Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.

Joross nem válaszolt, csak meredten nézett a nordra, akinek diadalittas mosoly ült ki az arcára. Marshal lopva pillantott a földön fetrengő és szinte a halálán lévő Thrys-re.

- Őt meg mi lelte? – Egy leheletnyi aggodalmat lehetett érezni a hangjában.

- Ha annyira tudni akarod, - Joross úgy érezte, Marshalnak tudnia kell. – a gyerekedet várja. – Ez a dolog egy kisebb sokként hatott Marshalra, amit Joross kihasznált, félre ütötte a kardját és neki támadt.

A két férfi a földön találta magát verekedve, aminek Potema vetett véget, amikor egy villámdárdát irányított Joross fejéhez.

- Szerintem, ezt gyorsan hagyd abba. – Ajánlotta Potema, mire az elf leszállt a nordról.

- Ez igaz, Thrys? – Marshal feláll és a haldokló elfhez ment, hogy megnézze, hogyan érzi magát. Thrys csak egy fájdalmas nyögéssel tudott válaszolni, de egyértelműen bólintott. – Hű… ez…

- Mit fogsz csinálni? – Kérdezte Joross. – Megölöd? Azután is, hogy tudod, a gyermekedet várja? – Marshal dühösen nézett az elfre. – A tiéd, ugye?

- Tudod… - Marshal zavart volt. – normális körülmények között, végeznék mindkettőtökkel, de ennek tudatában már más a helyzet.

- Hű, de jó nekünk. – Joross csak szarkasztikusan megvonta a vállát.

- Ne feszítsd a húrt. – Figyelmeztette Marshal. – Elengedlek mindkettőtöket, ha visszaadjátok a gyűrűket és az Ősi Tekercset.

- Mi a helyzet a fegyverekkel? – Leila kardjára és Gramb buzogányára mutatott, amiket Karsk az ajtó mellé tett le.

- Gondolom, hagyok nektek is valamit. Nem izgat mi lesz velük.

- Marshal, a fegyverekkel is, Elenwen megfogja ölni Thrys-t, ha a Tekercs és a gyűrűk nélkül térünk vissza.

- Téged talán megöl, de Thrys-t biztosan nem. Kivéve, ha Elenwen van olyan hülye, hogy megölje az egyetlen valakit, aki legyőzheti Alduin-t.

- Ezt meg is kockáztatnád? – Joross nem engedett. – Legalább az Ősi Tekercset hadd vigyük magunkkal. A gyűrűket visszakaphatod. – Joross már elő is vette a lezárt Cephourus és az inaktív Morihatha gyűrűt. Marshal elgondolkodott, de egy vállvonás után meghozta a döntését.

- Jól van, - Elvette a gyűrűket, de Tekercset hátra hagyta. – a tiétek. Aztán élve juttasd vissza azt a lányt.

- Ezt megígérem neked.

- És még valamit. – Marshal és Joross kimentek a kunhóból, hogy négyszemközt beszéljenek meg valamit.

Thrys fájdalma enyhülni kezdett, amikor Marshal és Joross elhagyták a kunyhót, hogy odakint beszéljenek. Marshal mondott valamit Joross-nak, aminek egy kicsit meglepődött, de nem a kellemetlen értelemben, inkább, mintha olyan dologra kérte volna, amit amúgy is meg akart tenni és rábólintott.

- Akkor, - Joross visszajött, de Marshal kint maradt. – megegyeztünk. – Letérdelt Thrys mellé. – Jobban érzed magad?

- Igen… - Thrys megkönnyebbülve simogatta a hasát, azzal a tudattal, hogy egy gyermek van benne. – amikor Gramb megütött, biztos az okozta a fájdalmat. Már elmúlt. – Kinyújtotta a karját, hogy a nagybátyja felsegítse, amit meg is tett. – Marshal mit akart még?

- Tessék? – Joross hirtelen észbe kapott, hogy ezt a dolgot jobb lenne nem elárulni neki. – Nem kért semmit. – Hazudta. - Csak annyit kért… hogy menjünk el mielőbb. – Thrys érezte, hogy a nagybátyja titkol valamit, de most nem volt itt az ideje, hogy faggatni kezdje.

