Halo, eljött egy újabb folytatás ideje.
Leila többször próbált meg szökni, kiverte az egyik katona fogát, egynek eltörte a bokáját azzal, hogy belerúgott és elgáncsolta, egy harmadik pedig elájult, miután lefejelte, a sisakján keresztül. A kezei hátul voltak megbilincselve, a lábai is láncra voltak verve és a nyaka köré egy fojtó hurkot szereltek, ami minél többet erőlködik, annál szorosabban tekeri a nyakát. Miután eleget fojtogatta magát, a levegő hiányától elájult és így már könnyebben elvihették a cellájába.
Miután fel ébredt, egy sötét cellában találta magát, mindkét karja a falhoz volt láncolva és fel kellett tartania, ahogy a két lába is oda volt, egy-egy bilincsel kötve a falhoz és a szája is be volt tömve. A páncélját eltávolították és ócska rongyokat adtak rá.
- Azért csak vigyázz vele. – Hallotta, ahogy odakint két férfi beszélget. Egyik sem közkatona volt, hanem szürke, medveprémet viselő tiszt, akik a megszólalásig hasonlítottak két csatamedvére.
- Ugyan, - Vigyorgott a másik, ocsmány mosollyal, miközben a rácsok mögül végig mérte Leilát. – tudod, hogy imádom a vad kancákat, amiket be kell törni.
- Jó, csak azért mondom, mert legalább 3 emberünket sebesítette meg, mire sikerült megláncolnunk. – Az első tiszt figyelmeztette a társát, akinek ez csak olaj volt a vágya tüzére.
- Jó. Imádom az erős északi hölgyeket. – Kinyitotta a cella ajtót, amin belépett. – Délen az asszonyok alig többek törékeny virágszálaknál, akik a kardot sem képesek egy percnél tovább tartani. – Egyre közelebb ért Leilához, már érezte a bűzös leheletét. – Nincs rajtuk mit fogni. Soványak, akár egy nádszál és törékenyek, mint a száraz faág. Eltörnek, mint a tojás, ha ha túl erősen markolod meg. – Már ott állt, egyenesen Leila előtt, megmarkolta a hatalmas kezével az állát, jobbra és balra forgatta a fejét, aminek erősen próbált ellenállni. – Neked nincsenek ilyen hibáid. – A másik kezével végig tapogatta Leila karját, ami még mindig fel volt tartva és bilincsre verve. Egyre lejjebb hatolt, az izmait tapogatva, a vállán át a mellkasáig, a derekáig és az alsó testéig. – Te aztán ki vagy gyúrva rendesen. Kizárt, hogy egy nyamvadt kis déli, selyembe bújtatott penészvirág lennél, aki csak arra jó, hogy valami uraság tenyészkancája lennél. – Letépte a rongyot a felső testéről és megmarkolta az egyik dús keblét. – Bár a méreteid egész jók. – Súgta a fülébe gonoszul. – Kemény, északi nő vagy, aki, ha nem lenne odabilincselve a falhoz és nem lenne betömve a szád, biztos nem hagynád magad.
- Ez biztos izgalmas lesz. – A társa, aki eddig élvezettel nézte végig, ahogy a barátja zaklatja a lovagnőt. – Élvezem nézni, ahogy megtörsz és a szolgáddá teszel egy erős nőt.
- Az élvezet az enyém. – A férfi kicsatolta az övét és letolta a nadrágját, hogy elővegye a férfiasságát. – Minél többet ellenkezel, - Vigyorogva lehúzta Leila nadrágját is, de a lovagnő nem tűnt rémültnek, csak dühösnek és gyilkos nézéssel bámult a két férfira. – nekem annál jobb lesz.
A férfi behatolt Leila sárga fanszőrzetén keresztül, közben az egyik kezével belemarkolt a hajába, a másikkal a jobb mellét kezdte szorongatni. Elkezdte erőteljesen mozgatni a farkát Leilában, aki egyáltalán nem mutatott sem fájdalmat, sem félelmet, de még csak különösebb érdeklődést, hogy most a szó szoros értelmében megerőszakolják. Az sem érdekelte, hogy ez az első aktusa, hiszen soha nem tekintett magára nőként, akinek szüksége lehet a szerelemre, vagy az efféle élvezetre. Az egyetlen érzelem, amit most mutatott, az a harag és gyűlölet volt, amit eziránt a két férfi felé érzett.
- Gyerünk! – A férfi ököllel képen verte. – Sírj csak, te k*rva! – A férfi egyre hevesebben mozgatta a férfiasságát a nőben. – Tudd, hogy nem vagy több, mint egy lyuk, amibe egyszer beletörtem a dárdám! Egy nyamvadt szajha vagy, akit bármikor megb*szhatlak, újra és újra! Egy értéktelen féreg, aki itt fog megdögleni, ebben a rohadt cellában, az én eszközömként!
