A túlélők tábora

Ez volt a tízezerhatszáznegyvenedik nap. Az idő valamikor a tízezerkétszázhuszonegyedik napon indult el, amikor Lyle észrevette, hogy nőtt egy újabb ősz hajszál a fejére. Huszonnyolc évre teljesen megállt minden. Elodie néha elképzelte magát negyvenkét évesen. Nagyjából annyi idősnek kellene most lennie. Ebben a párhuzamos világban már volt egy férje és talán két felnőtt fia. Egy negyvenkét éves nőnek már simán lehetnének huszonéves fiai. Elodie látta magát, ahogyan a kertben teregeti a fiai és a férje szennyesét, főzi nekik a vacsorát, egyfolytában panaszkodik, ahogyan minden sherwoodi asszony. Ő is biztosan azzal nyomasztaná a fiait, hogy mikor állapodnak már meg, mikor szereznek maguknak feleségét. A fiai nevetnének rajta, azt mondanák: jaj, mama, ne idegeskedj annyit, minden rendben lesz. Adnának egy-egy puszit az arcára, aztán elmennének a kocsmába. Ez lenne a dolgok normális menete, csakhogy ő huszonnyolc évig ugyanazt az egy napot élte, egy tizennégy éves lány testébe és elméjébe zárva. Huszonnyolc évig semmi sem változott. A nap felkelt, aztán lement, volt telihold, voltak esős napok, volt tél és nyár, de az idő mégsem telt.

A túlélők táborában, Elodie érkezése után, körülbelül a harminckettedik és a százhuszonnyolcadik nap között még sokan szidták a Gonosz Királynőt. Elvégre ez az ő átka volt, ő állította meg az időt, és ő intézte el, hogy senki se változzon. De aztán valahogy mindenki elfelejtette, hogy kit kell okolni ezért az egészért és megbékéltek azzal, amin úgysem tudtak volna változtatni. Habár nem túl sokat tudtak az átokról, annyit igen, hogy az Elvarázsolt Erdő egy része eltűnt valahová. Persze nem maga az ország, hanem az emberek. A sherwoodiak is eltűntek, Elodie a saját szemével látta, ahogyan az a lila füst végigsöpör az erdőn és elragadja az embereket, akiket egész életében ismert. Roland még csak négyéves volt, hangosan sírt annyira megijedt. Az apjuk a karjába vette, és megragadta Elodie kezét. Azt mondta neki, nem lesz semmi baj itt vannak egymásnak. De a következő pillanatban megtörtént a baj. Az apja és Roland eltűntek, Elodie pedig ott állt egyedül, az erdő közepén, épp annyira tehetetlenül, mint amikor kisbaba korában Robin Hood rátalált. Sokáig nem tudott sírni. Nem értette, mi történt. Még megijedni sem tudott. Összecsomagolt magának pár holmit, egy kis eleséget és elindult, azzal a szándékkal, hogy megtalálja a családját, megtalálja a sherwoodiakat. Csak napokkal később, amikor összefutott egy idősebb nővel és a lányával tudta meg, hogy azok, akiket elragadott az átok nem az Elvarázsolt Erdőben vannak, hanem egy másik világban, ahová nem lehet csak úgy átjutni. Elodie még mindig nem pontosan értette, mit is jelent ez valójában. Mi ez a másik világ, és mit csinálnak ott a sherwoodiak, de azt már érezte: soha többé nem fogja látni a családját. Akkor sírt először. A nő nagyon kedves volt vele, megölelte, azt mondta neki, hogy tartson velük, elvileg van egy sziget, ahol összegyűlnek a túlélők, ott biztonságban lesznek. Tizennégy éves fiatal lányoknak veszélyes egyedül barangolniuk. Utána majdnem minden este sírt. A táborban már csak úgy, hogy a párnába fúrta az arcát, nem akarta felébreszteni a szobatársait. Sokáig egy Charlotte nevű lány mellett volt az ágya. Charlotte négy évvel volt idősebb nála, és állandóan azt hangoztatta, hogy Hófehérke a trón jogos örököse, a Gonosz Királynőt csak trónbitorlónak hívta. Annak ellenére, hogy sosem találkozott a hercegnővel, markáns véleménye volt, hogy minden sokkal jobb lett volna, hogyha Hófehérke lesz a királynő. Miután elég nagy szakértőnek tűnt a belpolitikai helyzetet illetően, Elodie egyszer megkérdezte tőle, hogy tudja-e, miért gyűlöli ennyire a királynő Hófehérkét.