- Marshal… itt van még? – Miután kimentek, Thrys szétnézett, hátha meglátja a sötét lovagot, de sem ő, sem Karsk nem voltak sehol.

- Nincs. – Válaszolta Joross. – Visszament a vezéréhez. – Thrys eléggé csalódott volt emiatt. Szeretett volna beszélni a norddal, legalább egyszer.

- Szerettem volna legalább… - Nem is tudta pontosan mit mondjon.

- Helyesen döntöttél!

- Akkor miért érzem rosszul magam emiatt?

- Thrys… figyelj, a helyes út nem mindig könnyű. Nem ritka, hogy nem egyértelmű, hogy pontosan melyik a helyes út és nincs rá garancia, hogy az mindenkinek jó lesz.

Thrys megkérdezte magától, „Vajon Marshal tudja… mi a helyes és mi nem?", emlékezett, Marshal milyen könnyen hozott meg első ránézésre gonosz döntéseket, amikről később derültek ki, hogy valójában helyesek voltak. Ő miatta annyira könnyűnek tűnt, de most, hogy már nincs vele többé, minden olyan homályossá és zavarossá vált.

- Ti most, ugye csak tréfáltok, Junal, Mira? – A Szervezet Vezére, miután visszatért Delphine-el a rejtekhelyükbe, a megmaradt emberei, Mira, egy cyrodiil-i, barna bőrű nő, zöldeskék és sárga üveg páncélban, Junal, egy öreg argóniai, félszemű férfi a Sötétség Testvérisége szakadt és foltozott egyenruhájában és Liz, egy töpörtyű, breton lány, felemás szemekkel, fekete mágus öltözékben, új és rossz hírekkel szolgáltak.

A Szervezet Rejtekhelye egy másik dwemer rom volt egy hegy belsejében, de a Vezér egy térkapu kinyitásával képes volt gond nélkül bejutni. Az emberei egy közös teremben ültek le egy fém asztalnál, de a Vezér is leült hozzájuk, hogy végig hallgassa a mondandójukat. Habár a Vezér tiszteletet parancsoló hangon beszélt hozzájuk, az emberei nem tudták elrejteni a döbbenetet, amit az úrnőjük viharvert öltözékének, főleg a megrepedt maszkjának a látványa nyújtott. Egyikük sem kérdezett rá.

- Egy napra mentem el és meghalt Sellin. – Kezdte a sorolást, még mindig nehezére esett elfogadni a tényt, hogy az elf íjásznő már nincs közöttük, de Junal egy bólintással biztosította, hogy így van. Elővette a lány gyűrűjét, amiben egy bordó ékkő volt és Pelagius volt gravírozva. – A Sötétség Testvérisége megsemmisült és a császár úgy döntött, komolyabb részt vállal az égkoszorúi háborúban. – Junal ismét bólintott. – Kisült a turpisság Mercer Frey-el kapcsolatban, - Ezúttal Mira és Liz felé fordult, akik dühös nézést váltottak egymással, egyértelműen a másikat tartva felelősnek. – a Tolvaj Céh többet nem támogat minket, elvesztettétek a Koponya Kulcsot és ezenkívül, Karliah-t visszafogadta a Céh?

- Az egész Liz hibája, úrnőm! – Fakadt ki Mira, de Liz csak fejbe kólintotta a varázsbotjával, dühösen rá mutatva, hogy ő viszont a Cyrodiil-i nőt tartja felelősnek. – Hogy az én hibám?! – Mira dühösen vicsorogva, akár egy vadállat meredt rá a sárga szemeivel, de Liz nem rémült meg és kihívóan nézett vissza az egyetlen látható, kék szemével, amit nem takart el a fekete haja. – Ha lettél volna olyan öntelt, kinyírhattad volna legalább… - Liz a varázserejével felvette Karliah alakját, rúgott egyet a levegőbe, Mira-ra mutatott, végül a saját fenekére és visszaváltozott. – Még hogy szétrúgta a s*ggem?! Szerencséje volt! Csak ennyi! Simán kinyírhattam volna, ha az a kölyök nem zavar meg! – Mira már azon volt, hogy kardot ránt és egy fejjel még alacsonyabbá tegye a társát. – Mindjárt letörlöm azt az önelégült vigyort a képedről, te kis…

- CSENDET! – A Vezér hangja visszhangzott az épületben, mire a két lány abbahagyta a civakodást és kihúzták magukat. – Mi történt Mercer-el?!