Leila arca akkor is csak haragba összpontosult, amikor a férfi egy nyögéssel jelezte, hogy végzett és érezte, hogy valami folyadék bele hatol a testébe, a férfi farkából. A férfi visszahúzta a nadrágját és kivette a tömést Leila szájából.
- Esetleg, ha sírni, vagy könyörögni akarnál, azt élvezni szoktam, levezetésként. – Vihogott a férfi és a társa felé nézett, aki szintén elélvezve vette ki a kezét a nadrágjából, hiszen arra élezte a tőrét, ahogy a barátja megerőszakolta Leilát.
- Sokat locsogsz. – Ennyit szűrt ki Leila a fogai mögül.
- Hogyan? – Kérdezte a férfi, aki megerőszakolta, egy értetlen vigyorral.
- Ha Ulfric-nak ilyen szánalmasak a tisztjei, nem csoda, hogy elvesztitek ezt a háborút. – A férfi vigyora lekopott az arcáról, elővett egy tőrt, megragadta ismét Leila arcát és a szeme elé tartotta.
- Akarsz még egy verést is a b*szás után?! Esetleg, kivágjam az egyik szép, kék szemed? – Leila szeme meg se rebbent, miközben a tőr hegye csak egy fél centire volt a szemgolyójától.
- Ha nem lennék láncra verve, nem lenne ekkora a szád. – Vágott vissza, érzelemmentes hangon.
- De meg vagy és ki tudja, lehet itt is fogsz megdögleni. – A férfi beleköpött az arcába.
- Mi folyik itt?! – Egy harmadik férfihangot lehetett hallani, mire a másik kettő tiszt rémülten fordult meg.
- Lord Ulfric?! – Ijedten vették tudomásul, hogy az uruk személyesen jött megnézni a foglyot. – Mit keress ön itt?!
- Megnézni, hogy végzitek-e a feladatot, amivel megbíztalak titeket?! – Mennydörgött és visszhangzott az egész börtön a férfi dühös hangjától. – Információt kicsikarni a lovagnőből! Miket mondott eddig?! – Várta a jelentést, szigorúan és türelmetlenül.
- Hát… - Az erőszakoló férfi idegesen a tarkóját vakarta. – még nem mondott semmit sem!
- A nevét sem? – Ulfric végignézett a két férfin, mindkettőnek ismerős foltokat látott a nadrágján, amik még frissek voltak, ránézett Leilára, akit megfosztottak a ruháitól és rögtön össze rakta a dolgokat. – Már megint megerőszakoltad, - A másik férfihoz fordult. – te pedig, megint kiverted rá!
- Na de, Lord Ulfric, nézzen csak rá, - A férfi újra végig mérte Leila testét. – nem várhatja el tőlünk, hogy…
- Annyi fogoly van a tömlöcökben és k*rva a városban, miért pont azt kellett kiszemelned, akit ki akartam hallgatni?!
- Azok a satnya kis elf szukák labdába se rúghatnak ezzel az északi harcos hajadonnal!
- Mi nem erőszakolunk meg senkit sem, aki nem elf vagy ellenség! – Ulfric Leilára vetette a tekintetét és egy dolgot el kellett ismernie, amit ez az erőszakoló mondott. Leila sokkal szemrevalóbb a számára, mint sok más nő, de ezt biztos nem mondja ki hangosan. – Amíg nem derül ki, hogy ő az-e, nem akarom, hogy bántódása essen! Most takarodjatok! Szégyent hoztatok a Viharköpenyes névre és magára Égkoszorúra is! Biztosítalak titeket, hogy a büntetésetek nem marad el, ezért az ocsmány tettért!
A két férfi, kivert kutyaként, egy szó nélkül elhagyta a tömlöcöket és kettesben hagyták az urukat és a foglyot.
- Rémes, amit veled tettek. – Ulfric sokkal határozottabb stílusban beszélt, mint az a kettő. – De ne reméld, hogy kegyelemből mentettelek ki, vagy bármi hasonló.
- Tudni akarod, ki vagyok és kit képviselek? – Leila szinte Ulfric minden kérdését előre ki találta.
- Reméltem, hogy a kínzástól eltekinthetünk. Nem szívesen kínzok meg egy másik északit. Tudom, hogy ez a két semmirekellő rossz benyomást keltett, de megkérlek rá, ne ez alapján ítéld meg a seregemet vagy engem.
- Nem teszem. Igazából, csak bosszantók voltak.
- Ki vagy te? – Ulfric a lényegre tért.
- Leila.
- Lovag vagy? Kevés női lovagot ismerek.
- Nem vagyok hivatalosan lovaggá ütve, csak a harcstílusom az.