– Miért idézte meg ezt az átkot?

– Azért, mert Hófehérke sokkal szebb nála – vágta rá azonnal Charlotte. – Féltékeny volt rá. A hercegnőnek lett saját családja, neki meg senkije nem maradt. Szerinted normális ez a nő? Téged is, meg még ki tudja, hány embert elszakított a családjától emiatt.

Elodie erre nem felelt. Biztos volt benne, hogy a Gonosz Királynőnek nem volt feltett szándéka, hogy pont őt, a tizennégy éves Elodie Locksley-t Sherwoodból elszakítsa az apától és Rolandtól, meg a többiektől. Csak hát ezeket az úri civakodásokat mindig a kisemberek sínylik meg.

Nem mondta el Charlotte-nak, hogy ő egyszer tényleg találkozott Hófehérkével. Azért sem mondta el, mert még mindig nem volt benne teljesen biztos, hogy nem álmodta-e az egészet. Egyik nap faágakat gyűjtött az esti tábortűzhöz, Sherwoodban szokás volt, hogy ha kellemesebbre fordult az idő összegyűltek a tűz körül, Tuck barát történeteket mesélt, énekeltek egy dalt, vagy csak együtt voltak és mindenféléről beszélgettek. Elodie szorgosan szedegette a kiszáradt faágakat, amikor egyszer csak furcsa neszt hallott az egyik bokorból. Még ideje sem volt körbe nézni rendesen, a következő pillanatban ott állt előtte a hercegnő, akinek a fejével ki volt plakátolva az egész királyság. Áruló és gyilkos. Ezek a jelzők szerepeltek az arcképe mellett.

– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Elodie meglepetten. Annyira megrémült, hogy kiestek a faágak a kezéből.

– Ne félj! Nem bántalak – felelte Hófehérke. Nagyon kedves arca volt, ránézésre nem tűnt se árulónak, se gyilkosnak, dehát Elodie-nak már volt annyi esze tizenkét évesen, hogy tudja, a külső nem minden.

– Ne közelíts! Áruló vagy és gyilkos! – mondta neki Elodie. Habár az apja és Marian is sokszor beszélték otthon, hogy ezek csak koholt vádak, Elodie-nak eszébe sem volt belekeveredni valami ostobaságba, főleg nem olyanba, ami miatt az életével kellene fizetnie.

– Nem vagyok gyilkos – kérte ki magának Hófehérke. A hangja nem volt felháborodott, inkább szelíd.

– Ha gyilkos lennék, én is ugyanezt mondanám – felelte egy tizenkét éves bölcsességével Elodie.

Ezen Hófehérke egy kicsit nevetett, azt felelte, ez igaz. Aztán azt mondta, nem akarja bajba sodorni Elodie-t és a családját, csak egy kis élelemre lenne szüksége. Elodie végül beadta a derekát, megsajnálta szegényt, és hozott neki egy kis krumplifőzeléket. Biztos volt benne, hogy a királyi gyomra teljesen kikészül Rosie főztjétől, de olyan jó ízűen fogyasztotta el az ételt, mintha soha életében nem evett volna ennél finomabbat. Egy kicsit beszélgettek is. Elodie elárulta a nevét, azt is mondta, ő Robin Hood lánya. Az is eszébe jutott, hogy ha valaha ez a jobb napokat is látott hercegnő hatalomra kerül, talán jót tesz az apja kétes hírének, hogy Elodie egyszer megetette Hófehérkét, amikor szorult helyzetben volt.

De Hófehérkéből sosem lett királynő, ezért Elodie is megőrizte magának találkozásukat. S miután hosszú ideig senkinek, még az apjának sem mesélte el, mi történt akkor az erdőben, egy idő után olyan volt, mintha meg sem történt volna. És már egyébként is annyira régen volt, hogy Hófehérke biztosan nem emlékezne rá, neki meg úgysem hinné el senki. Az apja különben is mindig azzal vádolta, hogy túl élénk a fantáziája.