- Hát… - Mira gyorsan eleresztette a kardja markolatját és a Vezére felé fordult. – miután elvesztette a Kulcsot, a Csalogány erejét is elvesztette. Liz ellátta a sérüléseit, de a kudarcáért nem engedtük el, Liz varázsláncokkal elkapta és visszahoztuk. Jelenleg, a tömlöcünkben csücsül, az ön ítéletére várva, úrnőm.

- Mit gondoltok, az ő hibája, amiért kudarcba fulladt ez a művelet? – A Vezér mindkét lányt figyelte a megrepedt maszkja mögül. Liz és Mira ijedten összenéztek, tudva, hogy valakinek viselnie kell a következményeket.

- Igen! – Vágta rá Mira rémülten válaszolt és Liz is gyorsan bólogatni kezdett, aranyos, kiskutya nézést magára öltve, remélve, hogy a Vezér nem őket fogja megbüntetni. A Vezér csak hallgatott egy darabig, majd újra Junal-hoz fordult.

- Mondtad, hogy hoztál egy lehetséges újoncot, Junal? – A két lány megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Igen, - A gyíkember magabiztosan mosolygott. – elsőre nem tűnik soknak és eléggé idegesítő lehet, de jaj annak, aki alá meri becsülni. A neve Cicero és szerintem, hajlandó lenne beállni közénk.

- Helyes. – Vágta rá a Vezér. – Gramb-ról és Wynns-ről kiderült, hogy árulók voltak. – A Szervezet emberei egy kicsit megdöbbentek, hiszen ők nem mernének szembe szállni az úrnőjükkel. – Elnyerték méltó büntetésüket, remélem, ti nem követitek a példájukat.

- Soha, úrnőm! – Vágta rá Junal.

- Nem őrültem meg! – Mira csatlakozott és Liz is a mellkasára tette a jobb kezét és felemelte a balt, mint aki esküt tesz.

- A ti érdeketekben. – A Vezérből áradó félelmetes aura elérte, hogy az emberei egy jeges tőrt érezzenek a gerincükön, ami bármikor beléjük vághat. – Az árulásuk áldozatául esett Leila. – Mira ezen hír hallatán gyorsan felszisszent.

- Leila… - Ökölbe szorította a kezeit.

- És Marshal? – Érdeklődött Junal.

- Ő még él és azon van, hogy megtanulja a Sárkányvészt. Egy olyan Kiáltást, amivel legyőzheti Alduin-t, a sárkányok mesterét.

- Még mindig elég hihetetlen, ugye? – Mira még mindig sokkos állapotban volt Leila halálhírétől, bár próbálta leplezni, kevés sikerrel. A megjegyzésére Liz csak bólogatott.

- Négy emberünk veszett oda, - Összegezte a Vezér. – Sellin, Leila, Gramb és Wynns. – Delphine felé fordult, aki eddig csendben ült mellette. – Szerencsére, én magam is találtam egy újoncot.

- Hogy én?! – Delphine döbbenten nézett a Vezérre. – Álljak be közétek?!

- Reméltem, hogy megérted. – A Vezér csak játékosan tette hozzá. – Jó harcos vagy, vág az eszed, átéltél egy háborút és túlélted Alftand-ot. Szerintem, meg fogsz felelni. – A vezér felállt a székéből és a tömlöcök felé vette az irányt. – Még beszélek ezzel a Ciceroval és Mercer-el is. Ha minden jól megy, estére 3 újonc fogja gyarapítani a sorainkat.

Ahogy sikerült lejutniuk a hegyről, a hóvihar abbamaradt és a nap is kisütött a felhők közül, Joross és Thrys úgy érezhették, már semmi rossz nem történhet. Sikerült eltalálniuk az útra, ahol egy magányos lovat találtak, lovas nélkül.

- Ezzel gyorsabban visszatérhetünk Haafingar-ba. – Joross örült, hogy nem kell gyalogolniuk egészen Égkoszorú másik végéig.

- Ez a címer… - Thrys egy ismerős címert vélt felfedezni a lóra tett sötétkék lepedőn, egy medve címert.