- Amikor rád találtak, valaki jól helyben hagyott. Ki volt az? Az elf, akivel együtt voltál és meg akartad ölni?
- Joross? Nem, de azzal a mocsokkal volt, aki kis híján megölt.
- Mit kerestek a Thalmor-ok itt és hogy kerültél te a képbe? – Leila elgondolkodott.
- Nem tudom, hogy elárulhatom-e.
- Én viszont tudom, hogyha nem beszélsz, van egy nagyon jól felszerelt kínzókamránk idelent. – Ulfric nem kertelt és egyből a kínzással fenyegette.
- Egy ereklyét akartunk megszerezni, amit a Thalmor is meg akart. Összebalhéztunk, de a társaim között árulók voltak. Nem tudom, hogy hol van az az ereklye és azt sem, mi lett a társaimmal.
- Kik a társaid? – Leila megtorpant, de muszáj volt válaszolnia.
- Hallottál már a Szervezetről? – Ulfric tudatában villámcsapásként hatott a sötét rend neve.
- Ti vagytok… - Hátrált néhány lépést, mintha az előtte lévő, megbilincselt, meztelen nő valami természetfeletti erő lenne, ami képes lenne elpusztítani. – Hiszen, a Thalmor-t szolgáltátok a háború alatt?! Miért ne öljelek meg és küldjem el a megcsonkított hulládat az elf uraidnak?!
- Talán azért, mert elárultak és már mi is az ellenségeik táborát gyarapítjuk. Egy mondás szerint, az ellenségem ellensége a barátom. Az úrnőm remélte, hogy szövetséget köthetünk.
- És ki az úrnőd?
- A Szervezet Vezére. – Válaszolt Leila, teljesen természetes módon.
- Úgy értem, a neve és milyen fajba tartozik?
- Nem tudom. – Csak megvonta a vállát.
- De neki dolgozol?
- Igen.
- És azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod az úrnőd nevét, akit szolgálsz?
- Csak Vezérnek hívjuk, ugyanis, ő vezet minket és lát el utasításokkal.
- Miféle utasításokkal lát el?
- Hogy öljek, szerezzek meg vagy pusztítsak el valamit. Ehhez hasonlókat.
- És milyen ajánlata van a… „Vezérednek"?
- Nem tudom. Állítólag, már meglátogatott egyszer, de elhajtottad.
- Ha elengedlek, átadnád neki, hogy hajlandó vagyok újra fogadni?
- Természetesen. – Ulfric kioldotta Leila bilincseit, aki miután kiszabadult, magára vette a rongyokat, amiket letéptek róla. – Visszakapod a felszerelésedet is és adunk egy lovat.
- Örülök, hogy meg tudtunk egyezni.
Ulfric elkísérte a fegyvertárba és Leila visszakapta a törött, fekete ében páncélját, amiket meglepő sebességgel csatolt magára.
- Ében. – Ulfric végig mérte a nő törött, de elképesztően mester munkált vértjét. – Talán az egyik legszebb páncél, amit valaha láttam. Csak kevesen képesek megművelni.
- Igen. – Leila épp a kesztyűjét vette fel. – Rendkívül ellenálló és időtálló anyag.
- Hogy sérült meg a tiéd? – Ulfric nem tudta nem észrevenni, hogy a nő jobb vállvértjének egy jó része hiányzik és a mellvértjének a jobb oldala súlyosan sérült.
- A Thalmor-al harcoltam. Nagyon erős varázslatot védtem ki a kardommal, de még így is, a páncélom nélkül biztos meghaltam volna.
- És mi lett az elf-el?
- Meghalt. Egy társam vágta le. – Magához vette a vörös pengéjű pallosát, amit a hátára tett.
- Szép kard. Honnan szerezted? – Ulfric most először találta magát azon, hogy élvezi egy nő társaságát. Hiszen páncélokról, fegyverekről és elf-ek öléséről beszélhetett.
- Az apámé volt.
- Családi örökség?
- Olyasmi. – Leila elkomorodott és ökölbe szorította a páncélkesztyűs kezét. – Megöltem érte. – Ulfric megdöbbent, miután ezt hallotta.
- Oh… nem jöttetek ki egymással? – Leila csak csendben bámulta és azon kapta magát, hogy élvezi a beszélgetést, mert meglepődött, amikor észrevette, hogy elmosolyodott.
- Nem bírtam tovább elviselni. – Élvezettel rámarkolt a hátán lévő kard markolatára. – Ez a kard az emlékeztető, hogy többet nem bánthat. Ugyanis… én voltam az erősebb.
Ulfric maga is élvezte Leila társaságát és maga kísérte ki a lovagnőt a városból kivezető hídon át, ahol már várták egy szürke lóval, amire Leila könnyen felült.
- Esetleg, - Ulfric maga sem tudta, miért, de feltette a kérdést. – látlak még?
