Halo, egy újabb fejezet. Kicsit rövid lett, de remélem, tetszeni fog. Kellemes olvasást kívánok.
Thrys vadul vágtatott a lován, amit a Viharköpenyesektől szerzett, miután Joross hátra maradt és feláldozta magát, hogy ő elmenekülhessen. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egyedül ő maradt meg a Thalmor csapatból, akiket Alftand-ba küldtek.
- Elkapni! – Kiabált egy újabb Viharköpenyes, aki egy nyilat lőtt el Thrys halántéka mellett.
Thrys gyors vágtába kezdett, hogy lerázza az üldözőit, a lova patái erősen felverték a havat, ahogy haladt előre. Egy másik Viharköpenyes lovas jelent meg mellette, egy fejszével az egyik kezében. Thrys levette az oldaláról a Gramb-tól zsákmányolt, fekete, halálfejes buzogányát és védekezésre emelte.
A fejsze és a varázsbuzogány összecsapott, majd újra és újra, de végül a fejsze adta meg magát és eltört, Thrys pedig fejbe verte a nord katonát, aki leesett a lováról.
Ezzel még nem volt vége, két másik lovas Viharköpenyes jelent meg, majd egy tucatnyi gyalogos várta az előtte lévő úton felfegyverezve. Thrys eltette a buzogányt, megragadta a nyerget és oldalra irányította a lovat. Az utolsó pillanatban sikerült kicsúsznia a Viharköpenyesek szorításából, de a nordok nem adták fel és továbbra is a nyomában voltak.
Több lándzsa és nyílvessző repült el mellette, de kitartott és vágtatott tovább. Sajnos, túlságosan el volt foglalva, hogy olyan sokszor a háta mögé, vagy oldalra nézzen és nem volt ideje figyelni, merre megy a ló.
A hátasa egy meredek dombra ért, amitől megbotlott és Thrys is leesett a hátáról, majd lebukfencezett a hóba. A ló gyorsan felállt, elrohant és otthagyta, de Thrys, egy kis fáziskésés után felállt és gyalogosan menekült egy barlang felé.
Sajnos, a barlang nem volt hosszú, alig néhány méterre lehetett bemenni, mert a vége tömör sziklafal volt, ami nem engedett, nem volt semmi rejtett kapcsoló vagy titkos alagút. Ez egy zsákutca volt. A Viharköpenyeseket egyre közelebbről hallotta és érezte, hogy a lehetséges vég közeledik. Megszorította a szíjat, ami a hátán tartotta az Ősi Tekercset, majd a hasát, amiben a meg nem született gyermeke volt és elővette Gramb buzogányát, felkészülve, hogy az előbbi kettőt a végsőkig védelmezni fogja.
- Kicsit szorult helyzetben vagyunk? – Egy sziszegő hangot hallott a háta mögül, megfordult, hogyha kell, ő vigye be az első csapást a lehetséges támadójának.
Egy magas férfi volt az, világos szürke, sárkánycsont vértet, csizmát és kesztyűt, ami alatt egy bézs színű, a testéhez simuló aláöltözetet hordott. Az oldalán egy vékony katana lógott a hüvelyben, amit egy sárkánybőr övvel csatolt az oldalához. Az arcát egy nagy, sárkánycsontból készült sisak fedett el, aminek a tetejéből két nagy szarv nőtt ki. Úgy tűnt, mintha a tömör sziklafalból jött volna elő.
Thrys megemelte a buzogányát, hogy az idegen felé, aki gyorsan kitért előle.
- Nyugodj meg, Beathrys! – Az idegen megadón feltartotta a két páncélkesztyűs kezét. – Nem akarok ártani neked!
- Honnan tudod a nevem?! – Thrys meg állt ugyan, de a buzogányt még nem eresztette le.
- Sok mindenről van tudomásom. – Az idegen csak nevetett, majd sárga fény gyúlt, mintha két aprócska nap lenne a sisakjában. – Nagyon sok mindenről. – Félelmetesen, mintha Thrys fejébe mélyesztette volna a fogait, úgy hallatta a hátborzongató, nem evilági hangját. – De, mint azt említettem, - Újra a normális hangján beszélt és a fények is kialudtak a sisakja mögül. – nem akarok ártani neked. Dovahkiin. – Thrys-be belecsapott a felismerés.
- Tudod azt is, hogy sárkányszülött vagyok?