- A Viharköpenyeseké.

- Ők voltak ott Helgen-nél.

Egy nyílvessző repült el Thrys feje mellett és hamar meg is lett, ki lőtte.

Egy csapat Viharköpenyes ütött rajtuk, bár elég valószínű, hogy csak véletlenül botlottak az elfekbe, akik kimerülve, már az erejük végét járva próbáltak hazajutni. A ló minden bizonnyal elszaladt tőlük és azt keresték.

- Thrys, - Szólalt meg Joross, mire elővette a kardjait. – a ló nem tud gyorsan vágtatni kettőnkkel.

- Mit akarsz mondani?! – Thrys vagy nem értette, vagy csak nem akarta megérteni, mire is céloz a nagybátyja.

- Vissza kell vinned az Ősi Tekercset Elenwen-nek és meg kell tanulnod a Sárkányvészt!

- De…

- Ez nem vita tárgya! – Joross ellökte az unokahúgát és elindult az egyre közelgő Viharköpenyesek felé.

Thrys ökölbe szorította a kezét, fel szállt a lóra és gyorsan vágtatni kezdett.

- Kapjatok csak el, vademberek! – Még hallotta, ahogy Joross szembeszáll velük, de ahogy visszafordult, látták, hogy komolyabb nehézség nélkül körbevették és a földre teperték.

Thrys szíve majd megszakadt a bánattól, erősen szorította a nyerget és nem tudta elhinni, hogy így cserben hagyta Joross-t. Feláldozta magát, hogy ő és a meg nem született gyermeke megmenekülhessen. Most már eggyel több oka van, hogy megállítsa Alduin-t.

Joross érezte, hogy megkötözve fekszik egy fapadlón, ami folyamatosan zötykölődött. Ahogy feltérdelt és körülnézett, látta, hogy egy szekéren van, amit több lovas Viharköpenyes őriz és egyenesen egy hóval borított városba viszik.

„Az biztosan Széltető.", gondolta Joross, hiszen Alftand-tól Széltető nem messze helyezkedett el. Itt van a Viharköpenyesek székhelye és maga Ulfric is innen irányítja a kis lázadó seregét. Joross egyszerre találta viccesnek és ijesztőnek a helyzetet, hiszen Ulfric csak egy báb Elenwen sakktábláján, akit olyan ügyesen az ujja köré csavart, hogy a Thalmor nemesei is meghajolnak előtte a manipulációs képességei előtt, azonban, amit Elenwen kihasznál, az a Thalmor és az elfek iránti mérhetetlen gyűlölete.

Joross ezenkívül összetalálkozott vele a háborúban, a főváros ostrománál, ahol alul maradt ellene. Az elmúlt 20 év alatt Joross-nak volt gondja fejleszteni a harci tudását, amíg Ulfric, ember lévén megöregedett és alig kell néhány évtized, hogy már a kardját se tudja felemelni.

Joross nem volt biztos benne, hogy képes lenne legyőzni Ulfric-ot, ha újra megküzdenének, bár erősen kételkedett abban, hogy lehetősége lenne megütközni a norddal. Egyértelműen egy tömlöcbe vetik, hogy megkínozzák. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta Joross-t, hogy Thrys már úton van Haafingar felé az Ősi Tekerccsel, hogy megtanulja a Sárkányvészt. Biztos volt benne, hogy Elenwen nem fogja megölni, szüksége van az erejére.

- Felébredtél? – Vette észre az egyik Viharköpenyes, aki a hintó hajtója volt. Joross nem válaszolt. – Kicsit összebalhéztatok? – Joross-t kicsit összezavarodott a kérdéstől, de továbbra sem vett tudomást a katonáról. – Az a lovaghölgy vagy 3-szor próbált megölni, mire kénytelenek voltunk odaláncolni a szekérhez. – Ez úgy hatott Joross-ra mint egy idegsokk, „Lovaghölgyet mondott?! Csak nem…".

Ijedten hátranézett, ahol meglátta Leilát, aki keresztbe tett lábakkal ült a mögöttük lévő szekéren, a kezei hátul meg voltak láncolva és bilincselve a szekérhez, de úgy bámulta Joross-t, már kitudja mióta, mint valami ragadozó.