- Ha fogadod az úrnőmet és elfogadod az ajánlatát, biztosan. – Azzal Leila megbökte a ló oldalát és vágtatni kezdett.
Ulfric még utána nézett, ahogy eltávolodik a horizonton, de a szeme sarkából megpillantott valami vöröset a fehér havon, ami mozgott. Galmar Sziklaököl volt az, a jobb keze és a tábornoka. Csurom vér volt, ami a nyakából folyt le, egészen az egyenruhája jobb oldalát átáztatva és egy elgyötört és szenvedő Viharköpenyes katonát vonszolt maga után, aki az ágyékát fájlalva, vérnyomokat hagyott a hóban.
- Veled meg mi történt?! – Ulfric végignézett a barátján, aki úgy festett, mintha csatából jött volna. – Úgy volt, hogy csak vadászni mész, hogy kitisztítsd a fejed!
- Egy… - Hörögte Galmar. – elb*szott nap volt a mai, de amint, - Belerúgott a katonába, akit eddig vonszolt. – leviszem ezt a mocskot a kínzókamrába, olyan vidám leszek, mint egy déli udvarhölgy, aki most tudta meg, hogy feleségül adják a Thalmor koronaherceghez.
- És ő? – Ulfric a katonára nézett.
- Ő már kevésbé.
Ennyivel le is tudták a beszélgetést és Galmar elindult a tömlöcök felé a „barátjával".
Joross nem tudta, mennyi ideig feküdt a földön, mire végre elég erősnek érezte magát, hogy felüljön. A merénylet hazugsággal nyert némi időt, de tudta, senki sem fog jönni érte, egyedül kellett megszöknie.
Egy őr állt a cellája elé állt, egy férfi volt és csendben jelzett neki, hogy jöjjön oda hozzá. Joross teste már kezdte feladni a megpróbáltatásokat, de még szédelegve képes volt felállni és odament az őrhöz.
- Jól figyelj, - Suttogta, miközben kinyitotta a cella ajtót. – gyere velem.
Az őr elkezdte vezetni, a többi őr egyáltalán nem törődött vele, de amikor egy kapuhoz ért, amit ketten álltak el, már megállították őket.
- Hova viszed az elfet? – Kérdezte az egyik ajtónálló.
- Sziklaököl parancsára, a kínzókamrába, hogy információt szerezzünk tőle. – Felelte az őt kísérő.
- Hát… eléggé meggyötörtnek látszik már így is. – A másik ajtónálló szemügyre vette Joross-t.
- Ez még csak bemelegítés volt. Sziklaököl most fog áttérni komolyabb dolgokra. Nemsokára ő is jönni fog. Megvárhatjuk, ha szeretnéd, de a te s*gged megy a tűzbe, hogy miért nem készítettem elő a szerszámokat.
- Jól van, vigyed. – Az ajtónálló csak megvonta a vállát és kinyitotta az ajtót.
Valóban egy kínzókamra volt, tele véres szerszámokkal, kampókkal, ostorral, szögekkel, kalapáccsal, fűrésszel és még sok mindennel. A padló tele volt vérrel, a falak is és a cellákban megkínzott, megcsonkított, zokogó vagy épp megőrült elf férfiak és nők voltak, akik vagy kegyelemért imádkoztak, vagy a megváltó halálért. Nem is csoda, végig kellett nézniük, ahogy a társaikat megkínozzák és hallhatták a szenvedő sikolyaikat.
- Ne bámészkodj annyit! – Utasította az őr.
Egy kamrába vezette, amiben egy kínpad volt előkészítve. Joross vonakodott bemenni, de amint az őr otthagyta őt és elkezdte lazítgatni az egyik padlókövet, rájött, hogy ez a nord katona lesz Ulfric nyájában a fekete bárány, akiről már hallott, így segített neki. Sikeresen eltávolították a padlóról a követ, ami alatt egy alagutat találtak.
- Ez kivezet a Szürke-negyedbe, - Magyarázta. – ott könnyen elvegyülhetsz a többi elf között. A legtöbb őrnek minden elf egyforma. A város kijáratánál lévő híd túloldalán találni fogsz egy istállót. Keresd Ulundil-t, mondd meg a neved. Tudni fogja, mi a terv és ad egy lovat, amivel eljuthatsz egy darabig.
- Jól van, köszönöm. Nem felejtem el. – Joross bemászott az alagútba, de mielőtt elindult volna, visszafordult. – Mi a neved?
- Nincs sok idő! Menj már!
- Szép név. – Joross még egyet tréfált, de elindult, mire a katona visszahelyezte a követ és úgy tett, mint aki jól végezve dolgát elhagyta a kínzókamrát.