- Hát persze! – Az idegen csak finoman megfogta a buzogányt, jelezve az elf lánynak, hogy leeresztheti. – Tudom, hogy te fogod elűzni Alduin-t erről a világról! – Thrys zavartan rázta meg a fejét, majd idegesen kinézett a barlangból, látva a fáklyák fényét a Viharköpenyesek jóvoltából, amik egyre csak közeledtek. Feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott.
- Ki vagy te? – Az idegen csak megvakarta a sisakja szarvát és gyorsan észbe kapott.
- Oh, én buta! – Játékosan nevetgélt. – El is felejtettem bemutatkozni. – Illedelmesen, akár egy lovag, meghajolt. – Az én nevem, Shilixan-Shaie, örvendek a találkozásnak, Beathrys hercegnő. – Thrys észrevette, hogy Shilixasn jobb gyűrűs ujján egy ugyanolyan gyűrű volt, mint a Szervezet emberein, Egy átlátszó ékkővel és ugyanaz a név van bele gravírozva, amin az imént bemutatkozott, „Shilixan-Shaie".
- Te is a Szervezet embere vagy? – Kissé ideges volt és jobban megszorította az Ősi Tekercset.
- Nem. – Shilixan ilyen egyszerűen válaszolt, de utána pár perc némaság volt, hiszen egyikük sem szólalt meg. – Van még valamilyen kérdésed? – Törte meg a csendet az idegen.
- Igen! – Thrys egy kicsit elmélázott. – Még nem mondtad, hogy mit akarsz tőlem?
- Nagyon jó kérdés! – Shilixan elkezdte körbejárni Thrys-t. – Egy alkut szeretnék veled kötni.
- Egy alkut? – Thrys kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
- Azt hát! – Thrys háta mögé lépett, megragadta a vállainál, hogy a fülébe suttoghasson. – Egy kölcsönösen előnyös alkut. – Érdekes volt, hiszen a kezei nagyok és erősek voltak, de meglepően gyengédek is.
- Hogy működik? – Thrys alig mert megmozdulni.
- Pofon egyszerű. – Shilixan még mindig a fülébe suttogott. – Én teszek valamit neked, cserébe adsz nekem valamit viszonzásképpen.
- Mit akarsz? A lelkemet? – Thrys kissé aggódott.
- Nem. – Shilixan elengedte Thrys vállait és maga felé fordította. – Nem a te lelkedet. Az ajánlatom, hogy elviszlek, épségben és biztonságban Ivarfalvára, hogy aztán használd a Kel-t és megtanuld a Sárkányvészt. – Thrys-t már meg sem lepte, hogy Shilixan a Sárkányvészről is tud. – Amint megérkezünk Ivarfalvára, kérni fogok tőled egy apróságot, ami egyáltalán nem fog hiányozni neked. – Elé állt, kinyújtotta a jobb kezét, ami körül fekete lángok kezdtek égni. – Mit mondasz? Áll az alku?
- Nem is tudom… - Thrys belegondolt, hogy az itt ólálkodó Viharköpenyesek még mindig keresik. Ez az idegen, legyen akármilyen félelmetes és baljóslatú, hatalmas erővel rendelkezik.
- Thrys, - A becenevén szólította. – szerinted, mi fog történni, ha nem tanulod meg a Sárkányvészt?
Thrys pislogott egyet, de amint kinyitotta, a jeges és sötét barlang helyett, ami eddig körbe ölelte őket, egy tüzes, kihalt pusztaságon találta magát. Mindenfelé kormos és égő romokat lehetett látni, a levegő tele volt füsttel, ami szinte fojtogatta a lány tüdejét és könnyezte a szemét. A kesztyűjét kellett maga elé tartania, hogy lélegezni tudjon.
Elindult, de valami volt a lábai alatt. Egy halom, elszenesedett, összeroncsolódott és megégett holttest, gyermekek és ártatlan emberek holttestei, akik rémülten próbáltak menekülni. A levegőben ismerős suhogásokat hallott és hatalmas árnyakat látott a vastag és vörös füstön keresztül. Sárkányokat. Több tucat sárkány repkedett a levegőben, tüzet fújva a földre. A távolból rémült sikolyokat hallott, egyértelműen, a támadás túlélői, ahogy találkoztak a tüzes véggel és meghaltak a remény, akárcsak egy szikrája nélkül.
Thrys próbált odamenni, hogy segítsen, akinek csak lehet, de a levegő hiánya, a füst annyira fojtogatta, hogy már kezdett szédülni, nem bírt kiáltani, vagy megszólalni és térdre rogyott, majd minden elsötétült körülötte.