„Fenébe, Gramb! Miért nem ölted meg?!", szitkozódott magában és azon gondolkodott, hogy inkább leugrik és megpróbál elrohanni a Viharköpenyesek elől. Nagyon nem akart egy tömlöcbe kerülni Leilával.

- Ha szökni próbálsz, - Súgta oda egy másik katona. – ezzel nyársallak fel. – Egy ismerős, vörös pallost, a Vérskalpot tartotta a hátán, Leila kardját. A katona ott ült Joross felett és figyelte, nehogy szökni próbáljon.

Megérkeztek Széltetőre, ahol a Királyok Palotája előtt leszállíttatták a két foglyot, kartávolságra egymástól, hogy nehogy elérhessék egymást, Joross ezért nagyon hálás volt. Azért már kevésbé, amikor bevitték őket a Palotába, elvették a páncélját és az összes felszerelését és elvitték, hogy bemutassák nekik az új, ideiglenes szállásukat.

- Kaphatok tengerpartra néző cellát? - Viccelődött, de az őrei még csak nem is reagáltak.

Egy hideg és sötét cellába helyezték és csak néhány ócska, szakadt rongyot adtak neki, majd a kezeit láncra verve dobták be a tömlöcbe. Nem tudta, hova vitték Leilát, de örült, hogy nem kell vele egy cellával osztoznia, bár a helyzete így sem volt valami fényes.

- Te vagy az? – Az őr, a sisakjától nem lehetett látni az arcát, de odaszólt Joross-nak.

- Hogy? – Joross értetlenül nézett a nőre.

- Jorossin igazságosztó? Rihad réme? Te vagy az? – A nő inkább élvezettel teli mosollyal nézett az elfre.

- Miből gondolod? – Joross csak ridegen vágta oda.

- Hm, többen is beszéltek róla, hogy elkapták Rihad rémét, Jorossin igazságosztót. Te vagy az. – A nő nem fogadott el nemleges választ és tovább erőltette a dolgot. – Mondd ki! – Markolni kezdte a rácsot és erőteljesen megütötte.

- Igen. Én vagyok. – Adta meg a választ.

- Több száz embert gyilkoltak meg a parancsodra, - A nő elmosolyodott újra a sisakja alatt. – kínozták, dolgoztatták és verték őket te miattad. Végül, azzal az ígérettel, hogy hetek után végre fürödhetnek, bezárattad őket a bányákba és mérges gázzal kivégeztetted a szerencsétleneket.

- Ezt miért kérded tőlem? – Joross-t a Rihad-ban elkövetett szörnyűségeire általában azért emlékeztetik, mert elítélték és megvetették érte, de ez a nő nem haragot vagy megvetést érzett, sokkal inkább szexuális vágy lett úrrá rajta. A szemei éhesen várva a válaszra, alig bírva visszatartani a vágyait, hogy be ne rontson a cellába és rángatni kezdje az elfet, hogy akkor is mondjon el valamit.

- Milyen érzés volt? – A nő önuralmat tanúsított és próbált nyugodt hangnemben beszélni.

- Micsoda?

- Ennyi ember sanyargatására, kínzására és meggyilkolására kiadni a parancsot? A tény, hogy azok az emberek csak azért haltak meg, mert te parancsot adtál rá? Hogy ilyen hatalmad volt mások élete felett? Milyen érzés volt.

- Te valami perverz vagy? Erre izgulsz fel?

- És ha igen? – A nő csak elnevette magát, ami meg is adta a választ Joross-nak. – Ugyan már, kizárt, hogy élve elhagyd ezt a várat. Nem akarnád elmondani, hogy milyen érzés volt hatalmat gyakorolni azok felett, akik gyengébbek voltak nálad? – Joross csak csendben és kíváncsian nézett a nord nőre, aki majd elélvezett ettől a gondolattól.

- Tudod mit, adj egy kis vizet és beszélhetünk róla. – Eszébe jutott, hogy eléggé kiszáradt a torka és egy pohár valami biztosan jót tenne. A nő szétnézett, hiszen tilos volt engedély nélkül ételt vagy italt vinni egy fogolynak, de szerencséjére, senki más nem volt a közelben, így hozott egy kupányi vizet, amit benyújtott a rácson keresztül. – Köszönöm. – Joross hálásan elvette és mohón inni kezdte és amint eljutott a végére, megkönnyebbülve felsóhajtott.