Joross csak mászott a koromsötét alagútban, jó néhány órát, azt sem tudva már milyen messzire jutott és azt sem, mennyit kell még mennie, de kitartott, nem adta fel és ment tovább. Egy idő után fényt látott, ami erőt adott neki, hogy gyorsabban mozogjon.
Végre, kijutott, bár a hideg, ami simán átrágta magát az ócska rongyain egy kicsit keserédessé tették, de örült, hogy legalább szabad levegőt szívhatott, még ha nem is volt teljesen szabad. A tömlöcből kijutott ugyan, de amíg a városban van, nincs biztonságban.
Fogta magát és elindult a város kijárata felé, elvegyülve egy csapat földműves elf között, akik épp elhagyták a várost, hogy a földeken dolgozzanak. Az őrök vetettek rá és a többi elfre egy-egy rossz pillantást, de ez csak szimpla rasszizmus volt, nem ismerték fel.
Minden nehézség nélkül eljutott az istállóig, ahol meg is talált egy másik, altmer lovászt, aki a sérült fizimiskájából már gyanította, kivel is van dolga.
- Maga Jorossin igazságosztó, a Thalmor fogoly? – A lovász kissé együgyű volt és hangos.
- Kussolj már, b*szdmeg! – Sziszegte Joross dühösen, még csak az kéne, hogy ez a féleszű lebuktassa. – Igen, én vagyok.
- Már elő is készítettem neked egy lovat. – Ulundil egy barna pejt hozott elő az istállóból. – Nem a legjobb, de megteszi, amit kell.
- Jó lesz.
Joross szíve nagyon megkönnyebbült, amikor végre nyeregbe szállhatott és maga mögött hagyhatja ezt a jeges poklot, „Azt hiszem, így élek én túl mindent. Folyton alábecsülnek.". Eszébe jutott, hányszor is nézett farkasszemet a halállal, a háborúban, a Szervezet ellen háromszor is és most még egy nord kínzókamrából is megszökött. „Valaki odafent nagyon szeret engem.".
Az úton az a személy jelent meg, akire a legkevésbé számított.
Sziklaököl Galmar, egy fárasztó nap után úgy döntött, épp vadászni indul az erdőbe, mert az ölés megnyugtatja az idegeit, de a legkevésbé sem számított arra, hogy az általa megkínzott és kifaggatott elf, aki megszökött, pont az orra előtt jelenik meg.
A két férfi csak döbbenten bámulta egymást egy darabig, Galmar a csatabárdjáért nyúlt, de Joross gyorsan vágtára parancsolta a lovat, hogy legázolja a nordot.
Sajnos, ez a manőver egyik félnek sem kedvezett, Galmar nem szándékozott félreugrani, mert a csatabárdjával felhasította ló oldalát, amitől a hátas hangosan és fájdalmasat nyerített, felállt a két lábára, ledobta Joross-t és haláltusájában Galmar-ra esett.
Mindketten elájultak.
Talán egy pár perc telhetett el, de Galmar elkezdte visszanyerni az eszméletét és hallotta, hogy sustorognak fölötte.
- Szerintetek meghalt? – Egy nő kérdezte.
- Szerintem, igen. – Egy férfi válaszolt.
Egy csapat elf munkás gyűlt oda, hogy megvizsgálják az esetet, de mindannyian meglepődtek, amikor kinyíltak a szemei és gond nélkül kimászott a ló alól.
- Tűnés az utamból! – Kissé támolyogva, a csatabárdjára támaszkodva felállt. – Hol van?!
- Az az őrült, aki legázolta? – Egy férfi szólalt meg. – Ott. – Az út másik oldalán, szintén épp csak magához tért Joross-ra mutatott.
Joross épp csak magához tért, de látta, ahogy egy dunmer nő éppen megvizsgálni és ellátni próbálja a sebet a lábán, ami az eséstől keletkezett.
- Csak maradjon nyugton és… - A nő, éppen befejezte a sebe bekötését, amikor Galmar csatabaltája ketté hasította a fejét.
Joross-ba villámcsapásként csapott a tudat, hogy Sziklaököl üldözőbe vette és bicegve rohanni kezdett. Galmar támolyogva, mintha részeg lenne, követte és közben átkokat szórt az elfre, aki egy halálos fogócskában találta magát.
- Elkaplak, neked véged! – Ordította Galmar.
Joross meglátott egy farmot, aminek átmászott a kerítésén, átfutott a szántóföldön, őrült módjára dörömbölni kezdett a ház ajtaján, mire egy dunmer férfi kinyitotta az ajtót.
- Mi történt? – Joross nem válaszolt, csak félretolta a férfit és bement. – Hé!
- Kussolj, b*szdmeg! – Joross megragadta az első tárgyat, amit fegyverként használhatott, egy kalapácsot.
- Mégis, mit művelsz?!