Hirtelen, újra kapott levegőt. Újra hideg volt és sötét. Újra a jeges barlangban volt, térdre rogyva és még mindig ott állt előtte Shilixan, kinyújtott karral, a keze körül még mindig fekete lángok táncoltak, arra várva, hogy Thrys megfogja a kezét és belemenjen az alkuba.
- Ez lesz a világgal, ha Alduin győz. – Szólalt meg Shilixan. – Eljuttatlak Ivarfalvára, te adsz nekem valami apróságot és meg is tanulhatod a Sárkányvészt. – Ismételte az alku feltételeit.
- Mondd meg, mit akarsz tőlem?! – Thrys ragaszkodott, hogy erre válaszoljon. – A véremet?! A sárkány erőmet?! Az Ősi Tekercset?! Hogy a rabszolgád legyek?!
- Nem. – Shilixan csak rázta a fejét. - Ezek közül egyiket sem. Erre nem válaszolok, ugyanis, ez nem része az alkunak. – Leeresztette a kezét és a fekete lángok kialudtak. - Ha nem kell a segítségem, elmegyek. Remélem, jól mulatsz majd a Viharköpenyesekkel. – Elindult a barlang kijárata felé és láthatatlanná válva, könnyedén el tudott osonni a Viharköpenyesek mellett.
Thrys megragadta a buzogányt és elhatározta, hogy egyedül verekszi át magát a Viharköpenyeseken. A barlang kijáratához ért és látta, hogy legalább 20 lázadó katona állt a barlang bejárata előtt, felfegyverkezve és készen állva, hogy végezzenek vele.
- FUS RO DAH! – Thrys használta a kiáltását és egy hatalmas, orkán erejű szélrohammal hátralökött legalább 6 katonát, de a maradék 14 úgy rontott rá, mint egy falka éhes farkas egy magányos bárányra.
Thrys harcolt, a buzogányával kiütötte néhánynak a fegyverét a kezéből, de a túlerő egyszerűen lenyomta. A buzogány kiesett a kezéből, képen verték, térdhajlaton rúgták, amitől elesett, arcon rúgták és háttal esett a hóba. Egy Viharköpenyes arra készült, hogy leszúrja, de sikerült oldalra vetődnie és elgurulnia a fegyver útjából.
Menekülni kényszerült, vissza a barlangba, ahol ismét a szürke, sziklafal akadályozta a menekülésben. Teljesen kétségbeesett, a hasára tette a kezét, tudva, hogy a gyermeke is vele fog meghalni. Elérkezett a vég.
- Még nincs itt a vége. – Hallotta Shilixan sziszegő hangját a fejében. – Nem kell, hogy az legyen. Nem kell itt meghalnod. – Újra Shilixan jelent meg előtte, újra kinyújtotta a kezét, ami körül ismét fekete lángok táncoltak. – Gondolj a gyermekedre. Ő is itt hal meg veled, ha nem fogadod el az alkumat.
- Jól van… - Thrys erőtlenül nyögte. – Áll az alku. – Thrys kinyújtotta a jobb kezét, hogy kezet rázzon Shilixan-el.
- Jó. - A fekete lángok átterjedtek Thrys kezére is, de nem égette egyáltalán a húsát. A tűz a tenyerébe koncentrálódott, miután elengedte Shilixan kezét. Levette a kesztyűjét és látta, hogy a tenyerén egy fekete folt jelent meg, ami nem tudott levakarni. – Helyesen döntöttél.
Shilixan megfordult, hogy szembenézhessen a barlangba érkező Viharköpenyesekkel. Felemelte az egyik kezét és az összes katona megállt és nem bírtak megmozdulni, mintha hirtelen, jéggé dermedtek volna.
- Mi történt?! – Kérdezte az egyik Viharköpenyes.
- Nem tudok megmozdulni!
- Te rohadék, mit műveltél velünk?!
- Az enyémek vagytok. – Shilixan baljóslatúan sziszegett a sisakja alatt. – Azt csináltok, amit én akarok. – A Viharköpenyes katonák végre, megmozdulhattak, bár már azt kívánják, ne tették volna. A fegyvereiket egymásra szegezték és az összes katona felől érezni lehetett a döbbenetet és a halálfélelmet. - És én azt akarom, - Csettintett egyet. – hogy dögöljetek meg!