- Nos?

- Hát… erről még igazából nem rég volt, egy nő, aki nemrég erről kérdezett, de nem így. – Emlékezett a Delphine-el való beszélgetésére. - Igazából, én is csak parancsot kaptam, hogy tartsam kordában a lakosságot és vegyem elejét egy lázadásnak. Kezdetben, próbáltam békés megoldást találni, de hiába. Egyik fülükön be, a másikon ki. Egyre csak nőtt a bűnözés és a vandalizmus Rihad-ban és szerte Pörölyföldön, ami veszélybe sodorhatta volna Cyrodiil fővárosának az ostromát. Nem volt választásom, elkezdtem megcsonkítani és kivégezni a lázadókat és azok családjait, intő példaként. Kezdetben… elég rosszul éreztem magam utána, de próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy csak a kötelességemet végzem. Ahogy egyre csak szaporodtak a kivégzések, úgy csökkent az ellenállás és a bűntudat is. Az ellenállás utolsó szikráját a mérges gázzal való kivégzések oltották ki, amire én kértem meg a mágusainkat, hogy készítsék el. Bevittük őket egy bányába, ahonnan már kibányásztattuk velük az ércet, szabadjára engedtük a mérges gázt és lezártuk a bánya egyetlen kijáratát. Az lett volna a normális, ha gyötört volna a bűntudat, de… nem éreztem rosszul magamat. – Joross is elmosolyodott. - Sőt, egész jó érzés volt. A hazámat szolgáltam, azok az emberek… a királyom szerint nem voltak jogosultak az életre és kitüntetett érte.

- Értem. – A nőt majd szétfeszítette belülről az izgalom és majdnem felsikoltott az élvezettől, így az egyik kezével erősen markolászta a rácsot, míg a másik keze hevesen dolgozott a nadrágjában. Kéjesen nyögött egyet, mire kihúzta a kezét a nadrágjából és két ujján ragacsos folyadékot lehetett felfedezni. Hallotta, hogy a börtön ajtaja kinyílik és sietős, szigorú lépteket hallott. – Köszönöm, hogy elmondtad. Sajnálom, ami történni fog veled. – Gyorsan vigyázzban állt és tisztelgett a felettesének, akit két másik Viharköpenyes katona kísért.

- Felébredt? – Kérdezte egy mély, karcos hangú férfi.

- Igen, Sziklaököl úr! – A nő jelentette.

- Helyes. – Joross látta a nő felettesét, egy nagydarab, öreg, csúnya fickó volt, a fején és a hátán egy medveprémet viselt, a hátán egy hatalmas, kétélű csatabárdot. – Szóval, - Belépett a cellába és Joross mindent megpróbált, hogy ne mutasson félelmet. – Igazságosztó uraság, - Kezdte enyhe gúnnyal a hangjában. – mit kerestél Keletvégen? – Joross csak megvonta a vállát.

- Olyan szép kiránduló idő van, gondoltam gyönyörködöm egy kicsit az északi havas látképben és talán néhány ritka madarat. Szeretek madarakat kutatni. – Joross csak vigyorogva válaszolt.

- Vicces fiú vagy. – Galmar nem nagyon értékelte, hogy humorizálni próbált. Az öklével egyenesen képen verte, akkora erővel, hogy amikor hátra zuhant, a tarkója neki ütközött a falnak. – Én nem szeretem a vicces fiúkat. – Felemelte az öklét és ropogtatni kezdte az ujjait. – A nevem Sziklaököl Galmar. Kitalálod, miért?

- Talán mert… - Joross szédelegve próbált felállni, miközben a vérző orrát tapogatta. – szép… virágcsokrokat tudsz kötni? – Galmar egy szót sem szólt, megragadta Joross fejét és beleverte a falba. Joross a földre rogyott, de miközben újra felállt, köpött egy kis vért a padlóra és nevetni kezdett.

- Mi olyan vicces, elf?

- Csak az… hogy mennyire amatőr vagy. Ne a fejjel kezd, mert az áldozat hamar elkábul és a többi csapást már nem fogja érezni. – Galmar megragadta a bal kezét és eltörte a kis és gyűrűs ujját, amitől Joross hangosan felordított.