Joross nem válaszolt, csak elrejtőzött az ajtófélfa mögé és lesben állva várt, amíg Galmar berontott az ajtón. Akkora erővel sújtott le a kalapáccsal, amekkorával csak bírt, Galmar fejére, amitől a nord a földre esett, de nem halt meg. Rávetette magát, majd teljes erővel, az ökleivel verni kezdte.
- Még mindig nem szereted a vicces fiúkat, vén f*sz?! – Egyre erősebben kezdte sorozni az öklösökkel, amitől Galmar-nak több helyen elkezdett vérezni az arca. – Nagy kár! Most egy kicsit mulatunk! Megtanulsz nevetni is!
- Kinyírlak! – Galmar próbált ellenállni, de Joross akkora erővel verte, hogy nem bírt visszatámadni.
Joross felvette Galmar csatabárdját és felkészült, hogy bevigye a kegyelemdöfést a tulajdonosának, amikor érezte, hogy valamit a tarkójának szegeznek.
- Állj le! – A dunmer férfi egy rögtönzött lándzsát szegezett Joross tarkójához.
- Ez nem a te dolgod, Dunmer! – Joross rászólt.
- De én a magamévá tehetem! – A dunmer nem engedett. – Dobd el a bárdot!
- Nem figyeltél?! – Joross csak dühösen rászorított a bárdra.
- Azt mondtam, dobd el! – Joross dühösen, de engedelmeskedett, félredobta a bárdot. – Szállj le a nordról és tedd tarkóra a kezed! – Így is tett. – Jó, fordulj meg. – Utasította.
- Ez a mocsadék, megkínzott és meg akart ölni! – Joross közelebb ment a férfihoz, de még egyszer oldalba rúgta a földön fekvő Galmar-t.
- Csendet! Gyere ide! – Utasította a férfi és amint Joross elég közel került hozzá, tarkóra tett kézzel, a férfi egyszerűen leütötte a lándzsája másik végével.
Galmar még valamelyest eszméleténél volt, de Joross támadásai megtették a magukét és egyre homályosabban kezdett látni, de még látta, hogy a dunmer férfi vörös szemei világítottak és ahogy elvigyorodott, meglátta a két, hosszú szemfogát, amilyen csak a vámpíroknak van.
- Fogtam két legyet. – Ez volt az utolsó dolog, amit Galmar hallott, mielőtt elájult.
Nem tudni meddig voltak eszméletlenek, de Joross érezte, hogy egy vödör vizet öntenek a képépe, amitől felriadt, bár mondani nem tudott semmit sem, mert a szája be volt kötözve, ahogy a kezei is, hátul egy széken, amin ült és persze a lábai is a székhez voltak kötözve. Körülnézett és egy sötét pincében találta magát, mellette pedig ott ült Galmar, ugyanúgy, a kezei hátul megkötözve a széken, amin ült, akárcsak a szája és a lábai is.
A dunmer vámpír férfi, aki a vizet öntötte most csendben fel-alá járkált, akár egy fegyőr és megbizonyosodott róla, hogy mindkét foglya ráfigyel.
- Most jól figyeljetek, fiúk. Az én farmomon senki nem öl meg senkit, csak én és Lon. – Hirtelen, kopogást lehetett hallani. – Ez biztosan Lon. – A férfi csak felment a lépcsőn, hogy fogadja a vendégét, otthagyva Joross-t és Galmar-t.
A két fogoly idegesen összenéztek és szavak nélkül megértve egymás szavait, rájöttek, hogy egyre gondoltak, „Sz*rban vagyunk.".
Hamar hallották is, hogy valakik visszajönnek a pincébe, ugyanaz a dunmer vámpír és egy Viharköpenyes katona, ami Galmar számára egy pillanatnyi reménysugarat jelentett, de amint levette a sisakját és látta a férfi világító szemeit és hegyes fogait, rájött, hogy ő Lon, a másik vámpír.
Lon végignézett a két elgyötört foglyon, akik több helyen is véreztek, majd felháborodva a társához fordult.
- Azt mondtad, megvársz!
- Megvártalak.
- Akkor miért ilyen véresek?!
- Egymást intézték el. A nord állítólag meg akarta ölni az altmert, ő meg nem hagyta magát. – Lon szigorúan nézett Galmar-ra.
- Igaz ez, öreg?! - Egyértelműen, nem ismerte meg Ulfric jobbkezét, hiszen csak megölte a katonát és felvette az egyenruháját. - Meg akartad ölni?!
- Figyelj, - A dunmer még megszólította a társát. – nem baj, ha ma még nem tudom visszaadni a lovad? – Lon elgondolkodott.
- Milyen nap van, Tirdas?
- Nem, Turdas.
- Akkor nem baj. – Lon fogott egy széket és könnyed mozdulattal leült rá. – Hozd a kölyköt.