- Megőrültél?! – Kiabált az egyik, miután a társa leszúrta.
- Ezt nem én csinálom! – Rémüldözött egy másik, miután beleállította a baltáját a társa fejébe.
- Ne csináld! Testvérek vagyunk! – Kiabált a másik a testvérének, aki minden erejével próbálta megállítani a testét, de az nem engedelmeskedett és leszúrta a bátyját.
- Hagyd abba!
- Elég!
Néhány percig tartott az egész. Az erős, nord katonák rémüldözve és sikoltozva ölték egymást, Shilixan parancsára, aki marionett bábu módjára irányította a testüket és a könyörület legkisebb szikrája, vagy bármilyen érzelem nélkül megölette őket egymással.
- Ez… - Thrys, aki csak rémülten és kitágult szemekkel nézte végig a jelenetet, jobban megrémült Shilixan-től, mint a Viharköpenyesektől. – Mit tettél velük?
- Megvédtelek. – Shilixan lehajolt, kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Thrys-t. – Most, ahogy az alkunk kimondja, el kell kísérjelek Ivarfalvára, sértetlenül.
- De… - Thrys elgondolkodott, hogy vajon mibe keverte magát ezzel az idegennel. – Jól van. – Elfogadta a segítséget és amint megfogta Shilixan kezét, egy narancsszínű fény kezdte el beborítani a testét és érezte, hogy a sérülései már be is gyógyulnak.
- Ez megteszi. – Shilixan, amint eleresztette Thrys-t, az egyik Viharköpenyes lovához kísérte a lányt. – Ne úgy! – Rászólt a lányra, aki rutinosan ült is volna fel a lóra.
- Tessék? – Thrys zavartan állt meg.
- Ha úgy ülsz, ártasz a gyermekednek. – Magyarázta Shilixan, majd megragadta Thrys-t, akár egy hölgyet és gond nélkül úgy rakta fel a nyeregbe, hogy mindkét lába az egyik oldalt lógott. – Így biztonságosabb.
- Oh, köszönöm. – Thrys kicsit zavarban volt. Nem tudta, ki vagy micsoda lehet Shilixan, de az biztos, hogy most a legjobb esélye élve kijutni innen.
„Vajon a Szervezet szövetségese?", Gondolkodott Thrys, miután Shilixan is fel szállt az egyik Viharköpenyes lovára.
- Most nyilvánvalóan, azon gondolkodsz, - Törte meg a csendet Shilixan. – ki vagyok én, miért segítek neked és mit is akarok pontosan. – Shilixan kitalálta Thrys minden gondolatát. – Felesleges. – A sisakja alól egy sötét, villás nyelv lógott ki, akár a kígyóknak. - Úgy sem fogod megtudni.
Thrys nyelt egyet rémületében és csak reménykedni tudott, hogy ez az idegen nem akarja megölni.
A hóvihar már alább hagyott a hegyek között, mire Marshal, Karsk és Potema visszataláltak a lovaikhoz, Alftand bejáratánál. A Thalmor-ok lovai gazdátlanul kóvályogtak a havas pusztaságon, élelem után kapirgálva, messzire elkerülve a Szervezet embereinek a lovait, Ark, egy nagy és rosszindulatú kanca, aki Galliard-al, egy fehér csődör társaságában talált egy kis füvet, amit legeltek.
Ark Marshal lova volt, rajta kívül csak Thrys tudta megülni, Galliard pedig Leila lova volt.
- Marshal, - Karsk feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott, miután meglátta a barátja vastag és hosszú arcszőrzetét. – mitől nőtt meg így a szakállad és a hajad? – Marshal csak elgondolkodott és megtapogatta azokat.
- Az időutazás mellékhatása miatt kezdett el nőni a szakállam és a hajam. – Találgatott Marshal, bár Karsk tudta jól, hogy ez biztosan nem igaz. – Most, hogy visszatértem a saját időmbe, újra megállhat a növésben.
- Elég furának találom, hogy nem nőtt a szakállad. – Szólalt meg Potema, aki csak ott lebegett a két férfi fölött pár centivel. – A legtöbb nord gyakran növeszt szakállat, de te nem.
- Nem azért nem növesztettem szakállat, mert nem akartam, hanem mert nem nőtt.
- Igen. – Karsk nem akarta elrontani a barátja örömét, hogy elmondja neki az igazat.