A túlélők táborában különben elég eseménytelenül teltek a napok, ami persze nem volt túl nagy meglepetés Elodie számára annak fényében, hogy megállt az idő. Amikor a harminckettedik napon megérkezett, Lancelot, a kerekasztal egykori becsületés lovagja, akit állítólag valami asszony ügy miatt űztek el Arthur király udvarából magához hívatta. Az emberek a lovagot választották vezetőjüknek, ő döntött a tábor ügyes bajos dolgairól, ő szervezte meg a védelmet, ő felelt a biztonságért. Elodie először azt gondolta, összekeveri valakivel, különben miért akarna rá egy fél szót is fecsérelni. Annyira biztosan nem veszélyezteti senkinek a biztonságát, hogy magának a tábor vezetőjének kelljen kihallgatnia. Aztán elég hamar kiderült, híre ment annak, hogy Sherwoodból mindenki eltűnt, Elodie-n kívül. Elodie ennek először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Egyszerűen a szerencsétlen véletlen ostoba húzásának vélte, hogy mindenki mást magával ragadott az átok. Amikor viszont másokkal is közölte ezt a tényt a hitetlenkedő arcukból rájött, ez valójában egy dolog, ami másokat kíváncsivá tesz, talán kicsit meg is ijeszt. Sőt, a lány abban is biztos volt, hogy vannak, akik csak a fantáziája szüleményének tudják ezt be, és azt hiszik, ezzel akarja felhívni magára a figyelmet.

Lancelot mindenfélét kérdezett tőle. Legfőképpen arra volt kíváncsi, hogy Elodie tud-e varázsolni. Valószínűleg azt gondolta, hogy a mágikus tehetsége mentette meg attól, hogy ne váljon az átok áldozatává. az apjatól azt tanulta, hogy a feszült helyzetekből humorral lehet a legkönnyebben szabadulni, úgyhogy azt találta mondani a kerekasztal egykori lovagjának:

– Elő tudok varázsolni egy garast a füled mögül, uram.

Lancelot egy pillanatra teljesen ledöbbent, Elodie meg is ijedt, hogy talán túlzás volt rögtön vicceskedéssel kezdeni, hiszen azért utazott el a szigetig, hogy befogadják őt és védelmet nyújtsanak neki. De aztán a lovag hirtelen felnevetett, és mindenki más is hangos hahotában tört ki körülötte. Ezután a legtöbben csak úgy hivatkoztak rá, hogy a vicces lány Sherwoodból, ami a Locksley-ék lányához képest számottevő előrelépést nem jelentett ugyan, de legalább nem úgy vonult be a tábor történetébe, mint a lány, akire nem hatott az átok. Körülbelül a nyolcvankettedik nap után már meg is állta a helyét ez a becenév. Utána már nem sírt minden este, és küldetésének érezte, hogy szórakoztassa azokat, akik elszomorodtak vagy reménytelenség töltötte meg a szívüket. Elodie arra gondolt, hogy az apja nem akarná, hogy folyton sírjon. Voltak nehezebb napok: a születésnapja (ami az ő esetében az a nap volt, amikor az apja rátalált) az apja vagy Roland születésnapja, Marian halálának évfordulója. Ezeken a napokon kínszenvedésnek tűnt kedvesnek és szófogadónak vagy éppen vidámnak maradni. Nehezebb volt elviselni a táborlakókat, Lancelot parancsolgatását, a kiosztott feladatok súlyát. De aztán jöttek az egyszerűbb időszakok, amikor a többiekkel lehetett nevetni, amikor az idősebbek izgalmas történeteket meséltek nekik. Volt egy férfi, aki bejárta Agrabától egészen az Északi Királyságig az egész világot. Elodie órákig el tudta volna hallgatni a beszámolót a különleges lényekről, vidékekről, állatokról. Elhatározta, hogy ha valaha az életben idősebb lesz, felkerekedik és ő is eljut ezekre a helyekre. Persze ehhez arra is szükség lett volna, hogy az ogrék visszahúzódjanak, és ne akarjanak felfalni minden embert, aki elhagyja a tábor területét. Mert az átok és az emberek felszívódása után ezek a fertelmes lények is elszaporodtak. Elodie sosem látott korábban ogrét. Sherwoodig sosem mentek el, legfőképpen a déli területeken pusztítottak, de már biztos volt benne, hogy egykori otthonát is ellepték ezek a szörnyetegek.