- Nappal van. A kölyök alszik.
- Akkor ébreszd fel.
A dunmer egy könyvespolchoz ment, amit eltolt, ami mögött egy ajtó volt, fogott egy kulcsot, kinyitotta vele az ajtót és bement egy koromsötét és hideg helységbe. Hallottak némi lánccsörgést és hörgést, amik egyre közelebb és közelebb jöttek.
A sötét szobából egy teljesen elvadult, torz arcú félig ember, félig állatszerű lény jött ki, neki is hegyes fogai és világító szemei voltak és mint egy állatot, a dunmer úgy tartotta féken egy lánccal, ami a nyaka köré volt tekerve. A lény négykézláb mászott elő a szobából, de a dunmer egy gerendához láncolta, hogy ne legyen láb alatt, majd leült az egyik lépcsőfokra.
- Melyik legyen az első? – Kérdezte a dunmer.
- Nem tudom. – Lon Galmar és Joross között őrlődött, végül Joross-ra mutatott. – Ec-pec – Elkezdte a mondókát, majd Galmar-ra, majd újra Joross-ra mutatott és így ment egészen a mondóka végéig. – ki me-hetsz, holnap-után be-jö-hetsz. Cér-nára, cine-gére, ugorj cica az e-gér-re. Fuss. Te leszel az első, öregfiú. – Galmar-ra mutatott a végén, aki dühösen próbált szabadulni és szitkozódni, de hiába. – Ssshh, - Lon próbálta nyugtatni, de inkább a társához fordult. – itt csináljuk?
- Ne, vigyük be hátra.
Lon megragadta hátulról Galmar székét és húzni kezdte, abba a szobába, ahonnan a „kölyköt" hozták. A vámpírok jól látnak éjszaka és nem nagyon érzik a hideget, így az a hely tökéletes volt számukra.
Joross eléggé meg volt rémülve, de örült, hogy nem ő lett kiválasztva első áldozatnak. A dunmer felállt és odasúgott a megláncolt lénynek.
- Te tartsd rajta a szemed és talán hagyunk neked valamit. – Követte a nord társát a sötét szobába és becsukta az ajtót.
Joross kettesben maradt a kölyökkel, ami úgy figyelt rá, mint valami őr kutya, a szemei vérben forogtak, egyértelműen az éhsége vezérelte és alig bírta megállni, hogy ne mélyeszthesse bele a fogait Joross nyakába. Az éhsége felülírta a józan eszét és nekirontott a védtelen elfnek, de a lánc, amivel kikötözték tartotta, amiért Joross hálás volt.
Sajnos, a lánc nem bírta sokáig, mert az egyik szem kilazult és minden egyes rángásnál csak gyengült. Joross hiába kapálózott, a kötél nem engedett, de meglátott egy fejszét, ami elég élesnek tűnt, hogy kiszabaduljon. a lábával elkezdte lassan csúsztatni magát a székkel együtt. A kitartása meghozta gyümölcsét és sikeresen elvágta a kötelet és kivette a szájából a kötelet és a lábait is kiszabadította.
Az utolsó pillanatban, mert a kölyök elszakította a láncát és kiszabadult, majd Joross-ra támadt, de ő egy rúgással a képében visszaverte, megragadta a baltát, amivel kiszabadította magát, majd ő és kölyök egy darabig csak kerülgették egymást, míg végül a vámpírlény támadott, de Joross kitért és beleállította a baltát a fejébe.
Megkönnyebbült, hogy képes volt megúszni a találkozót egy csapat vámpírral és nem fertőzték meg. Fogta magát és felment a lépcsőkön, de még a falakon túl is, hallotta, Galmar kétségbeesett kiabálásait, ahogy azok a lények épp lakmároznak belőle. A vámpírok az egyik legvisszataszítóbb lények Tamriel szerte és a martalékukként végezni az egyik legszörnyűbb halál, amit el lehetett képzelni.
Joross feljutott a házba, ahol eredetileg leütötték és alig néhány lépésre ott volt az ajtó, nyitva, odakint pedig a másik vámpír lova, amin elmenekülhetett volna. Csak egyvalami tartotta vissza.
A bűntudat.
Sziklaököl Galmar gyűlölte őt és az ura a fajtája ellen vívott szentháborúban az egyik legjobb embere, ezenkívül, megkínozta, levágta 2 ujját és kishíján meg is ölte. Megérdemelné, hogy itt hagyja, de Joross egyszerűen képtelen volt, még egy ilyen embert is vámpírok eledeleként hátra hagyni.
„Nekem elment az eszem."
Elkezdett fegyver után kutatni, megtalálta a kalapácsot, amivel leütötte Galmar-t, egy vasvillát, sarlót és más földműves szerszámot, de végül egy különös, vékony, kissé hajlított kardon akadt meg a szeme, amit katanának hívnak, a Penge ügynököknek van olyan fegyverük. Magához vette és visszament a pincébe, hogy megmentse Galmar-t.