- Kösz a tippet.

- Az öröm… - Joross fájdalmasan szorította a törött ujjait. – az enyém!

- Én nem szórakozok, elf. – Megragadta a nyakát és a falhoz szorította. – Azt javaslom, áruld el, amit tudni akarok.

- Csak mondd, mit akarsz tudni? – Joross belátta, nem érdemes tréfálkoznia Galmar-al.

- Mit kerestél ilyen közel Széltetőhöz, ki volt az a másik elf aki elmenekült és mik a terveid.

- Elhinnéd, ha elmondanám az igazat?

- Mondd el és meglátjuk.

- Hm, az igazat megvallva, véletlenül lyukadtunk ki ilyen közel hozzátok. Nem szándékoztunk tenni semmit sem ellenetek. – Galmar eleresztette a nyakát, amitől Joross a földre ült és felé tornyosult, elővette a hatalmas csatabárdját és levágta a két ujját, amit az imént eltört. – Mondtam… – Joross felordított, majd Galmar képen rúgta a csizmájával.

- Nem ajánlom, hogy még egyszer hazudni merj nekem!

- Tudod… ez a módszer… nem a legalkalmasabb információszerzésre.

- Azt majd én eldöntöm. Tudom, hogy ti, Thalmor-ok arra pályáztok, hogy meggyilkoljátok Ulfric-ot és megakadályozzátok, hogy Égkoszorú felszabaduljon a befolyásotok alól. – Ha Joross nem lett volna elfoglalva a levágott ujjainak a fájlalásával, most nevetett volna egyet. „Ennek aztán lehet beszélni…"

- Jól van… - Joross számára egyértelmű volt, ez az ostoba ember nem fogja elhinni az igazságot neki és a rögeszméje, hogy minden elf gonosz és hogy a küldetése róluk szól. Ez lesz a mentőöve. – rajtakaptál. Épp arra készültünk, hogy megmerényeljük Ulfric-ot.

- Hányan vagytok? – Galmar ráharapott, „A barom.", gondolta magában Joross és folytatta a hazug történetet.

- Öten, akik ide jöttek. Kevesen jöttünk, hogy hatékonyabban tudjunk mozogni, valamint, a Szürke-negyed tele van a kémjeinkkel. Az ő segítségükkel gyerekjáték a bejutás.

- A neveiket! – Galmar egyre erőteljesebben követelte a választ.

- Ilyasvel, Sanan, Ser Laren, Beathrys hercegnő és én, Jorossin. – Sorolta a halott társai és az élő unokahúga nevét, elvégre, a legjobb hazugságban el van hintve némi igazság.

- Mi lesz a többiekkel, most, hogy elkaptunk téged?

- Biztos vagyok benne, hogy ki fognak szabadítani. Én vagyok vezérük, így nélkülem biztosan nem fognak próbálkozni.

- Akkor, - Galmar belenyúlt a zsebébe és elővett egy megmunkált holdkőből öntött kis hasábot, amin a Thalmor címere volt aranyból kiöntve és két apró gyémánt volt beleágyazva. Csak a Thalmor legmagasabb rangú tisztjei kapnak ilyen kitüntetést, akik a legkegyetlenebb parancsokat hajtották végre. – ezt biztos nem loptad.

- Ajándék egy nagy embertől. – Joross csak megvonta a vállát.

- A királyodtól kaptad? - Galmar halkan, de fenyegetően szűrte ki a fogai közül. - Hány embert öltél meg érte?

- Nem tudom. - Joross csak fájdalmasan elvigyorodott. - Sokat. - Suttogta. - Egy idő után nem számoltam.

Galmar-nak nem volt több kérdése, de mielőtt még elment még jól megrugdosta és verte Joross-t, amitől bedagadt az egyik szeme, folyt a vér az orrából és a szájából és több tucat zúzódás keletkezett a testén, mire végre belefáradt és otthagyta a megvert Joross-t, aki örült, hogy az igazságot nem sikerült kideríteniük.

Nevetett. A fájdalom és az ujjai elvesztése ellenére, nevetett.

- Ostoba… barom… - Nevetett, miközben elvesztette az eszméletét.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.