Miután az eluralkodó rosszkedven kívül nem igazán érte semmilyen új inger a tábor lakóit, egész izgatott lett mindenki, ha Lancelot őrei elfogtak valakit. Sajnos akadt olyan is, akit kivégeztek, volt olyan, akit ugyan szabadon engedtek, de az ogrék között egyedül valószínűleg úgyis a halál várt rá. Ilyenkor mindenki kicsit jobban felélénkült, mindenkinek volt véleménye, amit előszeretettel hangoztatott, volt olyan, aki persze ismerte a foglyot, vagy legalábbis a bácsikájának az ismerőse volt jó barátságban vele. Lehetett miről beszélgetni, valami más, valami új jött a megszokott hétköznapok közé.

A tízezerhatszázhuszonkilencedik napon fogták el a boszorkányt, ahogyan a táboriak hivatkoztak rá. Állítólag egyszer csak feltűnt Lanceloték egyik portyáján az erdőben. Egyfolytában azt hangoztatta, hogy nincs varázsereje, nem kell félniük tőle, ő csak egy védtelen idős asszony, de azért Lancelot biztonságosabbnak ítélte meg, hogy megkötözött kezekkel viszi magával a táborig és tessékeli be a cellába. Elodie akkor már nem Charlotte mellett aludt, a lány egy idő után vállalva a kockázatot elhagyta a tábort, egy nagyjából harminc év körüli nő, Marjorie kapta meg az ágyát. Marjie, ahogyan mindenki szólította, egykor Leopold király, Hófehérke apjának udvarában szolgált, halála után hagyta ott a kastélyt. Ő mesélte Elodie-nak, hogy a boszorkány nem más, mint a Gonosz Királynő anyja.

– Ez a nő szerintem még megátalkodottabb, mint a lánya – suttogta bele a sötétségbe Marjie. – Tizenkét évesen kezdtem a konyhán, akkor hozta a király - béke a lelkének-, az új menyasszonyát. A lány akkor még ártatlannak tűnt, de az anyja... Azt beszélték róla, hogy szíveket tép ki, gonosz varázslatokkal üzérkedik.

– Pont, mint a lánya – tette hozzá Elodie.

– Ühüm – felelte Marjie. – Jól tette Lancelot, hogy foglyul ejtette. De félek tőle, mit tehet velünk.

Elodie tudta, hogy az emberek szeretnek félni. Szeretik a rémtörténeteket, főleg, hogy ha saját szerepüket tehetik jelentőségteljesebbé velük. Marjie is ilyen típusú embernek tűnt. Azok a táborlakók, akik valaha Leopoldnál szolgáltak, vagy csak kétszer látták életükben, sokkal fontosabbnak érezték magukat, mint azok, akik nem voltak ennyire ismeretesek a birodalom ügyeivel kapcsolatban. De azért Elodie félt. Nem szerette a mágiát, nem szerette az ilyen úri népeket, akik úgy játszottak mások sorsával, mintha bábukat rángatnának. Amikor Marjie abbahagyta az élménybeszámolót arról az időszakról, amikor a palota konyhájában dolgozott, Elodie úgy fordult az oldalára, hogy azt kívánta: bár ez a boszorkány egyszerűen éhen halna a cellájában.

Egy héttel később, a tízezerhatszáznegyvenedik napon Elodie-nak az volt a feladata, hogy összegyűjtse a faágakat a vacsorához. A szakács mindig megdicsérte, hogy ő hozza a legszárazabb, legnyúlékonyabb ágakat, látszik, hogy otthonosan mozog az erdőben. Elodie hálás volt a dicséretért, de azért úgy érezte, ennél vannak nagyobb erősségei is. Sorba rendezgette a faágakat a karjába, úgy tért vissza a tábor közepére, ahol hamarosan főzni kezdik a vacsorát. Reménykedett benne, hogy a vadászatok összeszedtek valami jobbat, mint a kimérát, mert már elege volt a rágós, száraz húsból. Ahogyan elsétált Lancelot és az őrök kunyhója mellett, egyszer csak valaki a nevén szólította.

– Elodie?

Ellie a hang irányába fordult, és éppen úgy, mint egyszer régen a sherwoodi erdőben, kiejtette az összes faágat a kezéből. Hófehérke volt az. Különös ruhában volt, rövidre volt vágva a haja, de akkor is a hercegnő volt az, aki olyan hálásan falatozta Rosie krumplifőzelékét.

– Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte egyszerűen Elodie.