Lassan, lopakodva ment, hogy nehogy meghallják, hiszen elég egy harapás egy vámpírtól, hogy te magad is azzá válj. Óvatosan kinyitotta a titkos ajtót, ahol sötét volt ugyan, de a dunmer épp a vért törölgette a szájáról, miközben leste, ahogy a társa teljesen elmerül Galmar nyakának a szívásával. Galmar-nak alig maradt már ereje ellenállni, de még életben volt.
Joross a katanával hátulról támadva átszúrta a dunmer szívét, amitől azonnal meghalt. Lon ezt észrevette és egyből a fegyveréért nyúlt volna, de Joross gyorsan a torkához szegezte a kard pengéjét és sarokba szorította. Lon lenézett az övén lógó kardra.
- Kéne, mi? – Kérdezte Joross, egy vigyorral az arcán, tudva, hogy már ő nyert. – Vedd csak elő. – Lon tudta, hogy Joross csak szándékosan ürügyet keres, hogy jogosan ölhesse meg, vagy csak szórakozik vele, hiszen az arcán lévő vigyor egyáltalán nem azt tükrözi, hogy igazságos harcot akar. – Mire vársz még? Vedd csak elő. – Ismételte, egyre szorosabban szegezve a kard hegyét a torkához.
- Állj félre, Joross! – Galmar hangja jött hátulról.
Joross félreállt és látta, hogy Galmar, visszaszerezve a harci bárdját, alulról sújtott felfelé Lon felé, egyenesen a két lába közé, kettévágva a herezacskóját és valamelyik tojását is, hiszen úgy visított mint a megszórt malac, összegömbölyödve elkezdte fájlalni a heréjét, közben átkozta Galmar-t.
Galmar és Joross egy darabig csak nézték a vámpírt az elképzelhetetlen fájdalomtól szenvedve és egyikük sem szólalt meg. Nem tudták, mit mondhatnának.
- Jól… vagy? – Joross törte meg a csendet. Galmar megszorította a bárdját majd megszólalt.
- Nem vagyok jól. – Válaszolta, jeges suttogással. – K*baszott sz*rul vagyok. – Ismét kínos csend lépett fel és senki sem beszélt.
- Most… mi lesz? – Kérdezte Joross, kissé bátortalanul.
- Megmondom, most mi lesz. – Galmar minden haragja az előtte szenvedő és visítozó vámpírra összpontosult, Viharköpenyes egyenruhában. – Elviszem a Királyok Palotájának a mélyére, hogy egy kicsit megdolgozzuk ezt a rémet! – Mondta rímelve. – Izzó vassal, szöges korbáccsal és körömcsipkedővel! – Belerúgott egyet. – Hallod, amit mondok, te korcs?! A cimborádnak és annak dögnek odakint szerencséje, hogy már megdöglöttek! Keserves kínok közepette fogsz meghalni!
- És… - Joross a következő kérdést még kevésbé szerette volna feltenni, de ezt tisztázni akarta. – kettőnkkel mi lesz? – A kérdéstől Galmar egyre jobban szorongatta a bárdját és legszívesebben beleállította volna Joross fejébe. Azonban, az életét kockáztatta, hogy őt megmentse, holott simán itt hagyhatta volna, anélkül, hogy bármilyen súlyos következménye lett volna. Az életével tartozott neki.
- Megmondom, mi lesz most kettőnkkel. – Minden erejére szüksége volt, hogy ne sújtson le Joross-ra se. – Elmondom Ulfric-nak, hogy megszöktél és nem tudtalak elkapni.
- Elengedsz?
- Elengedlek. Két feltétellel. Az első, erről senkinek sem beszélsz. Az, ami itt történt, megmarad közted, köztem és e-között a golyón vágottan rángatózva mindjárt fűbe harapott, megdöglő, vérszotyulázó korcs között! Ezt mindhárman a sírba visszük! A második, még ma elmész Keletvégről. Estig van időd. És amint elutazol, elleszel utazva és soha többet nem jössz vissza, különben személyesen végzek veled. Na, takarodj.
- Jól van. – Joross végre kifújhatta a levegőt és megnyugodhatott.
- Várj! – Galmar még utána szólt, benyúlt a zsebébe és odadobott neki valamit.
Az arannyal borított holdkövet, amit még a királytól kapott. Visszaadta, csak egy biccentéssel megköszönte, Galmar felemelte a kezét, jelezve, hogy tűnjön már el.
Joross eltette a kitüntetését és elhagyta a házat, elvitte Lon lovát és vágtatni kezdett és meg sem állt Haafingar-ig.
"Neki már biztos nem lesz rá szüksége."
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.