Thrys az unokahúgom és az egyetlen olyan családtagom, aki jelent nekem valamit! Ha azért, hogy megvédjem be kell szennyeznem a kezem ártatlanok vérével és a világ egy szörnyetegnek fog tartani, hát legyen! - Delphine egy darabig még rászegezte a kardját, de végül leeresztette.

- Ha azt hiszed, a kis beszéded után, megenyhülök rajtad, tévedsz. Egyedül kisebb eséllyel jutok ki innen, szóval, egy darabig nem próbállak megölni.

- Kezdetnek megteszi. - Mielőtt tovább indulhattak volna, a folyosón felkapcsoltak a lámpások és fény árasztotta el a folyosót. Egy félelmetes sziszegést hallottak a távolból, amire gyorsan felkapták a fejüket és elővettek a fegyvereiket.

- Ha nem vigyáztok, ez lesz az utolsó utatok, Shisno-k. – Egy félelmetes kacaj töltötte be a folyosót, majd egy kristálygömböt láttak gurulni maguk felé, ami vörösen világított.

- Ezt ugye, nem csak én hallottam? – Joross szíve gyorsabban vert és idegesen kérdezte Delphine-t.

- Nem. – A kristálygömbre nézett. – Szerinted, mit akarnak ezzel?

- Egy módon tudhatjuk meg. – Joross a kezébe vette a kristálygömböt, ami egy látomást mutatott neki.

A dwemer centúrió az egyik legerősebb gép, amit a dwemerek építettek. Legalább 5m magas fémmonstrum, vastag páncéllal és erős fegyverekkel felszerelve. Az egyik ezek közül, amelyiket jelenleg Joross ellen használta, egy tűzforró gőz fújó, ami elég forró volt, hogy akár élve megfőzzön benne egy embert. Ez a monstrum most megindult feléjük.

- Mi volt ez? – Joross megrázta a fejét és újra Delphine-t látta maga előtt, majd a kezében lévő kristálygömbnek kihunyt a fénye és szilánkokra tört.

- Mondd meg te. – Delphine egyértelműen nem látta a látomást.

- Láttam egy dwemer centúriót, ami megtámadott minket.

- Az nem jó. – Delphine tisztában volt, milyen veszélyes egy centúrió. – Akár egy két lábon járó ostromgép.

- Pontosan.

Mindketten belátták, hogy a jelenlegi helyzetben nem lenne túl bölcs egymás torkának ugrani. Ha életben akarnak maradni, együtt kell működniük.

Leila és Ilya között sem volt a legjobb a viszony, hiszen az elf már Sodrásd óta keresi a lehetőséget, hogy bosszút állhasson a vereségért. Leila nem volt ostoba, ezért felkészült, hogy egy másodperc tört része alatt előhúzza a hátán lévő pallosát.

- Ugye tudod, hogy mi fogjuk megszerezni az Ősi tekercset? – Ilya magabiztosan magyarázta, mintha máris nyert volna. – Te és a szánalmas társaid halálra vagytok ítélve és mindaz, amit tesztek, csupán hasztalan erőlködés, amikor egy légy beleesik a pók hálójába, ami aztán erőlködik, hogy kiszabaduljon, de hiába. – Leila csak csendben bámult rá, de nem mondott semmit sem. – A végzetetek már garantált és csak idő kérdése, mikor jön el a vég számotokra.

- Nem fognád már be? – Leila végre megszólalt. Eléggé bosszantotta az elf nő locsogása.

- Az idegességed csupán a félelem jele, - Ilya öntelten elvigyorodott. – a félelmed pedig jogos.

- Nem, csak idegesítesz.

Ilya már nyúlt is volna a varázsbotjáért és Leila a kardjáért, amikor egy hátborzongató sziszegés megállította az alakuló küzdelmet. A fények felkapcsoltak és jobban lehetett látni.

- Remélem, jól fogunk szórakozni. – Egy gonosz kacaj hallatszott a folyosón túlról és egy vörösen világító kristálygömb gurult feléjük.

Leila azon volt, hogy felvegye, de Ilya megállította.

- Én vagyok a mágus és a varázstárgyak az én szakterületem! – Felvette és egy látomást küldött az elméjébe.

Egy halálos akadály helyezkedett el előttük, aminek a mélyét nem lehetett látni. Aki itt leesik, az soha többet nem kerül elő. Több platformról kell a másikra ugrani, miközben halálos csapdákat kell elkerülni.

A kristálygömb fénye kihunyt és szilánkokra tört.

- Mi volt az? – Leila látta, hogy Ilya egy másodpercre ledermedt, de utána egy kicsit zavart arcot vágott.

- Semmi, aminek jelentősége lenne. – Ilya úgy döntött, nem osztja meg a látomást Leilával.

A két nő, ha nem kedvelték egymást, folytatták az útjukat.

Karsk és Ser Laren már valamivel jobban kijöttek egymással, miután elindultak az alagútjukon.

- És miért akartál lovag lenni? – Karsk megpróbált beszélgetést kezdeményezni a Thalmor lovaggal.

- Az embereket megölni vagy megvédeni kell. – Válaszolt Ser Laren. – Én nekem többet nem kell tudnom. Ezenkívül, elég kellemes a munkakörnyezet, a legtöbb esetben.

- A legfontosabb, hogy szeresd, amit csinálsz. Egészség biztosítás van?

- Nem tudom, hogy az micsoda, de jól megfizetnek és sokat harcolhatok. A te apád II-ik Karskonail B. Dodger?

- Igen. Ismered?

- Találkoztam vele néhányszor. Egy lovagi tornán meg is küzdöttem vele, de alul maradtam. Félelmetes ellenfél.

- Szokott rólam, anyámról vagy a húgomról beszélni? Hiányzom neki? Legalább gondol a családjára?

- Hát…

Hirtelen, egy kristálygömb gurult feléjük, ami lilán világított. Karsk felvette és egy látomást látott.

Ser Laren két izmos karját lefogta két félelmetes kéz, amiknek az ujjai végén hosszú karmok sorakoztak, egy másik pár kéz a torkát vágta egy sárkánycsont tőrrel, majd Laren torkából patakokban fojt a vér, a földre rogyott és kilehelte az élete utolsó szikráit.

- Azt kérdeztem, - Laren rázta fel a látomás okozta döbbenetből. – mi a legrosszabb, ami történhet velünk?

- Oh, hogy mellék karakter vagy, aki az első fejezetben meghal. – Válaszolt Karsk, de egy pillanatra megijedt. – Ugye, én nem vagyok mellékkarakter?

Hirtelen, Ser Laren két izmos karját lefogta két félelmetes kéz, amiknek az ujjai végén hosszú karmok sorakoztak, egy másik pár kéz a torkát vágta egy sárkánycsont tőrrel, majd Laren torkából patakokban fojt a vér, a földre rogyott és kilehelte az élete utolsó szikráit.

- Úgy néz ki, te az voltál. – Karsk-nak kellett néhány másodperc, hogy felfogja, mi is történt. Ser Laren halott volt és akármi is végzett vele, itt van.

Rohanni kezdett, amerre csak látott, vissza se nézett, hogy szemügyre vegye Laren gyilkosát. A lámpások felkapcsolódtak és egy hátborzongató sziszegést hallott. Szinte érezte annak a lénynek az érintését magán, de még egy sziszegés után, mintha megállt volna.

Karsk, miután eleget futott, hátranézett és nem látott semmit sem. Akármi is volt az a lény, elment.

A Szervezet Vezére csak csendben, keresztbe tett lábakkal ült a zárt kapu előtt és próbálta visszanyerni a varázserejét, ami a Télvári kalandja során lemerült. Hallotta a hátborzongató sziszegést a háta mögül, de nem ijedt meg. Pontosan tudta, mit jelent.

- Nem mutatnád meg magadat egy hölgynek, Shilixan? – Csak ennyit mondott, de nem állt fel.

- Nem állnál fel, egy nagyúr jelenlétében? – Egy félelmetes és nem evilági hang válaszolt. A Vezér abbahagyta a meditálást és felállt, mire a hang tulajdonosa is megmutatta magát.

Egy 2 és fél méter magas, félig kígyó, félig ember csúszott elő a sötétségből, nem volt lába, az alsó teste inkább egy zöld kígyóéra hasonlított, de a felsőteste inkább emberi volt és szőrtelen. 4 izmos karral rendelkezett, aminek az ujjai végén éles karmok sorakoztak, a szája groteszk módon széles, akár egy kígyóé, de hegyes, ragadozó fogak sorakoztak benne, a szemei gyönyörűek, ragyogó sárgák voltak, a haja hosszú, hamu szőke, szinte fehér. Az egyik jobb gyűrűs ujján egy ugyanolyan gyűrű volt, mint amilyen a Szervezet embereinek és neki is van. Egy láthatatlan, makulátlan és áttetsző ékkővel és Shilixan-Shaei volt bele vésve.

- Szóval, eljöttél Tamriel-re? Kétlem, hogy a teljes hadsereged itt lenne. – A Vezér egyértelműen ismerte.

- Nincs, csak néhányan jöttünk. Még nem kell miattunk aggódnod.

- Tamriel szerte vannak szemeid. Minek jöttél ide személyesen?

- Tudod jól, miért jöttem.

A sárkányszülöttet akarod. - Találgatott a Vezér. - Amúgy, nem beszélnél normális hangon?

- Ha ez neked így jó. – Shilixan ezúttal sokkal emberibb hangon folytatta. – Igen. A Dovahkiin-t akarom. Azok után, hogy keresztülhúztad a számításaimat, kaptam egy új lehetőséget. A Szürkeszakállúak bolondok voltak, hogy hívták, ezzel nekünk is jelt adtak, hogy jöjjünk.

- Ez még nem minden. Ha csak a sárkányszülöttet akarod, nem jöttél volna személyesen. Talán engem akarsz?

- Tudod, hogy a fajtám nem szereti elrontani a meglepetéseket. Egyelőre maradjunk a Dovahkiin-nél. Tudom, hogy itt van, ebben a romban, csak azt nem tudom, hogy ki az pontosan. Ha elárulod, ki az, - Kinyújtotta a jobb felső karját egy kézfogást felajánlva, ami körül fekete lángok keltek életre. – elárulom, miért jöttem ide.

- Hm, - A Vezér csak kuncogott egyet. – ennyire bolondnak nézel? Egy ilyen alkuval tetted tönkre az életem. Én biztos nem alkuszom veled többet.

- Akkor legyen a nehezebb út, - A fekete lángok kialudtak a karján és egy lila mágiát idézett a kezébe, majd megidézett egy kristálygömböt. – mindkettőnknek.

- Kit akarsz átverni? A vadászatot legalább annyira élvezed, mint magát a diadalt. - Shilixen még gonoszul rákacsintott a Vezérre, majd eltűnt az árnyak között. – Na, most aztán jó nagy bajban vagyunk. – Mondta magában. - Kérlek, - Felnézett a mennyezetre. – siess. Gyere vissza.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.