- Jól van, Karsk, - Marshal felszállt Ark nyergébe és odaadott Karsknak egy kis, csilingelő erszényt. – nekem el kell indulnom Magas Hrothgar-ba. Te, visszamész a Szervezet rejtekhelyére és visszaviszed a gyűrűket a Vezérnek. Megértetted?
- Öhm… - Karsk kicsit összezavarodott és megrázta a fejét. – Megszervezem a Vezér rejtekhelyét és gyűrűt adok a vezérnek? – Marshal és Potema csak csendben és lefáradtan nézték.
- Fogjuk rá, hogy megértette. – Marshal Leila lovára, Galliard-ra mutatott. – Vidd Leila lovát. Neki már úgy sem lesz rá szüksége.
- Igenis! – Karsk már fel is szállt Galliard-ra, aki nem ellenkezett a féleszű fiúnak.
Marshal fekete lovasként elindult le a hegyről, dél felé. Karsk csak nézte, ahogy eltűnik a horizonton és csak azon gondolkodott, mikor láthatja újra a legjobb barátját.
- Vajon, szólnom kellett volna, - Elővette a zsebéből Gramb egykori gyűrűjét, aminek a szelleme, már egy jó ideje nem mutatkozott. – hogy ezt elvettem? – Megrázta a kis erszényt, amit Marshaltól kapott, de túl bonyolultnak találta a kinyitását. – Majd a Vezér segít megfejteni.
Végül elindította Galliard-ot, nyugat felé és egy idő után, ő is lefelé indult a hegyről.
Néhány óra vágta után, Karsk-nak sikerült egy ösvényt találnia, amit ismert és ha követ, oda tud találni a Szervezet rejtekhelyéhez. A nap is kijött a felhők között és a fehér havon megcsillanva, a fénye vakítóan hatott Karsk-nak, de tovább ment.
Az úton egy nagyobb szekeret látott, ami mindenféle színekkel volt tarkítva, élénkzöld, napraforgó sárga, rózsavörös és tengerkék színben pompázott, ami nagyon tetszett Karsk számára. A szekér előtt egy férfi állt, magas, nyurga fickó, hosszú, barna haja, vizes, kék szeme, nagy hosszú, kampóorra volt, de eléggé foghíjas. A ruhája, egy barna, kopott cipőből, szürke, bélelt, foltos nadrágból, szakadt ingből állt, egy koszos pár kesztyűt viselt, egy barna, virágmintás kalapot hordott és egy rikítóan világoszöld köntöst, aminek az alja és az ujja szegélyein a szekeréhez hasonló színű szivárvány minta volt.
- Oh gyerekek, - A férfi az egyik kezében egy réz csengővel csilingelt, miközben a másik kezében egy csokornyi, színes nyalókát tartott, akár egy csokor virágot, mindenféle színben. – gyertek és kaptok finom édességet! – A hangja magas volt, hamis és egyértelműen átveréstől hangzott. Legalábbis, egy normális ember számára. Ami Karsk biztosan nem volt. – Finom édességek! Nyalókák!
- Hű, szeretem az édességet. – Karsk azon volt, hogy megközelítse a férfit, de egy belső hang megálljt parancsolt neki. – Várjunk, Marshal megkért, hogy minél előbb menjünk a Szervezet rejtekhelyére.
- A szekeremben van, - A férfi, miután meglátta Karsk-ot és hogy dilemmázik, közelebb jött rázni kezdte a nyalókákat és a csengőjét. – édes tekercs, krémes pite és nyúlós karamella!
- Karamella?! – Karsk már le is ugrott Galliard-ról és izgatottan berohant a férfi szekerébe.
Sajnos, borzasztóan nagyot csalódott, amikor az említett édességek közül egyet sem talált, csak egy üres szekeret, aminek a férfi le is szedte a színes, tarka falait, hogy felfedjék a vasketrecet, amibe Karsk épp besétált és aminek az ajtaját már be is zárta a férfi egy lakattal.
A férfi gonoszul nevetett, eltette a csengőt és a nyalókákat, majd miközben nevetett, felszáll a szekérre és elindította a barna lovát és kelet felé vették az irányt. A férfi akkor is hangosan nevetett, amikor Karsk rájött, hogy a ketrecből nem volt kiút és kétségbeesetten próbált kijutni.
- Ajjaj, - Karsk egy dologtól tartott. – most aztán jól meg fognak erőszakolni. Anyának igaza volt, hogy emiatt kellett volna erősítenem a záróizmaimat.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelölj be követésre, a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni.